A hét könyve

Catherine Malabou - Stop Thief! Anarchism and Philosophy

Fotó: Amazon Books

Vannak filozófusok, akik lopnak. Nem pénzt, ékszert vagy órát, hanem fogalmakat. Ilyenek az anarchia filozófusai: Reiner Schürmann, Emmanuel Levinas, Jacques Derrida, Michel Foucault, Giorgio Agamben és Jacques Rancière. Tolvajok ők, kik zsákmánya az „anarchia”, áldozatuk az „anarchizmus”. Catherine Malabou Stop Thief! Anarchism and Philosophy című könyvét ajánljuk.

Anarchizmus alapképletében az igenelt horizontalitás áll szemben az elutasított vertikalitással. A vertikalitás elutasítása mindenekelőtt és legfőképp a kormányzási logika elutasítását jelenti. Ez nem egyenlő az államellenességgel, mert a kormányzás nem az állam monopóliuma: a kormányzás megelőzi az államot, s túlmutat az államon. Az anarchizmus tehát nem egyszerűen államellenes, hanem kormányzásellenes. Alaptétele az, hogy a rend nem követel meg kormányzást (így államot sem): az igazi vagy valódi rend kormányzás nélküli, kormányzatmentes rend, avagy a lemagasabb rendű rendet a kormányzat hiánya vagy távolléte jellemzi.

Malabou könyve filozófiai, mely abból a kérdésből született, hogy voltaképp mit is jelent ez: a kormányzás hiánya, valamint abból a felismerésből, hogy a filozófiát egyfajta vonakodás és távolságtartás jellemzi, amikor látóhatárán az anarchizmus tűnik fel. A filozófia késlekedik komolyan venni az anarchizmust, komolyan számot vetni vele. Itt az idő, hogy a filozófia véget vessen ennek a vonakodásnak, ennek a távolságtartásnak, itt az idő, hogy komolyan számot vessen az anarchizmussal.

A Stop Thief! középpontjában hat filozófus áll: Reiner Schürmann, Emmanuel Levinas, Jacques Derrida, Michel Foucault, Giorgio Agamben és Jacques Rancière. Filozófiájukban az anarchia kitüntetett helyet foglal el, ám az anarchizmustól elhatárolódnak, az anarchizmus filozófiájába nem bocsátkoznak, számot nem vetnek vele. Könyvében Malabou azt teszi vizsgálat tárgyává, hogy hat filozófusunk miért és hogyan nem jut el az anarchiától az anarchizmushoz.

Jó, de miért van szükségünk az anarchia hat anarchizmus nélküli, attól távolságot tartó filozófiáira, azok vizsgálatára? Mit várhatunk attól, ha elemezzük, hogy miért és hogyan nem jutnak el az anarchia (ontológiai vagy etikai vagy politikai koncepciójától) az anarchizmushoz? Malabou válasza kettős. Egyrészt az, hogy így láthatjuk meg, amit megpillantanak, de nem akarnak vagy tudnak látni, bonthatjuk ki azt, ami benne van filozófiájukban, mégis inkább hátat fordítanak neki: az anarchia koncepcióiban rejlő anarchizmust. Másrészt pedig az, hogy így meg tudjuk különböztetni és el tudjuk határolni az igazi vagy valódi, születésben lévő vagy eljövő anarchizmust az állam szétesése vagy csődje okán megvalósult, tényleges anarchizmustól, valamint az olyan anarchizmustól, mint a például az anarcho-kapitalizmus vagy libertariánus anarchizmus, amely a szabadpiac (meg az internet) központi hatalom nélküli, önszerveződő, önszabályozó struktúráját és architektúráját dicsőíti. Az ilyen anarchizmus (a horizontalitás kapitalista-libertariánus politikája) nem csupán nem illeszkedik az anarchizmus hagyományába, hanem nem is nevezhetők anarchizmusnak, mert teljesen másképp viszonyul a magántulajdonhoz, kizsákmányoláshoz, uralomhoz, alá-fölérendeltséghez. Ám erre rámutatni, ezt megmutatni Malabou szerint ma nem elég. A forradalmi anarchizmus és a szabadpiaci anarchizmus összeborulására az államellenességben nem új. César de Paepe már 1874-ben észrevételezte, hogy az anarchia szó hallatán feláll burzsoáink hátán a szőr, de a szabadversenyes kapitalizmus híveként államellenesek, a laissez faire, laissez passer híveiként az állam lebontásának és fölszámolásának hívei. Valóban, nincs semmi új a forradalmi anarchizmus és a szabadpiaci anarchizmus összeborulásában, de mai együttműködésük – a kapitalizmus és az libertariánus anarchizmus szövetsége – példátlan. Malabou szerint épp ezért van szükség az anarchizmus határainak kijelölésére, megvonására, és épp itt van a filozófia helye, itt kell a filozófiának közbelépnie, beavatkoznia, megtenni a magáét: elválasztani, elhatárolni (krinein).

Ehhez mindenekelőtt világossá tenni, mi a különbség a filozófiai anarchia és a politikai anarchizmus között. Malabou által elemzett hat kontinentális filozófus mindegyikének gondolkodásában az anarchia egy formája kidolgozásra kerül (ontológiai: Schürmann és Derrida, etikai: Lévinas, politikai: Foucault, Agamben és Rancière), de mindegyikük kitart amellett, hogy az anarchia nem (egyszerűsíthető) az anarchizmus(ra), mindegyikük elválasztja és elhatárolja az anarchiát az anarchizmustól úgy, hogy az elválasztás és elhatárolás szemellenzős és nem megalapozott. Ugyanakkor nemcsak a filozófia hajlamos elutasítani az anarchizmust, de a politikai anarchizmus is hajlamos ellenséges lenni a filozófiával, mondván, hogy a cselekvés maga a gondolat, vagy hogy nincs anarchista filozófia, minthogy a filozófia fogalmi elemzés, az anarchizmus ellenben tett. Van azonban valami, amiben a mégiscsak létező filozófiai és a filozófiaellenes-politikai anarchizmus egyetért. Ez az uralom mindenféle formájának elutasítása.

Az anarchizmus – legyen filozófiai vagy nem filozófiai – nem egyszerűen államellenes, elsődleges célja nem az állam lerombolása, talán soha nem is volt az. Az anarchizmus mindenekelőtt és legfőképp kormányzás- és egyben uralomellenes, elsődleges célja a kormányzás- és az uralom lerombolása. Az uralomé, amely nem az állam sajátja, hanem az élet minden területén ott van, és amely nem egyenlő a fölénnyel, tekintéllyel vagy abban az értelemben vett hatalommal, hogy meg tudunk valamit, módunkban áll, képesek vagyunk megtenni; ezek nem járnak együtt szükségképp alávetéssel, az uralom ellenben igen. Eredete az, amit Proudhon a kormányzási előítéletnek nevez, és ami nélkül nincs állam sem. Az állam ugyanis egy szervezett és megszilárdult formája annak, hogy van, aki uralkodik, és van, akit uralnak, van, aki parancsol, és van, aki engedelmeskedik. Ez a kormányzási előítélet, ez a kormányzási logika. Ezen alapul a kormányzás formáinak mindegyike, annak különböző formái, amit a görögök arkhénak neveztek, vagyis azon az előítéleten vagy logikán alapul, hogy az emberek nem képesek magukat kormányozni, nem képesek maguk, együtt és közösen cselekedni, magukat kifejezni, nem tudnak, képtelenek a maguk értelmére és kezükre-lábukra támaszkodni, szükségük van, rászorulnak másokra, akik helyettük és nevükben mindezt megteszik, akik gyámkodnak akaratuk és cselekvéseik felett. Az anarchizmus tehát, amiért Malabou is dolgozik filozófiai könyvében, uralom- és kormányzásellenes.

Klasszikusai, mint például Proudhon, az anarchizmus kortárs, posztmodern vagy posztstrukturalista filozófusai szerint a metafizika foglyai: szubsztancialisták, esszencialisták, egyben foglyai annak a filozófiai és politikai paradigmának, amelynek alapfogalma az arkhé, és amelynek a kormányzási logika is foglya. Ezért, szól a posztanarchizmus következtetése, nem elégedhetünk meg a kormányzási logika lebontásával, nélkülözhetetlen az arkhéközpontú metafizika lebontása: a kormányzási paradigma destrukciójához az arkhéközpontú metafizikai paradigma destrukcióján keresztül vezet az út. A posztmodern vagy posztstrukturalista anarchizmus tehát úgy látja, hogy a kormányzási logika az arkhéközpontú metafizikában gyökerezik. Ámde lehetséges, hogy tévednek, hogy ennek a fordítottja igaz: az arkhéközpontú metafizikai paradigma a kormányzási paradigmában gyökerezik. Az előbbi szerint a meghatározó politikai paradigma metafizikai gyökerű, az utóbbi szerint viszont a meghatározó metafizikai paradigma politikai gyökerű; az előbbi úgy látja, hogy az arkhéközpontú metafizika olyannyira áthatja elméleteinket és gyakorlatainkat, hogy destrukciója nélkül igazi elméleti és gyakorlati anarchizmus sincs, az utóbbi, köztük Malabou, ellenben a kormányzási paradigma destrukcióját tartja az igazi elméleti és gyakorlati anarchizmus megvalósítása kulcsának.

A filozófiai anarchia – szól Malabou legfőbb állítása – nem más, mint anarchia (politikai) anarchizmus nélkül: az anarchia filozófusai: Schürmann, Levinas, Derrida, Foucault, Agamben és Rancière soha nem konceptualizálták anarchiakoncepciójuk anarchista dimenzióját. Van tehát ilyen dimenziójuk, de az nincs kibontva és megragadva. Ez pedig három dolgot jelent, amiből megérthetjük, hogy Malabou könyvének miért Stop Thief! a főcíme. Egyrészt azt, hogy az anarchia filozófiai koncepcióik eredetéről filozófusaink nem tudnak. Nem tudnak arról, hogy mindegyiket a Proudhon által végrehajtott szemantikai forradalom tette lehetővé, e nélkül semelyik huszadik századi filozófiai anarchiakoncepció sem születhetett volna meg. E forradalom abban áll, hogy Proudhon az anarchia szónak új jelentést adott. Eszerint az anarchia nem rendetlenséget, fejetlenséget, zűrzavart, felfordulást, szétesést, káoszt jelent, hanem újfajta rendet, mégpedig olyan rendet, amely an-archikus rend, vagyis arkhé nélküli rend, ez pedig annyit tesz, kormányzás/uralom nélküli rend. Másrészt azt, hogy az anarchia filozófusai kifejezetten tagadják, hogy anarchisták lennének, hogy anarchia filozófiájának köze lenne az anarchizmushoz. Ennek oka végül is az, hogy mind a hatan foglyai maradnak a kormányzási előítéletnek, mely szerint a kormányzás nélküli rend elképzelhetetlen, lehetetlen.

Végül azt, hogy az anarchia filozófusai legalább egyvalamit elvettek az anarchista gondolkodóktól, nem elismerve, beismerve, hogy ezt tették. Filozófiai lopás ez, abban az értelemben, ahogy a tulajdon is lopás Proudhon szerint, minthogy az anarchia filozófusai elvették, eltulajdonították az anarchiát az anarchistáktól, úgy, hogy közben eltakarták, kitakarták, hogy ezt tették. Megálljt mondani, megállítani a tolvajlást annyi, mint visszaadni az anarchiát az anarchizmusnak, kamatostul. Ez annyit tesz, hogy az anarchia filozófusainak elemzése arra fut ki, hogy mindegyiknél olyasmi nyomára bukkanhatunk, amit Malabou nem kormányozhatónak nevez. Ezzel azt hivatott jelöli, ami nem kormányozhatatlan, hanem túl van kormányzáson és annak logikáján, másképp fogalmazva, azt, ami a kormányzás lehetetlenségét testesíti meg. Az anarchia nem más, mint a nem kormányozható valósága, az anarchizmus, nem a tényleges (megvalósult), hanem a születésben lévő (eljövő) anarchizmus pedig a nem kormányozható valóságán alapul, abból fakad.

Fotó: Pixabay

Ajánlott olvasmányok:

Honeywell, Carissa: Anarchism. (Könyvárunkból kölcsönözhető.)

Bozóki András és Sükösd Miklós (szerk.): Az anarchizmus klasszikusai. (Könyvárunkból kölcsönözhető.)

Tamás Gáspár Miklós: A szem és a kéz. Bevezetés a politikába. (Helyben olvasható könyvtárunkban.)

Amster, Randall et al. (szerk.): Contemporary Anarchist Studies. An Introductory Anthology of Anarchy in the Academy. (Helyben olvasható könyvtárunkban.)