A hét könyve

Jan Fuhse: Social Networks of Meaning and Communication

 
Fotó: amazon.com

Vegyünk két embert, akik lecsukják egyik szemhéjukat, az egyiknél ez akaratlan rángás (tikk), a másiknál a barátnak szóló titkos jel (kacsintás). A két mozdulat, mint mozdulat, azonos. Egyszerű megfigyelőként, csupán a mozdulatot észlelve, nem tudom eldönteni, hogy melyik volt a tikk, melyik a kacsintás, s hogy egyáltalán tikk vagy kacsintás volt-e bármelyik is, miközben persze óriási különbség van a kettő között. Nem csak azért, mert nagyon nem mindegy, hogy megértjük-e vagy félreértjük, hanem azért is, mert a kacsintó kommunikál, ahogy az is, aki gúnyolódásképp vagy félrevezetésképp csukja le egyik szemhéját, a tikkelő viszont nem kommunikál. Ám a szemhéj lecsukása mindegyik esetben jelentéses: ezt mint azt vagy mint amazt (például mint tikket vagy mint kacsintást) értjük meg. Jelentésességén kívül vagy nélkül nem is létezik szemhéjlecsukás. Persze, a szemhéj lecsukása megtörtént, ha megtörtént, ez kétségtelen, de mindig is és egy csapásra mint valami, mint ez vagy mint az jelenik meg. (Geertz, 197–198).

No de, kérdezhetjük, honnan tudja A, ki észleli B egyik szemhéjának lecsukódását, hogy mi történt, hogy B mit csinált, egyáltalán csinált-e valamit? Honnan tudja A, hogy B kommunikál, vagy csak akaratlanul rándult meg a szemhéja? Hogyan jut valaki arra, hogy a szemhéj lecsukódását kommunikációként értse? És hogyan várhatja valaki, hogy szemhéjának lecsukását másvalaki kommunikációként értse? (Luhmann, 191) Hogy épp így és nem másként érti meg valaki a szemhéj lecsuk(ód)ását (például tikként, nem kacsintásként, vagy kacsintásként, nem tikként), az valószínűtlen. Értheti így is, de úgy is meg amúgy is. Mindegyik lehetséges, egyik sem szükségszerű; mindegyik valószínűtlen, de lehetséges. Miért lesz inkább X, mint Z, jóllehet nem szükségszerű, hogy X, hanem lehetséges és valószínűtlen, ahogyan Z is?

Vannak olyan társadalomelméletek, amelyek erre a kérdésre adott válaszként értelmezhetők. Ezek közül némelyik válasza erre a kérdésre a struktúra. Ez az, ami miatt (inkább) X, nem pedig Z, jóllehet X és Z egyaránt (nem szükségszerű, de) lehetséges, illetve éppúgy (nem lehetetlen, de) valószínűtlen. Az ilyen társadalomelméletek strukturalisták, melyek közül egyesek a társadalmi hálózatok elméletei. Hogy mik azok a társadalmi hálózatok, honnan erednek, hogyan lesznek, miként hatnak, a strukturalisták válasza lényegében a következő: a társadalmi hálózatok az aktorok közötti kapcsolatokból/kötelékekből állnak, melyeknek megvan a maguk mintázata. Ezek a mintázatok (struktúrák) teszik valószínűvé és magyarázhatóvá, hogy ki, kivel, hol és hogyan lép vagy nem lép kapcsolatba, kinek milyenek a társadalmi mobilitási vagy mobilizációs esélyei, stb. A társadalmi struktúra persze nem merül ki a kapcsolatok mintázataiban, de az utóbbiak döntő részét / összetevőjét képezik az előbbinek; ha ezekre fókuszálunk, akkor a társadalmi jelenségek igen eredményesen magyarázhatók és jelezhetők előre – állítják a társadalmi hálózat strukturalista elméletei.

Fuhse szerint az ilyen elméletek több okból is problematikusak, legfőképp azért, mert nincs válaszuk arra a kérdésre, miért vannak egyáltalán társadalmi hálózatok, és milyen szerepet játszanak ezek a társadalmi életben. És arra sincs, hogy mi szükséges ahhoz, hogy azt mondhassuk, társadalmi kapcsolathálózatok márpedig vannak, nem csupán a megismerést/előrejelzést jól vagy rosszul szolgáló elméleti-módszertani konstrukciók. Fuhse ezért túl kíván lépni a strukturalizmuson, hogy egy jobb, az iménti kérdéseket megválaszolni képes társadalmi hálózatelméletet dolgozzon ki. Ezt a „relacionális szociológiára” alapozva kísérli meg.

Fotó: Pixabay

Relacionális szociológiából több is van, többféle meghatározása, fölfogása is létezik. A Fuhse által képviselt szerint a relacionális szociológia arra a kérdésre ad választ, hogy mik a társadalmi kapcsolatok és hálózatok, és milyen szerepet játszanak ezek a társadalmi életben, világban. Ennek a relacionális szociológiának az egyik sajátossága, hogy a relációkat a társadalmi kapcsolatlatokkal azonosítja; a másik pedig, hogy a relacionális szociológiát összekapcsolja a hálózatkutatással, mondván, hogy az elméleteknek mindig is szükségük van empirikus kutatásokra éppúgy, ahogyan az empirikus kutatásoknak is szükségük van elméletekre.

Talán már sejtjük is, hogy a „relacionális szociológia” Fuhse szótárában voltaképp azt a szociológiát jelöli, amelyiknek a nyitánya Harrison White Identity and Control című munkája (eredetileg 1992-ben jelent meg, majd 2008-ban egy alaposan átdolgozott változata látott napvilágot). Ez a szociológia, általánosan fogalmazva, a társadalmi hálózatok mint társadalmi-kulturális alakzatok elméleti modellezéséről és empirikus elemzéséről szól. A társadalmi hálózatok elméleteként nem csak a hálózatkutatásban uralkodó strukturalizmussal szakított, hanem egyben a hálózatkutatás kulturális fordulatának szószólója és zászlóshajója is lett. Egyik kulcsfogalma az értelem/jelentés, egyik alapgondolata pedig, hogy a társadalmi jelenségek, beleértve kapcsolatokat és hálózatokat, jelentésesek; a jelentések a társadalmi kapcsolatok mint a társadalmi hálózatok legkisebb egységeinek termékei.

A relacionális szociológiának egy másik fordulatot is köszönhet a hálózatkutatás: a kommunikatív fordulatot. Ennek alapgondolata, hogy a társadalmi kapcsolatok legkisebb egységei a kommunikációesemények. Eszerint a társadalmi hálózatok nem a kultúra helyszínei, színhelyei vagy közvetítői, hanem kulturálisan formált kommunikatív interakciók folyamataiból tevődnek össze; a jelentések pedig a kommunikációeseményekben re/produkálódnak.

Fuhse a társadalmi hálózatok ezen kulturális és kommunikatív fordulatához kapcsolódik, amikor a relacionális szociológia és a társadalmi hálózatelmélet összekapcsolásával dolgozza ki a saját elméletét. Ezt a már létező elméletekkel számot vetve, azokból merítve és azok elemeit kombinálva teszi meg. Ha a végeredmény eredetinek nevezhető, akkor az nem annak köszönhető, hogy Fuhse, miként szerinte a „mester”, Harrison White, egy teljesen új elméletet talált ki, hanem annak, ahogyan a meglévő fogalmakat (például: hálózat, jelentés, kommunikáció, várakozások) világosan meghatározva és megfelelően kidolgozva kombinálja egymással.

A társadalmi (kapcsolat)hálózatoknak, szól Fuhse elméletének alapvetése, két egymással összefüggő aspektusuk van: (1) „kommunikáció mintázatai”, avagy a kommunikáció megfigyelhető szabályosságai/szabályszerűségei (mely aktorok, milyen gyakran és hogyan kommunikálnak egymással); (2) „jelentésstruktúrák”, melyek a kommunikáció folyamán alakulnak ki, szilárdulnak vagy változnak meg, és strukturálják a kommunikációt, egyfajta állandóságot, szilárdságot visznek a kommunikáció folyamatába. A jelentésstruktúrák a (saját és mások) viselkedésekre vonatkozó várakozásokból állnak, melyek összekapcsolódnak az aktorok identitásával, társadalmi kategóriákkal, intézményesült társadalmi szerepekkel és kulturális mintákkal egyaránt, arról „szólnak” tehát, hogy ki kivel hogyan viselkedhet, illetve kinek kivel hogyan kellene viselkednie. A várakozások határozzák meg a szituációt, és teszik valószínűvé, hogy alter ezt (és nem azt vagy amazt), ego meg azt (és nem ezt vagy emezt) teszi. Valószínűvé tehát, azaz mindig is benne van a pakliban, hogy mégsem ezt vagy azt, hanem valami mást. Éppen ezért nemcsak a kérdés, hogy alter és ego miért teszi rendre ezt vagy azt, hanem az is, miért nem valami mást.

A társadalmi hálózatok Fuhse által a Social Networks of Meaning and Communicationben kidolgozott elméletének alaptétele ezek után ekképpen fogalmazható meg: a társadalmi hálózatok, melyek társadalmi kapcsolatokból állnak, várakozások mintázataiként, következésképp jelentésstruktúrákként konceptualizálhatók.

Ajánlott olvasmányok:

Fuhse, Jan: Gibt es eine Phänomenologische Netzwerktheorie? Geschichte, Netzwerk und Identität. In Soziale Welt 59/1 (2008): 31–52. (Online elérhető itt, de helyben is olvasható könyvtárunkban.)

Emirbayer, Mustafa: Manifesto for a Relational Sociology. In American Journal of Sociology 103/2 (1997): 281–317. (Online könyvtárunkból letölthető, vagy helyben olvasható könyvtárunkban.)

White, Harrison C.: Identity and Control. A Structural Theory of Social Action. (Könyvárunkból kölcsönözhető.)

White, Harrison C.: Identity and Control. How Social Formations Emerge. (Online könyvtárunkban e-könyvként olvasható.)

White, Harrison C. – Fuhse, Jan – Thiemann, Matthias – Buchholz, Larissa: Hálózatok és értelem. Stílusok és váltások. In Replika 75 (2011): 75–86.

White, Harrison – Mitschele, Anna – Godart, Frédéric C.: Az identitások kontrollt keresnek. In Replika 75 (2011): 43–63.

Interjú Harrison White-tal. (Készítette: Alair MacLean és Andy Olds.) In Replika 75 (2011): 109–122.