A hét könyve

Armin Nassehi - Patterns: Theory of the Digital Society

Fotó: Wiley

A modern társadalom a digitalizációt megelőzően is digitális, mi több, mindig is digitális volt, a társadalom tehát azelőtt digitalizálódott, hogy a digitális technológia meghódította volna – állítja Armin Nassehi a Patterns: Theory of the Digital Society című könyvében.

Szerzőnk Niklas Luhmann társadalomelmélete iránti vonzalma, elkötelezettsége kétségtelen és változatan. Ez a Patternsben mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy Nassehi olyan luhmanni fogalmakat és megkülönböztetéseket használ a digitális társadalom egy elméletének megalkotásához, mint például a komplexitás, struktúra, funkcionális analízis, kód és program, médium és forma, funkcionálisan differenciálódás. Mármost Luhmann elméleti építménye hálózat- vagy labirintusszerű: fogalmai egymásra utalnak, egymást feltételezik és erősítik, nem lehet egyiket meghatározni anélkül, hogy másikakat ne használnánk; nincs alapja és középpontja, lényegében bárhonnan elindulhatunk, bárhol beléphetünk az építménybe, aztán körözhetünk benne anélkül, hogy megtalálhatnánk a kiutat, kitörhetnénk belőle. Épp ezért Luhmannról írni sem egyszerű, nemhogy luhmanni fogalmakkal operálni, anélkül, hogy ne lennénk szinte egy csapásra, majd maradnánk trükkös labirintusának foglyai.

Ahogyan Nassehi is, ki a Patternsben a digitális társadalom elméletének megalkotására használva Luhmann fogalmi hálóját. Bizonyos pontokon azonban fölfeslik ez a háló: Nassehi ki-kitör a luhmanni labirintusból. Másutt viszont az ismert mintázat rajzolódik ki: ha azt hisszük is egy pillanatra, hogy sikerült leráznia Luhmannt, a következő sarkon ismét ő vár ránk. Nassehi azt kérdezi, hogy mi volt a társadalomban az, ami lehetővé tette, hogy a digitális technológia meghódítsa a társadalmat, mik a digitális technológia diadalútjának társadalmi feltételei, mi teszi a társadalmat képessé arra, hogy befogadja, elfogadja, működtesse, használja a digitális technológiát. E mögött az az intuitív meggyőződése áll, hogy egy technika/technológia csak akkor terjedhet el, csak akkor hódíthatja meg a társadalmat, ha társadalmi (alkalmazási-használati) kontextusban problémát old meg. A digitális technológia társadalmi feltételeire irányuló kérdés így társadalmi funkciójára irányuló, probléma-megoldás megkülönböztetés által konstruált és strukturált kérdésben ölt testet: mi az a probléma, amelyre a digitális technológia a megoldás?

Nassehi zárójelbe teszi tehát a kérdést, mi a digitalizáció, társadalmi funkciójára kérdezve pedig nem egy adott és meghatározott problémából indul ki, hogy a digitális technológiát aztán erre adott megoldásként mutassa fel; nem tételezi előzetesen adottnak a problémát, de a megoldást sem: nem probléma- vagy megoldáslistával a kezében veti bele magát az elemzésbe. Ehelyett azt kérdezi, hogy mit csinál a digitális technológia, és amit csinál, abban milyen probléma és milyen megoldás között jön létre reláció.

A Patterns egyik legfőbb állítása, hogy a digitalizáció közvetlen kapcsolatban áll a társadalmi struktúrával, a modern társadalom struktúrájával. Ezzel Nassehi egyrészt azt állítja, hogy a mai társadalom is modern (nem pedig posztmodern) társadalom, másrészt azt, hogy a probléma, amire a digitális technológia megoldás, a társadalmi struktúrában keresendő, következésképp a digitalizáció funkcionális analitikája a társadalmi struktúra analitikájában ver gyökeret. Ennek eredményképp Nassehi azt állítja, s ez könyvének másik legfőbb állítása, hogy a modern társadalom már digitális technológia nélkül is digitális, mi több, már mindig is digitális volt; a társadalom azelőtt digitalizálódott, hogy a digitális technológia meghódította volna, az utóbbi csupán logikus következménye a struktúráját tekintve digitális társadalomnak.

Ama kérdésre, mely úgy szól, hogy mi az a probléma, amelyre megoldás a digitalizáció, Nassehi válasza ez: a modern társadalom komplexitása; ama kérdésre pedig, mely úgy szól, hogy mi is a megoldás, amelyet a digitalizáció ad, Nassehi válasza ez: a társadalmi mintázatok/szabályszerűségek föltárása. Ezek szerint egyfelől igaz, hogy a modern társadalom cseppfolyós, eseményszerű, esetlegeséggel és másként is lehetségessel teli, másfelől viszont rendkívül szilárd, kiszámítható. Van és fölfedezhető benne mintázat, szabályszerűség, amelyet első pillantásra nem látunk, másodikra már igen, de csak akkor és annyiban, ha és amennyiben pillantásunk digitális: digitálisan kell nézünk a modern társadalomra ahhoz, hogy az digitálisan nézzen vissza ránk. Ez, mármint digitálisan nézni, azt jelenti: a világot, azon belül a társadalmat számszerű adatok formájában reprezentálni, hogy aztán az adathalmazban mintázatokat / szabályszerűségeket fedezzünk föl.

Ennek egyik úttörője a társaalomstatisztika, amely a modern államisággal (nemzetállamokkal) és államigazgatással együtt született és intézményesült a 19. században azzal a céllal és feladattal, hogy a társadalom nem látható szabályszerűségeit / mintázatait föltárja, avagy másképp fogalmazva, hogy a látszólag véletlen, esetleges eseményekben, történésekben, spontán megnyilvánulásokban megtalálja a nem véletlenszerűt, a nem esetlegest, a mintázatokat, a szabályszerűségeket. Ugyanezt csinálja a digitális technológia, ugyanazt tehát, mint a statisztikának nevezett államtudomány, ugyanazt, mint a társadalom empirikus (matematikai-statisztikai módszereket alkalmazó) tudománya, csak immár valós időben követve az egyéneket, adatosítva mozgásukat, viselkedésüket, rezdüléseiket.

Ha ez áll, akkor a digitalizáció (a digitális technológia azzal, amit csinál) olyasmit tesz láthatóvá, ami azelőtt – a valós idejű megfigyelés lehetősége híján – láthatatlan (látens) maradt. Azt, hogy a társadalom (egyének másokhoz és önmagukhoz való viszonyai) figyelemreméltó és meghökkentő stabilitást mutat(nak); hogy a véletlenszerűségben, rendezetlenségben megvan a nem véletlenszerű, megvan a rend; hogy vannak mintázatok, vannak szabályszerűségek, amelyeket az egyének anélkül követnek, hogy tudnának róla; hogy ami spontán, vagy annak hiszünk, vélünk vagy látunk, az nagyon is kiszámítható, igen pontosan előre jelezhető.

A digitalizáció (digitális technológia azzal, amit csinál) tehát mintázatokat / szabályszerűségeket tesz láthatóvá, ahogyan a társadalomstatisztikai is, ámde olyanokat, amelyek azelőtt láthatatlanok voltak. Ezt nevezi Nassehi a társadalom harmadik felfedezésének. Volt tehát első és második is, de most csak annyit, amit a kifejezés megmutat: társadalom alatt Nassehi emberek és nememberek strukturált viszonyát/kapcsolatát érti, struktúra alatt pedig a lehetséges és másként is lehetséges viszonyok/kapcsolatok rendszerszerű korlátozottságát. Meg annyit, hogy a társadalom harmadik felfedezése Nassehi szerint azt igazolja, hogy a modern társadalomban ma is van rend; megmutatja, hogy rendszerszerűbbek, kiszámíthatóbbak vagyunk annál, mint ahogyan gondoltuk és véljük: amit ma megtehetsz, azt megteszed holnap is, jóllehet tehetnél mást is. Hiába hatja át tehát a modern társadalmat a kontingencia, hiába esetleges és másként is lehetséges minden társadalmi gyakorlat, azok mégis szilárd mintázatot követnek, szabályszerűek, kiszámíthatók. A digitalizáció (a digitális technológia azzal, amit csinál) a társadalom, benne mi magunk rendszerszerűségét, szabályszerűségét és kiszámíthatóságát teszi brutálisan és sokkolóan láthatóvá. Ez benne a régi, egyszersmind új.

A digitális technológia a társadalmi világ adatformájában való reprezentációját és az adatok mintázatainak, szabályszerűségeinek felfedezését, a véletlenszerűben, az esetlegesben a mintázatot, a spontánban a szabályszerű feltárását, egyszóval a nem látható láthatóvá tételét végzi. Mármost ha – érvel Nassehi – a digitális technológia megoldás, akkor a probléma, amire a digitális technológia a megoldás, megelőzi a digitális technológiát. Ha a probléma, amire a digitális technológia megoldás, a feltétele annak, hogy a digitális technológia mint lehetséges és esetleges megoldás megjelenjen és teret hódítson, akkor – érvel tovább Nassehi – a társadalomnak digitálisnak kell lennie már azelőtt, hogy a digitális technológia teret hódít: adatosíthatónak (számokkal reprezentálhatónak, matematikai-statisztikai módszerekkel leírhatóknak), egyben szabályszerűnek, kiszámíthatónak. Nem a digitális technológia teszi tehát a társadalmat digitálissá, állítja Nassehi, hanem a társadalom digitalitása igényli a nem látható (látens) mintázatok, szabályszerűségek föltárásának technológiáját.

Magát a problémát, amire a digitális technológia a megoldás, leírhatjuk a komplexitás luhmanni fogalmával, ahogyan Nassehi teszi, de ez túl elvont és túl durva ahhoz, hogy megragadjuk a digitális technológia térhódításának társadalmi feltételeit. Szükséges tehát kitörnünk Luhmann szorításából, finomabbra és sűrűbbre szőnünk a megismerés hálóját Luhmann fogalmi hálójánál. Ezt Nassehi bizonyos pontokon és mértékig meg is teszi, ott, ahol a digitális technológia társadalmi feltételeinek nevez olyan jelenségeket, amelyek az uralom, kormányzás, irányítás, szervezés, igazgatás gyakorlatai. Számunkra, kiknek valamikor akadt dolga Luhmann-nal, ezek a Patterns legizgalmasabb pontjai.

Fotó: Pixabay

Ajánlott olvasmányok:

Schwarz, Ori: Sociological Theory for Digital Society. The Codes that Bind Us Together. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) (Lásd hozzá ajánlónkat.)

Clayton, Aubrey: Bernoulli's Fallacy. Statistical Illogic and the Crisis of Modern Science. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) (Lásd hozzá ajánlónkat.)

Jahraus, Oliver (et al.) (szerk.): Luhmann-Handbuch. Leben – Werk – Wirkung. (Helyben olvasható könyvtárunkban.)

Jordan, Tim: Information Politics. Liberation and Exploitation in the Digital Society. (Online könyvtárunkban hozzáférhető.)