A hét könyve
Andreas Malm - The Progress of This Storm: Nature and Society in a Warming World
Fotó: Verso Books
A veszélyes, katasztrófával fenyegető globális felmelegedés már itt van, cselekednünk kellene, ám az együtt-cselekvés gátja nem egyszerűen az, hogy nincs egyetértés azt illetően, mit kellene tennünk a katasztrófa elkerülése érdekében, egyáltalán helyzet van-e, hanem hogy különbözőképp gondolkodunk a természet és ember/társadalom viszonyáról. Márpedig a megfelelő (eredményes) cselekvés kitalálása megköveteli, hogy megfelelően (helyesen) gondolkodjunk erről a viszonyról. Andreas Malm The Progress of This Storm: Nature and Society in a Warming World című könyvét ajánljuk.
A természet és ember/társadalom viszonyáról való megfelelő (helyes) gondolkodás kialakítása, ez Malm könyvének célja, megköveteli a már létező elgondolások felülvizsgálatát. Ehhez viszont kritériumra van szükség. A Malm által használt kritérium röviden a következő: mit csinál az adott elgondolás az ember/társadalom és természet megkülönböztetésével, felszámolja vagy fenntartja. E mögött az a meggyőződés áll, hogy a klímaválság minden eddiginél fontosabbá teszi a társadalmi és természeti közötti megkülönböztetést, mert csak így tudjuk megmagyarázni a mérhetetlen környezetpusztítást, és csak így tarthatjuk életben annak lehetőségét, hogy az ökológiai válság tényleges és valódi kiváltó okait megszüntessük, azaz hatásosan és eredményesen cselekedjünk. Malm könyvében három markáns és domináns, az ember/társadalom és természet viszonyáról szóló elgondolást vesz górcső alá, hogy a vázolt kritérium alapján ítéletet hirdessen felettük. Ez a három elgondolás a „konstruktivizmus”, a „hibridizmus” és az „új materializmus”. Mielőtt ezek malmi felülvizsgálatába kedvcsináló gyanánt egy kicsit belemennénk, előrebocsátjuk: Malm eljárása nem az, hogy az adott elgondolást a létező vagy elgondolható legerősebb formájában veti alá a felülvizsgálatnak, ő, talán mert úgy érzi, egyre gyorsabban ketyeg az óra, nem kölcsönöz fegyvereket ellenfeleinek, nem annyira vitázni, mint inkább győzni akar.
(1) Konstruktivizmus. Malm két változatát vizsgálja, az egyiket idealistának, a másikat humanistának nevezhetjük. (a) Az idealista konstruktivizmus szerint a természet nem létezik ott kint, rajtunk kívül, de itt bennünk sem, vagyis nem preegzisztens entitás, amit különféleképpen reprezentálhatunk, hanem nyelvi konstrukció. Ezek szerint a globális felmelegedés nem biofizikai folyamatok sorozata, amely leírástól (nyelvtől) függetlenül, önmagában létezik, hanem leírás (nyelv) által konstruált. Így csak leírást tudunk összevetni leírással, leírást a pőre valósággal nem. A leírások (nyelv) e bűvös köréből nincs mód kitörnünk, csak nyilunk szökhet át rajta: a vágy, de vágyunk sejtése csalfa, maradunk hát börtönünkbe: leírásainkba (nyelvünkbe) zárva. (b) Ezzel a konstruktivizmussal szemben, mely valójában nem más, mint „idealizmus posztmodern köntösben”, Malm ellenvetése ez: abból, hogy a természet nyelvi konstrukció, nem következik, hogy ne lehetne különbséget tenni leírás és természet között. Sőt kell is, hiszen nem a leírás az, aminek lyuka van az ózonrétegben, nem a szöveg az, ami felmelegszik, nem a leírások vagy szövegek szennyeződnek és pusztulnak, dekonstruáljuk bámennyire is éleselméjűen az olyan megkülönböztetéseket, mint nyelv és valóság. A természet, szögezi le Malm, marad, ami volt: anyagi szerkezetek és folyamatok összessége, melyek függetlenek az embertől/nyelvtől abban az értelemben, hogy nem emberi/nyelvi produktumok. (c) No de, teszi föl a kérdést Malm, mondhatjuk-e ma, a felmelegedés állapotában, hogy a természet független az embertől? Nem azt kellene-e inkább mondanunk, hogy az ember által érintetlen megszűnt létezni? Nem mi vagyunk azok, akik mára megszüntettük, felszámoltuk a természet függetlenségét? Nincs-e vége a természetnek mint olyannak, mint független entitásnak? A természet vége nem az emberi gyakorlatok produktuma? (d) A konstrukcionizmus humanista változata igenlő választ ad ezekre a kérdésekre, mondván, hogy nincs olyan emberi tevékenység, amely ne változtatná, ne építené, formálná, alakítaná át a környezetet; ma pedig nincs már semmi olyan a környezetünkben, ami ne viselné kezünk nyomát, ne lett volna az emberi előállító-termelő gyakorlatok tárgya. Éppen ezért nem beszélhetünk természetről az embertől elválasztva. Ebből viszont, érvel a humanista konstruktivizmussal szemben Malm, nem következik, hogy a természetnek mint olyannak, mint embertől független entitásnak vége. Ha a kávénkba cukrot teszünk, és összekeverjük, akkor nem gondoljuk, hogy a kávénak vége; a kávé marad kávé, csak egy másik állapotba került, tejeskávé lett belőle. Ugyanígy, ha az ember folyton belekavar, belekavarja magát a természetbe, akkor a természet nem szűnik meg létezni. És fordítva: ha a természet állandóan belekavar, belekavarodik az emberi gyakorlatokba, ami meg is történik, hiszen a természet az emberi gyakorlatok nélkülözhetetlen és meghatározó feltétele, akkor abból nem következik, hogy az ember megszűnik létezni. Az ember és természet kölcsönös összefonódása tehát, mondja Malm, nem jelenti azt, hogy sem természet, sem ember nincs, csak valami más, amely, mint a hibridizmus állítja, emberi is meg nem is, természeti is meg nem is.
(2) Hibridizmus. (a) A globális felmelegedés vagy az ózonlyuk egy hibrid: emberi/társadalmi, mert mi hoztuk létre, természeti, mert nem a mi alkotásaink. Vagyis emberi/társadalmi, de nem tisztán emberi/társadalmi, mert természeti is; természeti, de nem tisztán természeti, mert emberi/társadalmi is. Egyik is, másik is, de egyben sem az egyik, sem a másik. A természeti és emberi/társadalmi ilyetén összekeveredése okán a keverék összetevői nem különíthető el vagy választhatók szét egymástól; összekeveredni – szól Malm következtetése – annyi, mint egynek lenni. (b) Hogy a természeti és az emberi/társadalmi nem választhatók el egymástól, azt a történelmi materializmus képviselői mindig is hirdették. Azt állították, mondja Malm, hogy az emberi-társadalmi viszonyok éppúgy anyagiak, mint a természetiek, s hogy az előbbiek elgondolhatatlanok az utóbbiakon kívül és attól függetlenül, de mind a kettő eltérő és a másikra nem visszavezethető sajátos, őket egymástól megkülönböztető tulajdonságokkal rendelkezik. Vagyis azt állították, hogy a társadalmi és a természeti egyaránt anyagi szubsztanciák (szubsztanciamonizmus), de vannak olyan tulajdonságait, amelyek lényegileg megkülönböztetik őket egymástól (tulajdonságdualizmus), amiért is összekapcsolódhatnak, sőt összekapcsolódásuk szükségszerű, hiszen mindkettő anyagi természetű, de eggyé nem olvadnak, mert sajátos lényegi tulajdonságaik miatt nem olvadhatnak. Van tehát – teszi le a történelmi materializmus mellett voksát Malm – társadalmi és van természeti: ami társadalmi, az az emberek közötti, időben változó viszonyokon keresztül és azok révén jön létre, ami természeti, az pedig olyan anyagi erők és ok-okozati összefüggések terméke, amelyek függetlenek az emberi cselekvőségtől; míg az előbbi emberi cselekvéssel megváltoztatható, az utóbbi kivonja magát az emberi cselekvőség fennhatósága alól.
(3) Új materializmus. (a) Az új egyrészt az idealista konstruktivizmussal szemben határozza meg magát: nem csupán a nyelv számít, hanem az anyag (dolgok) is, nemcsak az előbbi alakítja, formálja és szervezi a valóságot, hanem az utóbbi(ak) is. Másrészt a régi, történelmi materializmussal szemben, mondván, hogy az nem adta meg az anyagnak az jelentőséget, ami megilleti, minthogy az anyagot mint alapként, feltételként, közvetítőként, akadályként, korlátként vagy végtermékként írta le, nem pedig ágensként. Márpedig az anyag, hirdeti az új materializmus, ágenciával bír: nem csupán az emberek csinálják a történelmet, hanem az anyag és így a természet is, vagyis az anyag és vele a természet az ember tettestársa. (b) De milyen értelemben mondhatjuk azt, hogy az anyag/természet cselekszik vagy cselekvőképes? Ugyanolyan értelemben, ahogyan az emberek esetében? Megfelelő meghatározása-e az ágenciának, hogy az nem más, mint arra való képesség, hogy valaki/valami változást idézzen elő, valamire/valakire hatást gyakoroljon, megváltoztassa az események menetét, folyását? Van-e minőségi-lényegi különbség az emberi és nememberi ágencia között? Ha X hatást gyakorol Y-ra, X csinál valamit Y-nal, akkor X ágenciával bír, illetve ágensnek nevezhető? Ha igen, akkor nem egyszerűen az emberek kezében van a Föld sorsa, hanem a Föld kezében is az embereké. (c) Malm az új materializmussal szemben amellett érvel, hogy a felmelegedés nem írható le sem a természet cselekvéseként, sem pedig a természet cselekvésének nem szándékolt következményeként, hanem csakis oksági hatásként, ember/társadalom és természet közötti oda-vissza hatásként.
A konstruktivizmus, a hibridizmus és az új materializmus, vonja le a következtetést Malm, a maga sajátos módján felszámolja vagy eltünteti az emberi/társadalmi és természeti közötti megkülönböztetést. Így viszont Malm szerint megmagyarázhatatlan lesz az éghajlatváltozás; azt csak oda-vissza hatásként lehet megmagyarázni, oda-visszahatásról pedig csak akkor tudunk egyaltalán beszélni, ha a történelmi materializmust követve a társadalmat és a természetet megkülönböztetjük egymástól, ha a társadalmat és a természetet azonosnemű (szubsztanciamonizmus), de különböző lényegi tulajdonsággal bíró entitásként fogjuk föl (tulajdonságdualizmus).
Az éghajlatváltozás Malm történelmi materialista sztorija szerint, melyet a The Progress of This Stormban vázol olvasóinak, abból adódik, ahogyan a társadalmi viszonyok összeszövődnek a természeti viszonyokkal: világnak emberek által konstruált aspektusainak (társadalmi) és a tőlük független erők és oksági összefüggések által konstruált aspektusainak (természeti) sajátos kombinációjából. Mozgató oka nem az ember mint ember, hanem az a társadalomtípus, amely a fosszilis tüzelőanyagok égetésén alapul, és amely 19. század előtt nem létezett; a fosszilis tüzelőanyag égetése bizonyos anyagi-természeti folyamatokat aktivál, amelyek függetlenek az emberi cselekvésektől, nem emberi produktumok, de bizonyos emberi gyakorlatok (fosszilis kapitalizmus) nélkülözhetetlen feltételei és következményei. A felmelegedő világban az ágencia tehát nem is az embereket általában, de nem is az embereket és a nemembereket együtt, hanem kizárólag azokat az embereket illeti meg, akik a fosszilis tüzelőanyagokat kitermelik, vásárolják, eladják és égetik, akik fenntartói-működtetői ennek a folyamatnak, akik az elmúlt két évszázadban csinálják ezt. Ők és csakis ők azok, akik cselekvésükkel nem szándékoltan okozzák a klíma felmelegedést és a felmelegedő klíma emberi életre gyakorolt visszahatását; ők és csakis ők idézték elő azt, hogy minél inkább átalakította az emberi tevékenység a természetet, annál intenzívebben hat most vissza a természet minden emberi életre, az emberi és nem emberi életre egyáltalán; vagyis azt, hogy minél inkább meghatározták a társadalmi viszonyok a természeti viszonyokat, annál inkább meghatározzák a természetiek a társadalmi viszonyokat. Ez azt jelenti, hogy a felmelegedő világban a természet a maga független mivoltában visszatért a társadalomba. Magát a folyamatot a 19. században kezdődő emberi-társadalmi múlt hajtja-tüzeli, viszi előre és teszi pusztítóvá, ami, fogalmaz Malm, „a természetbe (természet ruhájába) öltözött történetiség bosszúja”.
Fotó: Pixabay
Ajánlott olvasmányok:
Latour, Bruno: Ágencia az antropocén korában. Prae 2017/1, 3–20.