A hét könyve
Joseph A. Scimecca - The Not So Outrageous Idea of a Christian Sociology
Fotó: Routledge
Lehetséges-e keresztény szociológia? Miért ne, ha lehetséges marxista, feminista, posztkolonista stb.? Miért ne lehetne a szociológiát keresztény nézőpontból vagy álláspontról művelni, társadalmi jelenségeket elemezni-vizsgálni? Miért ne lehetne nem semlegesnek lenni, vagy egyenesen aktivista szociológiát művelni – keresztényként? De miben is állna a keresztény szociológia? Mit hoz, mit ad (és mit visz)? Joseph A. Scimecca The Not So Outrageous Idea of a Christian Sociology című könyvét ajánljuk, amely akkor is figyelemre méltó, ha a keresztény szociológia koncepciójának megalkotásában esetleg kudarcot vall.
Egy szociológusnak van valami zavaró a „keresztény” jelzős szociológiában; nem lenne másként, a „zsidó” vagy „muszlim” vagy „buddhista” jelzős szociológiával sem. Hiszen a szociológia művelői arra vannak trenírozva, hogy távol tartsák kutatásukból-elemzéseikből „vallásos hiteiket”, ne vigyék, keverjék bele azokat. Olvashatjuk ezt úgy, ahogy Scimecca, hogy a szociológia „vallásellenes”, hiszen ebben a tudományt másféle hiteket nem szükséges olyannyira zárójelbe tenni, mint a vallásos hiteket. Olvashatjuk azonban úgy is, hogy nincs ebben semmi vallásellenesség, mert egy ideje a teológiát kivéve mindegyik tudománynak, így a szociológiának is, illetve bárminek, ami tudomány akar lenni, vallástalannak, azaz „varázstalannak” és „szekulárisnak” kell lennie. Varázstalannak: nem magyarázhatja a jelenségeket mágikus erőkkel, szellemekkel, angyalokkal, ördögökkel stb.; és szekulárisnak: alaptételeit (axiómáit) illetően és érvelése során nem hivatkozhat a transzcendens önközlésére, így a kinyilatkoztatásra sem. Lehetnek ezek az alaptételek szentek és sérthetetlenek, de annyira nem, hogy forrásuk vagy eredetük okán megkérőjelezhetetlenek, felülvizsgálhatatlananok és megváltoztathatatlanok lennének. Nos, ebben a kettős értelemben Scimecca keresztény szociológiája sem más, mint vallástalan, azaz varázstalan és szekuláris. De akkor mit jelent az, hogy keresztény, milyen értelemben az?
A könyv három szálon fut. Scimecca egyrészt azt szeretné megmutatni, hogy volt/van (amerikai) keresztény szociológia, másrészt azt, hogy lehetséges keresztény szociológia, végül pedig vázolni a keresztény szociológia koncepcióját. Természetesen abból, hogy létezik (magát kereszténynek nevező, vagy Scimecca által esetleg joggal annak nevezett szociológia), nem következik, hogy lehetséges ilyen szociológia. A történeti szál arra viszont jó, hogy ha lehetséges, akkor Scimecca meríteni tud az elődöktől a keresztény szociológia koncepciójának fölvázolásához. Keresztény szociológia alatt Scimecca mindenekelőtt olyan szociológiát ért, amelyik magáévá teszi azt az univerzális morális imperatívuszt, mely szerint isten képmására teremtetettünk, amiért is minden emberi lény veleszületett és elidegeníthetetlen méltósággal bír. Természetesen nem szükséges kereszténynek lenni ahhoz, így gondolja Scimecca is, hogy valaki magává tegye, elfogadja az egyenlő méltóság elvét, mégis úgy érzi és látja, hogy a kereszténység a garancia arra, hogy a szóban forgó (és más) univerzális morális imperatívusz megőrizze univerzalitását, mi több, erejét. Lehet, de mi következik ebből, a szociológiára nézvést? Mit ad ez a társadalmi jelenségek megértéséhez és magyarázatához? Ezt ebből a könyvből nem tudjuk meg. Úgy tűnik, a keresztény szociológia koncepcióját illetően nem is annyira az egyenlő méltóság imago dei-re alapozott elve vagy eszméje a meghatározó, hanem az, amiért Scimecca úgy véli, hogy a kereszténység és vele a keresztény szociológia átfogóbb és valóságosabb képet ad az „emberi állapotról”.
A szociológia uralkodó irányzatait többek között azzal bírálja Scimecca, hogy nem veszik figyelembe a „fenomenológia alapigazságát”: azt, hogy az emberi lények nem tudnak értelem nélkül (értelemnélküliségben) élni. Ezen azt érti, aminek igazából nincs köze a fenomenológiához: hogy az emberek nem tudnak bizonyos végső kérdésekre való válasz keresése nélkül élni, vagyis hogy az ember, ebben az értelemben, jelentéskereső lény. A fenomenológia alaptétele ugyanis ez: az ember a jelentések maga szőtte hálójában vergődő állat, mely hálót az emberek kézzel, lábbal és szájjal éjjel-nappal szövik, amiért is minden valóságegység értelemegység. Ebben az értelemben mondhatja a fenomenológia, hogy az emberek nem tudnak értelem nélkül élni, de ennek semmi köze ahhoz, hogy az emberek mint emberek választ keresnek-e vagy sem az olyan végső kérdésekre, mint hogy a „Ki vagyok én?”, „Miért vagyok itt?”, „Mi az értelme létemnek/életemnek?” kérdésekre. Scimecca keresztény szociológiájának egyik alaptétele viszont épp ez, aminek nincs köze a fenomenológia alaptételéhez: az ember az ilyen végső kérdésekbe vetettsége – létének kérdésessége és az ebből fakadó értelemkeresésre irányultsága – az ember létjellemzője; egyben, ez a keresztény szociológia másik alaptétele, az emberi létezés (viselkedés, cselekvés) legfőbb mozgatórugója. Scimecca úgy látja, hogy a szociológia uralkodó irányzatai szekuláris és materiális-naturalista beállítottságuk okán a teológia hatáskörébe utalják a szóban forgó végső kérdéseket, vagyis az ember spiritualitására úgy tekintenek, mint amivel a szociológiának nincs dolga; ezzel az emberi viselkedés megértése és magyarázata szenved hátrányt, mert az emberi létezés alapvető mozgatórugóiról nem vesz tudomást a szociológia. Ennek következménye az is, hogy a szociológia uralkodó irányzatai nem ismerik fel és el az „értelemnélküliség” jelentőségét, márpedig a mai társadalom megértéséhez ez alapvető lenne, azt ugyanis a „nihilizmus” és vele a „relativizmus” „fenyegető árnya” kísérti: „isten halott”, amiért is nincs válasz, pozitív válasz a végső kérdésekre, és nincs olyasmi, mint az igaz, a szép és a jó.
A keresztény szociológia Scimecca fölfogásában egy olyan szociológia tehát, amelynek első alaptétele, hogy az ember bizonyos, végsőnek nevezett kérdésekben vergődő spirituális lény; a második alaptétele, hogy ezek a kérdések – e kérdésekre való válasz keresése – az emberi viselkedés mozgatórugója; harmadik alaptétele, hogy ha isten halott, akkor a végső kérésekre nincsenek válaszok, hanem a morálnak sincs kötelező-kényszerítő ereje, és szertefoszlik az a morális rend, amely összetartotta a társadalmat, az a morális rend, amelynek az alapja a nyugati világban a kereszténység volt. No de, mondhatjuk szociológusként teljes joggal, mítosz, hogy a kereszténység olyan morális rendnek alapja volt, amely összetartotta a társadalmat; mert ez rend egyszersmind meg is osztotta a társadalmat. Nem volt még olyan morális rend, amely ne lett volna egyszerre megosztó és összetartó, szétválasztó és egyesítő, befogadó és kizáró. Ám még ha nem is lenne mítosz, hogy kereszténység a társadalmat összetartó rend alapja volt, ez akkor is legfeljebb a kereszténység mellett szóló érv, nem pedig a keresztény szociológia mellett, hacsak a szociológiát nem a kereszténység szószólójának szerepét ölti magára; de mítosz javából, amiért is a keresztény nézőpont vagy álláspont szociológiába vitele nem tágítja, mint Scimecca állítja, hanem éppenséggel beszűkíti a szociológiai kutatás nézőpontját és látóterét, nem szólva arról, hogy a keresztény szociológiának már megvan a kész válasza arra, ami a szociológia egyik alapvető és meghatározó, ámde nyitott kutatási kérdése.
A Scimecca-féle keresztény szociológiának, kifogásolhatjuk szociológusként másodszor, a priori kordiagnózisa van. Előfeltételezi, kutatás-vizsgálat nélkül tudni véli, hogy ma az „értelemnélküliség” fenyeget, meg hogy miért és miben áll ez az „értelemnélküliség”: ha nincs isten, akkor nincs válasz a végső kérdésekre, és ha nincs válasz, akkor az „értelemnélküliség” lesz az úr. Vagyis Scimecca keresztény szociológiája előfeltételezi, tudja, amit a szociológia, amennyiben szociológia, nem előfeltételezhet, nem állíthat anélkül, hogy ne nézné meg, ténylegesen mi a helyzet. A szociológia valóságtudomány, és a keresztény szociológiának is annak kellene lennie, amennyiben szociológia akar lenni, vagyis a priori kordiagnózisnak helye nincs. Az embert leírhatjuk úgy, mint bizonyos végső kérdésekkel „megvert” vagy ilyen kérdésekbe „belevetett” lényt, de szociológusként nem előfeltételezhetjük ilyennek az embert. A szociológia ugyanis nem egyszerűen valóságtudomány, hanem egyben radikálisan antidogmatikus: a saját szemével és fülével igyekszik meggyőződni a dolgokról, hogy azok tényleg úgy vannak-e, ahogyan mondják, hogy vannak; nem fogad el semmit vakon és süketen, semmilyen tekintély, hagyomány, autoritás vagy tradíció nem veheti le válláról a kutatás terhét, nem veheti készpénznek, hogy milyen kérdések mozgatják az embereket, miért épp ezek, kik azok, akiket ezek a kérdések mozgatnak, kinek a kérdései ezek a kérdések, egyáltalán kérdések-e azok, amik az embereket mozgatják, stb. Innen nézve nem a szociológia nézőpontja és látótere korlátozott, szemben a keresztény szociológiáéval, miként azt Scimecca állítja, hanem éppenséggel az utóbbi korlátozza előfeltevéseivel (kész válaszaival) az előbbit a kérdezésben-kutatásban, ezzel pedig az emberek megértésében-magyarázatában. A keresztény szociológiával a szociológia felől nézve tehát az a probléma, hogy nem radikálisan antidogmatikus, amiért is nem valódi szociológia.
Hogy a keresztény szociológia átfogóbb megértését teszi lehetővé az emberi állapotnak, miként azt Scimecca állítja, vagy esetleg nem, az szociológiai szempontból voltaképp lényegtelen. Mert, lévén valóságtudomány, nem a szociológia dolga az emberi állapot megértése. Lehet amellett érvelni, hogy antropológia nélkül nincs szociológia, de a szociológia, saját önmeghatározása szerint, nem filozófia vagy teológia: nem az emberről mint olyanról (az emberi állapotról) kíván érvényes és megalapozott kijelentéseket tenni, állításokat megfogalmazni, hanem a konkrét emberekről. Úgy tűnik, hiába panaszolkodik Scimecca, hogy őt a szociológusok általában nem tekintik szociológusnak, hanem ideológusnak, mert érveit és csakis érveit nézve, joggal. Vagyis nem azért szorul Scimecca partvonalra a szociológiában, mert keresztény, nem azért, mert bizonyos módon nem semleges, nem azért, mert nem legitim módon nem semleges, hanem azért, mert amit keresztény szociológiaként fölvázol, az nem szociológia. Scimecca kudarcot vall abban, hogy a keresztény szociológia koncepcióját a szociológia egy lehetséges koncepciójaként vázolja föl.
Ennek ellenére Scimecca könyve legalább két szempontból is figyelemre méltó lehet egy szociológus számára is. Az egyik az, hogy a szociológia határai (mi szociológia és mi nem szociológia) nem, ahogyan a tudomány(ok) határai sem, adottak és egyszer s mindenkorra megvontak, hanem – mutatnak rá szépen a (tudomány)szociológusok – valakik által valamikor megvontak, viták, küzdelmek, harcok eredményei és tárgyai, különféle műveletek (határmunkálatok) termékei. Scimecca könyvét, felfüggesztve előítéleteinket és ítéleteinket, elemezhetjük úgy, mint egy olyan akciót, amely a szociológia határainak újrahúzására irányul, a rá adott reakciókkal együtt pedig határokért, egyszersmind pozíciókért (bent / kint, legitim / illegitim, kinek mit és hogyan lehet / nem lehet) folyó harcok műveleteként. Vagy pedig egyszerűen a szociológia határaira vonatkozó önreflexióra késztetheti a szociológusokat Scimecca, valamint az arra irányuló reflexióra, hogy az ő szociológiájuk megfelel-e azoknak a kritériumoknak, amelyeket Scimecca keresztény szociológiáján számon kérhetnek, illetve amelyek miatt azt nemszociológiaként a szociológiából, ideológiaként a tudományból kitessékel(het)ik, kiutasít(hat)ják. Egy másik szempont, ami miatt figyelemre méltó lehet Scimecca könyve egy szociológus számára, az egyszerűen az, hogy vele (újra) színre lép, bejelentkezik a „keresztény szociológia”, kísérletet tesz az önmeghatározásra, elődjeinek és alapítónak felmutatására, egyszersmind az elismertetésre; vagyis maga a „keresztény szociológia” mint jelenség nagyon is figyelemre méltó lehet egy szociológus számára, olyan, ami megértésre és magyarázatra vár.
Fotó: Pixabay
Ajánlott olvasmányok:
Inglehart, Ronald F.: Religion's Sudden Decline. What's Causing it, and What Comes Next? (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) (Lásd hozzá ajánlónkat!)
Kovács Lajos (szerk.): A transzcendens mutatkozása. Tanulmányok. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)