A hét könyve

Communication in the era of attention scarcity - Waddick Doyle & Claudia Roda szerk. 

Fotó: Springer

Felhívni, ráirányítani a figyelmet a figyelemre már nem szükséges, felkapott kutatási és beszédtéma már, ám épp ezért nem könnyű olyat mondani róla, ami megragadná és lekötné a figyelmet. Egyet talán sikerül nekünk, egyúttal ajánljuk a Communication in the Era of Attention Scarcity című kis tanulmánykötetet.

Kezdhetjük? Na jó. Elkezdjük. Kezdjük… Nem, nem ahogy szoktuk, hanem így, ezzel: ha figyelmünk nem lenne korlátos vagy véges, a figyelem akkor is szűkös erőforrás lenne ma; szűkösségének magyarázatában nem a pszichológia vagy az egzisztenciafilozófia mondja ki az utolsó szót. Nem kétséges, ma figyelem, nem információ szűkében vagyunk. Az információbőség, ahogy azt Herbert A. Simon már 1971-ben megállapította, annak szűkösségét eredményezi, amit fölemészt: a figyelemét. A figyelem tehát szűkös erőforrás, olyan, amelyet az információföldolgozás emészt (Simon, 151.o.). Hogy miért szűkös, arra a közkeletű – pszichológia és egzisztenciafilozófia által cizellált – válasz ez: figyelmünk és időnk korlátozott és véges. Vagyis miközben az információ szinte végtelen mennyiségben áll rendelkezésünkre, feldolgozásukhoz szükséges szellemi kapacitásunk nem változott, időnk sem lett több, egy nap ugyanúgy huszonnégy órából áll, életünk pedig rövid.

A pszichológusok a figyelemhez az észlelésen keresztül jutottak el a 19 században, azt az utóbbival összefüggésben vizsgálták. William James óta szokás úgy leírni a figyelmet, mint egy sötét színpad reflektorral megvilágított részét: a figyelem olyan, mint egy fénycsóva, amely azt, amire irányul, megvilágítja, minden mást többé-kevésbé homályban hagy; vagy olyan, mint egy reflektor, amely hol gyengébben, hol erősebben világítja meg azt, amire irányul. E két metafora azonban félrevezető, hiszen van, hogy valami felvillan vagy berobban (a sötét színpadon), olykor több minden, azaz van, hogy valami felkelti, elragadja, elvonja, megragadja, fogva tartja a figyelmet, vagy kapkodjuk a fejünket. Manapság különösen így van, mindennapi tapasztalatunk ez. Őrült versengés zajlik figyelmünkért, annak megragadásáért és megtartásáért: képernyőinket „szétrobbantják” az egyidejű, figyelmünkre pályázó tartalmak, ámde figyelmünk korlátozott és véges, nem vagyunk képesek mindegyikre és ugyanúgy figyelni, sem egyszerre, sem egymás után, amiért is az egyidejű tartalmak gyakorlatilag összeegyeztethetetlenek: ha valamelyikhez odafordulunk, akkor másikaktól elfordulunk. Így aztán érvényes Herbert A. Simon idézett megállapítása: minél több és több tartalom szeretné felkelteni, magára vonni, megragadni és megtartani figyelmünket, annál inkább szűkösebb erőforrás lesz a figyelem.

Tényleg? Mi lenne, ha figyelmünk nem lenne korlátozott és véges? Nem lenne-e akkor is szűkös, sőt egyre szűkösebb ma? Persze tényellentétes, és bolondságnak is tűnik akárcsak egy pillanatra is komolyan venni, hogy figyelmünk nem korlátozott és véges, mégis az ilyen feltételezéseknek van megismerési értéke, ahogy az olyan típusú történetírói kérdésfeltevésnek is, mint például, hogy mi lett volna a 19. századi amerikai gazdasági növekedéssel, ha fölszednénk az akkori vasútvonalakat (Milo, 70.)? Így aztán azt kérdezzük: mi lenne, ha nem lenne korlátozott és véges? És azt válaszoljuk: a figyelem ma akkor is szűkös lenne, közben pedig megtudhatunk egy s mást arról, amit tanulmánykötetünk egyik szerzője, Yves Citton a „figyelem ökológiájának” nevez. Eszerint a figyelem környezetként ragadható meg, olyanként, ahol a dolgok, elkülönböződvén másoktól, megjelennek, felkeltik, magukra vonják, megragadják, netán megtartják a figyelmet, ebben pedig a környezet (emberek és nememberek együttese) tevékeny szerepet játszik.

Most azonban érjünk vissza állításunkhoz, hogy válaszoljunk a kérdésre, miért lenne szűkös ma a figyelem még akkor is, ha nem lenne korlátozott és véges? És mit tudunk meg így a figyelem ökológiájáról?

(1) Amikor a különféle digitális médiumok, tartalomszolgáltatók szinte korlátlan számú választási lehetőséget kínálnak, nem egyszerűen azért nehéz eljuttatni egy tartalmat hozzánk, nekünk, mert nincs annyi időnk, kapacitásunk és energiánk, hogy végtelen mennyiségű tartalmat áttekintsünk, hanem mert, egyrészt, a figyelmünkért egymással versengő tartalmak rendre kitakarnak más tartalmakat, elcsábítanak más tartalmak irányába, elzárnak más tartalmaktól. Versengés, mégpedig egyenlőtlen versengés, sőt harc zajlik közöttük.

Mióta képernyőkhöz kötötten létezünk, megszoktuk, hogy minden, ami jelenbéli, az egyidejűleg van jelen; hogy a jelenlévő dolgok (tartalmak) mindegyike igényli figyelmünket, az abszolút jelent, azt a jelenlétet, amely a többi dolog (tartalom) jelenlétével összeegyeztethetetlen. A dolgok (tartalmak) tehát megérintenek, ösztökélnek, csábítanak, felizgatnak, követelnek, lebilincselnek, megszólítanak, felszólítanak – egyszerre, egyidejűleg. Az egyidejűség tehát, mely képernyőkhöz kötött létezésünk egyik alaptapasztalata, a dolgok (tartalmak) rivalizálásában áll. Ez nem egyszerűen korlátozottságunkból vagy végességünkből fakad (nem tudunk egyszerre és ugyanúgy odafordulni mindenhez, amiért is ha valamihez odafordulunk, akkor másvalamitől elfordulunk), hanem abból, hogy a tartalmak (dolgok) úgy vannak megcsinálva, megalkotva, hogy szétrobbantsák az itt-et és a most-ot, avagy hogy folyton-folyvást megtapasztaljuk azt az egyidejűséget, amely a tartalmak (dolgok) rivalizálásában áll. (Vö. Waldenfels, 182–183., 188–190. o.!)

Ám rivalizálás nem csupán az egyidejű dolgok (tartalmak) között zajlik, hanem a jelenlétért is, azért, hogy valami megjelenjen, jelen, egyidejű legyen, versenghessen a figyelemért; vagyis a tartalmak úgy vannak megcsinálva, megalkotva, hogy az egyik (rendre) háttérbe szorítsa, kiszorítsa, kitakarja, kizárja a másikát. Épp ezért hiába lenne végtelen a figyelem, mégsem lenne elég, sok minden ugyanúgy nem kapna figyelmet, sok mindennek ugyanúgy esélye sem lenne figyelmet kapni, sőt még csak figyelmünkre pályázni sem.

(2) Amikor digitális médiumok szinte korlátlan számú választási lehetőséget kínálnak, nem egyszerűen azért nehéz eljuttatni bizonyos tartalmakat, mert nincs annyi időnk, kapacitásunk és energiánk, hogy az összes tartalmat áttekintsük, hanem mert, másrészt, egyes tartalmak nem csupán figyelmünkre pályáznak, hanem valamiféle cselekvésre akarnak rábírni; nem az idők végén, hanem itt és most. Lényegtelen, hogy a figyelmünk véges-e, mert ha nem is lenne az, adott esetben sohasem (végtelenül sokára) jutnának el hozzánk az itt és most cselekvésre hívó, ösztökélő tartalmak. És lényegtelen, hogy időnk határidőt szab-e nekünk, embereknek, hogy tehát nincs tetszés szerinti időnk, amit tetszésünk szerint vesztegethetnénk, anélkül, hogy időt veszítenénk (Marquard, 377–379.), mert ha időnk nem is lenne véges, a pillanatot adott esetben akkor is elszalaszthatjuk. Másképp fogalmazva: nem azért ej, dehogy érünk rá arra még, mert az élet rövid, hanem azért, mert a pillanat rövid: vannak dolgok (ilyenek például a forradalmak), amik nem várnak ránk, arra, hogy ráérjünk, mert akkor nem csupán lemaradunk valamiről, elmulasztunk valamit, hanem nem is lesz, meg sem fog történni ez valami. Figyelem tehát, lehetne akár korlátlan és végtelen, ma szűkös lenne akkor is, mert (1) egyidejű tartalmak versengenek, küzdenek és egyidejűségért harcolnak egymással, és mert (2) a pillanat adott esetben rövid, itt és most kell cselekedünk. A Communication in the Era of Attention Scarcity tanulmányaival egy olyan kötetet ajánlunk, mely abban a korban született, amikor alapvetően megváltozik, átalakul az, ahogyan figyelünk; amikor különböző aktorok figyelmünk megragadásáért és megtartásáért versengenek, küzdenek, harcolnak, amikor a figyelem olyanná válik, mint a pénzt vagy az időt: soha sincs belőle elég, szűkös. Nem egyszerűen azért, szól állításunk, mert az élet rövid (vita brevis), hanem mert a pillanat rövid (momentum brevis), és nem egyszerűen azért, mert kapacitásaink végesek, hanem mert kitakarja, kiszorítja, kitörli rendre egyik tartalom a másikát.

Kötetünk tanulmányai a figyelem szűkösségének okait és következményeit vizsgálják társadalomtudományi, nem pszichológiai és/vagy egzisztenciafilozófiai nézőpontból. Mindegyik keretét a „digitális kommunikációs forradalom” adja, amelynek következében figyelmünkért, annak megszerzéséért, megragadásáért, foglyul ejtésért, vezetéséért-irányításáért egymással versengő és harcoló digitális tartalmak lepték el mindennapi életünket. De ki az, aki szervezi és uralja a figyelmet? Hogyan ragadja és tartja meg, vezeti és irányítja a figyelmet? Miért épp ez meg ez és nem más ragadja és tartaja meg a figyelmet? Ez az egyik fő témája tanulmánykötetünknek. A másik az ún. figyelemgazdaság, amelyben immár nem a tartalmak, hanem a celebek/influenszerek és a márkák (brandek) játszák a kulcsszerepet.

Fotó: Pixabay

Ajánlott olvasmányok:

Franck, Georg: Vanity Fairs. Another View of the Economy of Attention. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)

Merkovity Norbert: A figyelemalapú politika a közösségi média korában. A politikai kommunikáció lehetséges értelmezése napjainkban. (Helyben olvasható könyvtárunkban, vagy a „katalóguscédulán” megadott linkre kattintva letölthető.)

Guld Ádám: Influencer Agencies. The Institutionalization of the Digital Attention Economy. In Acta Universitatis Sapientiae, Social Analysis. Vol. 13 (2023), 142–157.

Aylsworth, Timothy – Castro, Clinton: Kantian Ethics and the Attention Economy. Duty and Distraction. (Online könyvtárunkban hozzáférhető.)