A hét könyve

Was ist Kritik? szerk. Rahel Jaeggi & Tilo Wesche

Fotó: Amazon 

Mi a kritika? Miért és hogyan csináljuk? Három egyszerű kérdés, ám válaszolni rájuk nem könnyű. Már csak azért sem, mert egy magára valamit is adó kritika, kivált, ha radikális és totális, nem bújhat ki a kritika alól: művelője nem isten földije. Egy nem mai, de nem is mindennapi, Was ist Kritik? címmel megjelent tanulmánykötetet ajánlunk.

A kritika feltételeinek és lehetőségének kérdése mindig felmerül akkor, amikor valami adottat vagy fönnállót veszünk górcső alá, bírálunk, ítélünk meg, de különösen élesen akkor, ha a kritika igényt formál arra, hogy mindenre vagy az egészre vonatkozzon. Ha van játéktér, ha vannak értelmezési és döntési lehetőségek, akkor a cselekvések mindig kiteszik magukat a kritikának; ha másként is lehet cselekedni, akkor a cselekvések nem bújhatnak ki a kritika alól; meg maga a kritika sem, hacsak nem igényel magának feltétlenséget és tévedhetetlenséget, abszolút – isteni – pozíciót, olyan hatalmat, amely mindeneket megvádolhat és megítélhet anélkül, hogy ő maga megvádolható és megítélhet lehetne. Ugyanígy, ha a társadalmi viszonyok másmilyenek is lehetnek, akkor azok kritika tárgyává tehetők, mondván, hogy nem úgy vannak, mint ahogyan lenniük kellene. Ezek szerint a kritika annyit tesz, mint összemérni és megítélni az adottat vagy a fönnállót valamilyen mércével, megállapítani a megfelelést vagy meg nem felelést, amiért is a kritika mindig is normatív.

De szükségszerű-e, hogy a kritika normatív legyen? Lehetséges-e nem normatív kritika? Igen, válaszol a kérdésre Rahel Jaeggi az ideológiakritika paradoxonjait körbejáró, kötetünkben megjelent tanulmányában. Nem normatív szerinte az a kritika, amelyik nem tesz kijelentéseket arról, hogy a dolgoknak miként kellene lenniük, hanem a szó egyik eredeti jelentésének megfelelően csak arról, hogy valami így és így van, hogy például milyenek, miként vannak azok a társadalmi gyakorlatok és intézmények, amelyeket előtalálunk. Az ilyen kritika nem megítél, hanem elemez, feltárja a viszonyokat, az összefüggéseket, az ellentmondásokat, hogy megmutassa, a gyakorlatok nem olyanok, amilyennek magukat állítják, nem csak azt csinálják, amit magukról állítanak, hogy csinálnak, nem olyanok, amilyennek láttatjuk és látjuk őket. A nem normatív kritika – mint például az ideológiakritika – nem alapoz meg semmiféle normát, és nem támaszkodik semmiféle normatív mércére, nem érvel amellett például, hogy a szabadság és egyenlőség hiánya rossz, sem amellett, hogy a szabadság és egyenlőséget normatíve elsődleges vagy kitüntetett.

Mind a nem normatív, mind a normatív kritika egyik alapvető vonása, hogy egyszerre disszociáció és asszociáció: megkülönbözteti, elválasztja, eltávolítja magát tárgyától, és összekapcsolja, összeköti, viszonyba, vonatkozásba állítja magát tárgyával. Minden kritika, a radikális és totális is, amely a fönnálló rend vagy rendszer megváltoztatására irányul, disszociáció az asszociációból és asszociáció a disszociációban. Amire ez az egyidejű kettősség rámutat, az az, hogy mennyire nem magától értetődő, hogyan és miként művelhető, gyakorolható a kritika; hogy a kritika és tárgya közötti viszony, illetve a kritikát gyakorló és a kritizált közötti viszony igen összetett probléma. A Was ist Kritik? szerzői-tanulmányai ezt a problémát, annak egy-egy aspektusát vagy dimenzióját teszik vizsgálatuk, elemzésük tárgyává:

• Milyen a régi (rend) kritikája és az új (rend) lehetősége közötti viszony? Elég, ha a kritika negatív, vagy ahhoz, hogy a fönnálló kritikájaként hatékony legyen, egy ösztönző erővel bíró pozitív ellenképet is kell címzettjeinek mutatnia, eléjük tárnia? Mi a kritikai szociológia és a kritikai elmélet, mi a különbség e kétféle társadalomkritika között, mit csinál az egyik, mit csinál a másik?
• Hogyan tehetünk szert azokra a mércékre, amelyek lehetővé teszik a kritikát, azt, hogy az adottat vagy fönnállót nem megfelelőnek, hiányosnak, elhibázottnak, rossznak ítéljük? Vannak-e olyan mércék, amelyek a partikulárisan vagy parciálisan vagy lokálisan érvényes mércéken túlmutatnak? Alapulhat-e a kritika általánosan érvényes, a fönnálló gyakorlatokén kívüli vagy túli mércéken, vagy nem tehet mást, mint hogy a meglévő vagy fönnálló normákat „szavukon fogja”?
• Mi a kritikát művelő, gyakorló pozíciója? Tárgyához való közelség vagy az attól való távolság, a hozzá való közelkerülés vagy a tőle való eltávolodás teszi-e lehetővé a kritikát? Vagy is-is? A különleges vagy kitüntetett pozíció, amely a kritizált valóságon kívüli vagy túli, mindig is kritika tárgyává tehető, joggal, kivált, ha a kritika radikális és totális. De nincs kritika, radikális és totális sincs valamiféle távolság nélkül, az a kritika lehetőségfeltétele.
• Mi a kritika mint elemzés és a kritika mint gyakorlat viszonya, avagy mi az elméletorientált kritika és társadalmi aktorok gyakorlati perspektívájának viszonya? A társadalmi sérelem, szenvedés kifejezése már kritika, vagy szükség van egy elmélet közvetítette vagy vezette átalakító folyamatra, hogy az ilyen tapasztalatokat kifejezésre juttathatóvá és a kritika eszközévé váljanak?

Ezen kérdések egyikét-másikát elemző szerzőink alapfeltevése, hogy a kritika a társadalomtudományokban központi helyet foglal el, nem csak ma, hanem kezdettől fogva. Ámde tévedés lenne azt hinni, hogy a „kritika” jelentése mindig is egy és ugyanaz volt és maradt. Ez egyszerűen nem így van, többjelentésűségét mind a mai napi őrzi, amiért is nincs, nem adható ma sem átfogó válasz a kérdése, hogy mi a kritika. Íme egy-két, a társadalomkritika szempontjából jelentőséggel bíró példa a „kritika” jelentésváltozására:

• A kritika – ez mai is a szokványos, bevett jelentése – annyit tesz, hogy bírálat. X bírálja Y-t, Y bírálja Z-t, stb. Gondoljunk csak Arisztotelész Platón-kritikájára, Hegel Kant-kritikájára, Marx Hegel-kritikájára, Heidegger Husserl-kritikájára stb., vagy egy szakdolgozat, egy doktori értekezés, egy szakkönyv bírálatára! Az utóbbi fajta bírálatok kevesebbet, az előbbi féle kritikák többet csinálnak, minthogy saját nézőpont és álláspont kialakítását célozzák, nem csupán tévedésekre, következetlenségekre, ellentmondásokra mutatnak rá. Közös viszont bennük, hogy megítélnek, ítéletet mondanak, értékelnek, aztán továbblépnek.
• A kritika nem megítélést vagy bírálatot jelent, hanem – mint Immanuel Kantnál – az ész forrásainak, terjedelmének és határainak föltérképezését. Az így értett kritika, mondhatni, kimozdítja a kritikát szokványos, bevett helyéről, hiszen arra szólít föl, hogy a megismerést és ítélést előzze meg megismerő- és ítélőképességünk vizsgálata. „Korunk éppen a kritika kora, a kritikáé, melynek mindenek alá kell vessék magukat.” (Kant, 19). Ámde mielőtt mindenek alávetnék magukat az ész szabad és nyilvános kritikájának, meg kell vizsgálni, hogy képes-e az ész mindent megítélni, illetve hogy mire képes, mire nem, meddig tejed a hatalma, hol húzódnak határai; vagyis mielőtt az ész ítélőszéke elé citálna mindent, hogy igazolja magát, mielőtt az ész mindent megvizsgálna, az észnek önvizsgálatot kell tartania, máskülönben az ész csak önhitt, vágyvezérelt vagy tekintélyelvű lehet. (Lásd ehhez Fehér M. István, I. kötet, 481–484.; III. kötet, 433–437.)
• A politikai gazdaságtan kritikája. Ez a Marx Tőkéjének alcíme, ahol is a kritika nem csupán a politikai gazdaságtan elméleteinek bírálata, melynek célja egy jobb elmélet megalkotása, hanem először is a politikai gazdaságtan tárgyának a kritikája. Marx ugyanis azt szeretné megmutatni, hogy a politikai gazdaságtan – másképp: a klasszikus közgazdaságtan – tárgyai nem olyanok, mint amilyennek a politikai gazdaságtanászok veszik: nem olyanok, mint csillagok az égen, hanem történelmileg keletkezők és pusztulók. (Lásd ehhez Fehér M. István, I. kötet, 496–497.) „A nemzetgazdaságtan a magántulajdon tényéből indul ki. Nem magyarázza meg nekünk ezt a tényt.” (Marx, 38.) Vagyis a klasszikus közgazdaságtan számára magától értetődő, hogy van magántulajdon, ahogy magától értetődő, hogy van tőke, de épp ezeket a magától értetődő dolgokat kell Marx szerint kritika alá vetni: nemcsak kibontani a gazdaságtanban ki nem bontott következményeiket, hanem megmutatni esetlegességüket: felmutatni keletkezésüket és pusztulásukat. A marxi kritika, másodszor, nem egyszerűen az elméleteket és nem csupán azok tárgyait veszi célba, de nem is a létező gyakorlatok és intézmények egyikét-másikát, hanem a fönnálló (rendszer) egészének megváltoztatására irányul.
• Foucault gondolkodói-kutatói gyakorlata, amellyel kötetünkben Judit Butler és Martin Saar tanulmánya is foglalkozik, nem abban az kritikai, hogy a megismerés és az ítélés feltételeit és határait vagy korlátait térképezi föl, de nem is abban az értelemben, hogy a rendszer egészének megváltoztatására irányul, hanem abban az értelemben, hogy a szubjektum, önmagunk átalakításának feltételeit és meghatározatlan lehetőségeit keresi. (Lásd ehhez: Takács, 161.)

A Was ist Kritik? első részének témája, hogy mi a kritika mint gyakorlat, mi a viszonya a (társadalom)kritikának mint gyakorlatnak a (társadalom)elmélethez. Mik a (társadalom)elmélet kritikai feladatai, mit tud a magát kritikaiként értelmező társadalomelmélet vagy a szociológia a gyakorlat számára adni? A második rész témája, hogy mik a társadalomkritika normatív alapjai? Milyen alapon, milyen jogon igényelhet magának az ilyen kritika átfogó érvényességet? Szüksége van-e a társadalomkritikának ahhoz, hogy hasson, hogy a fönnállóval szemben pozitív ellenképet kínáljon, vagy elég, ha negatív marad? A harmadik rész, melynek címe kint és bent, az immanens vagy transzcendens kritika kérdését állítja középpontba. Minden társadalomkritikának a címzettek előtt kell magát igazolnia, ha célt akar érni, ugyanakkor önmegértésükkel vagy önértelmezésükkel szemben kell érvényre jutnia, érvényesülnie. Mit tud kezdeni, hogyan tud megbirkózni a kritika ezzel a kettősséggel? A negyedik rész témája a kritikai hermeneutika, amely abból indul ki, hogy mások cselekvéseinek vagy milyenségének a megértése, mely cselekvések vagy milyenségek a cselekvők számára valamiképpen megértettek és egyben meg nem értettek, csak önértelmezésükön keresztül valósulhat meg.

Zárásképp itt annyit, hogy a marxi(sta) kritika a kanti(ánus) felől nézve mindaddig dogmatikus, esztelen, másokat is hitegető, becsapó, rajongást vagy beválthatatlan reményt keltő marad, amíg nem végzi el organonjának felülvizsgálatát. Ugyanakkor marxi(sta) szempontból kérdés, hogy miféle ész a kanti(ánus), miféle ész az, amelyik ily módon viszonyul magához? Ha a modern kritikai filozófia az eldologiasodott tudat struktúrájából született meg (Lukács / Lukács, 181.), akkor maga a kanti értelemben vett kritika is? És ha igen, akkor az eldologiasodás tudatának tudata is? Akárhogyan is válaszolunk erre, csak szemfényvesztő trükkökkel vonhatja ki a kritika és művelője magát a kritika alól. Úgyhogy marad a kínzó kérdés: hogyan lehetséges úgy kritika, kivált radikális és totális, hogy az nem hiszi, vallja magát – hitegetve, megtévesztve, becsapva címzettjeit – abszolútnak, gyakorlója pedig – magát fölkenve – isten földijének?

Fotó: Pixabay

Ajánlott olvasmányok:

Celikates, Robin: Critique as Social Practice. Critical Theory and Social Self-Understanding. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) (Lásd hozzá ajánlónkat!)

Blandl Borbála et al. (szerk.): A kritika fogalma a XVII–XVIII. században. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)

Blandl Borbála et al. (szerk.): A kritika fogalma a XIX. században. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)

Fassin, Didier – Harcourt, Bernard E. (szerk.): A Time for Critique. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)