A hét könyve
Joshua Cherniss - Liberalism in Dark Times: The Liberal Ethos in the Twentieth Century
Fotó: Amazon Books
A dilemmák, amikkel a liberálisok küzdenek, a liberálisoké, a nemliberálisoknak nincs dolga velük; felkelthetik érdeklődésüket, de álmatlan éjszakákat aligha okoznak nekik. Ha viszont az ilyen dilemmák között van olyan, amelyik nem sajátosan liberális vagy nem a liberálisok sajátja, akkor már más a helyzet. Pontosan egy ilyen dilemma áll Joshua Cherniss Liberalism in Dark Times: The Liberal Ethos in the Twentieth Century című könyvének középpontjában.
Éspedig ez: Hogyan valósíthatjuk és védhetjük meg alapvető elveinket/értékeinket a könyörtelenséggel teli politika világában úgy, hogy mi nem válunk könyörtelenné, szembefordulván vagy szembeköpvén ezzel alapvető elveinket/értékeinket? Avagy: Hogyan tudjuk a politikában, a szenvedélyes, gyakran kíméletlen, olykor vérre menő harc terepén a saját ügyünket győzelemre vinni, ha mások könyörtelenül csinálják ezt, anélkül, hogy mi magunk is könyörtelenül csinálnánk: megkeményítenénk szívünket, becsuknánk fülünket és szemünket, bepiszkítanánk a kezünket? Hogy ez a dilemma valódi dilemma legyen, ahhoz az szükséges, hogy alapvető elveink/értékeink ne legyenek összeegyeztethetők a könyörtelenséggel: ha a könyörtelenségre könyörtelenség a válaszunk, akkor ezzel megsértjük vagy feladjuk alapvető elveinket/értékeinket. Minthogy nem csupán a liberálisok alapvető elvei/értékei ilyenek, ez a dilemma nem sajátosan liberális vagy a liberálisok sajátja: nem kell liberálisnak lennünk ahhoz, hogy kínzó, húsba vágó legyen, de ahhoz sem, hogy kihívást jelentsen számunkra és választ követeljen tőlünk.
Könyörtelenségen Cherniss a politikai gondolkodás vagy a cselekvés azon vonását érti, hogy elutasítunk, felfüggesztünk, zárójelbe teszünk mindenféle aggályt, fenntartást, kételyt, lelkiismeret-furdalást, bűntudatot valaminek a megtétele, megvalósítása vagy győzelemre vivése érdekében. Ehhez egyáltalán nem kell gonosznak vagy betegnek lennünk. Cherniss éppen ezért nem pszichopatológiai jelenségként veszi szemügyre a könyörtelenséget, hanem (a) mint a gondolkodás és cselekvés normatív modelljét, (b) mint a gondolkodás- és cselekvésmód, avagy a gondolkodás és cselekvés ethoszát. Ezzel azt mondja: ha meg akarjuk érteni a könyörtelenséget, akkor nem a cselekvő lelkének mélyére kell ásnunk, hanem arra a kérdésre kell választ találnunk, hogy miként lehetséges, a gondolkodás és cselekvés miféle normatív modellje vagy ethosza tette lehetővé, hogy például a terror huszadik szószólóinak többségét, kik őszinte és valódi filantrópok voltak, a szabadság / az egyenlőség / az igazságosság eszméje iránti szenvedélyes elkötelezettsége ösztönözte, késztette a terror igenlésére?
Olyan kérdés ez, amelynek mindenkit nyugtalanítania kellene, kik a politika által remélik jobbá (szabadabbá / egyenlőbbé / igazságosabbá) tenni a világot. Nem azért, mert ennek szükségképp ölés a vége, hanem mert a politikát kísérti a könyörtelenség: hogyan tudnánk másképp jobbá tenni a világot, ha a világ valamiért nem akar vagy tud jobbá lenni, mint hogy mindent megteszünk, hogy jobb legyen, megtesszük azt is, amit nem lenne szabad vagy lehetne, de meg kell, megtesszük, még ha közben meg-megremeg is a kezünk, megtesszük könyörtelenül – ez morális kötelességünk vagy a politika természetéből fakadó szükség. A könyörtelenség tehát, állapítja meg Cherniss, egyszerre etikai, ideológiai és politikai. (a) Etikai: az a meggyőződés táplálja, mely szerint a könyörtelenség valamilyen helyesen értelmezett morális parancsból fakadó követelmény, vagyis morális kötelesség, vagy egyszerűen csak erény. (b) Ideológiai: a könyörtelenséget a világra (például a történelemre) vonatkozó elmélet inspirálja, mely elmélet szerint a világ nem lehet más, mint amilyen az elméletből következően lennie kell; de ha mégis más, ahogy általában, akkor nincs mese, el kell tüntetni, föl kell számolni, ízzé-porrá kell zúzni mindazt, ami megakadályozza, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell. (c) Politikai: a könyörtelenség a politikai cselekvésben valósul meg, és abban a meggyőződésben ölt testet, hogy a keménység, az eltökéltség, a határozottság, a kíméletlenség, a következetesség a politikai cselekvés feltétele.
Cherniss szerint semelyik politikai ideológia sem immunis a könyörtelenséggel szemben, de az antiliberális (liberalizmus elveit elvető és liberális intézmények lerombolására törekvő) politika erősebb affinitást mutat a könyörtelenség, a liberális pedig a könyörtelenségtől való tartózkodás vagy irtózás iránt. A liberalizmus a francia forradalmi terror könyörtelenségére és az ellenforradalom könyörtelenségétől való félelemre adott válaszként lép színre, és liberális politika gerincét mindig is az adta, hogy a politika korlátozott és korlátozandó (morálisan és intézményileg). Ugyanakkor, állapítja meg Cherniss, nem igaz, hogy a liberalizmus mindig ellent tudott volna állni a könyörtelenség kísértésének, de az sem, hogy felismerte volna a könyörtelenség kísértését és belőle fakadó kínzó, húsba vágó dilemmát, nem szólva arról, hogy a politikai filozófia John Rawls nevéhez kötött újjászületése óta a liberálisok döntő többségét a politikai intézmények normatív igazolásának kérdései izgatják, s egyszerűen nem foglalkoznak a könyörtelenséggel.
Márpedig a huszadik század brutális tapasztalattal szolgált a politikai könyörtelenséget illetően, és voltak is olyan liberálisok, akik érzékenyen reflektáltak erre a tapasztalatra. Ők – Albert Camus, Raymond Aron, Reinhold Niebuhr, Isaiah Berlin – Cherniss könyvének hősei. Mindegyikőjük, mutatja meg Cheriss, (a) a könyörtelenséget a liberalizmus kísértésként ismerte el; (b) mindegyikük felismerte, hogy a könyörtelenség milyen kínos helyzetbe hozza a liberális politikát: ha a könyörtelenségre könyörtelenséggel válaszol, akkor a liberális vagy megszűnik liberálisnak lenni, vagy politikai hullává válik; (c) mindegyikük a könyörtelenségre és a belőle fakadó liberális dilemmára reflektálva újragondolta a liberalizmust. Van tehát, állítja Cherniss, a liberalizmusnak egy olyan árama és fajtája, amelyik a könyörtelenség tapasztalatára adott reflexiókból születik meg.
Ez a liberalizmus, mondja Cherniss, igencsak különbözik a kortárs liberalizmustól. Egyrészt abban, hogy vizsgálódásainak középpontjában nem az áll, hogy milyen politikai berendezkedésben kellene élnünk, hanem hogy mit kellene és mit nem kellene tennünk, mit tehetünk és mit nem tehetünk egy ilyen berendezkedés megvalósítása, fönntartása és védelme érdekében – egyszóval a politikai cselekvés moralitása. Másrészt abban, hogy a politikai moralitást nem általános morális elvekből levezetettként vagy igazoltként határozza meg, hanem ethoszként – beállítottságként, alkatként, vérmérsékletként, érzékként –, amely formálja és alakítja azt, ahogyan az egyének politikailag cselekszenek, és meghatározó szerepet játszik abban, ahogyan az elvek/értékek megvalósításra kerülnek, testet öltenek, élővé, elevenné lesznek. Ez a liberalizmus, melyet Cherniss temperált liberalizmusnak keresztel el, a liberalizmust etikai diszpozícióként határozza meg, olyan diszpozícióként, amely kizárja magából a könyörtelenséget, korlátozza a politikai cselekvés
Cherniss nem egyszerűen történeti érdeklődésből rekonstruálja a temperált liberalizmust, hanem azért, hogy a kortárs liberálisoknak nyújtson segítséget az illiberálisokkal folytatott harcukban, vagyis hogy megmutassa, van kiút számukra az önfeladás vagy politikai öngyilkosság csapdájából a könyörtelenséggel átitatott politika világában. A kiút kulcsa a liberális ethosz. Ezt tanulhatják meg és ezzel kapcsolatban tanulhatnak valamit a mai liberálisok Cherniss hőseitől. Nem a megoldást adják a kezükbe, receptet sem kínálnak, csak példázzák, hogy nem kell rossznak, könyörtelennek lennünk a politikában annak ellenére, hogy a szükség látszólag az ellenkezőjét követeli meg.
Fotó: Pixabay
Ajánlott olvasmányok:
Kis János: A politika mint erkölcsi probléma. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)