A hét könyve 

Saul Newman - Political Theology: A Critical Introduction

Fotó: Amazon Books

Saul Newman Political Theology: A Critical Introduction című könyve több mint, amit címe sugall, több mint bevezetés a politikai teológiába. Ezt a többletet nem a „kritikai” adja, hanem az, hogy nem a szó szoros értelmében bevezetés: középpontjában a politikai teológia szekularizációval együtt járó és világunkat bejáró kísértete áll.

Newman könyve nem azoknak szól, akik most ismerkednének a politikai teológiával, nem is azoknak, akik valamennyit már foglalkoztak vele, de löketre, inspirációra vagy továbblépést segítő tudásra, munícióra lenne szükségük. Newman könyve egy markáns tézis kifejtése és igazolása, aminek során azonban nem föltételezi, hogy olvasója álmából fölkeltve is levizsgázna például Carl Schmittből vagy Max Stirnerből, így a kezdők is megkapják, amire szükségük van, hogy föl tudják venni a fonalat.

Newman szóban forgó tézise ez: a politikai teológia mint a politikai hatalom és az általa létrehozott vagy alapított rend megalapozásának vagy igazolásának (legitimációjának) problémája a szekularizációra válaszképp született, és vele kéz a kézben jár; a politikai teológia az isteni transzcendenciának a modernitásban üres helye köré épül és szerveződik, ama üres hely köré, amelyet a politikai hatalom elfoglalni törekszik, és bizonyos módon meg is teszi. A politikai teológia problémája így nem a vallás problémája a modern társadalomban, hanem a politikai hatalomé, melynek transzcendenciája nem egy az egyben az isteni transzcendencia mása, minthogy immanencián belüli transzcendencia.

Newman kiindulópontja a szuverenitás szellemének visszatérése és Carl Schmitt politikai teológiája, melynek központi fogalma a szuverenitás. Lehet, hogy a szuverenitás fantazma, de következményei, hatásai akkor sem kevésbé valóságosak; a globalizáció, transznacionális (állam feletti és állam alatti) szerepelők, hálózatok korában a szuverenitás kérdése újra időszerű és égető lett, nem csoda, hogy a szuverenitás szelleme – nemzeti szuverenitás alakjában – visszatért közénk, s vele a politikai teológia.

Carl Schmitt szerint a szuverén fogalma „szekularizált teológiai fogalom”, ahogyan a modern államelmélet minden meghatározó fogalma. Nem csupán történeti fejlődésük okán ilyenek, minthogy a teológiából az államelméletbe lettek átvíve, hanem „szisztematikus struktúrájukban” is (Schmitt, 44. / Schmitt, 19.). Schmittet nem az izgatja, hogy föltárja modern politikai szótárunk meghatározó fogalmainak teológiai eredetét, hanem hogy megmutassa, strukturális analógia vagy homológia áll fönn bizonyos teológiai és bizonyos politikaelméleti fogalmak között. Mint például isten és szuverén fogalma között. Ennek megvan a következménye a politikai nyelvi és nem nyelvi valóságára, a politika elméletére és gyakorlatára nézvést egyaránt. És ez az, ami Schmittet igazából érdekli.

A „szekularizált” jelző az imént idézett schmitti tézisben arra látszik utalni, hogy teológia és politikai között kapcsolat egyirányú, ámde kiderül, hogy nem az, mert, mint írja Schmitt, a metafizikai világkép szerkezete ugyanolyan, mint a politikai világkép szerkezete (Schmitt, 50. / Schmitt, 24.). Nem kell tehát Jan Assmannra várni, aki e tézist: „a modern államelmélet minden meghatározó fogalma szekularizált teológiai fogalom”, megfordítja: „a teológia minden meghatározó fogalma teologizált politikai fogalom” (Assmann, 35). Csakhogy míg Assmannt a származás vagy eredet érdekli (nemcsak teológiai fogalmak válnak politikai fogalmakká, hanem politikai fogalmak is teológiaivá), Schmittet nem; míg Assmann az ókor felé fordul, hogy a teológiai szótár meghatározó fogalmainak eredettörténetét írja meg, addig Schmitt a politika- meg jogelmélet csinálására használja a politikai teológiát, mindenekelőtt a szuverenitás fogalmát.

Newmant nem a ma az állami alatti és feletti szereplők és hálózatok okán megkérdőjeleződött vagy veszendőbe ment szuverenitás visszanyerésének lehetősége izgatja. Nem emiatt idézi föl könyvében első helyen Schmittet; nem is azért, mert aláírná a szuverén schmitti meghatározását Schmitt, 13. / Schmitt, 1.). Hanem azért, mert úgy látja, Schmitt megvilágító erővel rámutat arra, hogy a szuverenitásnak sajátos strukturális pozíciója és funkciója van a politikai építményben, amiért is az újra meg újra visszatér, amikor az politikai hatalom és az általa alapított-létrehozott rend legitimitása megkérdőjeleződik vagy veszendőbe megy. Ez a strukturális pozíció a transzcendencia, az immanencián belüli transzcendencia, funkciója pedig a politikai hatalom és alapított-létrehozott rend megalapozása vagy igazolása (legitimálása). Newman viszont azt szeretné megmutatni, hogy a szuverenitás zsákutca vagy csapda, elkerülését csak akkor remélhetjük, ha sikerül felülkerekedni a politikai teológián, amely nem a vallás/egyház és állam/politika viszonyának kérdéséről szól, hanem a politikai hatalomról. Nemcsak az államban vagy népben testet öltött hatalomról, hanem mindazon állami és nem állami, politikai hatalomról, amelyek az isteni transzcendenciával analóg pozícióra pályáznak a világon-társadalmon belül, hogy maguk és az általuk alapított-létrehozott rend legitimitását biztosítsák. Isten halott: a világi hatalom istenre vagy isteni kinyilatkoztatásra hivatkozással nem legitimálható, ámde szekuláris öltözetben, immanens transzcendencia formájában visszatér közénk, hogy megalapozzon, igazoljon. Ez abban a pillanatban történik meg, a politikai hatalom abban a pillanatban teológiai dimenziót ölt, amikor legitimitása kérdésessé válik vagy megkérdőjeleződik, mint ahogyan a politika abban a pillanatban teologizálódott, amikor a teológia depolitizálódott.

Newman ugyan nem hivatkozik rá, de ilyesmiről beszélt Hannah Arendt is a forradalmakról szóló könyvében (Arendt, 245–257.). Itt azt fejtegette, hogy a forradalmak szülték leginkább a 18. század felvilágosult szereplőiben az ellenálhatatlan igényt az új szekuláris rend valamilyen transzcendens (isteni) szentesítésére, pont akkor, amikor nekiláttak, hogy teljesen felszabadítsák a világi-politikai szférát az egyházak befolyása alól, egyszer s mindenkorra elválasszák a politikát és vallást egymástól. Ehhez Newman annyit tesz hozzá, hogy a modern társadalomban mindenkor megszületik ez az igény, amikor a politikai hatalom legitimitása kérdésessé válik vagy megkérdőjeleződik. A teológia depolitizálása a modernitásban ily módon újra meg újra a politika teologizálásához vezet. Az isteni transzcendencia kiiktatásával egyidőben a transzcendencia beiktatására kerül sor, például az állam vagy a nép mint szuverén alakzatában. Hogy miért, arra Newman válasza ez: a politikai hatalom nem tudja önmagát megalapozni vagy igazolni, de nem tud meglenni megalapozás vagy igazolás nélkül sem.

Míg Schmitt politikai teológiája arra fut ki, hogy politikai/jogi rend és politikai közösség megteremtése, létrehozása és fönntartása renden kívülire (transzcendensre) szorul, Newmannál arra, hogy azt a hatalom (autoritás) megalapozásának vagy igazolásának (legitimációjának) szüksége kelti újra meg újra életre. Schmittnél tehát nem a megalapozás vagy az igazolás áll a politika teológia középpontjában, hanem a cselekvés: a szuverén kivételes állapotról dönt, jogot vagy egységet teremt; más kérdés, hogy a szuverén döntése vagy más aktusa önmagában nem perdöntő. Mindenesetre a schmitti politikai teológia, de nem csak az, az egység illúzióját kínálja és táplálja Newman szerint, azt, hogy az egység megteremthető, létrehozható, s van, aki megteremti, létrehozza és fönntartja: a szuverén.

A politikai teológiától (benne a szuveréntől) a szekularizáció fokozásával nem lehet megszabadulni, mert – érvel Newman – az előbbi az utóbbival jár kéz a kézben; de nem csinálhatjuk vissza szekularizációt sem, értve szekularizáció alatt részben azt, amit eredetileg jelentett: valaminek, például a világi hatalomnak kivonása az egyházi uralom alól, részben pedig azt, hogy a világi hatalom kivonását az egyházi és isteni legitimáció alól. Az így értett szekularizációról állítja Newman azt, hogy az nem a politikai teológia eltűnéséhez, hanem vissza-visszatéréséhez vezet: a transzcendencia üres helye betöltésének illúzióját nyújtja. A transzcendencia üres helye az, amely körül tehát Newman szerint a politikai teológia újra meg újra szárba szökken és virágzik. A politikai teológia a szekularizáció tüneti következménye. A politikai hatalom akkor ölt magára teológiai gúnyát, amikor nem tudja –talán soha, mert eleve nem tudja – magát megalapozni vagy igazolni, amiért is rászorul valami szentre és sérthetetlenre, valami feltétlenre, valamire, ami megalapozza és igazolja, de maga nem szorul megalapozásra és igazolásra. Éppen ezért politikai filozófia, bár más, mint a politikai teológia, de nem tudja kikerülni vagy megkerülni a politikai teológiát: az újra meg újra visszatér például a népszuverenitás vagy a nemzetállami szuverenitás mint transzcendens autoritás alakzatában.

A politikai teológia Newmannál nem, ahogy Schmittnél sem, annak kimutatására fut ki, hogy a racionalitására és szekularizáltságára oly rátarti modern politikai gondolkodás mennyire irracionális, mennyire vakhittel vagy dogmákkal teli, vagy hogy mennyi benne a teológia, mennyire teológiával teli, mikor például istene a nép (a szuverén nép vagy a népszuverenitás) lett. Persze üdítő ilyesmit csinálni, ily módon leleplezni vagy visszavágni, szóval van benne némi irónia vagy fricska, de amit Schmitt és Newman politikai teológia címszava alatt csinál, az egyszerűen nem ez, hanem előbbinél a szuverenitás és vele a transzcendencia politikai újrabeiktatásának, utóbbinál kiiktatásának projektje.

Fotó: Pixabay

Ajánlott olvasmányok:

Vatter, Miguel: Living Law. Jewish Political Theology from Hermann Cohen to Hannah Arendt. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) (Lásd hozzá ajánlónkat!)

Meier, Heinrich: Was ist Politische Theologie? / What is political theology? (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)

Adam, Armin: Egyház és állam. Rövid történeti bevezetés a politikai teológiába. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)

Nyirkos Tamás: Politikai teológiák. A demokráciától az ökológiáig. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)