A hét könyve

Mary F. Scudder: Beyond Empathy and Inclusion. The Challange of Listening in Democratic Deliberation

Fotó: Amazon books

„De meg tudtok-e győzni, ha oda se hallgatnunk?” – kérdezi Polemarkhosz Platón Államának legelején, mielőtt az igazságosságról szóló dialógus elkezdődne. Mary F. Scudder Beyond Empathy and Inclusion: The Challange of Listening in Democratic Deliberation című könyvét ajánljuk, mely az odahallgatásról mint a deliberatív demokrácia nélkülözhetetlen eleméről szól. Scudder normatív politikaelméletet művel. Az emberek morális egyenlőségéből indul ki, és abból, hogy a demokráciát a deliberáció teszi valódi demokráciává, az, hogy a polgárok csak olyan kollektíve kötelező érvényű döntéseknek vannak alávetve, melyeknek ők az alanyai.

A Polemarkhosz szájából elhangzó kérdést Scudder így olvassa: Platón arra emlékeztet minket, hogy ha valaki nem akarja megkockáztatni, hogy mások érvei esetleg meggyőzzék, akkor könnyebb oda sem hallgatni. Ez az olvasat azonban pszichologizálja és ezzel elkeni a polemarkhoszi kérdésben rejlő politikai problémát, mely nem arról szól, hogy valaki azért nem hallgat oda, mert gyáva, mert nem meri magát, véleményét, meggyőződését, ítéletét kitenni mások érveinek.

Hogy mi is ez a probléma, az Arisztotelész Politikában fölállított híres, Scudder által is fölidézett tételének segítségével világítható meg, mely szerint a beszéd képessége tesz minket, embereket politikai élőlénnyé, olyanná, akik politikai közösségben élhetnek, s akik képesek fölfogni, mi a jó és rossz, igazságosságos és igazságtalan. Ez az arisztotelészi tétel egyfelől arról szól, hogy a beszéd központi szerepet játszik a politikában, a politikai közösség létrejöttében, fönntartásában és formálásában, következésképp az odahallgatás is. Másfelől viszont az odahallgatás és a beszéd nem mindenkinek jussa. Vannak például a rabszolgák, akik Arisztotelész szerint „beszéd nélküliek”. Nem mintha ne tudnának beszélni, csak hát velük született értelmi képességük, igazságost és igazságtalant fölfogni képtelen agyuk okán nem vehetnek részt a politikai közösségben, az egymással beszélésben. Az odahallgatás kötelezettsége a rabszolgákat illetően tehát semmis: beszélni, megbeszélni, átbeszélni velük a közös dolgokat nem lehet, csak parancsolni nekik, az ő odahallgatásuk (odahallgatási kötelezettségük) pedig a parancs megértésében és követésében, a belebeszélés, vitatás és ellenállás tilalmában merül ki. Ebből már látszik, hogy mi is a polemarkhoszi-platóni kérdésben rejlő, Scudder által elkent politikai probléma. Egyrészt az, hogy vannak, akiket megillet az odahallgatás megtagadásának, egyáltalán a polemarkhoszi kérdés felvetésének a joga, és vannak, akiket nem. Másrészt az, hogy vannak, akik süketek lehetnek, és vannak, akik szisztematikusan süket fülekre találnak, függetlenül attól, hogy megvan-e a süket egyénekben az odahallgatás képessége és készsége. Végül az, hogy politikai munka, befektetés és politikai cselekvés, az észlelés rendjének fölforgatása nélkül nem fognak odahallgatni, akik társadalmi pozíciójának meghatározó eleme az oda nem hallgatás.

Ha ez áll, akkor máris levonhatjuk a következtetést: az inklúzió, az, hogy bárki/mindenki szólhat, nem elégséges feltétele a deliberatív demokráciának: a süket fülek továbbra is süketek maradhatnak. Ezt állítja Scudder is, aki amellett érvel, hogy a deliberatív demokrácia elméletének túl kell lépnie az inklúzión, vagyis a deliberatív demokrácia olyan fölfogásán, amelyik az egyenlőség egyetemes elvének megfelelően azt helyezi középpontba, hogy a deliberatív demokratikus politikai közösségnek magába kell fogadnia a sokféle és mellőzött, peremre szorult, kizárt hangokat is, s amelyik éppen ezért az inklúziót biztosító eljárásokra koncentrál. A deliberatív demokrácia ezen fölfogásában, mondja Scudder, maga a deliberáció, annak központi eleme, a közös megfontolás kerül zárójelbe, és még a teljes inklúziót biztosító eljárás sem garantálja, hogy deliberáció kimenete demokratikus legyen, vagyis olyan, hogy mindenki alanya legyen a kollektíve kötelező érvényű döntéseknek – hacsak a polgárok nem hallgatják meg, nem fogják föl és fontolják meg egymás szavait. Az inklúzió tehát, mondja Scudder, fontos és szükséges, de nem elégséges a deliberatív demokrácia szempontjából, mert bár biztosíthatja, hogy mindenki szólhat, de azt nem, hogy oda is hallgassanak, így azt sem, hogy fölfogják és fontolóra vegyék az elhangzottakat.

Vannak, akik hasonló megfontolásból az empátiát helyezik a deliberatív demokrácia elméletének középpontjába. Velük, az ilyen elméletekkel szemben Scudder két érvet hoz fel. Az egyik empirikus-pszichológiai: nem vagyunk jók mások helyzetébe, nézőpontjába való belehelyezkedésben, mert meglehetősen szelektív módon és saját pozíciónktól, érdekeinktől, céljainktól nem függetlenül, azok által befolyásolva tesszük ezt, amiért is az empátia nem elősegíti, hanem aláássa a deliberáció demokratikus potenciáljának valóra válását. A másik érv: az empátia a kommunikáció helyett az imaginációt helyezi középpontba, ami viszont nem összeegyeztethető a deliberatív demokrácia normatív magjával. Ezért, állítja Scudder, a deliberatív demokrácia elméletének nemcsak az inklúzión, hanem az empátián is túl kell lépni (lásd a könyv címét). Az előbbi a szóhoz jutás, szót kapás egyenlőségét biztosító feltételekre-eljárásokra koncentrál, az utóbbi a közös megfontolás fairségét biztosító feltételekre-képességekre, de mindkettő esetében a deliberáció kulcseleme, a közös megfontolás mint kommunikatív folyamat zárójelbe kerül.

Scudder könyvében azt vizsgálja, hogy az odahallgatásban hogyan és miért valósíthatják meg a polgárok a közös megfontolás deliberatív ideálját és a demokrácia eszméjét. Legfőbb állítása pedig így szól: ahhoz, hogy a deliberációban rejlő demokratikus potenciál valóra váljék, a beszélőknek az odahallgatást kell gyakorolniuk. Ennek kontextusa ma a különbözőség és egyet nem értés, merthogy a mai társadalmakban a pluralizmus és disszenzus faktum. Mit tud a deliberatív demokrácia elmélete kezdeni ezzel? Leírható-e még a deliberáció a konszenzusra irányuló és abban beteljesülő folyamatként? És ha – a nézőpontok és értékek összeegyeztethetetlensége miatt – nem juthatunk egyetértésre, akkor nem beszélhetünk deliberációról? Scudder válasza erre az, hogy a deliberáció demokratikus értéke és ereje pont a különbözőség és egyet nem értés kontextusában juthat érvényre a leginkább, és hogy a deliberáció nem az egyetértésre, hanem inkább a szót értésre irányul.

Scudder a beszédaktus-elméletet és annak három, a lokúciós, illokúciós és perlokúciós aktus kulcsfogalmát adaptálva fejti ki (oda)hallgatásaktus-elméletét és különbözteti meg egymástól az audíciós, peraudíciós és ilaudíciós aktust. Azt állítja, hogy az odahallgatás mint cselekvés nem egyenlő azzal, hogy meghallgatjuk azt, amit mondanak nekünk (audíciós aktus), sem azzal, hogy a meghallgatás által előidézünk valamit (peraudíciós aktus), hanem azzal, hogy meghallgatással csinálunk valamit (ilaudíciós aktus). Éspedig azt, hogy elismerjük embertársaink morális egyenlőségét, ami nem a befolyás, a hatásgyakorlás egyenlőségét, hanem a befolyás, hatásgyakorlás esélyének egyenlőségét jelenti. Az odahallgatás mint ilaudíciós aktus tehát, mondja Scudder, demokratikus (ható)erejű aktus.

Nem önmagagában és általában ilyen, hanem csak egy bizonyos módon gyakorolt odahallgatás. Éspedig Scudder szerint az, amelyiket a komolyság, figyelmesség és szerénység/alázat jellemez. Ezek után Scudder állíthatja, hogy az odahallgatás és annak (ható)ereje egyrészt a polgárok affektív-kognitív képességeiben-készségeiben és beállítottságában gyökerezik egyrészt, az odahallgatásra, az odahallgatás elsajátítására és gyakorlására motiváló kulturális és intézményi feltételek függvénye másrészt. Vagyis a polgárok morális egyenlősége megfelelő pedagógiai-szocializációs folyamat és motiváló környezet révén, nem pedig politikai cselekvés által valósulhat meg: a fülek megnyitásával, nem a falak áttörésével, az észlelés rendjének megtörésével.

Scudder könyvében amellett érvel tehát, hogy az odahallgatás megfelelő gyakorlata nélkül, legyen a deliberáció bármennyire is inkluzív és legyenek a részvevők bármennyire is empatikusak, az eredmény nem lesz garantáltan demokratikus abban az értelemben, hogy a minden egyes polgár a kollektíve kötelező érvényű döntések alanyának tekintheti magát. Az odahallgatás megfelelő gyakorlata a figyelmes, komoly és szerény odahallgatás. Ez annyit tesz, hogy nem eresztjük el a másik azon igényét a fülünk mellett, hogy mondjon nekünk valamit, és nem zárkózunk el attól, hogy amit mond, az megfontolásra érdemes lehet – vagyis hagyjuk, engedjük, hogy a másik mondhasson nekünk valamit, valami megfontolásra érdemeset, bármennyire is különbözzünk egymástól, bármennyire is ne értsünk egyet, bármennyire is álljunk egymással szembe, bármennyire is kérdőjelezze meg előítéleteinket, elvárásainkat vagy várakozásainkat. Scudder azt állítja tehát: a deliberatív demokrácia nélkülözhetetlen eleme a közös megfontolás, a közös megfontolás elengedhetetlen feltétele az odahallgatás, az, hogy nyitottak vagyunk és maradunk a szót értés számára.

De vannak-e ennek a nyitottságnak-odahallgatási kötelezettségnek határai? Mit kezdjünk az antidemokratikus diskurzusokkal? Erre a kérdésre Scudder nem tud mást válaszolni, mint azt, hogy mindenki morális egyenlősége okán az odahallgatás egyetemes kötelezettség; az odahallgatáson alapuló deliberatív demokrácia mellett nem stratégiai-taktikai, hanem normatív indokok szólnak. Akármennyire ki legyen téve is tehát a deliberatív demokrácia ellenségeinek, ez – mondja Scudder – mit sem változtat azon, hogy az odahallgatáson alapuló deliberatív demokrácia eszméje normatív szempontból erős és vonzó, érvényes és igazolható.

Fotó: Pixabay

Ajánlott olvasmányok a témához:

Dobson, Andrew: Listening for Democracy. Recognition, Representation, Reconciliation. (Online Könyvtárunkból letölthető.)

Curato, Nicole – Hammond, Marit – Min, John B. (ed.): Power in Deliberative Democracy. Norms, Forums, Systems. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)