A hét könyve

Felipe Torres - Temporal Regimes: Materiality, Politics, Technology

Fotó: Amazon Books

Felipe Torres Temporal Regimes: Materiality, Politics, Technology című könyvének középpontjában a temporalitás mint a mai modern társadalmak strukturális dimenziója áll. Minthogy a temporalitás nem csupán a mai modern társadalmak strukturális dimenziója, Torres könyvének középpontjában a kortársénak sajátossága áll. A társadalmak szóban forgó dimenzióját Torres a temporális rezsim fogalmával jelöli és ragadja meg. Egyik fő állítása: nem egyetlen – uralkodó és átfogó – temporális rezsim van, hanem több. Így lett a könyv főcíme: Temporális rezsimek.

Miért temporális és miért rezsim, nem pedig idő és rend? – Nincs könnyű helyzetben az olvasó. Torres könyve meglehetősen absztrakt, ami, elméleti vizsgálódás lévén, rendjén is van, de a szerző nem tett meg mindent, hogy világos, érthető és követhető legyen. A kulcsfogalmak némelyike olykor inkább hívószónak tűnik, olykor valamit vagy sokat sejtetőnek, nem pedig világosan meghatározott, kifejtett és végiggondoltan használt fogalomnak; bizonyos fogalmakat Torres nem definiál, magától értetődőknek vesz, jóllehet egyáltalán nem azok; a könyv szerkezete sem igazán jó, a szerző nem vezeti az olvasót A-ból B-be, B-ből C-be és így tovább. Kár érte, mert a téma megérte volna, hogy hasonlóan átgondolt, izgalmas és letehetetlen legyen, mint Kuczi Tibor Munkásprés című könyve, melynek középpontjában az időrezsim és a munkafegyelem áll. Torres azzal indít, hogy a modern idő tapasztalatának elemzése rámutat egy paradoxonra. Eszerint az idő mint a társadalmi koordináció mechanizmusa egyfelől standardizálja és homogenizálja a társadalmi kapcsolatokat/viszonyokat; másfelől a társadalmakat nem egyetlen idő kormányozza. Az időt, mondja Torres, különféleképp tapasztaljuk, attól függően, hogy hol élünk (északon vagy délen, keleten vagy nyugaton), továbbá korcsoportunktól, társadalmi osztály- és nemi hovatartozásunktól függően. Ám hogy mit ért tapasztalata alatt, azt Torres nem mondja meg. Ha megélt időt, akkor az említett paradoxon megszűnik paradoxon lenni, az „objektív” és „szubjektív” idő kettőssége lesz belőle; csak akkor marad paradoxon, ha időtapasztalaton nem a megélt időt értjük, ha a modern idők elemzése arra mutat rá, hogy egyszerre egy és többféle idő kormányozza önmagunkhoz és máshoz meg másokhoz való viszonyunkat, hogy tehát a modern idő egyszerre homogén és heterogén, homogenizáló-standardizáló és differenciáló-heterogenizáló. Minden bizonnyal ez Torres kiindulópontja, vizsgálódásának fő kérdése pedig az, hogyan lehetséges, mi az oka, hogy egyszerre élünk homogén és heterogén időben; a temporális rezsim fogalma arra hivatott, hogy választ tudjunk adni ezekre a kérdésekre.

De miért temporális rezsim, és nem időrezsim vagy időrend? – Induljunk ki az időrend szótári jelentéséből: az időrend nem más, mint időbeli rend, sorrend, egymásután; annak rendje (az a szabályosság vagy az a mintázat), ahogyan az időbeli, időben történő események/állapotok követik egymást, ahogyan események/állapotok bekövetkeznek egymás után. Van például egyenesvonalú, és van elágazó időrend. Az előbbi esetében minden időpillanatot egy és csakis egy időpillanat követ (egy lehetséges jövő, az időpillanatok egy nyílegyenest alkotnak), az utóbbi esetben egy időpillanatot több más lehetséges időpillanat követheti (többféle lehetséges jövő, az időpillanatok egy elágazó fastruktúrát alkotnak). Ám akár egyenesvonalú, akár elágazó struktúrájú az időrend, az idő mindkét esetben egymás utáni pillanatok (események/állapotok) sorozata, a rend pedig annak rendje szabályossága vagy mintázata, ahogyan a konkrét pillanatok (állapotok/események) követik egymást. Gondoljunk például a napirendre, egy szerzetesére vagy egy menedzserére, az előbbi inkább egyenesvonalú, az utóbbi pedig inkább elágazó. Nem egyféle időrend van tehát, hanem időrendek, de a rend mindegyik esetben az egymásutániság szabályosságára vagy mintázatára utal. Egyszersmind valamiféle (külső és/vagy belső) kényszerre is: az időrendek „zsarnoki rendek”, tudatosan vagy nem tudatosan meghajlunk előttük (Hartog, 11.), olyanok, mint a „társadalmi tények”: ellenállnak minden egyéni kísérlettel szemben, mely erőszakot akar tenni rajtuk (Durkheim, 33). No de mi a helyzet az olyan társadalmi változásokkal, mint amilyen például a modernné válás? Mit csinál a modern társadalom az idővel? Nem elégséges azt mondanunk, hogy megváltoztatja az időrendeket: a modernné válás nem csupán időben zajló átalakulás, hanem egyben az időnek az átalakulása is (Rosa, 4.); avagy másképp fogalmazva, a modernné válás nem egyszerűen az időbeli struktúra megváltozása (ahogyan az időbeli események/állapotok követik egymást), hanem az időnek mint strukturáló struktúrának a megváltozása is. Ezért és ebben az értelemben van értelme beszélni temporalitásról, temporális rendről vagy rezsimről, megkülönböztetve azt az időtől, időrendtől vagy időrezsimtől.

A társadalomtudomány egyik toposza jól megvilágítja, miről is van szó. Eszerint a toposz szerint a modernitásban a „tapasztalati tér” (a jelenlévő múlt) és a „várakozási horizont” (megjelenített jövő) viszonya gyökeresen megváltozik: az újkort csak azóta tekinthetjük új időnek, mióta a várakozások egyre inkább eltávolodtak minden korábbi tapasztalattól, ha a múlt már nem világítja meg jövőt, soha semmi sem lesz olyan, mint amilyen (ősidők óta) volt (Koselleck, 401–430.). Ennek az ismétlődő eltávolodásnak lehet iránya: minden holnap nemcsak más lesz, mint a tegnap, hanem jobb is (haladás, tökéletesedés, fejlődés); vagy nincs iránya az eltávolodásnak: minden holnap kiszámíthatatlanul, előreláthatatlanul más, mint a tegnap (a váratlan a várt vagy elvárt). Döntő most az, hogy akár van, akár nincs iránya a múlt és a jövő egymástól való ismétlődő elszakadásának, egyik esetben sem egyszerűen az egymásutániság rendjének megváltozásáról van szó; a modernné válás során nem csupán az időrend változik meg, hanem az időnek a rendje, avagy nem csupán az időbeli struktúra, hanem az idő struktúrája. Ezért és ebben az értelemben megkülönböztethetjük egymástól időt és temporalitást, időrendet vagy időrezsimet és a temporális rendet vagy rezsimet, előbbivel az időbeli struktúrát, utóbbival az idő struktúráját jelölve. Ha jól értjük, Torres ilyen értelemben használja a temporális rezsim fogalmát, és azért meg arra, hogy megragadhassa azokat a temporális szabályosságokat vagy mintázatokat, amelyek nem szuszakolhatók az időrend fogalmába, mint például a ritmus (gyorsulás és lassulás), szinkronizáció és deszinkronizáció, az idő összesűrűsödése vagy kizökkenése. De miért rezsim, nem pedig rend? Minkét fogalom valamiféle kényszerre, egyszersmind valamiféle ismétlődő és megszilárdult szabályosságra vagy mintázatra utal. (Igen, a váratlan is lehet várt, az is lehet elvárható, válhat elvárttá, normává, és igen, a váratlan várásának-elvárásának is lehet szabályszerűsége, ismétlődő mintázata.) Úgyhogy ha az ismétlődő, megszilárdult szabályszerűség vagy mintázat és az általa eredményezett egységesülés megragadása a cél, akkor ez, hiába mondja Torres az ellenkezőjét, nem indokolja, hogy a rezsim fogalmát részesítsük előnyben a rendével szemben, mint ahogyan az sem, hogy a rezsim fogalma, szemben a rendével, lehetővé teszi a többes szám használatát, azt, hogy egy adott társdadalomban többféle és egyidejűleg létező rezsimről beszélhessünk; a rend fogalma ugyanígy lehetővé teszi ezt. Akkor miért rezsim, nem pedig rend?

Torres másik, elfogadható indoka, hogy a rend fogalma azt nem zárja ki, hogy egyszerre és egymás mellett több rend legyen, azt viszont igen, hogy egy renden belül egyszerre többféle szabályszerűség vagy mintázat legyen; a rezsim fogalma ezzel szemben nem zárja ki, hogy ugyanazon rezsimen belül egyidejűleg egymásnak akár ellentmondó szabályszerűségek vagy mintázatok legyenek. A gyorsulás, hozza a példát torres, áthatni látszik mai életünk minden dimenzióját, mégsem alkot egynemű, átfogó, egységes, ellentmondásoktól mentes mintázatot, amiért is nem beszélhetünk a gyorsulás társadalmáról. Vannak gyorsulást gátló, annak ellenálló vagy ellentmondó, azt visszafogó mintázatok, köztük olyanok, amelyek szándékolt cselekvések (például a slow mozgalmak) eredményei, vagy olyanok, amelyek nem szándékolt (például fiziológiai-biológiai korlátokból fakadó) következmények; a világ egyfelől száguld, és nekünk is száguldanunk kell, az ideális az lenne, ha legfeljebb csak alvó módban pihennénk, másfelől jön például a kifulladás, kimerülés, összeomlás. A kérdés, amire azonban Torresnél nincs egyértelmű válasz, hogy ha gyorsulás és lassulás ugyanazon temporális rezsimen belüli különböző mintázat, akkor miben áll ez a temporális rezsim. A rendével szemben a rezsim fogalmának használata mellett Torres másik elfogadható indoka, hogy a rezsim – etimológiai okokból is – magába foglalja a kormányzást, irányítást, igazgatást, vezetést. Így alkalmas arra, hogy ne csupán a múlt, jelen, jövő, illetve az előtte és utána egymáshoz való viszonyát, avagy e dimenziók összefűzésének mikéntjét jelölje (folytonosság, ismétlődés, visszatérés, szakadás), hanem az idő strukturáló struktúráját mint önmagunk és mások kormányzásának módját és eszközét. Erre jó példa az óra és általa megtestesített temporális rezsim, amely alapvető szerepet játszott a kapitalizmus történetében: ez csinált belünk olyan munkást, akivel lehet számolni, tervezni és a termelést meg a hasznot növelni.

E példa is mutatja, hogy a temporális rezsim fogalmát középpontba állító vizsgálódás nem arra kérdésre szeretne választ adni, hogy mi az idő vagy az időben lét. A vizsgálódás tárgya az idő mint strukturáló struktúra, az idő mint társadalmi konstrukció, amely egyben társadalmat konstruál: összehangol vagy széthangol, valamint szervezi, vezérli, irányítja, kormányozza önmagunkhoz s másokhoz/máshoz való viszonyulásainkat, és amelynek van technológiai-materiális dimenziója és politikai-hatalmi dimenzióját egyaránt. Innen Torres könyvének alcíme: Anyagiság, politika, technológia. Egyik fő állítása pedig az, hogy a modern-kortárs temporalitás (idő mint strukturáló struktúra) nem egydimenziós: nem csupán standardizál és homogenizál, hanem egyben differenciál, multiplikál és diverzifikál is.

Fotó: Pixabay

Ajánlott olvasmányok:

Goudsblom, Johan: A féreg és az óra. A globális időrezsim kialakulásáról. In Uő.: Időrezsimek, 20–39.

Rosa, Hartmut: Social Acceleration. A new Theory of Modernity. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)

Wajcman, Judy – Dodd, Nigel (szerk.): The Sociology of Speed. Digital, Organizational, and Social Temporalities. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)

O'Carroll, Aileen: Working Time, Knowledge Work and Post-Industrial Society. Unpredictable Work. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) (Lásd hozzá ajánlónkat!)