A hét könyve
Yao Li - Playing by the Informal Rules: Whay the Chinese Regime Remains Stable despite Rising Protests
Fotó: Cambridge
Tüntetnek, majd hazamennek, tiltakoznak, majd elhallgatnak, megmozdulnak, majd leállnak; aztán megint tüntetnek, tiltakoznak, megmozdulnak, újra meg újra, egyre gyakrabban, ám az autoriter rezsim nem dől össze, még csak meg sem inog. Hogyan lehetséges ez? Ez az alapvető kérdése Yao Li Playing by the Informal Rules: Whay the Chinese Regime Remains Stable despite Rising Protests című könyvének, mely Kínáról szól, de a kérdésre válaszképp egy más nem demokratikus rezsimekre is alkalmazható magyarázati modellt dolgoz ki.
A legtöbb ismert, az autoriter rendszerek föltűnő ellenállóképességéről szóló magyarázat a formális intézményekre fókuszál, arról szól, hogy ezek a rezsimek demokratikus, de csak többé-kevésbé demokratikusan működő intézményeknek (törvényhozó testület, képviseleti szervek, bíróságok, pártok, választások) adnak helyet, hogy bekebelezzék a potenciális ellenzéki erőket, menedzseljék az elégedetlenséget, biztosítva ezzel a rezsim stabilitását. Minthogy ezek a magyarázat a potenciális ellenzéki erők leszerelésében, együttműködővé tételében és a megmozdulások, tiltakozások lefejezésében a formális intézményeknek tulajdonítanak döntő szerepet, nem képesek megmagyarázni a rezsim ellenállóképességét, ha a társadalmi elégedetlenség növekszik. Mint például Kínában, ahol a különféle tiltakozó megmozdulok száma a kétezres években ugrásszerűen megnőtt (1993-ban 8700, 2005-ben 87000, 2014-ben 172 000). Yao Li ezért, nem tagadva a formális intézmények szerepét, egy alternatív magyarázati modellel áll elő, melynek középpontjában az informális normák állnak. Könyvében amellett érvel, hogy ezek játszanak Kínában döntő szerepet a politikai viszály menedzselésében és kontrollálásában, végső soron az autoriter rezsim stabilitásának megőrzésében. Yao Li, másképp fogalmazva, azt állítja, hogy a megengedett, elfogadott tiltakozás határait a mai Kínában nem annyira a formális intézmények jelölik ki, hanem sokkal inkább az informális normák.
A politológusok hosszú ideig az autoriter rezsimek ellenállóképességének magyarázatában az elégedetlenségekre és tiltakozásokra válaszul adott durva, kíméletlen elnyomás szerepét hangsúlyozták. Nem alaptalanul: az autoriter rezsimek előszeretettel gyakorolnak kényszert és használják az erőszakapparátust bármiféle tiltakozó megmozdulással szemben. Ám, ez ma már politológiai közhely, az új autokrata vezetők fölismerték az elnyomás finomabb, kifinomultabb, körmönfontabb formáinak előnyét a puszta önkénnyel vagy a nyers erőszakkal szemben. Ennek megfelelően, mondja Yao Li, különbséget kell tennünk a rezsim kényszergyakorló kapacitása és a tényleges kényszergyakorlás között, hiszen az előbbit, legyen az bármennyire is robosztus, az autoriter vezetők ma már nem feltétlenül használják a rezsim stabilitásának biztosítására; vannak más, legalább olyan hatékony eszközeik erre, mint amilyen a nyers, fizikai erőszak vagy önkény. De, hogyan magyarázzuk, ha az elégedetlenség ennek ellenére vagy ezzel egyidejűleg nemhogy nem marad elfojtva vagy a négy fal között, hanem megjelenik, növekszik és fokozódik, ám a rezsim még csak meg sem rendül? Avagy másképp fogalmazva, a tiltakozások megsokszorozódása miért nem vezet feltétlenül a rezsim destabilizálódásához? A növekvő-fokozódó elégedetlenség miért nem a rezsim instabilitásának jele? E kérdésre választ keresve dolgozza ki Yao Li azt a magyarázati modellt, melynek kulcsfogalma a viszály informális normái [informal norms of contention].
Ez alatt azokat az íratlan szabályokat érti, amelyek formálják és korlátozzák az állam képviselői és a tiltakozók cselekedeteit, és amelyeket követve a cselekvők semmibe veszik, mellőzik, megkerülik vagy megsértik a formális szabályokat és eljárásokat. Másképp fogalmazva, az informális normák a jogilag megengedett, szentesített utakról letérő, más utakat járó cselekvések irányítására, kontrollálására és szabályozására szolgáló szabályok. Eltérően azonban bevett meghatározásától, az informális normák Yao Li-i fogalma nem foglalja magába a konvenciókat és magatartáskódokat, melyek az írott-jogi szabályok előtt (is) léteztek, hanem csak azokat szabályokat, amelyek a formális intézményi környezeten belüli kényszerekre és lehetőségekre adott reakciókban születnek meg. Yao Li szerint Kínában az állam és a tiltakozások közötti interakciókból a viszály informális normáinak két fajtája rajzolódik ki: az egyik az egyezkedés informális normái [accomodating informal norms], a másik az ellenségesség informális normái [antagonistic informal norms]. Egyik fő állítása Yao Linek az, hogy Kínában az egyezkedés informális normái dominálnak az ellenségesség informális normáival szemben, ami segít megmagyarázni, hogy a tiltakozások megsokszorozódása miért nem nincs hatással a rezsim stabilitására. Demokratikus államokban a viszály formális intézményeinek széles köre fejlődött ki, melyek egyszerre biztosítanak teret a politikai viszálynak és szabályozzák, szorítják korlátok közé, tartják mederben azt. Kínában viszont ilyen intézmények nem alakultak ki, itt az egyezkedés informális normái játszák a döntő szerepet annak megelőzésében, hogy az elégedetlenség rezsimdestabilizáló megmozdulásba csapjon át. E normák révén tér nyílik a formális szabályok szerint tiltott vagy azokon kívüli, az illegális és az extralegális tiltakozások előtt, ahol az állampolgárok artikulálhatják panaszaikat, sérelmeiket, követeléseiket úgy, hogy az állam képes menedzselni, kontrollálni, féken tartani, korlátok közé szorítani az elégedetlenséget.
Nem egy zéró összegű játszma zajlik itt, mindkét fél megpróbál lépéséket tenni az alku, a kiegyezés, az egyesség irányába. A felek azonban nem egyenlőek. A tiltakozók sohasem lehetnek biztosak abban, hogy az állam képviselői tolerálják-e őket, vagyis hogy tiltakozásuk a megengedett-e, eltűrt-e; az erről való önkényes, kiszámíthatatlan és esetleges döntés Damoklész kardjaként lebeg a tiltakozók feje felett, arra késztetve őket, hogy fegyelmezzék, visszafogják, kontrollálják és cenzúrázzák magukat. Ugyanakkor a megengedett/megtűrt tiltakozások határai nem adottak-rögzítettek, ezek a tiltakozók és a hatalom képviselői közötti küzdelem tárgyai. A viszály informális normáinak két típusával összhangban Yao Li megkülönbözteti a tiltakozás két típusát: az egyik a rezsimmel illeszkedő [regim-engaging], a másik a rezsimet fenyegető [regim-threatening] tiltakozások. Az előbbi esetében mindkét fél, mind az állam, mind a tiltakozók nyitottak a tárgyalásra-egyezkedésre, elismerik-elfogadják, vagy legalábbis nem vonják kétségbe a másik legitimitását; az utóbbi esetében viszont minkét fél ellenségnek látja-láttatja a másikat, tagadja legitimitását, és bezárja a kapukat az egyezkedés-tárgyalás előtt. Yao Li másik fő állítása, hogy a mai Kínában a rezsimmel illeszkedő tiltakozások dominálnak a rezsimet fenyegető tiltakozásokkal szemben, ami ugyancsak segít megmagyarázni, hogy a tiltakozások megsokszorozódása miért nem nincs hatással a rezsim stabilitására.
Az említett két fő állításához Yao Li empirikus vizsgálatok, adatelemzés és hét rezsimmel illeszkedő, három rezsimet fenyegető tiltakozást elemző esettanulmányok révén jut. Ennek során azt vizsgálja, hogy milyen körülmények között születnek meg a viszály informális normái, konkrétan mik is ezek a normák, mikor hatékonyak, mikor nem, mikor működőképesek, mikor nem, és hogyan hatnak a rezsimre, a rezsim stabilitására. Ami ebből a vizsgálatból Yao Li kihoz, az a kínai autoriter rezsim „titkáról” árul el egy s mást, de a magyarázati modell, amit kidolgoz, az szerinte túlmutat Kínán. A viszály informális normáinak vizsgálatával ugyanis, állítja Yao Li, jobban és mélyebben érthetjük meg az autoriter rezsimek működését és ellenállóképességét, továbbá finomabb, árnyaltabb összehasonlítást végezhetünk a jelenkori autoriter és demokratikus rezsimek között éppúgy, mint a különböző típusú autoriter rezsimek között.
Fotó: Pixabay
Ajánlott olvasmányok
Replika informalitásról szóló cikksorozata: Replika 112 (2019/3) és 115–116 (2020/2–3).