A hét könyve

George Steinmetz - The Colonial Origins of Modern Social Thought: French Sociology and the Overseas Empire

Fotó: Princeton University Press

Vannak olyan tudományos könyvek, amelyek „hülyének” veszik az olvasót. Nem lenézik tehát, csak nem feltételezik, hogy ismeri mindazt, amit a szerző ismer, bejárta azt az utat, amit a szerző bejárt, beszéli és érti azt a nyelvet, amit a szerző beszél és ért. Ezért aztán előkészítik a terepet, biztosítva ezzel, hogy legyen lehetősége az olvasónak a mondanivalót befogadni, valamit kapni, amit magával vihet. Olykor azonban az önreklám lehetősége vonzóbbnak bizonyul, és egy-egy szerzői önhivatkozásnál többet nem adnak nekünk. George Steinmetz The Colonial Origins of Modern Social Thought: French Sociology and the Overseas Empire című könyvét ajánljuk, amely az szociológia eszmetörténetét kombinálja a szociológiai önreflexióval: a szociológia történeti szocioanalízisét műveli.

Tárgya az 1930–60-as évek francia szociológiája. Ez elsőre nem tűnik túl érdekfeszítőnek és ambiciózusnak, inkább olyan megúszósnak: van benne munka, jó vastag, több száz oldalas a könyv, nem hibába kapott a szerző pénzt, paripát, fegyvert, de izgalmas vagy újszerű mondanivalót talán nagyítóval sem igen találunk benne. Esetünkben azonban nem ez a helyzet, szóval pozitív értelemben csalódni fogunk, ha tárgya okán elsőre nem sok reménnyel látnánk neki olvasni. De csalódni fogunk akkor is, többnyire negatív értelemben, ha címe okán azt várnánk, hogy ez a szociológia dekonstrukciója posztkolonialista nézőpontból, avagy a szociológia dekolonizálása címen futó projekt egy új produktuma lesz. Merthogy Steinmetz könyve nem arról szól, hogy a francia szociológia kolonialista-imperialista, miként és hogyan az, meg hogy miért fojtja el a szociológiai diszciplináris emlékezet ezt, hanem egy másik, az előbbivel részben magyarázható amnéziára irányítja a figyelmet. Arra, amelyik az ún. koloniális (gyarmati) szociológiának jutott osztályrészül a szociológiában és szociológiatörténet-írásban. Steinmetz könyvének legfőbb célja, az egyik, az, hogy kiragadja ezt a szociológiát Léthé fekete vizéből; a másik meg az, hogy művelje a szociológiának azt a fajta önreflexióját, amelyik a szociológia történeti szociológiai elemzésének formáját ölti.

A „koloniális (gyarmati) szociológia” elnevezést francia gyarmatkutató társadalomtudósok használták magukra az 1900-as első évtizedeiben, majd lettek köztük olyanok, akik erre a szociológiára inkább a „kolonialista szociológia” elnevezést tartották megfelelőnek. Ilyen volt például Jacques Berque, kötetünk egyik főszereplője, aki szerinte a koloniális szociológia optikája lényegében a kolonizáció optikája volt, a bitorlás igazolására irányult az idegen kultúra archaikus voltának bizonygatásával. Lényegében ez volt az oka annak, hogy más gyarmatkutatók is berzenkedtek, hogy tevékenységüket-tudományukat a koloniális szociológia kifejezéssel jelöljék. Ennek ellenére Steinmetz úgy látja, hogy a „koloniális szociológia” analitikus és a „kolonialista szociológiá”-val felcserélhető kategóriaként nagyon is használható: mind a kettő azt a sajátos szociológiai kutatást jelöli, melynek fókuszában a tengeren túli gyarmatok és birodalmak, illetve a gyarmati és birodalmi jelenségek állnak. Igaz, a „koloniális szociológia” magába foglalja azt, amit eredetileg, az 1900-as évek első évtizedeiben volt: a kolonialista szociológiát, de az 1930–60 közötti koloniális szociológia nem vehető egy kalap alá a kolonialista szociológiával.

Steinmetz könyvének fókuszban tehát a koloniális szociológia áll, a huszadik század közepéé, amikor is ezt a szociológiát professzionális francia társadalomtudósok művelik, köztük olyanok, akiknek ma is van nevük a szociológiában, francia kontextusban mindenképp, miközben az általuk művelt koloniális szociológiát továbbra is amnézia kíséri. Amikor Parsons a szociológia kanonikus alakjává lesz, amikor az amerikai szociológiai kutatás terepét az USA határai jelölték ki, amikor a franciaországi metropoliszokban a Lazarsfeld-féle, importált tudományosság modellje uralja a szociológiát, akkortájt a francia társadalomtudósok egy része koloniális szociológiát művel, döntően az 1950-es vagy 1960-as években felszabaduló francia afrikai gyarmatok kutatásában merül el, vagy a birodalmakéban. Hogy kikről van szó, példaként álljon itt az a pár név, kiknek Steinmetz könyvében egy-egy fejezetet szentel: Raymond Aron, Jacques Berque, Georges Balandier, Pierre Bourdieu. Tévedés lenne azonban, ha a koloniális szociológiát ezzel a pár, többé-kevésbé ismert névvel vagy a könyvünk végén található terjedelmesebb névsorral azonosítanánk. Ez a szociológia ugyanis, állítja Steinmetz, egy „birodalmi tudományos-diszciplináris mező”, mely a szerzőkön és műveiken túl magába foglal egyetemeket, kutatóintézeteket, folyóiratokat, konferenciákat a (volt) francia gyarmatokon és a franciaországi metropoliszokban.

Amit Steinmetz ennek a mezőnek a vizsgálatával és elemzésével csinál, az önleírása szerint nem mást, mint „neobourdieu-iánus történeti szocioanalízis”, avagy a szociológia, azon belül a koloniális szociológia történeti szociológiai elemzése. Ez arra az alapfeltevésre épül, hogy a társadalomtudományok szociológiájának az egyes szerzőket nemcsak egyénileg és műveiket nemcsak egyenként, hanem tudományos és társadalomtörténeti kontextusban kell vizsgálni-elemzeni. Ezt el lehet végezni bourdieu-iánus módon, persze, de Steinmetz szerint ez nem elég; szükség van a bourdieu-i „szerszámosláda” megújítására, többek között arra, hogy a társadalmi mezőt ne csupán a társadalmi térhez, hanem a geopolitikai és a textuális/vizuális művek teréhez kapcsoljuk. Vagyis egyrészt meg kell határoznunk az elemezni kívánt társadalmi mező geokoordinátáit, körül kell határolnunk azt a geopolitikai teret, amelyben eszmék, tárgyak és cselekvők cirkulálnak, de amely nem feltétlen, a koloniális szociológia esetében semmiképp nem esik egybe sem a nemzetállami, sem a globális térrel. Másrészt szorosan kell olvasnunk a műveket, elemeznünk kell szerkezeti és formális aspektusaikat éppúgy, mint a művek egymással való kapcsolatát, viszonyát (hivatkozás, idézés, utalás, magyarázat, értelmezés, bírálat stb.). Steinmetz ennek megfelelően tagolja könyvét, amit most nem részletezünk; inkább röviden, pár dolgot kiemelve arról szólunk, hogy Steinmetz szerint mi jellemzi a koloniális szociológiát, és mik az okai annak, hogy ez a szociológia felejtés-elfojtás tárgya a szociológiai-diszciplináris emlékezetben és a szociológiatörténet-írásban.

A koloniális szociológusok (1) a gyarmati világot kutatva, ahelyett, hogy zárójelbe tették volna, mint a legtöbb antropológus, kiemelték és elemzés tárgyává tették a kolonializmus szerepét és hatását a gyarmati világra. (2) Szakítottak a két világháború közötti antropológiát és a háború utáni parsonsi szociológiát jellemző statikus szemlélettel, úttörői lettek a történeti személetnek a francia szociológiai mezőben; szakítottak a társadalmi fejlődés egyenesvonalú-egyirányú modelljével, elvetették az antropológia ugyancsak ahistorikus megközelítéseit és leírásait. (3) Az etnográfiát elismert-elfogadott kutatási módszerré tették a francia szociológiában. (4) Kevert (nem egységes és egynemű) kultúrából indultak ki, nem feltételezték, hogy egy-egy gyarmati kultúra meg benne a hagyomány valamiféle egységes egész. (5) Amellett, hogy bírálták és elvetettek a szociológia és az etnográfia közötti geopolitikai munkamegosztást (előbbi az európai-amerikai, utóbbi a (volt) gyarmati világra szabott tudomány) és az univerzális igényű társadalomtudomány intellektuális imperializmusát, voltak figyelemre méltó és jellegzetes ellenkoloniális gesztusaik is. Ilyen volt az, hogy az európai társadalmakat „primitívnek” vagy „archaikusnak” írták le, amikor olyan fogalmakat használtak, mint például a rítus, fétisizmus, vagy hogy a gyarmati társadalmak megragadására alkotott új fogalmakat vittek át az európai társadalmak leírására. Erre az egyik, talán legismertebb példa Pierre Bourdieu-é. A „habitus” és a „társadalmi tőke” kabil eredetű, azaz Bourdieu „az archaikus társadalom elemzésében alkalmazott kategóriákat viszi át a modern társadalom elemzésébe” (Némedi, 217.), s lesznek belőlük elméletének kulcsfogalmai. Ugyanakkor maga az elmélet, melyet Bourdieu algériai terepről visszatérve, franciaországi metropoliszban dolgozott ki, éppúgy időtlen és univerzális lett, mint a parsonsi, amit a koloniális szociológusok bíráltak és elvetettek: a társadalom nem más, mint a társadalom általában, a cselekvők/cselekvések a cselekvők/cselekvések általában, az aktorok az aktorok általában (Némedi, 224–226.).

Hogy a koloniális szociológiát nem egyszerűen el- vagy maguk mögött hagyták a szociológusok, mint Bourdieu, hanem kitörlésre-elfojtásra került a szociológiatörténetben és a szociológiai-diszciplináris emlékezetben, annak okai Steinmetz szerint többek között a következők: (1) A szociológiatörténet-írók általában vagy szociológusok, kik alulképzett történészek, vagy történészek, kik alulképzett szociológusok. (2) A diszciplína prezentista és neopozitivista önértelmezése, amely kizárja a saját történetiségét és társadalmiságát az önreflexióból. Természetesen nem arról van szó, hogy a szociológia ne reflektálna saját történetére, és hogy az ilyen reflexió ne játszana központi szerepet a szociológiában, de az vagy „szövegoreintált” (klasszikus szerzőket-szövegeket ismertet, értelmez), vagy „elméletorientált” (elméletalkotás szolgálatába állítja a klasszikusokat, a jelen elméleti kérdéseinek megválaszolására, elméleti problémáinak megoldására használja őket) (Némedi, 20. o.). Ebből adódóan a szociológiai történeti önreflexiót történetietlen történetiség (a történeti hűség zárójelbe tétele) és társadalmiatlan társadalomtudomány (társadalmi összefüggésből kiszakított mű középpontban helyezése) jellemzi. (3) Jelenségekre, dolgokra, világokra ragasztott stigma gyakran ezek tudományos kutatására is ráragad, átragad: a koloniális szociológia – más-más okból ugyan, de – stigmatizált a dekolonizáció előtt és után: episztemikusan fertőző. (4) A szociológia metropolisz-centrikussága, amellyel a globális Északra fókuszáló kutatás járt együtt, összekapcsolódott a társadalomtudományok geopolitikai munkamegosztásával (szociológiának a globális Észak, az antropológiának, etnológiának a globális Dél van kijelölve, kiosztva).

No de, teszi föl Steinmetz könyvének végén a kérdést, hogyan viszonyuljunk a koloniális szociológiához itt és most, amikor is nem egyszerűen egy olyan világban élünk, amelyre a gyarmatbirodalmak számos fogalmat és képzetet hagytak örökül, mint például a talán legismertebbet és egyben legképtelenebbet, a rasszét, hanem egy olyan világban, amelyben a gyarmati-birodalmi múlt visszatért? Egyrészt a bevándorlással és rasszizmussal, másrészt a gyarmati-birodalmi és örökséggel való nyílt szembenézés és szakítás követelésével. Ez utóbbi megjelent a társadalomtudományokban is, bírálatban, leleplezésben, takarításban ölt testet, annak kimutatásában, hogy miként fonódnak össze a társadalomtudományok a gyarmatbirodalmakkal, azok eszmei és nem eszmei valóságával, miként működtek a gyarmatbirodalmak szolgálóleányaként és igazolójaként, s mitől kell megszabadulniuk ahhoz, hogy megtisztuljanak a normatív-politikai szempontból rossz, episztemológiai szempontból hibás-téves előfeltevésekkel és következményekkel járó kolonialista örökségtől. Hogyan viszonyuljunk hát ebben a szituációban, szól Steinmetz kérdése, a koloniális szociológiához? Egyáltalán, a szociológia dekolonizálása végső soron se nem több, se nem kevesebb, mint kritika és purgálás? Steinmetz válasza az, hogy nem. Könyvének zárófejezetében amellett érvel egyrészt, hogy a társadalomtudományok történeti szocioanalízise a társadalomtudományok önreflexiója, másrészt amellett, hogy az így művelt önreflexió, a társadalomtudományok történeti szociológiai elemzése a társadalomtudományok dekolonizálásának lényegi, nélkülözhetetlen és elengedhetetlen része.

Fotó: Pixabay

Ajánlott olvasmányok:

Némedi Dénes: A kabil paradigma. In Uő.: Szociológiai és társadalomelméleti tanulmányok. 211–226. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) / Szociológiai Szemle 2004/3, 23–35.

Steinmetz, George (szerk.): Sociology & Empire. The Imperial Entanglements of a Discipline. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)

Steinmetz, George: Toward Socioanalysis. In Gorski, Philip S. (szerk.): Bourdieu and Historical Analysis, 108–130.

Delanty, Gerard – Isin, Engin F. (szerk.): Handbook of Historical Sociology. (Helyben olvasható könyvtárunkban, vagy e-könyvként letölthető.)