A hét könyve

Stefanie Graefe - Resilienz im Krisenkapitalismus: Wider das Lob der Anpassungsfähigkeit

Fotó: Goodreads

A reziliencia a váratlan, kiszámíthatatlan helyzetekhez, történésekhez, eseményekhez, válságokhoz, traumákhoz, katasztrófákhoz való alkalmazkodás művészete, nem a fönnálló viszonyok és rendszer megváltoztatásáé. Stefanie Graefe Resilienz im Krisenkapitalismus: Wider das Lob der Anpassungsfähigkeit című könyvét ajánljuk, mely arra fut ki: a reziliencia a kritika és a forradalmi cselekvések mára szinte mindenütt jelenlévő és mindent átható ellengyakorlata.

Válság és kapitalizmus szorosan összetartozik: a válságok rendre jönnek, olykor több is egyszerre, de a kapitalizmus ezek hatására nem összeomlik, hanem megújul. A kapitalizmus válságokon keresztül reprodukálódik, mégpedig a kapitalista (újra)termelés feltételeinek, köztük annak megújításával, amilyen módon és formában szubjektummá, cselekvőképes és elismert társadalmi alanyokká leszünk. Ez utóbbit nevezhetjük szubjektivációnak (a szubjektummá válás folyamatának), amely azokat a diszkurzív és nem diszkurzív gyakorlatokat foglalja magában, amely által ilyen vagy olyan szubjektummá válunk. A reziliencia Graefe olvasatában egy ilyen gyakorlat, mely mára áthatja „az emberek és dolgok kormányzásának” szinte minden területét. Maga a fogalom nem új, a 19. századi anyagtudományokból származik, azt a tulajdonságot jelöli, hogy egy anyag külső hatás elszenvedését követően visszatér eredeti állapotába. A 20. században a pszichológiában és ökológiában terjedt el, mára pedig szinte minden tudomány- és életterületen jelenvalóvá lett – kulcsfogalommá. Ez részben annyit tesz: a reziliencia a mai idők kézjegyét paradigmatikusan magába sűríti, részben pedig azt, hogy ott is, ahol kifejezetten nem használják, befolyásolja valóságérzékelésünket, helyzetek kezelésének, problémák megoldásának modelljeit, önmagunk és mások vezetésének, irányításának, gondozásának, kezelésének, önmagunk és mások kormányzásának módjait.

A fogalom eredeti és mai használata is mutatja, hogy a reziliencia, először is, nem keverendő össze a rezisztenciával. Ha belerúgok egy mázsás kőbe, akkor a követ külső hatás éri, de a rúgás lényegében hatástalan, a kő semmit sem változik, amiért is nincs értelme eredeti állapotba való visszatérésről beszélni: a kő rezisztens. Lábam viszont nem az, a mázsás kőbe való rúgás hatására többé-kevésbé deformálódik, aztán amennyiben regenerálódik, akkor mondhatjuk: lábam reziliens. Másodszor, rezilienciáról nem csupán abban az esetben beszélünk, ha valami/valaki külső hatás elszenvedése után visszatér eredeti állapotába vagy visszanyeri eredeti állapotát, hanem akkor is, ha ez a valami/valaki eközben átlényegülés nélkül átalakul. A reziliencia tehát valakinek/valaminek azt a tulajdonságát vagy képességét jelöli, hogy erőteljes vagy sokkszerű, traumatikus hatás(ok)hoz sikeresen alkalmazkodik: vagy visszatér eredeti állapotába, vagy megújul-átalakul anélkül, hogy lényegileg vagy teljesen mássá válna. Ahogyan például a kapitalizmus.

Graefe könyvében arra kérdésre keresi a választ, hogy mi a probléma, amelyre a reziliencia a válasz. A kimerülés jelenségéből indul ki, abból, ami a posztfordi kapitalizmus emberének egyik alaptapasztalata, abból, ami szinte már közhely. Ez pedig az, hogy „vállalkozó-szubjektumokká” lettünk, olyanokká, akik önként és fülig érő szájjal zsákmányolják ki magukat, akik önmaguknak mint vállalkozásnak kizsákmányoló és kizsákmányolt munkásai, akik egyrészt magukat, testüket-lelküket mint munkaerőt a teljesítmény és hatékonyság érdekében használják, gondozzák, karbantartják, fejlesztik, másrészt a munkát kihívásnak és önmegvalósítás lehetőségének fogják föl. A vállalkozó-szubjektumok így mondhatják magukról: „Az én vezérem bensőmből vezérel”. Ámde ez a benső nem velünk született, természeti adottság, hanem létrehozott és fenntartott, megmunkált-megdolgozott, mégpedig úgy, hogy bizonyos, megfelelő módon vezéreljen. Ebben kulcsszerepet játszanak a pszichotudományok és workshopok, szemináriumok, tréningek, coachingok stb., amelyek mind arra irányulnak, hogy az önkizsákmányolás és önmegvalósítás kéz a kézben járjon, vagyis hogy munkateljesítményünkért és munkánkért élő-halóként elmondhassuk: „az én igám édes, az én terhem könnyű”. Hogy mégsem az, arról tanúskodik a kimerülés meg a kiégés, ami ma mindennapi és általános tapasztalat. A reziliencia mindenekelőtt erre válasz, vagyis arra a problémára, hogy miként lehet a produktivitás megőrzése-fönntartása érdekében önmagunkat úgy kormányozni, hogy a teljesítőképességünk, terhelhetőségünk és teljesítményünk fokozásának (önkizsákmányolásunk-önmegvalósításunk) negatív következményei ne vezessenek összeomláshoz.

A reziliencia azonban, mondja Graefe, nem hagyja érintetlenül a „vállalkozó-szubjektumot” és szubjektumok társadalmiságát sem. Először is, az autonómia értelme a reziliens szubjektum esetében nem az önmegvalósítás vagy az önmeghatározás, hanem önszervez(őd)és. Míg az előbbi kettő értelmében autonóm szubjektum átalakítja-átformálja (a maga képére) a környezetét, addig az utóbbi értelmében vett autonómia magába foglalja a szubjektum környezethez, annak változásaihoz, hatásaihoz való rugalmas alkalmazkodóképességet. Másodszor, a „vállalkozó-szubjektum” olyan, akiről minden lepereg, aki sebez, de maga sebezhetetlen; a reziliens szubjektum viszont lényegileg sebezhető, hiszen aki nem sebezhető, annak nincs szüksége rezilienciára, az nem lehet reziliens, csak rezisztens. Harmadszor, a reziliencia szubjektuma nem szuverén ura létezése feltételeinek és termelőképességének, hanem kitett az általa uralhatatlan környezetnek. Negyedszer, a reziliencia szubjektuma nem önmagába záródó és önmagáért való, szolipszista szuverén individuum, hanem olyan, aki szociális hálózatokba-kapcsolatokba ágyazottan létezik: nemcsak sebezhetősége miatt, hanem azért is, mert a szociális hálózatok-kapcsolatok központi erőforrásai (sebezhetőségük miatt egyszersmind tárgyai is) a rezilienciának. A reziliencia szubjektuma kommunitárius és reszponzív. A „vállalkozó-szubjektum” mindazonáltal nem semmisül meg reziliens szubjektummá válva, csak átalakul. Produktivitása, termelőképessége és versenyképessége ugyanis továbbra is maximalizálandó, oly módon, hogy egyrészt minimalizálja a produktivitás maximalizálásából fakadó negatív következményeket és az azt hátráltató hatásokat, másrészt maximalizálja önmaga és mások, egy életmód, egy életforma, egy közösség, egy társadalom védelmét, biztonságát.

A reziliencia végül is, állítja Graefe, olyan egyéneket-közösségeket teremt, amelyek a kizárást, kirekesztést, az egyenlőtlenségeket, igazságtalanságokat vagy akár az olyan viszonyokat is, amelyek az emberi életet puszta-meztelen életre redukálják, rajtuk kívül álló, általuk befolyásolhatatlan és uralhatatlan környezetként fogják föl, olyan adottságként, amelyhez kreatívan-innovatívan alkalmazkodni kell, és amely az alkalmazkodóképességet teszteli-fejleszti. A reziliens szubjektum tehát csupán azon „agyal”, hogy miként birkózhatna meg mindazzal, miként fordíthatná a maga javára mindazt, ami történik vele, aminek ki van téve, amit elszenved, amiben találja magát, amiben van. A reziliens szubjektum alkalmazkodik, a fönnálló viszonyokhoz és rendszerhez is, rugalmasan, kreatívan, innovatívan, de gyökeresen meg nem változtatja azt. A reziliencia, amely tényleges vagy elvárt gyakorlatként jelen van életünk minden területén, és formálja-alakítja szubjektivitásunkat, a forradalmi cselekvés ellengyakorlata, a reziliencia szubjektuma pedig a forradalmi cselekvő ellenszubjektuma. Ha a homo reziliensis könnyebben tudná is elképzelni a kapitalizmus végét, mint a világét, minden bizonnyal akkor is a kapitalizmus megújulását szolgálná.

Fotó: Pixabay 

Ajánlott olvasmányok:
Ulrich Bröckling: Resilienz. Über einer Schlüsselbegriff des 21. Jahrhunderts.
Replika 94 (2015), Reciliencia és társadalom című blokk

Ajánlott videó (Stefanie Graefével készült beszélgetés a könyvéről): https://www.youtube.com/watch?v=jDHr04Iy29k

Der Standard interjúja Stefanie Graefével a könyvéről: https://www.derstandard.de/story/2000122671694/soziologin-graefe-resilienz-ist-ein-alternativangebot-zur-kritik