A hét könyve
szerk. Kate Hoskins, Carlo Genova & Nic Crowe - Digital youth subcultures: performing "transgressive" identities in digital social spaces
Fotó: Routledge
Transzgresszív ifjúsági szubkultúrák a digitális terekben – ez az etnográfiai esettanulmányokat tartalmazó Digital Youth Subcultures gyűjteményes kötet tárgya. Szerzői kutatásaik során nem arra voltak kíváncsiak, hogy mit csinál a digitális technológia-média a fiatalokkal, hanem hogy ők mit csinálnak a digitális technológiával-médiával: miért és hogyan használják a digitális közösségi tereket a transzgresszív ifjúsági szubkultúrák.
Szubkultúrák. A szubkultúra fogalma mindig is központi szerepet töltött be az ifjúságkutatásban. Közkeletűen olyan kultúrát jelent, amely jellegzetesen eltér az uralkodó kultúrától, a kultúra pedig olyan normák, értékek, szabályok, meggyőződések, eszmék rendszerét, amelyet egy közösség tagjai általánosan elfogadnak és bizonyos mértékig magukévá tesznek. Eltekintve most a (szub)kultúra ilyetén egyneműsítő-egységesítő fölfogásának kétségességétől, a szubkultúrakutatásoknak köszönhetően két dolog bizonyos. Az egyik az, hogy a szubkultúra nem elválaszthatatlan a (társadalmi) nyilvánosság általi láthatóságtól: vannak szubkultúrák, amelyek nincsenek annyira szem előtt, hogy sokkolják a közvéleményt, vagy akár annyira sem, hogy közönyt váltsanak ki. Nem láthatók, mondhatni, ugyanakkor a résztvevők mégiscsak láthatóak egymás számára; többé-kevésbé mások számára is, hacsak nem zárt és titkos társaságról van szó. A másik az, hogy a szubkultúra nem feltétlenül áll szembe, kérdőjelezi meg, ássa alá vagy forgatja föl az uralkodó kultúrát; a szubkultúra nem egyenlő (per definitionem) az ellenkultúrával. Ezért nem fölöslegesen szószaporító a transzgresszív szubkultúra (vagy transzgresszív szubkulturális gyakorlat) kifejezés. Vannak olyan szubkultúrák, amelyeket a társadalom az uralkodó kultúrával való részleges, azaz annak egy-egy aspektusával való szakításként érzékeli, és tagjai-résztvevői is így látják-fogják föl, ez azonban nem jár együtt sem a megbélyegzéssel, sem az elkülönítéssel/elkülönüléssel. Az ilyen szubkultúrákat nevezi könyvünk transzgresszívnek, és a „társadalmilag akceptált alteritás” e fajtái állnak etnográfiai esettanulmányainak fókuszában.
Transzgresszió. A transzgresszív megnyilvánulás alatt szerzőink a morális és társadalmi határok megsértését vagy áthágását értik, azon határokét, amelyek az elfogadható (normális) és nem elfogadható (abnormális) közötti határokat jelölik ki. Ne úgy képzeljük el ezeket a határokat, mint az országokét, hanem olyan szerkezetként, amely megszabja a különféle elemek viszonyait, azt, hogy melyik elem melyikkel (nem) kerülhet kapcsolatba, milyen kapcsolatba (nem), miféle, milyen irányú elmozdulások (nem) lehetségesek. Az ilyen, társadalmat strukturáló határok egy rendet vezetnek be, alapítanak, alkotnak, formálnak meg. Velük kapcsolatban az egyik alapvető hozzáállás vagy magatartás az elfogadás, alkalmazkodás, tiszteletben tartás, a másik a semmibe vétel, megkerülés, kikerülés, átugrás, a harmadik pedig a sértés vagy áthágás – a transzgresszió. A transzgresszió föltételezi, hogy vannak határok, mégis ezek akkor mutatkoznak meg, válnak meghatározottá, amikor megsértik, áthágják őket. Ennek során vagy következtében a határok nem tűnik el, a transzgresszió nem számolja föl, törli el, semmisíti meg, hanem inkább próbára teszi a határokat, kikényszerítve, hogy azok megmutatkozzanak a maguk erejében és mivoltában. Persze ez adott esetben vezethet a határok elmozdulásához, átrajzolásához, újrarajzolásához, de nem a határnélküliség állapotához; vagy vezethet a határok megerősödéséhez, megszilárdulásához. A transzgresszió olykor egyszerre kérdőjelezi és erősíti-szilárdítja meg a határokat. Ez történt a karneválokon, amikor is a hatalom nem egyszerűen szemet hunyt afölött, hogy a rendet rituálisan megkérdőjelezzék, hanem ideiglenesen és mederbe terelten maga adott helyet ennek, mégpedig azért, hogy aztán minél inkább megerősödjön-megszilárduljon. Mutatja ez is, hogy a transzgresszió nem feltétlenül forradalmi, ahogyan a transzgresszív ifjúsági szubkultúrák sem azok. A transzgresszió jelensége a fiatalok körében, kivált az ifjúsági szubkultúrákban természetesen nem új; ami új, az könyvünk szerint mindenekelőtt az, hogy a fizikai terekből egyre inkább a digitális terekbe helyeződik át. Ezek a terek, ellentétben a felnőtt tekintet intézményei által gyakorolt megfigyelésnek-felügyeletnek alávetetett nyilvános terekkel, a rendszeres szülői tekintet elől való elrejtőzés lehetőséghét kínálják és biztosítják a fiataloknak, egyben a helyes, helyénvaló, a követendő, elfogadható felnőtt meghatározásaival szembeni ellenállás különféle formáit-módjait, beleértve ebbe a digitális közösségi terekbe való bevonódást, az azokban való elnyelődést is.
Digitális szubkultúrák. A szubkultúrák társadalomtudományi értelmezésének megváltozása együtt járt a média és szubkultúrák közötti kapcsolat értelmezésének megváltozásával: a kutatások megmutatták, hogy a tömegmédia nem külső, a szubkultúrák logikájával ellentétes, azoknak az uralkodó kultúrát megkérdőjelező, felforgató erejét megszelídítő-háziasító vagy leszerelő erőt jelent, hanem meghatározó szerepet játszik a szubkultúrák létrehozásában és fenntartásában, meghatározásában és terjedésében egyaránt. Nincs ez másképp a közösségi média esetében sem, mindazonáltal könyvünk szerint négy szempontból alapvető változást hozott a szubkultúrákat illetően (is). 1. Költség. Az eredeti példány másolásának, sokszorosításának, terjesztésének anyagi költsége a digitális produktumok esetében a nullához közelít, ellentétben a fanzinokkal. 2. Sebesség. A disztribúció (szétosztás, megosztás) ideje a digitális produktumok esetében lényegesen rövidebb, mint az analóg produktumok esetében. 3. Közönség. Ahhoz, hogy valakiből befogadó vagy résztvevő lehessen, az szükséges, hogy a szubkultúra produktumai elérhetők-hozzáférhetők legyenek számára, amiért is a potenciális közönség sokkal szélesebb és tágabb a digitális, mint az analóg platformok esetében. 4. Interaktivitás. A fanzinok helyet adhattak az olvasói véleményeknek, a vitáknak, az alternatív rádiók szabaddá tehették a mikrofont (open mic), a digitális közösségi média azonban összehasonlíthatatlanul nagyobb és több lehetőséget biztosít a polifonikus diskurzus számára, mint az analóg.
Kutatás. A digitális ifjúsági szubkultúrák könyvünk által prezentált etnográfiai vizsgálata alapvetően annak feltárására irányult, hogy a fiatalok miként vonódnak be a digitális transzgresszív szubkultúrákba, miért és milyen szempontból fontosak-lényegesek ezek számukra. Vagyis a következő kérdésekre kerestek választ: 1. Hogyan születnek, jönnek létre és maradnak fönn online az ifjúsági szubkultúrák? 2. Miért és miként fontosak a digitális közösségi terek, azokban a transzgresszív szubkultúrák a fiataloknak, mit adnak ezek nekik? 3. Van-e, létezik-e kontroll a digitális közösségi terekben, azon belül a transzgresszív szubkultúrákat illetően, és miféle? 4. A társadalmi pozíció (osztály, nem, etnicitás) befolyásolja-e a fiatalok bevonódását a digitális közösségi terekbe, az azokban való viselkedését és magatartását; ha igen, miként és mennyire?
Következtetés. Nem részletezzük, hogy az esettanulmányok egyenként és összességében mire jutnak, csak az eredményeket összefoglaló zárófejezetben megfogalmazott végkövetkeztetés álljon itt: minden szabály, határ, korlát vagy keret magával viszi, cipeli megsértésének, áthágásának és megtörésének, ledöntésének valóságos lehetőségét; az utóbbi az előbbi alapvető összetevője vagy alkotóeleme.
Fotó: Pixabay
Ajánlott olvasmányok:
Jenks, Chris: Transgression. (Helyben olvasható könyvtárunkban.)