A hét könyve
Amanda Montell - Cultish: The Language of Fanaticism
Fotó: Goodreads
Gyere velem, kövess engem! – szólít, hív minket Amanda Montell Cultish: The Language of Fanaticism című könyve. Kérdése: Mi teszi a kultuszokat vezetőikkel együtt oly magával ragadókká és ijesztővé? Miből fakad hatalmuk és hatóerejük? Válasza: a nyelvből. Könyvének tárgya tehát a kultuszok, avagy a fanatizmus nyelve – az a nyelv, amelyik áthatja mindennapjainkat, többé-kevésbé minket is, legyünk szektások vagy sem. Úgyhogy tolle, lege, vedd és olvasd, menj vele, kövesd!
Montell könyve nem kifejezetten tudományos munka, száraznak egy csöppet sem száraz, vizsgálja, elemzi, de egyben imitálja is azt, amiről ír: a szó hatalmát. Közérthető és erőteljes nyelven szól a nyelv erejéről. Talán nem mond olyat, amit ne tud(hat)nánk, de olyasmiről beszél, amit meglátni nehéz. Kivált, ha benne vagyunk, ha az úr iránti szeretet annyira betölti lelkünket, hogy képtelenek vagyunk a távolságtartásra, ha az úr szavai annyira magával ragadnak, megszállnak minket, hogy belőlük kiindulva látunk? Mint például Kim Ki-Soon vezette kommunájának, a Babakertnek egyik volt női tagja, ki meséli, hogy ötéves kisfiát büntetésből két napig disznóólba zárva éheztették, majd agyonverték, holttestét pedig vele vitették el elhamvasztani; a gyereket megszállta a Sátán, mondta neki Ki-Soon, és csak az ő feláldozásával maradhat a nő a Babakert lakója – és maradt.
Külső szemlélőként elképedve, megrökönyödve, elborzadva hallgatjuk vagy olvassuk az ilyen történeteket, de gyorsan ott is a kész, könnyű és megnyugtató magyarázat: „megszállottak”, „agymosottak”, „elvakultak”. Ám az ilyen közhelyeinkkel, azon túl, hogy áltudományosak, rövidre zárjuk a kérdést: Miért hajlandóak szülők saját gyermekeikkel megitatni a halálos méreggel teli poharat, hogy azután a magukét is fenékig ürítsék? Miért vagyunk hajlandóak az úr szavára ölni vagy öngyilkosságot elkövetni, olyat tenni, amit azelőtt vagy az után, hogy találkoztunk volna az úrral, nem tennénk? Miért vagyunk képtelenek meglátni, amit látunk, képtelenek annak látni, aminek az előtt látnák, hogy beléptünk, és az után, hogy kiléptünk egy-egy közösségből? Miért nem látjuk az urat a saját szemünkkel, miért az úr szemével látjuk őt is? Miért nem vagyunk képesek álarcnak, nem pedig arcnak látni az álarcot, csak az előtt vagy az után, hogy már nem vagyunk képesek? Nem egyen-ketten, nem tízen-húszan, hanem több százan, több ezren. Hogyan lehetséges ez? Honnan a hatalom, a hatóerő, mely fogva tart, megbabonáz? A nyelvből – hangzik Montell tömör és egyszerű válasza. Mindenekelőtt abból, hogy a nyelvvel egy másik, egy alternatív világot/valóságot épít föl az úr, a vezető. Egy lehetséges világot. Bármennyire elvarázsoltnak vagy elborultnak tűnik is kívülről, ez az alternatív világ a lehetséges világok egyike. Hogy nem koherens? A miénk sem az. Vagy túlságosan is koherens? A mi világaink némelyike is az. Hogy akik benne élnek, nem tudjuk elképzelni, hogy másmilyen legyen, ne úgy legyen, ahogyan van? Velünk, a mi világunkban sincs gyakran másként. Hogy egyesek öngyilkosok lesznek, mert kiderül, nem a messiás, kit annak hittek? Olykor mi is, ha összedől körülöttünk a világ.
Egy lehetséges világ fölépítése önmagában nem elegendő. Kell még az is, hogy aki belép, az beleélje magát ebbe a világba. A nyelv nemcsak világot épít föl, hanem be is lakatja velünk ezt a világot. Nem könnyen, kétségek, kételyek, fájdalmak, megrázkódtatások, tiltakozások közepette. Hiszen ki kell tépni, szakítani magunkat abból a világból és magunkból azt a világot, amelyikben eddig éltünk. Másképp hogyan is lehetne megváltoztatni, kivált gyökeresen, az életünket s magunkat? Hogyan is élhetnénk más életet, lehetnénk mások, kivált gyökeresen? Nem megmondatott, hogy „Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával […]. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége. Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.”? Hogy tehát miként tesz szert egy kultusz és vezetője olyan szintű befolyásra, hogy akár életünket is hajlandóak legyünk elveszíteni vagy mások életét elveszejteni érte, az nem varázs- vagy tudatmódosító szerek műve, hanem a nyelvé. Olyan nyelvé, olyan nyelvi technikáké, eszközöké vagy műveleteké, mint a létező, használt szavak, kifejezések átalakítása eufémizmussá, vagy új, eufémizmusok kitalálása, titkos kódok, frázisok használata, (folytonos) ismétlés, kántálás, mantrázás, nyelveken szólás (glosszolália, azaz az önkívületi állapotban elhebegett, összefüggéstelen és érthetetlen szavakból álló megnyilatkozás), kényszercsönd. Tudják ezt a spirituális guruk, a piramisjátékosok, a politikusok, a startupok vezérigazgatói, a multi level vagy network marketing arcai, az online összeesküvés-elméletészek, a közösségi média gurui, influenszerei és a személyi edzők, a kultusznyelv nagy és kis mesterei.
A kultusznyelv – ez Montell könyvének csattanója – olyan, amit, legyünk szektások vagy sem, minden nap hallunk, hat ránk, befolyásol, irányít minket. A hétköznapi, mindennapi beszédfolyam – a munkahelyeken, a Facebookon, az Instagramon, a spinning termekben stb. – a bizonyék rá, hogy valamilyen fokig mi is kultusztagok vagyunk, valamilyen mértékben mindannyian kultuszűzők. A kultusznyelv a vezetők karizmája. Ebből fakad hatalmuk, hogy kreáljanak egy miniuniverzumot (szabályok, értékek, igazságok rendszerét), és hogy követőiket arra késztessék, hogy belépjenek, magukévá tegyék, elfogadják azt, lakói legyenek ennek a világnak. Nyelv nélkül tehát nem lenne karizma, nem lenne kultusz. A mögöttes motívumok lehetnek jók és rosszak (szexuális kizsákmányolás vagy humanitárius misszió), de a cél ugyanaz: hogy a közösség tagjait egy oldalon állóvá tegyük, elérjük, hogy úgy érezzék, valami nagy dolog részesei, amiért minden hajlandóak megtenni. És az eszköz is ugyanaz: a kultusznyelv. Montell könyvének tárgya ez a nyelv a maga sokféleségében és egységében. Különböző fajta kultuszokat, kultuszok nyelvét vizsgálja: öngyilkos kultuszok (Peoples Temple, Heaven’s Gate), új vallások (Szcientológia, Children of God), multi level marketing vállalatok, fitnesz stúdiók, közösségi média, és megmutatja, hogy karizmatikus vezetőik, guruik, influenszereik ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanazokat a nyelvi technikákat és eszközöket használják.
Éppen ezért, ha az extrém és sokkoló történeteket hallván azt kérdezzük, megtörténhetne-e ez velünk, akkor tévúton járunk, hiszen valamilyen szinten már megtörtént. Ehhez nem kell magára hagyatottnak, kiszolgáltatottnak, szeretetéhesnek, hiszékenynek, bántalmazottnak lennünk. Ahogyan ahhoz sem, hogy szektások legyünk. Jung Myung-seok szektája, a Jézus Hajnalcsillag, mely a kilencvenes években hihetetlen népszerűségre tett szert a dél-koreai fiatalok körében. Elsősorban azzal fogta meg őket, hogy vallásuk alapkövét a kötetlen szórakozás, nagyszabású programok, bulik és a közösségi élmény adta. Őrült menőnek látszottak, vallja az egyik volt fiatal lánytag, a Jézus Hajnalcsillag a menőség netovábbjának, Myung-seok pedig igazi rocksztárnak. Hogy e mögött valójában egy szexuális ragadozó lapult, egy szexuális abúzusra szakosodott szekta rejlett, az hamar kiderülhetett a „kiválasztott” fiatal nők számára, kik azonban egytől egyig azt vallották, hogy egyfelől traumaként élték meg az isten szeretetének befogadásaként aposztrofált aktusokat, másfelől mégis szent meggyőződésük volt, hogy Istennel találkoznak ilyenkor. Hogyan lehetséges ez? A nyelv – a kultusznyelv – által és révén. Mert ahol nyelv van, ott van vagy lesz világ, és ahol nyelv van, ott vannak vagy lesznek lakók is.
Fotó: Pixabay
Ajánlott olvasmányok:
Lewis, James R. – Cusack, Carole M. (szerk.): Sacred Suicide. (Könyvárunkból kölcsönözhető.)
Múlt-kor történelmi magazin cikke a Peoples Temple szektáról.
Saliba, John A.: Perspectives on New Religious Movements. (Online könyvtárunkból letölthető.)