A hét könyve
David Hancock - The Contercultural Logic of Neoliberalism
Fotó: Amazon Books
David Hancock könyvének címe, The Contercultural Logic of Neoliberalism pontos. Ez a könyv nem másról, mint a neoliberalizmus ellenkulturális logikájáról szól. Arról, hogy van neki egy ilyen logikája, és hogy ebből a logikából fakad hihetetlen vonzereje. Visszatekintve a 2008-as válságra, a legmeglepőbb az, hogy a neoliberális gazdaságszervezet nem dőlt össze; ha valami történt, akkor az az, hogy még erősebb beágyazódott. Vonzereje töretlen. Nem csak a gazdaságban, hanem azon túl is. Ahogyan hatást sem csak a gazdaságra gyakorol. Ám belső logikája okán e hatás romboló: környezeti katasztrófához vezet. Túl kellene rajta lépnünk, magunk mögött kellene hagynunk, de fogva tart, nem ereszt. Meg kell tehát értenünk belső logikáját és vonzerejét, máskülönben a posztneoliberalizmus vagy posztkapitalizmus ábránd marad csupán.
Mi a neoliberalizmus?
A kortárs diskurzusban a „neoliberalizmus” kétféle jelentésben használatos. (1) A „neoliberalizmus” a kapitalizmus szinonimája. Ennek használati értékét az adja, hogy sokan úgy látják, a kapitalizmus jó, sőt nagyszerű, vagyis a „kapitalizmus”-nak pozitív konnotációi vannak; a „neoliberalizmus”-nak – a kapitalizmus szinonimájaként használva – nincsenek ilyen konnotációi, és alkalmas arra, hogy jelezze használójának morális felháborodással vegyes kritikai viszonyát a kapitalizmushoz. (2) A „neoliberalizmus” a kapitalista gazdaságszervezet különös, sajátos és történeti fajtáját jelöli. Ebben az értelemben használja a „neoliberalizmust” Hancock is. Eszerint a kapitalizmusnak több fajtája van. Ami a neoliberális kapitalizmust megkülönbözteti a kapitalizmus többi fajtájától, például attól, amelyiket a protestáns etika hatott át, az Hancock szerint a logikája. Ez a logika, állítja Hancock, ellenkulturális: a neoliberalizmus felforgatja életünket, azt, ahogy itt és most élünk. Ezt a felforgatást a rizikó, a transzgresszió és az excesszus ethosza hatja át.
Mi az ellenkultúra?
Az ellenkultúra – szól a hancocki meghatározás – gyakorlati szembeszegülés azzal, ellenszegülés annak, ahogyan élünk, azaz ahogyan élni szoktunk vagy szoktunk volt. Alapművelete a transzgresszió. Az ellenkultúra a modernitás egyik aspektusa, mely a burzsoá és a bohém dialektikájaként írható le. E dialektika, avagy a transzgresszió struktúrájának elemzése az ellenkultúra megértésnek kulcsa. Ez lehetővé teszi, hogy az ellenkultúrát ambivalens természetűnek lássuk: olyannak, amely nem szükségképp baloldali, hanem lehet baloldali is, de jobboldali is. És ez a neoliberalizmus vonzereje megértésének kulcsa, de egyben a neoliberalizmus által áthatott 21. századi politika megértésének is a kulcsa. Igen, jól értjük, Hancock azt állítja, hogy például Donald Trump vagy alt-right (alternative right = alternatív jobboldal) megértésének is a kulcsa – erről szól könyvének ötödik, The politics of transgression and liberty: the Alt-Right and techno capitalism (A transzgresszió politikája és szabadság: az alt-right és a technokapitalizmus) című fejezete, melyben többek között erre jut: „Trump kampánya transzgresszív beszédaktusok karneválja volt […]. Trump megtestesíti a neoliberalizmus kapitalista szellemét.”
Mi a transzgresszió? A transzgresszió struktúrájának elemzését Hancock George Bataille-hoz kapcsolódva végzi el. A transzgresszió eszerint olyan aktus, amely túllép azokon a határokon, megsérti, áthágja azokat a tabukat, amelyek a (profán) világi-társadalmi életet strukturálják és lehetővé teszik. A tabuk azonban egyszersmind arra jók, hogy áthágjuk azokat: ha nem tennénk ilyet, akkor nem tudnánk, mert nem lenne tapasztalatunk, de még csak sejtésünk sem, hova vezethet, ha túllépünk a határokon, vagy hogy miért is tabu ez vagy az. A transzgresszió természetesen nem csak a „primitív társadalmakban” van jelen, hanem a modernitásban is, mégpedig abban az aspektusában, amely a burzsoá és bohém dialektikájaként írható le. Vagyis az ellenkultúrában. Ha a neoliberalizmusnak van ellenkulturális logikája, akkor vele a transzgresszió is ott van a neoliberalizmusban.
Sztorik és tézisek
Hancock nyitányként, az első, Bohemia, counterculture and rebellion (Bohémség, ellenkultúra és lázadás) című fejezetben elmeséli nekünk a bohém esztétika fejlődéstörténetét a háború utáni Amerikában. A bohémség először a modernitásra adott reakció volt a 19. századi Franciaországban, lázadás a burzsoá társadalom ellen, új életmódokkal kísérletezve és új identitások megteremtésére törekedve. A háború utáni Amerikában a bohémség a modernitás vállalati szervezet által jelképezett racionalitásával és konformitásával szemben született újjá, a beatnemzedék lázadásában, és folytatódott a hatvanas évek egyéni szabadságot középpontba állító lázadás esztétikáját megtestesítő ellenkultúrában. Ennek a szabadságnak a szelleme a neoliberalizmust átható morál egyik alapeleme. A neoliberalizmus visszatért a laissez-fair 19. századi logikájához, viszont úgy, hogy fölforgatta a burzsoá morált, magába olvasztva, bekebelezve a 19. századi bohémséget, valamint az ötvenes évek beatnemzedékének és a hatvanas évek hippijeinek ellenkultúráját. A bohém vagy a hippi élete kreatív, de bizonytalan, kockázatos és rugalmas – olyan, mint a miénk a mai neoliberális kapitalizmusban. Csak míg a bohém vagy hippi ilyen életet akart élni, nekünk ma, a neoliberális kapitalizmusban már ilyen életet kell élnünk. Másképp hogyan is lehetnénk sikeresek, megbecsültek, elismertek a munka világában?!
Aztán a második, Neoconservative backlash and capitalist nihilism (Neokonzervatív reakció és kapitalista nihilizmus) című fejezetben Hancock megmutatja, hogy az 1950-es és 1960-as évek ellenkultúrájában és a neoliberális kapitalizmusban egyaránt ott van a transzgresszió és a hedonista excesszus ethosza, olyannyira, hogy ezt a kapitalizmust ellenkulturális jellegűnek kell látnunk. A harmadik, Bohemia and moral economy of neoliberalism (Bohémség és a neoliberalizmus morális ökonómiája) című fejezetben pedig Hancock azt mutatja meg, hogy neoliberalizmus az ellenkultúra aspektusait és a gazdasági liberalizmust összeolvasztva létrehozta a transzgresszió közgazdaságtanát; és magává téve a bohémségben, hippiségben kifejeződő lázadás ethoszát, kiűzte a kapitalizmus szelleméből a protestáns etikát.
Hancock tehát azt állítja: ami a gazdaságban az 1970-es végén és 1980-as években történt, abban az a lázadás tükröződött, amely már 25 évvel azelőtt kezdődött; a gazdaság, mondhatni, ekkor utolérte a kultúrát. A neoliberalizmus (privatizáció, dereguláció, liberalizáció stb.) alapjául az 1950-es és 1960-as évek kulturális forradalma szolgált: képviselői azokhoz a kulturális úttörőkhöz kapcsolódtak, akik egy generációval előttük az individualitást, az egyéni és személye szabadságot meg az önkifejezést és az önmegvalósítást helyezték szembe a vállalati világ racionalizmusával és konformizmusával. E lázadás szelleme oly mértékben áthatotta a neoliberalizmust, hogy mondhatjuk: a neoliberalizmus ellenkulturális logikával bír. E logika az aktuális-domináns életforma fölforgatásában és ehhez képest alternatív, rizikóval és excesszussal átszőtt életformák teremtésben nyilvánul meg. E logika a neoliberalizmus hihetetlen vonzerejének forrása. Hancock könyve a neoliberalizmusról, annak az ellenkulturális logikájából fakadó vonzerejéről szól, de azok a mozgalmak, szövegek és filmek, amiket elemezve történeteit elmeséli és állításait megfogalmazza, amerikaiak. Mégis úgy véljük, Hancock elemzései „hazahozhatók”: csak arra várnak, hogy valaki megírja az Itt van Amerika egyik új fejezetét.
Fotó: Pixabay
Ajánlott olvasmányok:
Biebricher, Thomas The Political Theory of Neoliberalism. (Online Könyvtárunkból letölthető.)