A hét könyve
Anthony Elliott - Algorithmic Intimacy: The Digital Revolution in Personal Relationships
Fotó: Wiley
A mesterséges intelligencián alapuló algoritmusok beköltöztek életünk majd minden zugába, egyre inkább ezek irányítják, vezérlik életünket. Még ha erről gyakran nincs is tudomásunk, nap mint nap kapcsolatba lépünk velük, valahányszor csak használjuk a Google-t, meghallgatunk a Spotifyon, Deezeren vagy Tidalen egy dalt, megosztunk a Facebookon vagy az Instagramon egy fényképet a barátainkkal. Ezzel digitális nyomokat hagyunk magunk után, melyeket az algoritmusok arra használnak, hogy hatást gyakoroljanak a velük folytatott interakcióinkra, vágyaikra, érzéseinkre, választásainkra, döntéseinkre. Hogyan hat mindez a személyes-intim kapcsolatainkra, vagyis hogyan formálja, alakítják át a mesterséges intelligencián alapuló algoritmusok az intimitást? Erről szól Anthony Elliott Algorithmic Intimacy: The Digital Revolution in Personal Relationships című könyve.
Az „algoritmus” matematikai-informatikai terminus, megvan a maga szaktudományos jelentése, de mára, miután az algoritmusok behálózzák társadalmunkat és életünket, tágabb értelmű, közkeletű fogalommá vált. Hétköznapi nyelvhasználatban parancs- vagy utasítássorozatot, útmutatást vagy receptet jelent, mely megadja azokat a műveletek, amelyeket lépésről-lépésre végre kell hajtani ahhoz, hogy egy bizonyos valami megvalósuljon, megtörténjen, legyen. Ebben az értelemben a tojásrántotta receptje vagy a büntetőeljárás-jog éppúgy algoritmus, mint számítógépeinkbe vagy okostelefonjainkba beprogramozott parancssorok.
A mesterséges intelligencián alapuló algoritmusok sajátossága, hogy nem csupán előzetesen megadott és beprogramozott parancsokat foglalnak magukba, hanem azt is, amit gépi tanulásnak szoktak nevezni. Ennek alapeleme, hogy az algoritmus működése közben tanulja meg azonosítani a megfigyelt adatok közötti kapcsolatokat, fölismerni az összefüggéseket, mintákat, alakzatokat anélkül, hogy lennének erre benne egyértelműen és előre megfogalmazott és beprogramozott szabályok. Ennek köszönhetően nem kell utasítások milliót tartalmazó algoritmusokat írni egy-egy feladat elvégzéséhez, egy-egy probléma megoldásához, az algoritmus működése közben maga találja ki, alkotja meg azokat. A gépi tanulási vagy öntanuló algoritmus tehát nem gépiesen működik, nem ugyanazon beprogramozott parancssort futtatja le újra meg újra, ha esik, ha fúj, hanem újraprogramozza magát, algoritmusokat generálva maga is. Így ezek az algoritmusok bizonyos értelemben cselekszenek, hiszen nem gépiesen-mechanikusan, (előre beprogramozott módon), éppen ezért kiszámíthatóan, ellenőrizhetően, megbízhatóan hajtanak végre parancsokat, utasításokat, hanem úgy, mint mi, emberek, kik nem feltétlenül vakon követjük a recepteket vagy épp a szabályokat.
Ennek köszönhetően a mesterséges intelligencián alapuló algoritmusok képesek, mégpedig piszok gyorsan képesek olyan alakzatokat, mintázatokat, összefüggéseket, kapcsolatokat találni, amelyek túl bonyolultak ahhoz, hogy az ember megsejtse, meglássa, fölismerje: képesek meglepni, bámulatba ejteni minket. Hogy hogyan csinálják ezt, vagyis hogyan gondolkodnak-számolnak, hogyan állítanak elő a bemeneti adatokból kimeneti adatokat, azt igazából senki se tudja, még az algoritmust létrehozó szakemberek sem. Az öntanuló vagy gépi tanulási algoritmusok használata így egyfajta kiszámíthatatlansággal, előreláthatatlansággal, bizonytalansággal és kockázattal jár. Így például azzal, hogy az ilyenfajta algoritmusokon alapuló automatizált döntési rendszerek révén diszkriminatív gyakorlatok alakulnak ki vagy újulnak meg, jóllehet ez e rendszerek létrehozóinak nem állt szándékában, nem kódolták azokba bele a diszkriminációt. Mindazonáltal bankok, bíróságok, rendőrségek és más állami és nem állami intézmények, nem szólva az olyan cégekről, mint az Amazon vagy a Spotify, de egyes neves futballklubok is előszeretettel használnak automatizált döntési rendszereket. Ezekben ún. prediktív algoritmusok működnek, melyek annak eldöntésében segítenek, hogy például megkapjon-e valaki egy kölcsönt, képes lesz-e visszavisszafizetni azt, követ-e el bűncselekményeket a jövőben, börtönbe kell-e küldeni, mert a visszaesés kockázata magas, ki lenne az ideális jelölt egy adott szerep- vagy munkakörre, pozícióra.
A prediktív algoritmusok egyre inkább szerves részeivé válnak nemcsak a társadalmi-hétköznapi, de a személyes-intim életünknek is. Eszközök, alkalmazások garmadáját használjuk, melyekben dolgozó algoritmusok folyamatosan figyelemmel kísérik életünket, egy-két lépéssel előttünk járva felmérik, mi iránt érdeklődünk, mi az ízlésünk, mire/kire vágyunk, kit/mit szeretünk, mivel/kivel szimpatizálunk, kiket/miket preferálunk. Mélyen belénk hatolnak, kiismerik vágyainkat, érzéseinket, érdeklődésünket, anélkül, hogy elménkbe települnének és látnának bele. Milyen hatással van mindez a személyes-intim kapcsolatainkra, hogyan formálják, alakítják át a világunkat behálózó prediktív algoritmusok személyes-intim életünket, azt, ahogy ezt az életet éljük és megéljük, egyszersmind azt, ahogy az intimitásról gondolkodunk. Ez Elliott Algorithmic Intimacy: The Digital Revolution in Personal Relationship című könyvének tárgya. Algoritmikus intimitásnak Elliott az ember-nemember, ember-algoritmus interfészein keresztül létrejövő intim kapcsolatokat nevezi. Ez az intimitás digitálisan rögzített-tárolt adatokon, az azokat elemző, osztályozó (profilírozó), döntéshozó és előrejelző algoritmusokon alapul, olyanokon, melyek az intimitást adattá alakítják át és az adatokon végzett műveletek kimenteként formálják. De miféle intimitás ez? Mik a jellemzői, sajátosságai? Miben különbözik az algoritmikus intimitás a hagyományostól?
1. Kapcsolatmérnökség. Míg a hagyományos intim kapcsolat kockázatokkal és meglepetésekkel teli, bennük úgyszólván minden megtörténhet, az algoritmusok egyfajta kiszámíthatóságot, biztonságot, sematizmust, automatizmust visznek az intimitásba. Csakhogy az intim kapcsolatok teréül szolgáló interfészek a kísérletezés, felfedezés terepévé váltak: a virtuális térben egy-egy kapcsolaton belül (is) olyasmik próbálhatók ki és élhetők meg (anonim és törölhető profilok leple mögött), amik a való életben valamiért nem. Így az algoritmikus intimitásban is benne van a váratlanság, a meglepetés, a kiszámíthatatlanság, itt úgyszólván minden is megtörténhet, nem szólva arról, hogy partnerünk, kit fizikai-testi valójában ugyan sohasem láttunk, érintettünk, mégis kötődünk hozzá, akár érzelmileg is, egyik pillanatról másikra szó nélkül, örökre eltűnhet, csalódást és űrt hagyva maga után.
2. Arctalanság és testetlenség. Az algoritmusoknak, melyek aktív résztvevői az intim kapcsolatoknak, nincs arca, mint a Másiknak: láthatatlanul – színfalak mögött és fekete dobozként – működnek, szólnak bele, irányítanak, vezetnek, mutatnak utat, terelnek, ösztönöznek, gyakorolnak hatást, befolyást, hatalmat. Ágensek, mert cselekednek, de nincs testük. Ezért meglehetősen nehéz is vizualizálni, például egy thrillerben megjeleníteni az algoritmusokat, ellentétben a robotokkal vagy a Másikkal.
3. Többes abszolút jelenlét. A face to face, kivált az intim kapcsolat alapvető feltétele a figyelem, az, hogy a Másikra figyelek, nem máshol járok, a virtuális térben zajló intim kapcsolatnak viszont nem. Az előbbi esetben a Másik igényli az abszolút jelenlétet, mely a többivel összeegyeztethetetlen, nem logikailag, hanem gyakorlatilag: ha valakihez odafordulok, akkor a többiektől elfordulok, és minél inkább odafordulok ehhez a valakihez, annál inkább elfordulok a többiektől; a virtuális térben viszont egyidejűleg fordulhatok oda többekhez, itt lehetséges a többes abszolút jelenlét. Így aztán míg a hagyományos intimitás a monogám kapcsolatot modellezi, addig az algoritmikus intimitás a poligámiát vagy a gruppenszexet.
4. Önazonosság és másság. A hagyományos én-te kapcsolat, intimitás olyan viszony modellje, amelyben mindenki önmaga lehet, magát adhatja, teljesen az lehet, aki, vagy olyané, amelyben megmutatkozik a Másik mássága. Az algoritmikus intim kapcsolatokban viszont a másság anélkül tapasztalható, hogy az egy Te-nek vagy egy Másiknak lenne tulajdonítható, az Én pedig bárki lehet anélkül, hogy valaki is tudhatná, magát adja-e, egyáltalán, ki lenne, van-e ez a maga.
Elliott algoritmikus intimitást, vagyis azt a kérdést középpontba helyező könyve, hogy a mesterséges intelligencián alapuló, prediktív algoritmusok miként formálják vagy alakítják át a személyes-intim kapcsolatokat, az algoritmusokról szól, de nem azok működéséről, hanem alakító-formáló erejéről-hatalmáról. Nem számítás-, hanem társadalomtudományos munka: arról szeretne képet adni, hogy a mesterséges intelligencián alapuló, személyes-intim életünket átszövő algoritmusok hogyan formálják-alakítják át intim életünket, beleértve ebbe mind ezen élet élését és megélését, mind ezen életre vonatkozó elképzeléseinket, elgondolásainkat. Minél tisztább képet kapunk erről, annál kevésbé lehetséges nem igazinak és pótléknak nevezni az algoritmikus intimitást, s annál megkerülhetetlenebb és mellbevágóbb lesz a kérdés: nem rengeti-e meg az algoritmikus intimitás azon gondolati alakzatokat (filozófiai és szociológiai elméleteket), amelyek a face to face (Én-Te, Én-Másik) viszonyban horgonyozták le magukat, e viszony leírásában-elemzésében vertek gyökeret, szóljanak akár vágyról, szerelemről, érzékiségről, nemiségről, önazonosságról, másságról vagy etikáról?
Fotó: Pixabay
Ajánlott olvasmányok:
Anthony Elliott: The Culture of AI. Everyday Life and the Digital Revolution. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Vespignani, Alessandro: A jóslás algoritmusa. Hogyan befolyásolható a jövő a tudomány segítségével. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Drouin, Michelle: Out of Touch. How to Survive an Intimacy Famine. (Könyvárunkból kölcsönözhető.) Lásd erről a Hét Könyve sorozatunkban megjelent ajánlónkat.