A hét könyve
Sara Smith - Political Geography: A Critical Introduction
Fotó: Amazon Books
A földrajz szót hallván sokak lelki szemei előtt folyókat, hegyeket, völgyeket, sivatagokat, tavakat, tengereket, országokat, megyéket, településeket ábrázoló, esetleg nemzetiségi-etnikai térképek jelennek meg, pedig tárgyát tekintve a földrajz sokoldalúbb és sokrétűbb ennél. Van például gazdaság-, népesség-, vallás-, egészség-, katona-, infrastruktúra-, viselkedés, sportföldrajz vagy politikai földrajz. A legutóbbiba kínál Sara Smith Political Geography: A Critical Introduction című könyve egy olyan bevezetőt, amely a szemléletmódot helyezi középpontba: bevett politikai földrajzos témákat tárgyal – ma már nálunk sem annyira – új szemlélettel.
A politikai földrajz Sara Smith fölfogásában annak tanulmányozása, hogy miként térbeli a hatalom: miként formálják a hatalmi viszonyok a teret és formálódnak a hatalmi viszonyok a tér által. Hatalmi viszonyokkal természetesen nem csak a politika földrajz foglalkozik, földrajzossá az teszi, hogy a hatalmi viszonyok térbeliségét helyezi középpontba, mondván, hogy a hatalmi viszonyok egyben térbeli viszonyok, amiért is a hatalmi viszonyok vizsgálata egyben térbeli viszonyok vizsgálata. Sara Smith könyvében arra törekszik, hogy „életet leheljen” az így fölfogott politikai földrajzba: arra reflektál, hogy miként formálja mindennapi életünket a politikai földrajz, és miként vagyunk mi magunk is művelői a politikai földrajznak hétköznapi cselekedeteinkkel. Hogy értsük, miről is van szó, vegyünk egy esetet, melynek első pillantásra semmi köze a politikai földrajzhoz. Az amerikai fekete polgárjogi mozgalom 1957-től kezdve az „elkülönített, de egyenlő” oktatással szemben az integrált oktatás megvalósításáért szállt síkra. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság 1954-es ítéletében ugyan hatályon kívül helyezte az összes, oktatást érintő szegregációs törvényt, és mindegyik államot kötelezte az integrált oktatás feltételeinek megteremtésére, de a déli államok önkormányzati testületei és oktatási bizottságai sorra szabotálták a ítélet végrehajtását. Erre válaszképp az NAACP (National Association for the Advancement of Color People) polgárjogi szervezet támogatásával több kísérlet történt Alabamában arra, hogy az ottani „fehér” középiskolákba iratkozzanak be afroamerikai diákok, de ezek sorra kudarcba fulladtak. Egy új kísérlet helyszíne Arkansas fővárosa, Little Rock lett, ahol az NAACP az iskolák felügyeleti szerveivel tervet dolgozott ki arra, hogy 1957 szeptemberében kilenc afroamerikai diák iratkozik be a csak fehérek látogatta középiskolába. Arkansas kormányzója, Orval Faubus teljes mellszélességgel beleállt az ügybe – nem a feketék oldalán; szavaival fölkorbácsolta az érzelmeket és
indulatokat, aminek meg is lett a következménye. Az NAACP helyi vezetője arra kérte a kilenc afroamerikai diákot, hogy a várható atrocitások miatt együtt menjenek az iskolába. Az egyiket azonban nem sikerült értesíteni erről, így egyedül indult el. Az épület előtt több száz fős ellenséges tömeggel találta magát szembe, hogy aztán újságírók és pár jóérzésű fehér ember menekítse ki a lincselést követelő s felé meginduló tömeg elől. Eisenhower amerikai elnök magához hívatta Faubust, és a törvények betartására szólította föl. Erre felbátorodva a kilenc afroamerikai diák újból megkísérelt bejutni az iskolába, de csak az ellenséges tömeget kijátszva, rendőrök segítségével és oldalajtón keresztül sikerült. Az épületben a biztonság kedvéért elkülönítették a kilenc diákot, akiket aztán az iskola épületébe betörő és lincselésre készülő tömeg elől rendőrségi autókon menekítettek ki. Eisenhower szövetségi csapatokat vezényelt az államba és Little Rock-ba, a kilenc diák csak az ő segítségükkel tudott bejutni az iskolába, ahol személyes védelmet kaptak. Miután a szövetségi csapatokat kivonták, s helyükre az arkansasi Nemzeti Gárda lépett, az incidensek egész évben folytatódtak, mindazonáltal a kilencből nyolcan befejezték az iskolát. 1958-ban Faubus újraválasztott kormányzóként bezáratta az összes integrált iskolát Little Rockban, de 1959-ben újra megnyitották; 1964-ben az ottani 7000 tanköteles színes bőrű diák közül 123 már integrált iskolában tanult…
Mi köze Little Rock-nak a politikai földrajzhoz? Ennek nem államokról, geopolitikáról, geostratégiáról kellene szólnia? Dehogyisnem. Csakhogy – szól Sarah Smith alapvetése – a hétköznapi élet és nemzetállamok közötti meg feletti világ történései-viszonyai nem választható el egymástól. Az iskolák, osztálytermek (is) mikrokozmoszok azokban a makrokozmoszokban, amelyekben élünk. Little Rock „kis” története beágyazódik például a gyarmatosítás „nagy” történetébe, valamint a gyarmatbirodalmak szülte társadalmi viszonyok kulcskategóriájának, a rassznak a karriertörténetébe, az előbbi szereplői egyben az utóbbi szereplői is. Oké, de, kérdezhetjük újra, mi köze ennek a politikai földrajzhoz? Little Rock-ban történeteket olvashatjuk úgy, hogy a feketék áthágják az amerikai, alapításától kezdve egyáltalán nem „színvak”, „fehér” iskolaként (is) térbeliesült politikai-társadalmi rend (hatalmi viszonyok) határait, behatolnak egy olyan helyre, ahol nincs helyük, hogy megtörjék és megváltoztassák a fönnálló rendet (hatalmi viszonyokat). Ám ahhoz, hogy akciójuk sikeres legyen, célt érjen, nemcsak a térbeliesült rend határainak áthágása szükséges, hanem a változás, az új rend térbe íródása, vésődése, esetünkben az iskola integrálttá tétele is.
„Változtasd meg az életet! Változtasd meg a társadalmat! Semmit sem jelentenek ezek a fölszólítások egy saját tér előállítása nélkül.” – írta Henri Lefebvre. Ez nem arról szól, hogy a társadalom/élet megváltozása nem lehetséges egy alternatív saját tér létrehozása nélkül valahol távol vagy másutt, mondjuk egy sivatagban. Ezt megtehetjük, nagyon megváltoztatott élhetünk ott, de ennek nem lenne semmiféle hatása a fönnálló rendre, nem mozdítaná ki, nem forgatná föl és nem változtatná meg azt. Ehhez az szükséges, hogy, egyrészt, behatoljunk a fönnálló rend tereibe, és hogy, másrészt, az új rend térbeliesüljön. Erre mutat rá Little Rock példája is, és egyben arra is, hogy a hatalmi viszonyok mindig is térbeliesült, térbe írt és tér által fönntartott vagy fölforgatott viszonyok. Éppen ezért e viszonyok megragadása nem lehetséges politikai földrajz nélkül – egy olyan politikai földrajz nélkül, melynek alapkérdése ez: miként formálják a hatalmi viszonyok a teret és formálódnak a hatalmi viszonyok a tér által? Egy ilyen politikai földrajz arra jó tehát, hogy megértsük a hatalmi viszonyokat, azt, hogy miként manifesztálódnak és artikulálódnak a hatalmi viszonyok a térben és a terek által. Sarah Smith könyve, miként alcíme is mutatja, nem egyszerűen bevezetés a politikai földrajzba, hanem kritikai bevezetés. Ezzel arra utal, hogy egy sajátos szemléletmódot képvisel és juttat érvényre, mégpedig olyat, amelyik a marxista, feminista, posztkolonista személetű földrajz sajátja. Ezek társadalmi-hatalmi viszonyok manifesztációjaként és artikulációjaként tekintenek mind a politikai földrajz által kutatott valóságra, mind a politikai földrajz valóságára (elméleteire, fogalmaira, leírásaira, vitáira. Ez az a szemléletmód, amelyet Sarah Smith bevezetőjében propagál és prezentál olvasóinak azt kérdezvén fejezetről fejezetre, hogy mit tanulhatunk marxista, feminista, posztkolonista kutatóktól a politikai földrajz bevett fogalmait-tárgyait illetően, mint amilyen például az állampolgárság, nemzet/állam, állam/határ, biztonság, város, geopolitika.
Az utolsó fejezetben Sarah Smith a materialista vagy nemhumán földrajz vidékére kalauzol bennünket. E fejezet középpontjában az „antropocén” vagy „kapitalocén” áll. Ha van valami, ami összezavarja a földrajz hagyományos fölfogását, a földrajz természet- és társadalomföldrajzra fölosztását, akkor ez az. Persze természet és társadalom egymásra hatásáról és kölcsönhatásáról régóta beszélnek a földrajzosok, de gyökeres változást az hoz a földrajzos beszédbe, hogy a természetet és társadalmat nem választhatjuk el egymástól, hogy aztán az egyiknek a másikra gyakorolt hatásáról vagy kettejük közötti kölcsönhatásról beszéljünk, mert világunk tele van egyszerre természeti és társadalmi, azaz hibrid entitásokkal. Ilyen például az olvadó sarkvidéki jég. Hogy mi köze ennek a politikai földrajzhoz, arra Sarah Smith válasza ez: ha az államszuverenitás föltételezi a tenger és szárazföld, a territórium és nem territórium megkülönböztetését, akkor az olvadó sarkvidéki jég territóriumokat és vele szuverenitásokat kérdőjelez, sért meg vagy töröl el. Ha emberiség – miként azt az antropocén elmélete sugallja – nem monolit egység, akkor sem az olvadó sarkvidéki jég, sem az, amit csinál, nem mentes és független a hatalmi-térbeli viszonyoktól, tehát nagyon van vele dolga a politikai földrajznak.
Fotó: Pixabay
Ajánlott olvasmányok:
Agnew, John – Muscarà, Luca: Making Political Geography. (Online könyvtárunkból letölthető.)
Cresswell, Tim: Geographic Thought. A Critical Introduction. (Helyben olvasható könyvtárunkban.)
Robbins, Paul: Political Ecology. A Critical Introduction. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)