Fotó: Google Books

Egy kép tart fogva minket. És nehezen szabadulunk tőle, olyannyira bevésődött kultúránkba: maguk a dolgok (valóság) helyére az árnyak (képek) léptek. Ám korunk kultúrájának ikonja mégsem Platón barlangja, hanem inkább Ovidius vagy Caravaggio Nárcisza – újrafestve. Boris Groys Becoming an Artwork című kis könyvét ajánljuk.

Kultúránkat gyakran nárcisztikusként írják le, kivált a közösségi média térhódítása óta, nárcizmus alatt pedig az önhittséget, önzést, önimádatot szokták érteni, azt, hogy az én önmagát helyezi középpontba, nincs tekintettel másokra, a közre. Tévedés, kultúránk ugyan valóban nárcisztikus, de más értelemben az.

(Előkép) – Caravaggio Nárciszának egyik legszembetűnőbb vonása csupaszsága: nincs semmi, ami a címen – szereplőn – kívül megidézné a mitológiát; nincs semmi sallang, semmi konvencionális motívum, nincs semmi más a történetből csak egy pillanat. Az, amikor az ifjú a víz fölé hajol, vízben pedig képét meglátva „megbámulja magát, nem mozdul, az arca sem rezdül, / szinte szobor” (Ovidius, 83.o.). Képen tehát semmi mást nem látunk, mint ezt: a mozdulatlanul saját tükörképét kővé meredten bámuló, abban elmerülő ifjút. Nincs semmi, ami elvonná a figyelmet, semmi más nincs a képen, csak a fiú és képe; a néző szeme ide-oda, föl-le cikázik.

A víz nem tiszta (nem áttetsző, kristálytiszta), inkább olyan, mint a sáros, iszapos, sűrű, koszos pocsolya, így a tükörkép sem tiszta. De nem is pontos (nincs pontos megfelelés, nincs egybevágóság); a víz nem tiszta tükör, a tükörkép nem tiszta tükörkép. Amit az ifjú lát, az nem mása; magát látja, és mégsem. A látvány megbabonázza, nem tudja levenni róla a szemét. Szerelemi-nemi vágy föllobbanásának pillanata ez, nem az igazságé. Ifjúnk szemlél, de nem kontemplál, szája-feje csókra tart.

A Nárcisz mégsem csupán ennyi, hanem az önképek erejéről és hatalmáról is szól, az olyan kép erejéről és hatalmáról, amely a miénk, hisz kép rólunk, és nem miénk, mert nem (egészen) rajtunk múlik, milyen lesz; olyan kép erejéről és hatalmáról, amely nem visszatükrözése (mása) mi magunknak, de nem is elfedése, elrejtése, eltakarása annak. Tükörképünk, ma úgy mondanánk: szelfink, legyen bármennyire másító, nem maszk, nem is árny, amely mögött ott az igazi, valódi arcunk.

(Groys képe) – Ovidius mitológiai Nárciszát nem saját maga babonázza meg. Nem tudja, hogy amit lát, az arcának/testének tükröződése a vízben. Amit lát, az nem saját arca/teste, hanem az az arc/test, amelyet mások látnak. Nárcisz azt a képet látja, pillantja meg tükörképként, melyet a világnak ad arcáról/testéről. A tükörképként látott arc/test nem az átélt test, hanem a megfigyelt arc/test, az az arc/test, amely azáltal vagy azzal jön létre, hogy mások nézik. Amikor Nárcisz belepillant a vízbe, és megpillantja tükörképét, akkor a saját, de egyben mások szemével látja magát: úgy látja magát, ahogy mások látják őt. Az a kép babonázza meg, amely a nyilvánosságban bárki számára hozzáférhető, az a kép, amely nem belső/saját, hanem külső/idegen perspektívából látható, az az arc/test, amely nem átélt, hanem szemlélt vagy megfigyelt. A nárcizmus nem önimádat, hanem annak vágya, hogy arcunkat/testünket külső (társadalmi) nézőpontból lássuk, hogy ne saját, hanem mások szemével nézzük, ne átélt saját testként, ne valamiből élő (elfogyasztó, bekebelező, magáévá tevő), szükségleteit, vágyait kielégítő hús-vér testként, hanem látott, személt, megfigyelt testként.

Nárcisz nem kínálja föl és nem adja oda magát másoknak, visszautasít minden szerelmetes közeledést. Csak a képnek adja át magát – teljesen. Abba felejtkezik bele, azzal válik eggyé. E kép mögött nincs, nem rejtőzik semmi. E kép se nem elleplez, se nem leleplez, se nem elfed, se nem föltár valami rejtettet vagy bensőt. Nárcisz azt látja, amit lát, nem többet és nem kevesebbet. Nem titkos, sötétbe burkolódzó világa babonázza meg és ejti rabul, hanem az a kép, amely bárki számára hozzáférhető – nyilvános képe. Ez keríti hatalmába, olyannyira, hogy semmi sem tudja fölülmúlni, semmi sem képes megtörni varázsát. Nárcisz önfeledt: a természet közepén személi önképét mások számára láthatóan, védtelen, másoknak kitetten; nem pillantgat körbe, csak önképén csügg. Az önvédelem ösztöne semmis. Nem gondol magára, nem törődik magával, az esetleg rá leselkedő veszélyekkel. Nárcisz egyáltalán nem nárcisztikus az önimádat értelmében. Következésképp ha „Nárcisz képe a tavacska vizében a szelfi egy korai formája”, akkor a közösségi média embere nem az önimádó ember mai formája, a szelfi nem az önimádat értelemben vett nárcizmus megnyilvánulása.

Nárcisz a látvánnyal – önképével – egy, az tartja fogva, abban merül el; senki nem mondhatja, hogy mindez számítás, hazugság, megtévesztés. Nárcisz nem játszik, nem taktikázik. Mondhatni üres: mentes minden önös-szubjektív vágytól és érdektől, olyannyira, mint Krisztus, ki kiüresítette magát, emberré lett és kereszthalált halt, értünk. Ha kultúránk nárcisztikus, akkor mindenekelőtt ebben az értelemben az: semmi más, csak a nyilvános kép érdekli, azon csüng, az hozza és tartja lázba, az babonázza meg, azért él és hal. Ha kultúránk nárcisztikus, akkor kultúránk az önkiüresítés kultúrája: önmagunkat nyilvános képünk kedvéért és érdekében üresítjük ki.

Persze mondhatjuk, hogy „[m]inden arc bizonyos mértékig/fokig pókerarc.” Testünk ugyanis mások pillantásának kitett, ám egyúttal véd mások pillantásától, eltakarja a belsőt, vágyakat szándékokat, gondolatokat; a testünk egy láthatatlan vagy hozzáférhetetlen teret kreál, vele pedig a megtévesztés, képmutatás, hazugság lehetőségét és gyanúját. Hiszen sohasem tudhatjuk, hogy a látott arc nem álarc-e. Ámde a szelfi vagy profil nem maszk, amit letéphetünk, mögötte meg ott az igazi, valódi arcunk; nyilvános arcaink megalkotottak, de olyanok, melyek mögött nincs, nem rejlik az igazi, legfeljebb egy másik megalkotott arc.

Nyilvános arcaink tehát megalkotott vagy megcsinált és újraalkotott vagy újracsinált arcok. Nem egyszerűen megjelenünk és megmutatkozunk mások előtt, felkínálva látványunkat másoknak, hanem megjelenítjük magunkat – képként. „Képként prezentálni magunkat [ma] azt jelenti, hogy műalkotásként állítjuk elő vagy alkotjuk meg magunkat.” Korunk Nárcisza nem passzív szemlélője önképének, hanem aktív; nemcsak önképalkotóként, hanem azért is, mert képként megalkotott és megjelenített önmaga elismeréséért harcot folytat. Önképért a ma Nárciszainak nem (víz)tükörbe kell pillantaniuk, hanem mindenekelőtt keretezni nyilvános megmutatkozásainkat, megjelenéseinket. Ez polemikus-konfrontatív aktus, hiszen már mindig is be vagyunk mások által keretezve, amiért is keretezéseink mindig is újrakeretezések; mielőtt képet alkotnánk magunkról, mások már képet alkottak rólunk, amiért is az önképalkotás mindig is egyben más képekkel szemben folytatott harc.

Nárcisz belepillant a vízébe, nem érinti, nem hagy semmi nyomot, nem kelt fodrot; személ, és nem hagy nyomot azon, amit szemlél, nem tapintja azt. Nárcisz mint szemlélő vagy néző nem anyagi-fizikai szubjektum, hanem immateriális és transzcendens. Az interneten (online) azonban nem tudunk ilyenek lenni: szemünk (nézésünk) mindig is nyomokat hagy – digitálisakat. Nézni annyi, mint kattintani, nézni annyi, mint érinteni, nézni annyi, mint nyomokat hagyni. Ha képeket töltök föl, osztok meg, vagy ha képeket keresek, akkor azzal egy képet adok magamról – láthatatlan nézőknek és képalkotóknak. Íme a különbség a víztükör és az internet között: az utóbbi esetében a néző/megfigyelő nem passzív, hanem aktív (felhasználó vagy nyomkövető/profilalkotó); sőt, maga a médium is aktív, részt vesz az önképalkotásában, miként az a pocsolyaszerű víz Caravaggio Nárciszán.

Korunk kultúrája nárcisztikus, de nem az önimádat értelmében az. Hanem abban az értelemben, hogy a szubjektumoknak nyilvános önképük a minden. Nem az a lényeg, hogy szeretik-e és mennyire szeretik magukat, hanem az, hogy önképalkotók: önmagukat mint műalkotásokat megalkotók, amivel meghatározni és uralni akarják az életükben és a haláluk után róluk alkotott képet.

(Zárókép) – A Becoming an Arwork képekről, de nem a képzőművészetről szól, hanem önképalkotó (önképeket műalkotó) kultúránkról. Ugyanakkor nem társadalomtudományos munka, de mégis figyelemre méltó a társadalomtudományok számára is, akárcsak más, képekkel foglalkozó elméleti és történeti munkák. Mert vannak bennük olyan kérdések, felvetések, meglátások, melyeket a társadalomtudományoknak a „képi fordulat” után illene komolyan venniük, már csak azért is, mert lehetnek köztük olyanok, amelyeket nem látnak (vakok rá). Valahogy úgy, mint a hegyek nimfái, az oreádok Oscar Wilde The Discipline (magyar fordításban A tanítvány) című kis prózai költeményében. A tó(csa) siratja Nárciszt, az épp arra időző oreádok oda is kiáltják neki: Nem csodáljuk, hogy így gyászolod, olyan szép volt! Szép volt? – kérdez vissza a tó(csa). Hát ki tudná jobban nálad, felelnek az oreádok, hisz a te tükrödben tükröztette szépségét. Azért szerettem Nárciszt, válaszolja a tó(csa), mert mikor partomra feküdvén belém nézett, szemeinek tükrében énmagam szépségét láttam visszatükröződni.

Belting, Hans: Faces. Az arc története. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)

Faßler, Manfred (szerk.): Ohne Spiegel leben. Sichtbarkeit und posthumane Menschenbilder. (Digitalizált változat.)

Faßler, Manfred (szerk.): Alle mögliche Welte. Virtuelle Realität, Wahrnehmung, Ethik der Kommunikation. (Digitalizált változat.)
Szőnyi György Endre – Szauter Dóra (szerk.): A képek politikája. W. J. T. Mitchell válogatott írásai. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)