A hét könyve

Ruth Wodak - The Politics of Fear

Fotó: Amazon Books

Nehéz a dolga a kritikai diskurzuselemzőnek. Nehéz, mert, lévén kritikai, könnyen azt és csak azt találja a valóságban, amit prekoncepciója szerint a valóság. És nehéz, mert, lévén diskurzuselemzés, nem (könnyen) ad választ arra, hogy bizonyos diskurzusok miért bírnak mozgató- és hatóerővel, mások meg miért találnak süket fülekre. Ruth Wodak The Politics of Fear című könyvének második, átdolgozott és frissített kiadását ajánljuk.

Ami Wodakot ugyanezen főcímmel 2015-ben megjelenő könyvének frissítésére és átdolgozására késztette, az az, hogy úgy látja: a szélsőjobboldali populizmus történetének új szakaszába lépett. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a szélsőjobboldali populista pártok-vezetők Amerikában és Európa számos országában kormányzati hatalmi pozícióba kerültek, hanem hogy mainstream politikai erővé lettek. Ágendájuk sok más, főleg konzervatív, nacionalista pártra gyakorolt befolyást, hatást: az általuk témává, politikaivá tett, képviselt ügyeket átveszik, magukévá teszik, nem ritkán együtt is működnek vagy szövetkeznek a szélsőjobboldali pártokkal; a szélsőjobboldali politikát, diskurzust és retorikát sokan normálisnak tekintik, sőt, az új normának, nem pedig szélsőségesnek, vállalhatatlannak, elfogadhatatlannak. Így például szemtanúi vagyunk annak, hogy minőségileg más, ahogyan a politika manapság a hazugsággal bánik, ahogyan a hazugságot kezeli. Nem annyira arról van szó, hogy a „post-truth” kora köszöntött ránk (hazugság mindig is része volt a politikának), hanem sokkal inkább a szégyennélküliségről vagy arcátlanságról: nem kell zavartatnia magát a politikusoknak a nyilvánvaló, égbekiáltó, otromba hazugságok miatt, nem kell szabadkoznia azok után, hogy lelepleződik, minden mehet tovább, mintha mi sem történt volna. Ez példázza, amit Wodak szerint a szélsőjobboldali populizmus diskurzusának mainstreamizálódásával a politikai kultúra új jellemvonása lett: hogy szégyentelenül lehet olyasmit tenni és mondani, amit tegnap nem lehettet tenni és mondani, újra meg újra át lehet hágni a mondható és megtehető határait, hogy tehát szégyentelenség normalizálódott. Ez az, amit Wodak szerint megértésre és magyarázatra vár, ez az, ami Wodakot végül is a 2015-ös könyvének átdolgozására késztette.

Wodak továbbra is kizárólag a pártokra koncentrál: azt vizsgálja, hogy a szélsőjobboldali populista pártok hogyan termelik és termelik újra ideológiájukat és ágendájukat a mindennapi politikában, a (közösségi) médiában, a kampányokkal, poszterekkel, szlogenekkel, nyelvi megnyilatkozásokkal és megnyilvánulásokkal. Alkalmazott megközelítése és módszere a kritikai diskurzuselemzés, azon belül az ő és társai által kidolgozott „diskurzustörténeti” megközelítés és módszer. Ezek közös alapállása, hogy a diskurzus, amin egyidejű és egymás utáni, egymáshoz kapcsolódó nyelvi aktusok kötegét értik, a társadalmi gyakorlat vagy cselekvés egy formája. Ebből fakad az a közös alaptézis, hogy adott (aktuális) diszkurzív események és helyzetek, intézmények, valamint társadalmi struktúrák között dialektikus kapcsolat áll fönn: az előbbiek az utóbbiak által formáltak-alakítottak, az utóbbiak pedig az előbbiek által. A diskurzuselemzés célja voltaképp nem más, mint a diskurzus és társadalom közötti konkrét viszony feltárása, végső soron annak leleplezése, hogyan termelődnek újra különféle társadalmi, egyenlőtlen, igazságtalan, hatalmi, uralmi, elnyomó viszonyok. A diskurzustörténeti megközelítés és módszer ehhez azt teszi hozzá, az adja sajátosságát, hogy azt állítja: ha nincsnek diskurzusok kontextus nélkül, akkor nincsenek aktuális diskurzusok az azokat megelőző, múltbeli diskurzusok nélkül sem, amiért is a diskurzuselemzés egyszerre szinkrón és diakrón elemzés kell hogy legyen.

A szélsőjobboldali populista pártok diskurzusait ily módon elemző Wodak legfőbb tézisei a következők:

1. A szélsőjobboldali populista pártok egyes etnikai, vallási, nyelvi vagy politikai kisebbségeket bűnbakként, társadalmi bajokért, veszedelmekért, ha nem minden társadalmi bajért, veszedelemért okolható, következésképp „minket”, a „mi kultúránkat”, a „nemzetünket” fenyegető csoportként konstruálják meg – ez a „félelem politikája”, a mai, hiszen a félelem politikai használata, a félelemérzet megteremtésében és fönntartásában rejlő politikai lehetőségek kiaknázása nem újdonság.

2. A félelmet, annak generálását a szélsőjobboldali populista pártok egyúttal arra használják, hogy reményt teremtsenek, hogy magukat a közösség (nemzet) megmentőjeként vagy megváltójaként, az igazi vagy valódi emberek képviselőiként konstruálják meg, olyanként, akiknek vezetésével újra „naggyá” leszünk.

3. A szélsőjobboldali populista pártok az „érzelmek politikáját” művelik, az értelem helyett sokkal inkább az érzelmekre, a tényeken alapuló evidenciák és (szak)tudás helyett a common sence-re (a „józan”, „közös” észre) apellálnak, a „tudatlanság arroganciáját” szentesítik; ennek eredményeképp nem annyira az igazság utáni politika (post-truth), hanem az „elsötétedés [endarkenment]” kora köszöntött ránk.

4. A szélsőjobboldali populista pártok ágendája és vele retorikája a politikai mainstream részévé lett és ezzel normalizálódott. Ezek a pártok a politikai kultúra, az egyezkedés és tanácskozás, megvitatás hagyományos, bevett normáit és szabályait tudatosan és arcátlanul megsértik, áthágják, folyamatos provokációval rombolják le és tolják ki a mondható határát, sorra döntik a tabukat. Teszik mindez a mainstream konzervatív erők támogatásával, jóváhagyásával, valamint a közösségi média kreatív és profi használatával, a benne rejlő lehetőségek kiaknázásával, aminek eredményeképp a szélsőjobboldali populista diskurzus és az arcátlanság vagy szégyen nélküliség normalizálódik a: nyíltan és minden további nélkül mondható és megtehető az, ami eddig a politikában mondható és megehető határain túl volt, és ami miatt, ha valaki mondta vagy megtette, illetve ha valakiről kiderült, hogy titokban mondta vagy megtette, annak minimum magyarázkodnia kellett.

A négy legfőbb tézis után jöjjön négy, a wodaki diskurzuselemzést mélyen érintő kritikus észrevétel:

1. Ha a diskurzuselemzéssel arra jutunk, amit diskurzuselemzés nélkül is már tudunk (azaz nem csak tudni vélünk, hanem más megközelítéssel, módszerrel folytatott kutatások okán megalapozottan tudunk), akkor mi értelme, mi a hozadéka a diskurzuselemzésnek? Wodakra és diskurzuselemzésre kellett várnunk ahhoz, hogy a szélsőjobboldali populizmus politikáját a félelem politikájaként vagy az érzelmek politikáját írjuk le? Mit hoz a diskurzuselemzés, mi az értelme, ha vele a már megalapozottan tudottra jutunk, ha azt mutatjuk ki újra meg újra?

2. Ha az a prekoncepciónk, mint Wodaknak, hogy a szélsőjobboldali populizmus diszkriminatív, antiszemita, rasszista, homofób, xenofób, nacionalista stb., akkor (könnyen) meg fogjuk találni azokat a nyelvi-diszkurzív eljárásokat, amelyeket az ilyen pártok megkülönböztetésre, kirekesztésre, kizárásra stb. használnak. Így viszont a diskurzuselemző nemcsak megkönnyíti helyzetét, hanem le is szűkíti a diskurzuselemzés lehetőségeit. Megkönnyíti helyzetét, mert azt és csak azt keresi és találja meg, amit prekoncepciója szerint keresnie és találnia kell; leszűkíti az elemzés lehetőségeit, mert a diskurzust mint társadalmi gyakorlatot vagy cselekvést a megkülönböztetésre, kirekesztésre, kizárásra redukálja.

3. Amit Wodak a szélsőjobboldali populista diskurzus sajátosságaként ír le, az nem a szélsőjobboldali populizmus sajátossága. Ha például a félelem populista politikája, mint ahogyan azt Wodak állítja, a kvázi-homogén, külső vagy belső, gyakran fiktív-konstruált veszélyek, ellenségek által fenyegetett és azoktól megvédendő politikai közösség mítoszán alapul, akkor nem ugyanezen a mítoszon alapul-e és nem ugyanúgy a félelem politikája-e a szélsőjobboldali populizmust a politikai közösséget létében fenyegetőként láttató politika?

4. Wodaknak nincs (kielégítő) válasza arra, hogy miért épp a félelem szélsőjobboldali populista politikája bír mozgató- és hatóerővel, nem pedig a félelem szélsőjobboldali populizmussal szembeni politikája. Ahhoz, mondja Wodak, hogy a politikai diskurzusok ilyen erővel bírjanak, azokat kapcsolni kell társadalmi narratívákhoz, mítoszokhoz, szimbólumokhoz, aktiválni kell a múltban gyökerező társadalmi tapasztalatokat, hiteket, történeteket, előítéleteket, tudásokat, egyszóval azt, amit az ókori görög filozófia nyomán endoxának nevezhetünk. Wodak megmutatja, hogy a szélsőjobboldali populizmus milyen endoxát aktivál, miként és hogyan teszi ezt, ám ezzel nem ad (kielégítő) válasz arra, hogy miért épp a szélsőjobboldali populista diskurzus, miért épp az általa aktivált endoxa bír mozgósító- és hatóerővel, hacsak nem feltételezzük, hogy az adott társadalomban nincs más endoxa. 

Tényleg nehéz a dolga a kritikai diskurzuselemzőnek. Nehéz, mert, lévén kritikai, könnyen azt és csak azt találja a valóságban, amit prekoncepciója szerint a valóság. És nehéz, mert, lévén diskurzuselemzés, nem (könnyen) ad választ arra, hogy bizonyos diskurzusok miért bírnak mozgató- és hatóerővel, mások meg miért találnak süket fülekre. 

Fotó: Pixabay

Ajánlott olvasmányok:

Fairclough, Norman – Wodak, Ruth: Critical Discourse Analysis. In Van Dijk, Teun (szerk.): Discourse as Social Interaction. Discourse Studies. A Multidisciplinary Introduction. Vol. 2. 258–284. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)

Wodak, Ruth: Introduction. Discourse Studies – Important Concept and Terms. In Wodak, Ruth – Krzyzanowski, Michał (szerk.): Qualitative Discourse Analysis in the Social Sciences, 1–29. (Helyben olvasható könyvtárunkban.)

Géring Zsuzsa: Ruth Wodak és a diskurzustörténeti iskola. In Némedi Dénes (szerk.): Modern szociológiai paradigmák, 428–457. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)

Kiss Lajos András: Félelem és politika. In A képzelőerő hatalma, 4–105. (E-könyv.)