A hét könyve
Kevin McMillan - The Constitution of Social Practices
Fotó: Routledge
Kevin McMillan The Constitution of Social Practices című könyve a társadalomtudományok „practice turn”-jének jegyében született. Ennek alapgondolata, hogy az emberi gyakorlatok meghatározóak és alapvetőek a társadalmi valóságot illetően. Csak hát mi is a gyakorlat? És miben is áll meghatározó-alapvető szerepük a társadalmi valóságot illetően? Mi következik elméletileg abból, ha a gyakorlatoknak meghatározó-alapvető szerepet tulajdonítunk? Mi a különbség az ilyfajta gyakorlatközpontú és más társadalomtudományos elméletek között? Mi következik gyakorlatilag, az empirikus kutatásra nézvést, ha a gyakorlatokat alapvetőnek-meghatározónak tartjuk?
McMillan könyvében ezekre az elemi kérdésekre szeretne választ adni, de ambíciója nagyobb annál, mint hogy a létező gyakorlatelméleteket prezentálja, analizálja és szintetizálja: új irányt kíván adni a „practice turn”-nek egy koherens és originális elméletet megalkotásával az alapoktól, azaz a gyakorlat fogalmától kezdve. McMillan könyvében tehát azt a célt tűzte ki maga elé, hogy feltárja a gyakorlatok alaptermészetét és ennek következményeit a társadalomtudományos vizsgálódásokat illetően, vagyis hogy elméleti és módszertani megalapozását adja a gyakorlatokra irányuló empirikus kutatásoknak. Ez a megalapozás filozófiai, de McMillan könyvét társadalomtudósoknak (is) írja. Úgyhogy nem kell megijedni: nyelvezete nem ezoterikus vagy exkluzív, nem igényli, hogy a társadalomtudományok filozófiája vagy a társadalomontológia diszciplína bennfentesei legyünk. McMillen kifejezetten törekszik arra, hogy amennyire csak lehetséges, közérthető-követhető legyen – máskülönben hogyan is remélhetné meggyőzni tárdadalomkutató olvasóit arról, hogy nagyon is számít az empirikus kutatások szempontjából, amit a gyakorlat természetét elemezve-kifejtve, analitikus (társadalom)filozófiát művelve mond?
Persze dobhatjuk könyvét, mielőtt egy szemernyit is odahallgatnánk, de McMillan szerint nem szerencsés, sőt kontraproduktív, ha társadalomtudósként hiábavalónak, hasztalannak, haszontalannak, sehova sem vezetőnek tartjuk a filozófiai-metaelméleti vizsgálódásokat, mondván, hogy ezek csak végtelen vitákat szülnek, s elterelik, elvonják a figyelmet meg energiát a tényleges kutatómunkától. A fogalmi problémák ugyanis nem tűnnek el, ha hátat fordítunk nekik, és csak a valóság megragadásának-magyarázatának módszertani-gyakorlati problémáival foglalkozunk. Nem szólva arról, hogy a filozófiai-metaelméleti reflexió kizárása maga is egy sajátos filozófiai pozíciót testesít meg. És bármilyen filozófiai pozíciót foglaljon is el egy társdadalomkutató, ennek következményei vannak az empirikus kutatására nézvést. A filozófiai-metaelméleti reflexiók kizárása csak arra jó, hogy a kutatási gyakorlatunkat védetté tegyük a kritikai reflexióval szemben. Minden kutatás sajátos előfeltevésekből és feltételezésekből indul ki; sajátos fogalmakat és fogalmi hálót alkot; sajátos módon konstruálja meg a (társadalmi) világot; sajátos módszereket használ; sajátos módon igazolja magát és saját döntéseit, választásait; stb. Ezen mindegyikének vannak létező alternatívái, melyek ugyancsak igazolhatók és megkérdőjelezhetők, vitathatók. A filozófiai- metaelméleti reflexiók a kutatás ezen elemeire és vonásaira irányulnak, ezeket teszik kritikai vizsgálódás tárgyává.
Ha valakinek még mindig kétségei lennének azt illetően, hogy a filozófiának köze van a tudományokhoz, kivált a tudósként és nem tudósként folytatott élethez, annak McMillan ezt mondja: a filozófia nem titkos-misztikus akadémiai tevékenység, melyet egy messzi-messzi galaxisban folytatnak a filozófusoknak nevezett emberi lények; a filozófia a mindennapi-hétköznapi eszméink és tevékenységeink előfeltevéseit teszi reflexió tárgyává. Világnézetünket, melyet kultúránk sajátíttat el velünk, vés belénk, szubtilis előfeltevések irányítják-uralják. A filozófia lehetővé teszi, hogy feltárjuk ezeket az előfeltevéseket, és megvizsgáljuk érvényességüket. Ennek – mármint a filozófia ilyetén pozicionálásának – azonban az az előfeltevése, amelyről McMillen egy szót sem szól: hogy a szóban forgó előfeltevéseink filozófia által, filozófiát művelve tárhatók fel és vizsgálhatók meg. Ez azonban korántsem magától értetődő, mint ahogyan az sem, hogy ennek eldöntésében a filozófia illetékes, kivált, ha a filozófia ma leginkább csak saját inkompetenciájának bevallásában kompetens. McMillan könyve analitikus társadalomfilozófiai, mely fogalomról fogalomra, meghatározásról meghatározásra, érvről érvre építkezik. Természetesen nem követhetjük lépésről lépésre ezt az építkezést, de egyes elemeit kiemelve, másikakat csak fölvillanva, a többit meg mellőzve egy kis betekintést aztért nyújthatunk abba, miről és hogyan szól ez a könyv.
1. Gyakorlatok. A gyakorlat McMillan meghatározása szerint sajátos cselekvések generalizált formája. Eszerint a gyakorlatok nem rejtett, hallgatólagos, néma dolgok, melyek az aktivitás/cselekvés mögött, annak mélyén rejlenek, alapjául-mozgatójául szolgálnak; nem normák, szabályok, elvek, konvenciók, diszpozíciók, habitusok, attitűdök. A gyakorlat maga az aktivitás, maga a cselekvés, s mint ilyen cakompakk a „felszínen”, a „látható” szférájában van és marad. A gyakorlat az, amit az emberek a szó szoros értelmében tesznek. Ez utal arra, hogy McMillan szerint a gyakorlatokat és cselekvéseket szoros-bensőséges kapcsolat fűzi egymáshoz, de míg a cselekvések szinguláris események, addig a gyakorlatok generális jelenségek; míg a gyakorlatok konkrét, partikuláris, datálható események, addig a gyakorlatok az ilyen események generalizált formája – egy osztálya, melynek elemei osztoznak bizonyos (közös) attribútumokban.
A jelenségen McMillan látható, felismerhető szabályszerűséget ért. Ha a gyakorlatok ebben az értelemben jelenségek, akkor a gyakorlatok szabályszerű cselekvések formái. A gyakorlatokat középpontba állító társadalomtudományok alapkérdése így voltaképpen ez: hogyan ragadhatjuk meg fogalmilag, érthetjük meg és magyarázhatjuk a gyakorlatokat mint társadalmi (szabályszerűségeket megtestesítő) jelenségeket. Alapgondolata pedig ez: a gyakorlatok forrásai és hely(szín)ei a szabályszerűségeknek a társadalmi világban, nélkülük nem lennének például intézmények vagy struktúrák. Ám ha az emberek valami mást kezdenek csinálni, mint amit eddig rendszeresen tettek, akkor intézmények és struktúrák fölbomlanak, eltűnnek, megváltoznak, átalakulnak. A gyakorlatok a társadalmi világ megváltozásának és átalakulásának a forrásai és helyszínei is, nélkülük nem lenne változás vagy átalakulás sem.
2. Cselekvések. A cselekvések nélkülözhetetlenek a gyakorlatok megértéséhez, amiért is a gyakorlat elméletét a cselekvés elméletével kell kezdeni. Mégpedig azzal, hogy egy és ugyanazon cselekvésnek nem egy, hanem több leírása is lehetséges, egy és ugyanazon cselekvést többféle cselekvésként is leírhatjuk. Például 1914. július 18-án Szarajevóban… Mi is történt? Mit is csinált Gavrilo Princip? Megölte Ferenc Ferdinándot. Merényletet követett el. Kirobbantotta az első világháborút.
3. Leírások. Egy eseményt többnyire nem lehet cselekvésként szándékoktól függetlenül leírni, és egy cselekvés többnyire elválaszthatatlan a cselekvés ilyen leírásaitól: egy esemény többnyire nem lehet cselekvés, ha nincs olyan leírás, amelyikkel ezt az eseményt szándékolt cselekvésként írhatjuk le. Gavrilo Prinzipnek például nem állhatott szándékában kirobbantani az első világháborút, de az igen, hogy megölje Ferenc Ferdinándot. Utólag viszont mégis mondhatjuk, hogy Gavrilo Prinzip nem szándékoltan kirobbantotta az első világháborút. Egy-egy cselekvés utólagos/visszaható újraleírása (retrospektív redeskripció) lehetséges, legitim, és korrekt lehet, de az ilyen leírások különböznek azoktól, amelyek mellett a cselekvő cselekedett vagy cselekedhetett. (A retrospektív deskripciónak, valamint társadalomtudományi szerepének és jelentőségének McMillan egy külön fejezetet szentel.)
4. Fogalmak. A cselekvések leírásai nem korlátozódnak az igékre, hanem magukba foglalnak főneveket és fogalmakat. Például azt, hogy első világháború vagy bűn. Mármost ahogyan Gavrilo Princip cselekvését 1914. június 18-án nem írhatjuk el úgy, hogy Gavrilo Princip kirobbantotta az első világháborút, úgy a bűn fogalmának megszületése előtt nem írhatunk le egy eseményt vagy történést szándékolt cselekvésként úgy, hogy X bűnt követett el. Ha viszont már létezik a bűn fogalma, akkor nemcsak leírhatjuk vele valakinek vagy valakiknek a múltbeli tettét akkor is, ha a szóban forgó egyén vagy azok egy csoportja nem rendelkezett a bűn fogalmával, hanem a jelenben is lehetséges cselekedni szándékoltan a bűn fogalma mellett. Egy új leírás vagy fogalom tehát új cselekvési lehetőségeket nyit meg az ágensek számára. Az új leírások azonban nemcsak új cselekvéseket tesznek lehetővé, nemcsak a cselekvési lehetőségekre gyakorolnak hatást, hanem a nemcselekvésekre is: megváltoztatják a világot, amelyben élünk.
5. Szabályszerűségek. Amit egy C fogalom lehetővé tesz, az az, hogy C-t tegyük (például a bűn fogalma azt, hogy bűnt kövessünk el) – vagyis egy sajátos fajta cselekvést, a cselekvés egy sajátos fajtáját. A C-t tenni rendelkezésre áll, hozzáférhető, elérhető lehetőség az ágensek és a szándékolt cselekvéseik számára. A fogalmak/leírások nem csupán a sajátos C-cselekvések lehetőségfeltételül szolgálnak, hanem annak lehetőségfeltételéül is, hogy C általánosított és szabályszerű cselekvésforma legyen, vagyis a gyakorlatok lehetőségfeltételéül is. A fogalmak/leírások azonban nem determinálják a cselekvéseket és gyakorlatokat, például nem csak egyféleképp, nem csak így vagy úgy követhetünk el bűnt, hanem bizonyos értelemben lehetőségi feltételéül szolgának. (Hogy ez mit jelent, azt McMillan az egyik fejezetben kifejti.)
6. Hatások. Új leírások/fogalmak új cselekvési lehetőséget/ gyakorlatokat teremthetnek, az új cselekvési lehetőségek/gyakorlatok új leírásokat/fogalmakat. A társadalmi jelenségek szavak és dolgok, eszmék és tárgyak, fogalmak és gyakorlatok kölcsönös egymásra hatása (az ún. hurokhatás) által jellemezhetők. Mármost egytelen gyakorlat sem vákuumban létezik, mindegyik más gyakorlattal vagy gyakorlatokkal kapcsolódik össze. Ugyanez áll a fogalmakra is, melyek fogalmi hálóba és keretbe, tudáskorpuszba ágyazódnak. A sajátos cselekvések/gyakorlatok és sajátos fogalmak/tudáskorpuszok kölcsönösen hatnak egymásra (hurokhatás). Ez hatás, ez a kapcsolat nem oksági, sem az előbbi, sem az utóbbi esetben, hanem konstitutív. (Hogy ez pontosan mit jelent, és miben különbözik a gyakorlatok konstitutív kapcsolata a gyakorlatok és fogalmak/tudások konstitutív kapcsolatától, annak egy külön fejezetet szentel McMillan.) Ami ebből belátható módon következik, az az, hogy az empirikus társadalomtudományok gyakorlatközpontúsága egyenlő a fogalom- és tudásfüggő gyakorlatok középpontba állításával. Hogy ez pontosan mit jelent és ennek milyen következményei vannak kutatásra-módszertanra nézvést, továbbá mi a haszna a gyakorlatok középpontba állításának és tanulmányozásának, arról is szól McMillan könyve; no meg olyan fogalmakról, mint a leírás, tudás, utólagos/visszaható újraleírás, lehetőség, konstitutív kapcsolat…
Fotó: Pixabay
Ajánlott tartalmak:
Pickering, Andrew: Science as Practice and Culture. (Online Könyvtárunkból letölthető.)
Ian Hacking: The Social Construction of What? (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)