A hét könyve
Michael L. Siciliano - Creative Control: The Ambivalence of Work in the Culture Industries
Fotó: Columbia University Press
A kreativitás kontrolljáról beszélni – önellentmondás. Legalábbis annak tűnik. Hiszen a kontroll korlátoz, a kreativitás viszont nem tűri a korlátokat, ég a vágytól, hogy lerázza magáról a kötöttségeket, széttörje a láncokat; akkor él, ha szabadon szárnyalhat. Michael L. Siciliano Creative Control: The Ambivalence of Work in the Culture Industries című, a kreatív munkát etnográfiai módszerrel vizsgáló könyve alaposan megkérdőjelezi ezt.
A cím nem pontos és félrevezető. Mert Siciliano könyve nem a kreatív kontrollról szól, hanem a kreativitás, egészen pontosan a kreatív munka kontrolljáról. Az előbbi nem önellentmondásos, hiszen a kontroll nagyon is lehet kreatív, ahogy a hatalom bármilyen más formája, vagy pedig egyszerűen az irányító-vezető és döntéshozó hatáskört, tevékenységet jelöli a kulturális- és médiaiparban. A kreativitás/a kreatív munka kontrolljáról beszélni azonban már más – önellentmondás. Legalábbis annak tűnik. Mert ellentmond annak, ahogyan a kreativitást/kreatív munkát általában elképzeljük.
A kreativitás alkotó, létrehozó, teremtő tevékenység, melynek produktumai eredetiek, újak, de nem feltétlenül forradalmian; nem korlátozódik bizonyos területekre vagy tartalomra, a művészetre, a tudományra vagy a technikára, a képfestésre, zeneszerzésre, új elméletek kitalálására vagy egy új eszköz feltalálásra, hanem bárhol megjelenhet és bármi lehet a tárgya. Így például van kreatív, teremtő kifejezés, amely – miként a modern festészeti alkotások – nem lenyomata, leképezése, hű ábrázolása annak, ami van, hanem – Merleau-Ponty megfogalmazásával élve – „maga alkotja meg és avatja föl tárgyát”; nem megteremti, hanem új módon láttatja azt, ami látható, ily módon láthatóvá téve azt, ami eddig nem látott vagy láthatatlan volt. A kreativitás, legyen szó akár a nyelv, akár a gondolkodás vagy más tevékenység kreativitásáról, túllép azon, ami adott, nyilvánvaló, magától értetődő, bevett, bevált, rögzült; nem kijelölt úton halad, nem ismétel, nem tartja magát a meglévő korlátokhoz, szabályokhoz, elvárásokhoz, nem követ ilyeneket, hanem maga alkotja meg és avatja fel azokat. A környezettől azonban nem független, mert az ösztönözheti, segítheti, támogathatja, táplálhatja vagy pedig hátráltathatja, visszaszoríthatja, gátolhatja, elfojthatja, kiölheti. A kreativitás tehát, úgy tűnik, nem fér össze a kontrollal, a kontroll a kreativitás ellensége – a kontrollt kisajátító és másutt, másból kreatívan kiölő kontroll is az. Nem véletlen, hogy a kreatív munka nagyfokú szabadsággal, kötetlenséggel, rugalmassággal jár; ritkán várják el a kreatívoktól a fix időhöz és kijelölt helyhez kötött munkavégzést, inkább maguk határozhatják meg annak helyét és idejét, állíthatják össze napirendjüket.
Hogy a kreatív munka nem igényel semmiféle kontrollt, sőt, a kreatívok kontroll nélkül szárnyalhatnak csak igazán, az azonban meglehetősen romantikus elképzelés, illúzió. Mert az ilyen munkásnak is, mondják a HR-guruk is, szüksége van kontrollra, különben szétfolyik, kifolyik keze közül a munka s az idő; a kreatív munka nem bohémeknek vagy primadonnáknak való. Szükségük van tehát a kreatívoknak is valamiféle kontrollra. Hogy milyenre, az kérdés, de akármilyenre is, az, állítja Siciliano, nem értelmezhető a tőkéhez való viszonytól függetlenül. Merthogy mára a kreativitás központi eleme lett a globális, kognitív kapitalizmusnak: a tőke igényli, magához hívja, vonzza, támogatja, ösztönzi, fejleszti a kreativitást, mert a kapitalizmus mai logikája ezt diktálja, s mert a kreatív munkás jó munkás, nem kell állandóan szemmel tartani, felügyelni, ellenőrizni, irányítani, lelkesen, élvezettel, megszállottan, elkötelezetten, odaadással, fegyelmezetten dolgozik, termeli a profitot. Hogyan lehetséges ez? Vagyis hogyan kontrollálja – állítja a maga szolgálatába – a tőke a kreatív munkát/munkást? Erre a kérdésre választ keresvén könnyen oda lyukadhatunk ki, hogy a kreativitást Michel Foucault nyomán diszpozitívként írjuk le, egy olyan heterogén együttesként, mely különféle, nyelvi és nem nyelvi elemekből, valamint az ezek közötti kapcsolatokból áll (diskurzusok, intézmények, építészeti elrendezések, intézkedések, rendeletek, törvények, szabályzatok, tudományos és nem tudományos megnyilatkozások, javaslatok, tanácsok, útmutatások), s melynek mindig van valamiféle stratégiai funkciója, esetünkben a munka/munkás kontrollja.
Siciliano nem Foucault hű követője, de a kreativitást – a kreatív munkára fókuszálva – mint diskurzust és mint nem diskurzust vizsgálja, mondhatni, diszpozitívként. Vitatja tehát, hogy a kreativitás nem más, mint diskurzus, miként ezt nem kevesen állítják, kik arra jutnak, hogy a kreativitásdiskurzusnak köszönhetően a tőke közvetlen és külső kontroll helyett olyan diszpozíciókra támaszkodhat, amelyek a munkásokat a munkafeltételek elfogadására, az elvárásoknak megfelelő és megszállott, elkötelezett, odadó munkavégzésre késztetik. Vitataja Siciliano azt is, hogy a kreativitás pusztán ideológia, ahogyan ezt ugyancsak nem kevesen állítják, kik arra jutnak, hogy a kreativitásideológia igazolja és fogadtatja el a kizsákmányolást, a l’art pour l’art ideológiájával együtt arra ösztönzi a munkásokat, hogy tisztán gazdasági jutalmak helyett szimbolikus jutalmakra törekedjenek, illetve hogy az utóbbit többre értékeljék az előbbinél. A kulturális iparban dolgozók gyakran mondják is, hogy azért szeretik annyira a munkájukat, az azért annyira cool, mert részesei tudnak lenni valami nagy dolognak, valami varázslatosnak; de ez csupán illúzió, amely magyarázza, miért dolgoznak a kreatívok külső és közvetlen kontroll nélkül is keményen, odaadással, elkötelezetten, s miért fogadnak el egy bizonytalanságokkal teli, gyakran kizsákmányoló munkaviszonyt. Csakhogy, érvel Siciliano, így, a kreativitást pusztán ideológiaként fölfogva, nem tudunk választ adni a kérdésre, hogy miként képes ez vezetni-irányítani a munkásokat nap mint nap, a mindennapi munkában, a munka napi rutinja során. Ugyanez a probléma Siciliano szerint, ha a kreativitást pusztán diskurzusként fogjuk föl. Se nem pusztán diskurzusként, se nem pusztán ideológiaként fölfogva a kreativitást, Siciliano etnográfiai módszerrel (terepmunka, részvevő megfigyelés és interjú), két különböző és konkrét szervezeti kontextusban (egy zenestúdió és egy digitális médiaplatform) végzett kutatást, hogy választ adjon a kérdésre: miért végzik a kulturális ipar kreatívjai munkájukat oly megszállottan, elkötelezetten, miközben már csak a foglalkoztatás atipikus jellege miatt is oly sok bizonytalansággal teli ez a munka? Mi tarja fogva, köti, láncolja oda, irányítja, fegyelmezi, ellenőrzi, felügyeli őket, miért termelik oly elszántan, elvarázsolva, önmagukat is kizsákmányolva a profitot?
Amire Siciliano jut, abból a legfontosabb és legizgalmasabb ez: a kreatív munka kontrollja a munka érzéki-anyagi dimenziójában valósul meg. Létezik, működik, hat az önmenedzsment diskurzusa/ideológiája (aknázzuk ki az önmagunkban rejlő lehetőségeket, teljesedjünk ki a munkánkban, legyünk kreatívak), de a kontroll nem korlátozódik az ideológiára/diskurzusra, ez nem elégséges a kreatív munka hatékony kontrolljához. Hogy a kreatív munka kontrollja effektív legyen, ahhoz a kontrollnak, állítja Siciliano, affektívnek kell lennie; olyannak, amely az érzékek-érzések szintjén hat, nem agyunkat ejti foglyul, hanem testünket-lelkünket, nem szavak, hanem az érzékeink révén hat s hatol belénk. A kulturális termékek előállításához használt dolgokkal (technológiával) való mindennapi-ismétlődő interakciók, a velük való testi-érzéki kapcsolat az, ami mindennap bizsergetővé, élvezetessé, izgalmassá teszi a munkát, köti érzékileg-érzésileg a munkásokat munkájukhoz, kötelezi el munkájuknak, vonja be őket a profittermelés kapitalista projektjébe. Vagyis, állítja Siciliano, a munka érzéki (esztétikai) és anyagi-dologi valósága gyakorolja a kontrollt a kreatív munka felett.
Nem végső és teljes magyarázat ez, Siciliano csupán amellett érvel, hogy azt a fajta s fokú elkötelezettséget és alávetettséget, amelyet a kreatív munkásoknál tapasztalhatunk, nem érthetjük meg a munka esztétikai és affektív dimenziója nélkül; amellett érvel, másképpen fogalmazva, hogy a kreativitás mint ideológia/diskurzus függ a munka érzéki-anyagi valóságától, amellyel való mindennapi-ismétlődő kapcsolat olyan érzéki tapasztalatok és érzések kötegét teremti meg, amelyek a munkához kötik a munkást, s nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy elfogadják a bizonytalansággal teli és (ön)kizsákmányoló munkát.
Ugyanakkor, állítja Siciliano, nem igaz, hogy az affektív kontroll tökéletes illeszkedést, összhangot biztosít munkás és munka között: kimutató egyfajta elidegenedés, mégpedig az ítélőerőé. A kulturális iparban egyfelől megkövetelik a munkásoktól, hogy kreatívan használják intellektuális-kognitív képességeiket, így az ítélőképességüket, másfelől viszont a munkafolyamat bizonyos értelemben maga alá gyűri az ítélőerőt. Ítéljék a zenestúdió munkásai klienseik produkcióját „vacaknak”, „szemétnek”, „pocséknak”, „silánynak”, „rossznak”, hulladéknak”, „nagy szarnak”, „hibbantnak”, a tartalomgyár munkásai saját produktumukat „jelentéktelennek”, „kifogásolhatónak”, „botrányosnak”, „ostobának”, „bárgyúnak, „bugyutának”, „értéktelennek”, nem számít. A kreatív kontroll nem a kreatívok kezében van: a végtermékre vonatkozó végső döntéseket, ítéleteket nem ők hozzák. A zenestúdiókban a kliens: az rendeli a nótát, aki fizet, a tartalomgyárakban meg a különféle mérőszámok és algoritmusok, melyek megmondják, mi ment és megy valószínűleg majd nagyot.
Fotó: Pixabay
Ajánlott olvasmányok:
O’Caroll, Aileen: Working Time, Knowledge Work and Post-Industrial Society. (Könyvárunkból kölcsönözhető.) Lásd hozzá az erről írt ajánlónkat.
Jaffe, Sarah: Work Won’t Love You Back. (Könyvárunkból kölcsönözhető.) Lásd hozzá az erről írt ajánlónkat.