A hét könyve

Duncan Bell & Bernardo Zacka - Political Theory and Architecture

Fotó: Bloomsberg Publishing

A terek önmagukban nem csinálnak semmit, nyitottak bármire, nyitva hagynak mindent; csak a beépített, berendezett terek – a térbeli elrendezések és elrendezett terek – tudnak csinálni valamit, olyasmit, ami politikai dimenziót ad nekik. A Duncan Bell & Bernardo Zacka által szerkesztett Political Theory and Architecture című tanulmánykötetet ajánljuk.

Kezdjük azzal, ami e kötet tanulmányaiból hiányzik: az erőszakkal! Azzal, hogy a térben létrejövő, emberek/emberi testek közötti viszonyok elválaszthatatlanok az erőszaktól, minthogy a teret, ahol ezek a viszonyok létrejönnek, elfoglalják, lefoglalják, lezárják – más testekkel szemben (Gumbrecht, 71.). Ám nemcsak emberi testek csinálják ezt, hanem olyan artecorpusok is, mint az épületek, melyek – mint fogalmaz kötetünk egyik tanulmányában Jan-Werner Müller – lezárnak és megnyitnak, zárva és nyitva hagynak, láthatóvá és láthatatlanná tesznek, lehetővé és lehetetlenné csinálják az összejövést és szétválást, egyesülést és fölbomolást, összefonódnak a szubjektivitás és interszubjektivitás teremtésével, alakításával és formálásával. Ennélfogva az építészeti létesítményeknek, ezeknek a nem emberi testeknek politikai dimenziójuk van; ám egyszersmind erőszakot is gyakorolnak. Épp ezért itt az ideje, hogy a politikaelmélet ne vegye félvállról az építészeti létesítményeket, politikával és erőszakkal való összefonódását. Az utóbbi azonban kötetünk vakfoltjában marad, hasonlóképp, ahogy az építészeti létesítmények a jelenkori politikatudomány érdeklődésének perifériáján.

Bizonyos építészeti létesítmények, mint például bizonyos emlékművek, olykor felkeltik a politikatudósok érdeklődését, kivált, ha politikai harc bontakozik ki vagy politikai botrány tör ki körülöttük, de egyébként alig-alig. E mögött minden bizonnyal részben az áll, hogy ezek építészeti, műszaki vagy művészi létesítményeknek tűnnek, melyek legfeljebb a politika hátteréül, díszletéül vagy felületéül szolgálhatnak. Kötetünk tanulmányainak ezzel szemben közös és kiinduló alapfeltevése, hogy az építészeti létesítmények, valamint az építészet elméletének és gyakorlatának is politikai jelentősége jóval több ennél: politikai erőt testesítenek meg. A politikatudomány ezért jól teszi, ha figyelmének középpontjába állítja az építészetet. Ebben olyan huszadik századi, politikával-társadalommal foglalkozó gondolkodók lehetnek segítségére, akik elméleteikben különös figyelmet fordítottak az építészetnek, az építészeti létesítményeknek és környezetnek: Henri Lefebvre, Michel Foucault, Bruno Latour például.

Nem mindegy persze, hogy mire és miként figyel az, aki politológusként az építészetet figyelmének középpontjába állítja. Az egy dolog, ha azt mondjuk, hogy az építészeti létesítmények kifejezik a politikát, összesűrítve megjelenítik, képviselik, vagy hogy ezek politikai-hatalmi harcok tárgyai, tétjei, felületei; az viszont már más, ha azt mondjuk, hogy az épületek teremtik, alakítják, formálják, szervezik a politikai valóságot. Ez utóbbi esetben az építészeti létesítmények nem egyszerűen a politika lenyomatai, kifejeződései, közvetítői (jelkép, szimbólum, reprezentáció, médium), hanem politikai (ható)erővel bíró ágensek – tehát cselekvőképességet (ágenciát) tulajdonítunk nekik. Kötetünk tanulmányainak közös és kiinduló feltételezése pontosan ez, és mindegyik az építészeti létesítmények valamiféle politikai (ható)erejéről, ennélfogva valamiféle ágenciájáról szól. Ennek egyik lehetséges értelmezése szerint az építészeti létesítmények pontosan azt csinálják, amit a politika az építészei létesítménybe beleírt, beprogramozott. Erre lenne példa a Panopticon, amelynek esetében „[a] hatalom alapelve [...] a testnek, a felületek, fények, tekintetek összehangolt felosztásában [testesül meg]; egy olyan elrendezésben, amelynek belső mechanizmusai teremtik meg azt a viszonyt, amely fogva tartja az egyént” (Foucault, 275). Vagyis itt a hatalom építészeti létesítménybe és szerkezetbe fordítódik át, az építészet létesítmény és szerkezet az, ami gyakorolja a hatalmat, és pontosan azt/úgy csinálja, ami/ahogy belé van írva vagy programozva.

Egy másik lehetséges értelmezés szerint nem csupán az épületbe írt (elképzelt) alany és a valódi (tényleges), épületet használó, ám nem szófogadó alanyok között lehetséges konfliktus, hanem lehetséges az is, hogy az épületek nem vagy nem egészen, pontosan azt csinálják, ami beléjük van írva, programozva megálmodóik által. Ez másként, kötetünk szerkesztőivel, fogalmazva annyit tesz, hogy az építészeti determinizmus álláspontja tarthatatlan, amint azt szerintük a modernista-építészeti projektek kudarcai, a hozzájuk kapcsolódó építészeti-politikai várakozások és remények meghiúsulásai is mutatják. De akkor, fogalmazódik meg a kérdés, mi és miféle is az építészeti létesítmények politikai ereje? E kérdés más, mint hogy mi az építészek politikai motivációja, és nem egyszerűsíthető le arra, hogy milyen politikai célok elérésének eszköze az építészet; mert vannak (lehetségesek) nem szándékolt vagy nem várt politikai következmények, és nemcsak az engedetlen, nem szót fogadó alanyok, hanem az engedetlen, nem szót fogadó épületek miatt is.

A politikai gondolkodás történetében nem tekintették mindig mellékesnek az építészetet. Így például Platón sem. Míg mi hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a törvények fejezik ki egy politikai közösség közös értékeit, tudják előmozdítani a közösségi éthoszt, Platón a Törvények című dialógusában azt állítja, hogy ebben meghatározó szerepe van az építészetnek is. „[...] egy új és eddig lakatlan városnak, kezdi az erről szóló beszédét az Athéni, úgyszólván az egész város építkezését szabályoznia kell, hogy annak minden részlete miképpen történjék – különösen a szent helyek és falak kérdését.” (Törvények, 778b). Hagyva az előbbit, az utóbbiakról ezt mondja az Athéni: „hagyni kell a földben aludni a falakat, és nem szabad őket felkelteni [...] inkább bronzból és vasból legyenek a falak, mint kőből [...], mi mégis fallal vesszük körbe a várost, ami először is nem hasznos a város egészsége szempontjából, azonkívül elpuhult magatartást olt a lakosok lelkébe, mert arra csábítja őket, hogy falaik mögé menekülve ne szálljanak szembe az ellenséggel, s ne éjjel-nappal való őrködéssel akarják magukat megóvni [...]” (Törvények, 778d–e ).

Ezek szerint nagyon nem mindegy, hogy a városfalak-e a harcoló férfiak vagy a harcoló férfiak-e a falak; nem hadászati okokból nem mindegy, hogy tehát kövekből vannak-e a falak, vagy bronzból és vasból (nehézfegyverzetű gyalogosok fegyverei védik-e), hanem az állampolgárok közösségi habitusa és morálja miatt. De nem csak, hanem – mutat rá Betegh Gábor kötetünkben megjelent tanulmányában – a sztászisz miatt sem. A sztászisz (állampolgárok csoportjainak romboló antagonizmusa és polarizációja egy politikai közösségen belül) ellenszere Platón szerint a phília (szolidaritás), amiért is a politikai vezető feladata ezen affektív és kohezív erőnek a fölébresztése, lángra lobbantása és fönntartása, ennek elsődleges eszköze pedig a város közös-fegyveres védelmén kívül a városi tér megfelelő elrendezése, berendezése, kialakítása. Ez a Platón által megfogalmazott elképzelés, miszerint az építészeti környezet, annak konfigurációja meghatározó a politikai-közösségi élet szempontjából, nem egy állandóan jelenlévő, csupán epizódszerűen vissza-visszatérő gondolat a politikai gondolkodás történetében. Ennek pár a politikaelmélettel foglalkozók képzeletét leginkább megragadó példái talán a következők: agóra, Panopticon, Zeppelinfeld, láger, Brazíliaváros; ezek mindegyike önmagán túlmutat, az agóra a szabadság terét, a Panopticon a személytelen és automatizált hatalmat, a láger a kivételes állapotot, Brazíliaváros a csúcsra járatott modernitást testesíti meg. Nem a politika hátterét vagy díszletét képezik tehát, de nem is egyszerűen jelképek vagy szimbólumok, hanem a maguk módján a politikai-társadalmi valóság teremtői, alakítói, formálói, szervezői.

Kötetünk két szerkesztője arra kérte föl a politikaelméletész kollegákat, kik kutatásának középpontjában nem az építészet áll, hogy tanulmányaik arról szóljanak, hogy miként fedezték föl saját témájukban az építészetet, annak politikai jelentőségét, milyen kérdéseket vetett/vet föl ez számukra, s miként látták/látják ezeket a kérdéseket megválaszolhatónak. Kötetünk szerzői így végül is szabad kezet kaptak, hogy az építészetet (értve ez alatt az építészeti környezet létrehozásában, alakításában, formálásában szerepet játszó építészeti elméletet, gyakorlatokat és létesítményeket) oly módon vonják be a politikaelméletbe, ahogy tudják, illetve ahogy a politikaelmélet szempontjából a legígéretesebbnek tartják. Az elkészült tanulmányok a két szerkesztő szerint négy csoportba oszthatók aszerint, hogy miként tematizálják az építészetet mint politikai erőt. A kötetet ennek megfelelően a következő négy fejezetre osztották, a bennük szereplő tanulmányok pedig többek között a következő kérdéseket tárgyalják:

1. Építészet és politikai rezsimek viszonya – Van-e értelme azt mondani, hogy mindegyik rezsimnek van sajátos építészete? Ha igen, mivel magyarázható ez a kapcsolat?

2. Az építészet mint konstitutív – A tér konfigurációja miként alakítja-formálja azt, ahogy az emberek összejönnek, összegyűlnek, együtt cselekednek, vagy azt, ami összefűzi, összeköti, összetartja őket?

3. Építészet mint infrastruktúra (infrastrukturális ágens) – Hogyan értelmezhető az építészet szubjektumformáló szerepe egy olyan korszakban, mint a mai, amelyet az emberek és dolgok, személyek, áruk, eszmék, kórokozók és szenny/káros anyagok, tőke cirkulációja, emberek és nem emberek mozgása, áramlása határoz meg?

4. Építészet politikai ágenciája – Mit tudnak csinálni az épületek, és mit nem? Hogyan gondoljuk el az építészetet mint politikai (politikát-társadalmat alakító, formáló) erőt? A politika csupán emberek közötti viszony, vagy inkább emberi és nem emberi entitások alkotta szövetségek és szembenállások komplex kötege? Vizsgálhatók-e az épületek és építmények önmagukban, vagy inkább emberek és nememberek komplex hálózatában? A politika kívülről, mint előzetesen létező szféra gyakorol hatást az építészetre, vagy emberek és nememberek sokasága közötti koprodukció eredménye-e a politikai hatás?

Akárhogyan is, ha az építészeti objektumoknak politikai (ható)erőt, akkor ezzel egyben valamiféle ágenciát is tulajdonítunk nekik. Ha az ilyen alapállású politikaelméletnek lenne nyelvtana, akkor ez az ágencia úgy jelenne meg, hogy az épületek a nyelvtani alany helyét foglalnák el, a nyelvtani személyek (így az emberek) pedig a tárgyakét egy-egy mondatban (vö. Vismann, 60.).

Fotó: Pixabay

Ajánlott olvasmányok:
Tamáska Máté: Építészetszociológiai tanulmányok, 13–26. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Yaneva, Albena: Latour for Architects. (Open Access)
Leach, Neil: The Anaesthetics of Architecture. (Online könyvtárunkban hozzáférhető.)
Spencer, Douglas: The Architecture of Neoliberalism. How Contemporary Architecture Became an Instrument of Control and Compliance. (Online könyvtárunkban hozzáférhető.)
Borch, Christian (szerk.): Architectural Atmospheres. On the Experience and Politics of Architecture. (Online könyvtárunkban hozzáférhető.)