A hét könyve
Gurminder K. Bhambra & John Holmwood - Colonialism and Modern Social Theory
Fotó: Amazon Books
A modern társadalomelmélet (klasszikus szociológia) születésének kontextusa a kolonializmus és az imperializmus; az előbbi, a szociológiatörténet egyik csúcseseménye egybeesett az utóbbi csúcspontjával. Következik-e ebből bármi is? Valami biztos, de ennek van-e bármi jelentősége a modern társadalomelméletre (klasszikus szociológiára) nézvést? Korántsem biztos, hiszen abból, hogy valami időben egybeesik valami mással, nem következik, hogy bármiféle kapcsolat lenne közöttük. Gurminder K. Bhambra és John Holmwood Colonialism and Modern Social Theory című könyve – ahogyan az „és” kötőszó jelzi – legfőbb tézise viszont az, hogy van kapcsolat, nem is akármilyen.
Könyvünk tárgya tehát a modern társadalomelmélet (a klasszikus szociológia és a szociológia klasszikus kánonja, mindenekelőtt Max Weber, Émil Durkheim és Karl Marx) a gyarmatosítás és a birodalom kontextusában, legfőbb állítása pedig az, hogy a kolonializmus és az imperializmus formálta a modern társadalomelméletet (klasszikus szociológiát), annak fogalmait, koncepcióit és horizontját, jóllehet szisztematikus reflexió tárgyává nem tette egyiket sem, mintha a klasszikus és intézményesülő szociológia kora nem „a birodalmak kora” lett volna; ugyanígy a klasszikusokat klasszikussá avató, kanonizáló szociológia és az uralkodó (mainstream) szociológiatörténet-írás sem. Mindenekelőtt ez az, ami Bhambra és Holmwood szerint figyelemre méltó. A szociológia (saját önértelmezése szerint is) ugyanis a modernitás önreflexiója, ilyeténképp elválaszthatatlan a modernitástól, az jelöli ki vizsgálódásainak témáit, tárgyait, kereteit, látóhatárát és tétjeit. Ha tehát a szociológia és vele a klasszikus társadalomelmélet a modernitásra való reflexió eredménye, ha a szociológia a modern társadalom önreflexiója, akkor miért csak azokra a jelenségekre reflektál szisztematikusan, amelyeket kapitalizmus, az ipari és a politikai forradalmak („kettős forradalom” – lásd Hobsbawn és Nisbet) idéztek elő? A kolonializmusra és imperializmusra miért nem? Hogyan eshet ki a klasszikus szociológia, a modern társadalomelmélet látóköréből a „birodalmak korában” a kolonializmus és az imperializmus?
Mert mellékes, válaszolhatjuk, ha és amennyiben a modern társadalmak létrejöttében nincs szerepe a kolonializmusnak és imperializmusnak; viszont egyáltalán nem az, ha és amennyiben a gyarmatosítás és birodalom meghatározó szerepet játszik a modernitásban. Ez utóbbi viszont csöppet sem magától értetődő, amit jól mutat, hogy szociológiatörtént-írást minden további nélkül lehet művelni ma is úgy, ahogyan a modern szociológia (benne a társadalomelmélet) klasszikusai művelték a szociológiát: nem muszáj reflektálni, de még csak látni sem azt, amit a 19. századi „nagyok” láttak, hiszen benne, a „birodalmak korában” éltek, de sem kolonializmusnak, sem az imperializmusnak nem tulajdonítottak jelentőséget, meghatározó szerepet a modernitás, annak megértése és megragadása szempontjából. A modernitásról szóló klasszikus szociológiai reflexió két alapvető előfeltevése: a „törés [rupture]” és a „különbség [difference]”. Eszerint az új, modern, ipari társadalom gyökeresen különbözik a korábbi, tradicionális, agrártársadalomtól, és a nagy, a tradicionális társadalmak modern társadalmakká átalakulásával nemcsak a múlt és a jelen különböződik és szakad el egymástól, hanem egyben Európa/Nyugat is a világ többi, maradék részétől. A szociológiai (modern társadalomelméleti) reflexió erre a nagy, gyökeres átalakulásra, annak természetére, hatásaira, következményeire irányult, de ezzel együtt Európa/Nyugat megkülönböztető sajátosságaira is (klasszikus példája ennek a „kapitalizmus szelleme” Max Webernél).
Ez a reflexió a 19. század utolsó egy-két évtizedében öntudatra ébredő és intézményesülő szociológia meghatározó aktusa; ez az időszak a nyugati imperializmus csúcspontja is, de sem a gyarmatosítás, sem a birodalom nem épül be a modern társadalmak megragadására kidolgozott fogalmakba, a nagy átalakulásról szóló történetekbe, magyarázati modellekbe. Ez nem azt jelenti, hogy a klasszikusok ne tudnának ezekről, hanem azt, hogy a modernitás megértése és magyarázata szempontjából esetlegesnek, járulékosnak, nem lényeginek látták-láttatták. Az európai nemzetállamok politikai szisztémáját, struktúráját, bürokratikus apparátusát, piac- és cseregazdaságát a modernitás meg a Nyugat olyan megkülönböztető sajátosságaiként fogták föl, amelyek független a kolonializmustól és imperializmustól; amelyek Európán belüli folyamatokból magyarázhatók, érthetők meg, azaz nem csupán „Nyugaton, és csakis Nyugaton” jöttek létre, hanem nyugati, és csakis nyugati jelenségek, fejlemények eredménye.
Bhambra és Holmwood ezzel szemben amellett érvel, hogy a kolonializmus és az imperializmus szerves-lényegi eleme a modernitásnak, meghatározó szerepet játszik a modernitás társadalmi és politikai intézményeit illetően. Amellett érvelnek például, hogy a francia, brit, holland birodalom ugyanazon időszakban jött létre, amikor ezek a nyugati országok nemzetállammá váltak. Nem arról van szó, hogy nemzetállamok, melyeknek van birodalma, hanem arról, hogy mint nemzetállamok birodalmi államként léteznek, azaz birodalmak, amelyek a nemzeti projekt központi eszméje köré szerveződnek. Meg a szuverenitás doktrínája köré, amely egyfelől az európai (nemzet)államok közötti viszonyra vonatkozik (kölcsönös be nem avatkozás), másfelől viszont igazolja, amit a politikai uralom legitimitását a szuverén népre mint nemzetre alapozó diskurzusa nem tud igazolni, nevezetesen a kolonializmust és imperializmust: a szuverenitás szükségszerű megnyilvánulásának láttatja az európai nemzetállamok terjeszkedését, nem Európán belül, hanem azon kívül, egyszersmind azt, hogy nem csupán saját határaikon belül, hanem azon kívül, nem európai területek és népek felett gyakorolják erőszakmonopóliumukat.
Ha ez áll, vagyis ha a kolonializmus és az imperializmus szerves-lényegi eleme a modernitásnak, ha mindkettő meghatározó szerepet játszik a modernitás társadalmi és politikai intézményeit illetően, akkor tényleg különösen figyelemre méltó, hogy a modern társadalomelméletek mint a modernitás önreflexiói nem reflektálnak szisztematikusan a kolonializmusra és imperializmusra; hogy alap- és kulcsfogalmaik, modelljeik megalkotása-kidolgozása mentes vagy tiszta marad az ilyen reflexióktól. Honnan és miért ez a vakság vagy amnézia, amely aztán a klasszikusokat klasszikussá avató szociológiai kánonban és kánonként, valamint a szociológiatörténet-írásban él tovább mind a mai napig. Bhambra és Holmwood nem ad választ ezekre a kérdésekre. Ők nem az okokat keresik, hanem csupán azt szeretnék megmutatni, hogy a kolonializmus és az imperializmus a modernitás önreflexiójaként létrejövő és megszilárduló társadalomelmélet (klasszikus szociológia) meghatározó és formáló-alakító kontextusa; azt szeretnék föltárni, hogyan határozta meg és alakította-formálta az előbbi az utóbbit, és hogy a modernitás megértésre-magyarázatára kidolgozott klasszikus szociológiai (modern társadalomelméleti) kategóriák, koncepciók és modellek hogyan takarják ki a kolonializmus és imperializmus kontextusát, hogyan törlik ki a valóság megértéséből és magyarázatából a gyarmatosítást és a birodalmat.
Bhambra és Holmwood voltaképp nem csinál mást, mint poszkoloniális pozícióból rekonstruálja a modern társadalomelméleteket és annak kanonizált formáját; a rekonstrukció pedig nem jelent más, mint rekontextualizálást, melynek célja nem a modern társadalomelméletek érvénytelenítése vagy eltörlése, hanem megújítása. Úgyhogy nem kell félni, fájni fog – nem annyira morálisan, mint inkább egzisztenciálisan, és nem csak a szociológusoknak. Mert a posztkoloniális pozícióból történő beavatkozás, amit Bhambra és Holmwood is művel, önképünket-önértelmezésünket kérdőjelezi meg és ássa alá: bizonyos dolgokat egyszerűen nem gondolhatunk-mondhatunk oly rátarti „fajunkról”, ha például a napnál is világosabb, hogy „a fajt Dél-Afrikában fedezték fel […] a bürokráciát Algériában, Egyiptomban és Indiában” (Hannah Arendt, 246), vagyis olyan európai-nyugati találmányok ezek, amelyek a gyarmatosítás és gyarmatbirodalom-építés tapasztalatából születtek.
Fotó: Pixabay
Ajánlott olvasmányok:
Bhambra, Gurminder K.: Connected sociologies. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Böröcz József & Sarkar, Mahua: Birodalmak. (Le Monde Diplomatique, 2014/április.)