A hét könyve
Julie E. Maybee - Making and Unmaking Disability
Fotó: Amazon Books
Ha a fogyatékosság, úgy, ahogy van, társadalmi konstrukció, akkor nem lehet különbséget tenni természet és társadalom, adottság és csinálmány között, s akkor minden további nélkül dekonstruálhatjuk a fogyatékosságot. Ez Julie E. Maybee Making and Unmaking Disability című könyvében kifejtett álláspontja.
Volt egy ember, Michel Foucault, aki – egyesek szerint – nem hitte el haldokolva sem, hogy létezik az 1983-ban azonosított HIV-vírus; az erről folyó és ezt körülölelő szövegelést olyan elnyomó diskurzusnak tartotta, amely azt célozza, hogy a homoszexuálisok saját magukat nyomják el ahelyett, hogy vágyaik korlátlan, mértéktelen kiélésével – határáthágásokkal – felszabadítanák magukat. Ahogyan tette ő például Kaliforniában (San Francisco) vagy Tunéziában (Sidi Bou Said).
Volt ez az ember, aki – egyesek szerint – nem hitte el, hogy van különbség biológiai tény és társadalmi konstrukció között, ám aki – mutatnak rá mások – soha nem mondta, hogy ha valami társadalmi konstrukció (diskurzus), akkor az nem lehet igaz: hogy mit és miként lát(hat)unk és mond(hat)unk, az feltételekhez kötött, mi több, a tudás elválaszthatatlan a hatalomtól, de ebből nem következik, hogy amit látunk és mondunk, az, amit tudunk, az nem igaz.
Volt ez az ember, aki talán nem hitte el haldokolva sem, hogy létezik HIV-vírus, de nem tagadta, hogy vannak biológiai tények. Közéjük tartozott a HIV-vírus, olyannyira, hogy emberünk ebbe halt bele. Vele, mármint a HIV-vírussal nem lehetett olyan játékot játszani, mint az S/M-ben, ahol is a játék bármennyire is komoly, és túlmegy az elképzelhetőn, mégiscsak szabályozott: sorozatgyilkosoknak belépni tilos, és bármikor nemet mondhatunk, kiszállhatunk. A HIV-vírus, a HIV-fertőzés esetében viszont nem. Van tehát valami a diskurzuson (konstrukción) kívül, valami, ami független a diskurzusoktól (konstrukciótól): nem úgy táncol, ahogy mi fütyülünk, akkor sem, ha fütyülnünk kell ahhoz, hogy táncoljon.
Volt egy másik ember, Julie E. Maybee, aki a 19. századi filozófiával foglalkozott, többek között G. W. F. Hegellel, ám miután lánya agyi aneurizma következtében fogyatékos lett, a fogyatékosság került érdeklődésének középpontjába, s lett a fogyatékosságtudomány (disability studies) művelője.
E interdiszciplináris diszciplína két fő alapelve a következő: 1. A fogyatékosság tanulmányozásának azok nézőpontját és tapasztalatait kell középpontba állítania, akiket fogyatékosnak nevezünk. 2. A feladat nem csupán a fogyatékosság megismerése, hanem az is, hogy megkérdőjelezze, aláássa és lerombolja azokat a fogyatékosokkal kapcsolatos előítéleteket és hátrányos megkülönböztetéseket, valamint azokat a gyakorlatokat, amelyek a fogyatékosok társadalmi világból való kizárását, elnyomását eredményezi.
A fogyatékosságnak van orvosi és szociális modellje. Az utóbbi szerint amit fogyatékosságnak nevezünk, az nem teljesen egészségi állapot vagy testi (biológiai, fiziológiai, anatómiai) károsodás, hanem részben társadalmi konstrukció. A fogyatékosok tapasztalatainak egy része ugyanis nem testük tapasztalatából fakad, hanem abból, ahogyan a társadalomban bánnak velük, kezelik őket: a kizárásból, elszigetelésből, hátrányos megkülönböztetésből, előítéletekből. A fogyatékosnak nevezett emberek tehát nem egyszerűen fogyatékosságokkal bíró, biológiailag, fiziológiailag, anatómiailag károsodott emberek, hanem társadalom által károsítottak, akadályozottak, korlátozottak, hátráltatottak, képtelenné, alkalmatlanná, hasznavehetetlenné tettek, nyilvánítottak. A fogyatékosság nem egyszerűen testi, biológiai, fiziológiai, anatómiai adottság, hanem társadalmi csinálmány is. Ennek megfelelően a fogyatékosság „klasszikus” szociális modellje különbséget tesz károsodás és fogyatékosság között: az előbbi az individuális test biológiai, fiziológiai, anatómiai hiányosságát vagy korlátozottságát jelöli, az utóbbi azt, ami nem ilyen adottság, hanem társadalmi csinálmány, azt, aminek nincs köze a fizikai-biológiai testhez, de ahhoz kapcsolódik, arra rakódik.
Hogy mit is jelent pontosan az, hogy a fogyatékosság társadalmi, és hogy mennyire társadalmi, az a fogyatékosságtudományban vitatott. Van egy „brit, marxista” és egy „amerikai, polgári jogi” vagy „kisebbségi” szociális modell. Mindkettő azt vallja, hogy a fogyatékosság nem testi, hanem társadalmi, nem a testben, hanem a társdadalomban gyökerezik: nem a biológiai, fiziológiai, anatómiai eltérések mint adottságok gátolják, akadályozzák, korlátozzák a fogyatékosokat, hanem a társadalom válaszai ezekre az eltérésekre. Ám míg a brit, marxista modell szerint a kapitalista gazdasági rendszer, annak logikája teszi lehetetlenné, hogy a károsodással bíró emberek teljes jogú tagjai, résztvevői legyenek a társadalomnak, addig az amerikai-kisebbségi modell a faji/etnikai és nemi kisebbségekhez hasonló, elnyomott kisebbségi csoportnak látja a fogyatékosokat. Azt állítja, ahogy a nemi szervek mint testi markerek határozzák meg, ki nő és férfi, vagy a bőrszín, hogy ki néger, úgy határozza meg a károsodás, hogy ki fogyatékos. A fogyatékosság nem adottság, hanem annak terméke, amit a társadalom csinál azokkal, akiket bizonyos testi adottságaikra mutatva fogyatékosoknak nevezünk és nyilvánítunk. Így aztán míg a brit-marxista modell a kapitalista rendszer megváltoztatásban látja a megoldás kulcsát, az amerikai kisebbségi modell a polgári/emberi jogi egyenlőség megvalósításában. Maybee könyvében kidolgozott, radikális szociális modellje a brit, marxista modellel rokon.
A szociális modell, mondják kritikusai, ignorálja a károsodás vagy a test szerepét a fogyatékosság tapasztalatában és meghatározásában: a test eltűnik a fogyatékosságtudományból a károsodással együtt, jóllehet tényleges-valóságos tapasztalata lényegi része a fogyatékosságnak. Léteznek a fogyatékosság olyan modelljei, melyek éppen ezért az orvosi és szociális modellt vegyítik; és arra futnak ki: ha minden társadalmi akadály, korlát elhárulna is, a károsodás miatt a fogyatékosok akkor is akadályozva-korlátozva lennének. A tapasztalat, hogy ezt meg azt nem azért vagyok képtelen megtenni, elvégezni, mert mások megakadályoznak, gátolnak, korlátoznak engem, hanem mert testem teszi ezt velem, megmaradna. Másképp fogalmazva, hogy a fogyatékosoknak nevezettek ismétlődő és bevésődő tapasztalata, hogy nem azért nem tudnak, nem azért képtelenek ezt vagy azt csinálni, mert a szó átvitt értelmében bénák, hanem azért, mert adott esetben szó szerint azok. Van tehát, ezek szerint, valami a fogyatékosságban, ami nem társadalmi csinálmány, hanem adottság, és míg az előbbi lebontható, az utóbbi kivonja magát fennhatóságunk alól.
Maybee elfogadja a szociális modell kritikáját, mondván, hogy az valóban figyelmen kívül hagyja a személyes testet, és kizárólag a politikai, intézményi és/vagy a személyközi vagy szociális testre fókuszál. A személyes test (testiség) Maybee szótárában az átélt, megélt, saját és egyéni test (testiség), a politikai vagy intézményi test (testiség) a megfigyelt, ellenőrzött, szabályozott test, a szociális a kultúra vagy a társadalom által alakított-formált testhasználat és testkép (testiség). A szociális modell, annak klasszikus, károsodást és fogyatékosságot megkülönböztető változatának kritikusai amiatt bírálják e modellt, hogy az a saját test tapasztalatát és vele a személyes testet zárójelbe teszi vagy semmibe veszi. Bírálatuk alapját az képezi, hogy van valami, ami megelőzi a társadalmat, ami társadalom előtti vagy azon kívüli, van valami, ami nem társadalmi csinálmány, hanem fiziológiai, biológiai és/vagy fenomenológiai adottság, mégpedig az egyéni vagy személyes test és annak tapasztalata.
Hogy ezt a testet a szociális modell, annak klasszikus változata figyelmen kívül hagyja, abban bírálóinak Maybe szerint teljesen igaza van, ámde tévednek, amikor azt állítják, hogy van pre- vagy aszociális, tisztán biológiai, fizikai, materiális és individuális test, legyen az megélt, átélt vagy megfigyelt és leírt, szubjektív vagy objektív test. Maybee könyvében amellett érvel, hogy az egyéni és személyes test is társadalmi csinálmány (társadalmilag meghatározott). Kultúraközi összehasonlítással és történelmi vizsgálódással megmutatja, hogy a mai uralkodó, nyugati test- és károsodásértelmezés, mely szerint mind a kettő egyéni-személyes (tapasztalati) adottság és biológiai-fiziológiai (objektív) adottság, csak egy módja a világ fölosztásának és osztályozásának, mégpedig olyan módja, amely társadalmilag meghatározott. Nem tagadja vagy vitatja Maybee, hogy van testi-anyagi valóság, ámde hogy mi és milyen ez a valóság, miként definiáljuk vagy identifikáljuk, az szerinte társadalmilag meghatározott. Amit testünkként élünk meg, tapasztalunk, azonosítunk, és amit testnek nevezünk, az egyaránt társadalmi csinálmány. Azt mondani, hogy van individuális, fizikai, biológiai test, van ilyen testi károsodás, az csak egy módja annak, ahogy a tapasztalt és megfigyelt valóságot formáljuk, azonosítjuk, osztályozzuk.
Maybee tehát azt állítja, hogy a test mint belülről tapasztalt adottság és mint kívülről megfigyelt, leírt objektum, a test mint (megélt, átélt) saját test és mint külső-idegen test (test ott kint) egyaránt társadalmi csinálmány. Így a fogyatékosság és károsodás megkülönböztetése nem több mint a világ felosztása, osztályozása és meghatározása, annak egy módja, ilyenként pedig társadalmi csinálmány, ahogyan a fogyatékosság a test (testiség) mindhárom, a személyes, a személyközi/szociális és a politikai/intézményi dimenziójában egyaránt. Nem tagadja Maybee, hogy van itt (bent) vagy ott (kint) valami, s hogy van különbség például a vakok és nem vakok, kerekesszékesek és nem kerekesszékesek között, ám hogy mi ez a valami és mi ez a különbség, továbbá, hogy miként határozzuk meg és azonosítjuk ezt a valamit és ezt a különbségeket, az viszont társadalmi – az is, hogy miként éljük meg, tapasztaljuk, és az is, hogy minek látjuk, nevezzük, mondjuk ezeket.
Ha ez áll, ha a fogyatékosság – mind mint saját, személyes tapasztalat, mint fenomenológiai adottság, mind mint megfigyelt, leírt biológiai, fiziológiai adottság – társadalmi konstrukció, akkor az dekonstruálható, mégpedig úgy, hogy megváltoztatjuk azt, aminek konstruktuma, nevezetesen a társadalmat. Ha a fogyatékosság – az is, hogy miként éljük meg, az is, hogy miként azonosítjuk és határozzuk meg – társadalmi csinálmány, akkor a biológia és a medicina sem több ennél. Ez esetben viszont nincs politikai indokokon és okokon kívül semmi, ami miatt a fogyatékosságtudományban a Maybee-féle radikális társadalmi konstruktivista álláspontot kellene előnyben részesítenünk vagy magunkévá tennünk. Nem szólva arról, hogy ha erről az álláspontról beszélünk, arról, hogy a fogyatékosság (a testiségnek mind a személyes, mind a személyközi-szociális, mind az intézményi-politikai dimenziójában) társadalmi konstrukció, akkor kénytelenek vagyunk hallgatólagosan nem társadalmi konstruktivista álláspontra helyezkedni, hiszen azt állítjuk, hogy úgy vannak a dolgok, ahogy mi mondjuk, hogy a fogyatékosság (megéltként, tapasztaltként és megfigyeltként, leírtként) társadalmi csinálmány, vagyis hogy a társadalmi konstruktivizmus nem társadalmi konstrukció, a fogyatékosság társadalmi konstrukcióként van, akként azonosítható és írható le.
Így aztán Maybee is azt tanúsítja, hogy mégiscsak léphetünk többször is ugyanabba a folyóba, pontosabban eshetünk bele ugyanabba a csapdába.
Fotó: Pixabay
Ajánlott olvasmányok:
Fogyatékosság és Társadalom című, 2018-től e-folyóirat számai.
Goodley, Dan: Fogyatékosságtudomány. Interdiszciplináris bevezető. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)