A hét könyve
Társadalmi mozgalmakról ötféleképp. Öt idegen, angol nyelvű könyvet ajánlunk tehát, melyek mindegyikének középpontjában a társadalmi mozgalmak állnak, de mindegyik különböző nézőpontból, látószögből és módszerrel vizsgálja-elemzi a kollektív cselekvés e formáját.
A társadalmi mozgalmak a gondolkodáson túli horizontokat nyitnak meg. Nincsenek híján a gondolkodásnak, nem is lehetnek, de az aktivisták azért gondolkodnak, azért törekednek megérteni a társadalmi, benne a politikai valóságot, hogy megváltoztassák azt. Ám az, hogy meg kell változtatni a társadalmi valóságot, egyáltalán nem magától értetődő vagy egyetértéses, miként az sem, hogy épp így vagy úgy, ebbe vagy abba az irányba kell megváltoztatni. A társadalmi mozgalmak ebből adódóan mindig is politikaiak, jóllehet nem a kormányzati hatalom megszerzésére-megtartására törekednek; mindig is politikát művelnek, de nem pártpolitikát. Nem intézményesült csatornákon keresztül és formákban csinálják a politikát. Ha így tennének, akkor meg sem születnének, el sem indulnának: ahhoz, hogy színre lépjenek, megjelenjenek, illetve hogy színen, jelen legyenek, az szükséges, hogy átrajzolják, kimozdítsák, elmozdítsák a meglévő kereteket, és teret csinálva maguknak átrendezzék a teret.
Máris levonhatjuk ebből a következtetést: a társadalmi mozgalmak nem mindennapiak, ritkák, szórványosak. Csakhogy ez, állítja Laurence Cox Why Social Movements Matter című könyvében, nem igaz. Társadalmi mozgalmak mindenütt vannak, földrajzi és társadalmi térben egyaránt; gyakoriak és elterjedtek, de nem rutinszerűek; szerte a tárasadalomban és társadalmakon átívelve léteznek, de nem homogének; a sokféleség, sokszínűség, változatosság, változékonyság és a belső feszültség jellemzi őket. Hogy megértsük a társadalmi mozgalmakat, ahhoz azokra kell fókuszálnunk, akik a kollektív cselekvés e formáját művelik, akik résztvevői-részesei ennek az együttcselekvésnek, és a köztük lévő viszonyokra; azokra a hálózatokra, amelyek a legkülönfélébb elemeket (egyéneket, szervezeteket, egyesületeket, csoportokat, formálisakat és informálisakat, médiákat, ellenállási formákat, megmozdulások, forradalmak emlékezetét) kapcsolnak össze. Nincs valami sajátos, kitüntetett formája annak, ahogyan ezek összekapcsolódnak, különböző időkben és helyeken, különböző mozgalmakban különféleképp történik ez – az emberek a legkülönfélébb módon csinálják a mozgalmakat.
Ha van valami, amit a mozgalmak inkább csinálnak, mint valami mást, az Cox szerint a konfliktus: egy „mi” szembeállítása egy „ők”-kel egy olyan összecsapásban, melyben a társadalom átalakítása és formája a tét. Ennek során a társadalom, annak egy része megmozdul, mozgásba lendül, mozgásban van és mozgásba hoz – legalábbis erre törekszik; éppen ezért műveleti területük, módszereik, felvett alakzatuk változékony és változatos; ha nem az, ha a kreativitás helyét a rutin veszi át, akkor így azt az erőforrásukat veszítik el, amely győzelmüket esélyesebbé teszi abban a harcban, amelyben az ellenfél/ellenség általában gazdagabb, hatalmasabb, tekintélyesebb. Ha valami nem jellemzi a társadalmi mozgalmakat, akkor az a kiszámíthatóság és előreláthatóság. Szükségünk van, mondja Cox, társadalmi mozgalmakra: ha azt tapasztaljuk, hogy minket vagy másokat, kiket szerünk, vagy idegeneket, kiknek sorsával törődünk, vagy a világot, amit értékesnek tartunk, fenyegetik, elnyomják, megbélyegzik, támadják, kizsákmányolják, akkor a cselekvés a megfelelő válasz; ha hatóerősek akarunk lenni, akkor a cselekvésnek kollektívnek kell lennie. A hatás (győzelem) azonban nem garantált, a kollektív cselekvés nem egyenlő a hatásos cselekvéssel, csak elengedhetetlen feltétele, amiért is nem árt tudni, hogyan lehet a társadalmi mozgalom mint kollektív cselekvés sikeres-eredményes. Biztos recept nincs, de gazdag a mozgalmi hagyomány kincsesháza: társadalmi mozgalmak csinálták azt a világot, amiben ma élünk, formálták olyanná, amilyen ma.
E hagyomány része a „baloldal”, benne Marx, akinek munkásságában Cox szerint az a legfelforgatóbb és legradikálisabb mozzanat, hogy a propozicionális gondolkodást (elemzés, leírás, megértés, magyarázat) szisztematikusan a gyakorlatorientált gondolkodásba fordítja át; abba a kérdésbe, hogy ki az, aki képes megváltoztatni a helyzetet, kinek áll érdekében megváltoztatni, mit kell tenni ahhoz, hogy megváltozzon. Ez a mozgalmi (cselekvésorientált) gondolkodás alfája és ómegája. Ehhez kapcsolódva és marxista-baloldali elkötelezettségét megvallva Cox amellett érvel, hogy a baloldalról úgy kellene a baloldaliaknak gondolkodniuk, hogy összegyűjtik és meghányják-vetik a mozgalmi múltat és tapasztalatokat. A társadalmi mozgalmak ugyanis alapvető és pótolhatatlan erőforrásokat kínálnak mind a társadalomról, annak megértéséről, mind megváltoztatásának mikéntjéről szóló gondolkodói-szellemi munka számára, végezzék azt tudományos kutatók vagy aktivisták. Ha ezt elfogadjuk és komolyan vesszük, akkor ez, állítja Cox, maga után vonja a hagyományos tudományos és uralkodó gondolkodói habitus megkérdőjelezését, valamint a gondolkodás (megismerés, megértés, magyarázat) és a kollektív-mozgalmi gyakorlatok közötti kapcsolatok átformálását-átalakítását.
Felvezetésképp talán megteszi, ha egy társadalmi mozgalmakról szóló munkát azzal indítunk, amivel David S. Meyer How Social Movements (Sometimes) Matter című könyvét, miközben tudjuk, hogy a társadalmi mozgalmak nem azonosak a tiltakozó megmozdulásokkal, a tiltakozás nem egyenlő a társadalom megváltoztatásra törekvéssel, az előbbiből nem lesz egy csapásra az utóbbi. Az emberek, ezzel kezdi Meyer könyvét, a legkülönfélébb módokon tiltakoznak, és a legkülönfélébb okokból: tiltakoznak, mert csalódottak, kiábrándultak, elégedetlenek vagy dühösek; tiltakoznak, mert kapcsolódni akarnak azokhoz, akik osztják az ő nézeteiket, és tiltakozni mennek. A legfontosabb azonban ez: tiltakoznak, mert hatást akarnak gyakorolni a körülöttök lévő világra; változtatni akarnak rajta, jobbá akarják tenni, vagy legalább megakadályozni, hogy rosszabb legyen. Meyer könyve azt a kérdést járja körbe, hogy a tiltakozások/mozgalmak olykor miért hatásosak; olykor hogyan tudnak hatást gyakorolni a kultúrára, a politikára, a társadalomra; hogy egy-egy utcai megmozdulásból hogyan lesz több mint egy délutáni összejövetel, amire az emberek elmennek, majd hazamennek.
Mindenekelőtt azonban arra kérdésre szeretne választ adni Meyer, hogy miért jönnek létre társadalmi mozgalmak. A legtöbb társadalomban, mondja Meyer, nincsenek folyton-folyvást megmozdulások, az emberek többsége állandó készenlétben sincs, többnyire hétköznapi-mindennapi dolgaikkal vannak elfoglalva. Ezért megkerülhetetlen a kérdés Meyer szerint, hogy miként születnek a társadalmi mozgalmak, miként lesz több-kevesebb aktivista erőfeszítéseiből és munkájából hatóerős és ütőképes társadalmi mozgalom. Meyer egyik fő állítása: a társadalmi mozgalmak egyedül nem tudják megváltoztatni a világot; az aktivistáknak a mozgalmon kívül másokat is mozgósítaniuk kell, másokat is meg kell nyerniük maguknak, hogy cselekedjenek az érdekükben, és csekély mértékű kontrollal bírnak a mozgalom kifutása felett. A társadalmi mozgalmakat egyfajta kiszámíthatatlanság és előreláthatatlanság jellemzi, ami részben abból fakad, hogy nem lehet pontosan és előre tudni, megmondani, kitalálni, hogy mások hogyan viszonyulnak a mozgalmi akciókhoz, hogyan reagálnak azokra, következésképp nem lehet tudni, hogy mire fut ki az akciók és reakciók láncolata. Persze, az aktivisták általában esemény- és vezetőközpontú történeteket mesélnek a mozgalmukról, így őrzi meg a népi emlékezet is, mintha egy-két nagy ember másokat vezetve-mozgatva képes lenne nemhogy sarkaiból kifordítani a világot, de akárcsak icipicit is megváltoztatni azt. Az ilyen történetek azonban megkurtítják, megvágják a társadalmi megmozdulás és változás összetett folyamatát; mítosznak megteszik, de ha meg akarjuk érteni, miként születnek és lesznek hatásosak a társadalmi mozgalmak, akkor, érvel Meyer, nem spórolhatjuk meg e komplex folyamat összetevőinek feltárását.
Meyer másik fő állítása: tévedés, hogy a mozgalom kifutását csupán az aktivisták és ellenfeleik csatája határozza meg, középpontjában a morális szenvedéllyel, elkötelezettséggel, állhatatossággal, szervezettel, taktikával és stratégiával. Meyer amellett érvel, hogy tágabb kontextusban kell vizsgálni a mozgalmakat, mely kontextus magába foglalja a hagyományos politikai munkát is; vagyis Meyer nem kifejezetten, de amellett érvel, hogy a társadalmi mozgalmak hatásossága nem csupán a kreativitáson, hanem a politikacsinálás hagyományos útjainak-módjainak elsajátításán is múlik. A politikai ideológia, annak jelentősége az anti-neoliberális társadalmi mozgalmak szempontjából áll a magát baloldali elkötelezettségűnek valló Rafal Soborski Ideology and the Future of Progressive Social Movements című könyvének középpontjában. Soborski mindenekelőtt a politikai ideológia fogalmát és funkcióját tisztázza semleges nézőpontból, csak aztán tér rá a politikai ideológia jelentőségének vizsgálatára a progresszív (anti-neoliberális) társadalmi mozgalmak szempontjából. Ennek során először az ideológiák végéről szóló konzervatív és liberális állításokat veszi górcső alá, hogy kontextusba helyezze az anti-neoliberális aktivisták és értelmiségiek körében elterjedt ideológiaellenesség előfeltevéseit és az abból fakadó problémákat. Fő állítása, hogy az ideológiák végéről szóló mainstream elgondolás a neoliberalizmus hegemóniáját támogatta meg, ennek anti-neoliberális adaptációja pedig gyengítette az anti-neoliberális diskurzusok politikai hatását-hatóerejét. Másodszor a transznacionális mozgalmakban (is) a megfelelő szervezeti formáról, a hálózatiról szóló vitát és a hálózatosodás igenlését, harmadszor a radikális aktivizmus egyik kulcstémáját, a prefiguratív politikáról szóló diskurzust (nem a mozgalmi célok az elsődlegesek, hanem az, hogy ideális társadalmat a mozgalmi gyakorlatban már megvalósítsák), elemzi és bírálja, arra jutván, hogy a hálózatosodás esetében a szervezeti forma és a vele összekapcsolódó technológia kérdése háttérbe szorítja vagy kitakarja a mit akarunk kérdést, a prefiguratív politika esetében pedig a politikai víziókról szóló vita helyét az aktivizmus mindennapi logisztikájáról szóló perpatvar veszi át.
Míg a hálózatodosás és a prefiguratív politika a mozgalmak működési elvéről szól, addig a 99% („mi vagyunk a 99% százalék”, „99 % feminizmusa”, stb.) idiómája annak lényegét hivatott kifejezni, amiért az anti-neoliberális mozgalmak síkra szállnak. Ezen idióma eszmei gyökereinek feltárása és néhány mozgalmi és tudományos értelmezésének elemzése során Soborski arra világít rá, hogy a 99 % „populista diskurzusa” az ennél sokkal bonyolultabb és nehezebb politikai dilemmákkal való foglalkozás kikerülésének, elkerülésének irányába hat. Soborski könyve végső soron arra fut ki, hogy az anti-neoliberális aktivizmusnak el kell kezdeni újra értékes politikai forrásként tekintenie és kezelnie az ideológiát és az ideológiai vitákat; olyan ideológiát kell megalkotnia-kidolgoznia, amely nem zárja ki az általuk kultivált multiperseptivikusságot, összeegyeztethető mozgalmaik diverzitásával és dinamizmusával, egyszersmind képes az ellenhegemonikus politika megalapozására. Soborski könyvében zárásképp egy ilyen ideológia néhány elemét vázolja föl.
Ha társadalmi mozgalmak, akkor megkerülhetetlen kérdés az erőszaké: hogyan lehet megváltoztatni a társadalmat erőszak nélkül, ha van, és mindig van, ellenállás, kivált, ha a társadalmi mozgalmak elnyomó rezsimben lépnek színre? Kurt Schock Unarmed Insurrections: People Power Movements in Nondemocracies című könyvének témája az erőszakmentes akció, az, hogy lehetnek-e és hogyan lehetnek eredményesek az erőszakmentes társadalmi mozgalmak nem demokratikus és az erőszakot előszeretettel használó-alkalmazó rezsimekben. Schock könyve, másképp fogalmazva, az erőszakmentes kollektív cselekvés mint az elnyomás és igazságtalansággal szembeni ellenállás esetleges potenciájáról szól, pozitív (sikeres: politikai változást, átalakulást elérő) és negatív (sikertelen: elfojtott, elnyomott) mozgalmak empirikus elemzését magába foglalva. Schock nem az erőszakmentes cselekvés morális erejére fókuszál, hanem úgy tekint az ilyen akciókra, mint a politikai harc folytatására más eszközökkel, és „pragmatikai erejük” érdekli. Nem idealizálja az erőszakmentességet, mert nem igaz, hogy az erőszakos akció nem lehet hatékony módja a politikai változás kieszközlésének, és nem igaz az sem, hogy az erőszakmentes mozgalmak teljesen erőszakmentesek, csak az, hogy adott esetben az erőszakmentesség döntő szerepet játszott a politikai változás elérésében. Schock első körben mindenekelőtt definiálja az erőszakmentes akciót: a társadalmi vagy politikai célok elérése érdekében folyatott olyan aktivitás, amely nem foglal magába, nem alkalmaz fizikai erőszakot vagy fizikai erőszakkal fenyegetést emberekkel szemben. Aztán összeveti az elnyomásra és igazságtalanságra adott más válaszstratégiákkal, úgymint a kivonulással, hétköznapi ellenállással, intézményes politikai cselekvéssel és erőszakos ellenállással, majd eloszlat jó pár „félreértést” az erőszakmentes akcióval kapcsolatban. Többek között azt, hogy az erőszakmentes akció nem más, mint passzív ellenállás; a kiegyezés, megegyezés, kompromisszumkötés vagy egyezkedés formája; az erőszakmentes aktivista békepárti; az erőszakmentes akció csak demokratikus kontextusban hatékony; kimenete (sikeressége) kizárólag azon múlik, hogy az elnyomó hatalomnak megvan-e a kapacitása, hogy erőszakkal elnyomja az erőszakmentes akciót, és megvan-e benne az akarat, hogy használja, megtegye. Schock végül kifejti, hogy az erőszakmentes akciók nem intézményesült politikai csatornákon keresztül zajlanak, kifutásukat meghatározó eljárások pedig nincsenek előzetesen specifikálva. Az erőszakmentes akció történhet megtagadással: az emberek nem tesznek, csinálnak meg valamit, amit a normák, szokások, törvények vagy rendeletek megkövetelnek/elvárnak tőlük; megtétellel: az emberek olyat tesznek, csinálnak, amit általában nem szoktak, ami nem elvárt, amit a törvények, rendeletek, rendszabályok megtiltanak; a megtagadás és megtétel valamiféle kombinációjával.
Második körben tér rá Schock az empirikus vizsgálatra hat esettanulmánnyal (Dél-Afrika, Fülöp-szigetek, Burma, Kína, Nepál,Thaiföld). Legfőbb célja egyrészt az, hogy az erőszakmentes akció elmélete empirikus megalapozást kapjon, másrészt az, hogy megmutassa, a politika folyamatként való szemlélet- és megközelítésmódja mily’ termékenyen alkalmazható a nem demokratikus rezsimek politikai konfliktusainak megértésére, és a társadalmi mozgalom kutatóinak mily’ hasznos az erőszakmentes akciók irodalmának tanulmányozása. A Taking It to the Streets: Public Theologies of Activism and Resistance című tanulmánykötet részben a társadalmi aktivizmus keresztény teológiai forrásaival, abból származó vagy abból vett elemeivel, részben a keresztény teológiának a politikai-társadalmi aktivitásra vonatkozó implikációival foglalkozó tanulmányokat foglal magába. A keresztény teológia a tanulmányok szerzőinek közös megközelítése-fölfogása szerint kritikai ellensúlyt és ellenerőt képvisel a mindenkori politikai hatalommal szemben – nem csupán a szó vagy szóval cselekvés, hanem a test és testtel cselekvés súlyát és erejét. Mottója a végső ítéletről szóló jézusi példabeszéd (Máté 25: 31–46), mely szerint nem annak függvényében lesz kinek-kinek része az üdvösség vagy kárhozat, hogy miként gondolkodik istenről, hanem ahogyan a másikhoz (éhezőhöz, szomjazóhoz, beteg, elítélthez, jövevényekhez) viszonyul. Másként fogalmazva, „[n]em mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Máté 7,21). A tanulmányok döntő többségének Amerika adja a keretet, Amerikáról szól, a vizsgált, elemzett esetek, példák döntő többsége amerikai; de könyv horizontja túl van Amerikán, már csak azért is, mert a kereszténység horizontja túl van Amerikán. Hogy mit jelent ez, azt kiválóan illusztrálja, amit a kötet egyik tanulmánya kifejt, és ami így összegezhető: a kereszténység nem (lehet) nemzeti, egyetlen nemzetnek sem (lehet) alapja a kereszténység, sem pedig a kereszténységnek a nemzet, mert isten népe, a keresztény üzenet szerint, ethnoszt nem ismer: Krisztus előtt volt isten népe, a zsidó nép, és volt a többi nép, nem isten népe, Krisztus után ki nem isten népe volt, isten népe lett (Pál: Róm 9,25).
Fotó: Pixabay
Ajánlott olvasmányok:
Schock, Kurt: Civil Resistance Today. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)