A hét könyve

Populism in Sport, Leisure, and Popular Culture - szerk.: Bryan C. Clift és Alan Tomlinson

Fotó: Amazon 

A Populism in Sport, Leisure, and Popular Culture című tanulmánykötet a populizmus koncepciójának szociológiai relevanciáját vizsgálja és szeretné alátámasztani, esettanulmányokkal pedig meg akarja világítani, hogyan használja és ezzel hogyan alakítja, formálja a populizmus a sportot, a szabadidőt és a populáris kultúrát.

Hogy a politika használja ezeket, abban nincs semmi meglepő, semmi sajátos, semmi populista. A politika sajátossága egy ideje, hogy bármi politikaivá (politikai ≠ állami) tehető; bármi, nem azt jelenti, hogy minden, csak azt, hogy a politikának nincs körülhatárolt, lehatárolt területe-tere, nincsenek határai. Hogy tehát a politika, a fortiori a populista politika politikaivá teszi, politikailag használja a sportot, szabadidőt és a populáris kultúrát, abban nincs semmi meglepő, semmi különös. A kérdés inkább az, hogy hogyan teszi ezt, hogyan használja és ezzel hogyan alakítja, formálja a populista politika a sportot, szabadidőt és a populáris kultúrát. A szociológia – állítják kötetünk szerkesztői, kik ebben egy-egy tanulmányt is jegyeznek – viszonylag keveset foglalkozott a populista politikai gyakorlatokkal és diskurzusokkal, kivált a sportot, a szabadidőt és a populáris kultúrát illetően. Könyvünk szerzői ezt a viszonylagos hiányt szeretnék pótolni fogalmilag-elméletileg keretezett esettanulmányokkal, s megmutatni, hogy a populizmus koncepciói nagyon is relevánsak a sport-, a szabadidő- és a popkultúra-kutatásokban. Azt remélik, hogy ezzel hozzájárulnak ahhoz, hogy a populizmus koncepciói előkelő és az őket megillető helyet foglalják el a szociológia szótárában.

Mármost a populizmus az egyik leghomályosabb fogalom. Nem egyszerűen azért, mert sokféle, egymással vitázó meghatározása létezik, hanem mert maga a jelenség kicsúszik mindegyik meghatározás alól. Ez azért baj, mert a „populizmus” mégiscsak a valóságot szeretné megragadni, nem pedig heurisztikus eszköz akar lenni, melynek nem igazsága, hanem használhatósága a lényeges. Az utóbbi esetben mondhatnánk, lehet, hogy soha senki nem látott és fog látni populista vezetőt, de a „populista vezető” alkalmas arra, hogy modellezzük vele azt, amit látunk vagy látni fogunk, az előbbi esetben viszont ez édeskevés. A populizmus sokféle koncepciói közül a legismertebbek rövid áttekintése után könyvünk szerzői a következő négy állítást tették magukévá a populizmust illetően, melyek egyben empirikus kutatásuk elméleti-fogalmi kereteként szolgált:

1. A populizmus a politikai paletta bármely pontján szárba szökkenhet, lehet jobb- és baloldali egyaránt, vagyis a populizmus nem szinonimája a radikális jobboldalnak, nacionalizmusnak, autoritarizmusnak, totalitarizmusnak, egyfajta ideológiai nyitottság, rugalmasság vagy meghatározatlanság jellemzi.

2. A populizmus egy kollektivitás – rendszerint „az emberek” vagy a „nép” – és egy „elit” közötti konfliktus konstruálása és artikulálása. Ezek szerint a populizmus egy sajátos „mi” és „ők” megkülönböztetése és szembeállítása, melynek kerete nem szükségképp a nemzetállam.

3. A populizmus ideológiai síkon mozog, azaz a populizmus nem diskurzus, retorika, politikai logika, diszkurzív/retorikai stílus, politikai-kommunikációs stratégia, hanem valamiféle ideológia.

4. A populizmus hatóerős a szimbolikus gyakorlatokban és diskurzusokban.

E négy állítás közül a legutolsó nyilvánvalóan nem a populizmus megkülönböztető sajátosságáról szól, ellentétben a többi hárommal, melyek mindegyike a populizmus egy-egy ismert definícióinak egy-egy elemét veszi át. Ezzel önmagában nincs semmi baj, azzal viszont igen, hogy kicsit kritikátlanul történik ez az átvétel. A második ugyanis egyfelől átfogalmazza – okkal – a populizmus egyik bevett meghatározását úgy, hogy az immár nem előfeltételezi a nemzetállamot mint keretet. Másfelől viszont e meghatározás érvényességét kikezdi az olyan kormányzati populizmus – és könyvünk kutatási tárgya kimondatlanul is a kormányzati, nem pedig az ellenzéki vagy mozgalmi populizmus –, amelyik elitista vagy elitteremtő, de legalábbis egy uralkodó vagy annak titulált-aposztrofált csoporttal szemben, egy új uralkodó csoport megteremtésére vagy egy létező megerősítésére-fönntartására irányul. Persze, „az emberek” (vagy a „nép”), az arra való hivatkozás az ilyen kormányzati populizmusban is meghatározó szerepet játszik. És ez, persze, nem ennek a populizmusnak vagy a populizmusnak a sajátossága, hanem az általában vett demokratikus politikáé. Egy politikaielméleti vizsgálódás nem is kerülheti meg, hogy tisztázza, miben más, más-e a népre való hivatkozás a populizmus esetében, egy empirikus kutatásának viszont nem kell előzetesen mondania erről semmit, kutatási kérdésként nyugodtan nyitva hagyhatja. A populizmus meghatározásához-megragadásához használt aszimmetrikus vagy antagonisztikus kategóriapár egyike, az „elit” tehát a problematikus, nem „az emberek”, mert az „elit” üresen hagyott jelölőként sem alkalmas arra, hogy jelölje a populizmus konstitutív megkülönböztetésében az „ők”-et.

A populizmus vizsgálata kerülgetheti, de előbb-utóbb választ kell adnia a kérdésre, hogy miből fakad, minek köszönhető a populizmus hatóereje: hogy hatalomra/kormányra kerül, adott esetben újra meg újra, és hatalmon/kormányon marad nap nap után. Összetettebb és izgalmasabb kérdés ez annál, mint amilyennek elsőre látszik, mert nincs kormányzati populizmus (sem) az elfogadás valamiféle minimuma nélkül. Az tehát csak a dolog egyik oldala, hogy a populizmus, minthogy „az emberek”-re vagy a „nép”-re hivatkozva lép színre, cselekszik és igazolja magát, nincs „az emberek” vagy a „nép” nélkül, a másik oldala viszont az, hogy nincs az emberek vagy a nép nélkül sem. Vagyis a populizmus kutatójának nem elég azt vizsgálni, hogy a populizmus politikai vegykonyhája hogyan főz ki olyasmit, mint a „nép” vagy „az emberek”, akkor sem, ha ezt a társadalmi igényekből főzi ki, mert „a nép” vagy „az emberek” így is csupán igény arra, hogy a jelölt kövesse, fogadja el a jelölőt, azonosuljon vele. Hogy ezt megteszik-e jelöltek, az nem szükségszerű, legyen bármennyire is mester a szakács és mesteri a főzet. A dolog másik oldala tehát a tényleges követés, elfogadás és azonosulás, ami nélkül nincs kormányzati populizmus sem. Épp ezért nem megkerülhető kérdés, hogy a populizmus hogyan juthat kormányra és maradhat kormányon, avagy hogyan tesz szert az elfogadás minimumára vagy éppenséggel maximumára. Kielégítő és érvényes válasz erre empirikus kutatás nélkül nem adható.

Ebből a szempontból ígéretesnek tűnik a sport, szabadidő és a populáris kultúra vizsgálata, ám kötetünk szerzőinek kutatási kérdései és ambíciói mások, bizonyos értelemben szerényebbek is. Mások, hiszen alapkérdésük az, hogy miként használja és ezzel hogyan alakítja-formálja a populizmus a sportot, a szabadidőt és a populáris kultúrát. Mármost egy empirikus kutatás eredménye lehet az, hogy alátámasztja, megerősíti, újabb példáját adja, színesíti, amit a kutatás előtt, adott esetben más kutatásokból már tudunk. Ez történik, ha például azt mutatjuk meg, hogy a sport, kivált a futball, közösség- és identitásteremtő, vagy hogy ez a közösség és ez az identitás rasszizált. Nem érdektelen az ilyen kutatás, persze, de újjal nem, csak új példával szolgál. Egy empirikus kutatás eredménye lehet azonban az is, hogy megkérdőjeleződik az előzetes, kutatásunk keretét képező koncepcióink vagy amit a vizsgált jelenségről eddig tudtunk. Ez történt, amikor egy kutató megmutatta, hogy az elittel szemben az emberek nevében cselekvő populizmus kormányra kerülvén elitistává lett. És ez történik könyvünk szerint akkor, amikor esettanulmányokban megmutatja, hogy a sport egyfelől ugyan közösségépítő és identitásteremtő, másfelől viszont a populizmus markában nem egy állítólagosan befogadó közösség egészének tagjait összehozó, összetartó, egyesítő erő, hasonlóképp, mint a nemzet, vagyis hogy a sport elvben alkalmas arra, hogy a politikai térben létrejött-létrehozott megosztottságokat felszámolja, de a populizmus a sportban és a sport révén nemhogy nem számolja föl ezeket, hanem újratermeli.

Ebben azonban nincs semmi váratlan, meglepő, hiszen ez a populizmus sajátosságából következik: ha a populizmus, mely a politikai közösséget antagonisztikus „mi”-re és „ők”-re osztja föl, politikaivá teszi a sportot, a szabadidőt és a populáris kultúrát, akkor minden bizonnyal itt is megoszt, szembeállít embert apjával, leányt anyjával, testvért testvérrel. Így viszont, illetve ezért ez valójában csak egy nem túl bátor kutatási hipotézis, a kutatás pedig egy teszt, annak tesztje, tényleg így van-e. Nem érdektelen, persze, hogy igen vagy nem, de az empirikus társadalomtudomány ennél többre képes. Ehhez viszont arra lenne szükség, hogy a kutató a járt utakat járatlanok kedvéért elhagyja. Ezt kötetünk szerzői nem tesznek meg, ezért s ebben az értelemben mondjuk, hogy kutatási kérdéseik és ambícióik szerényebbek a lehetségesnél. Nem kívánnak többet tenni annál, mint hogy kutatásaikkal új kérdésre és kutatásokokra ösztönözzenek, ilyeneknek számára nyissanak utakat, szilárd helyet biztosítván majd ezzel a szociológiának a populizmus jelenségének konceptualizálásában, valamint megerősítvén a sport, szabadidő és populáris kultúra kutatásának fontosságát ebben. Kötetünk szerző a társadalomtudomány-ipar szorgos és korrekten dolgozó munkásai. Ezt nem lekicsinylően vagy megvetően mondjuk, de az empirikus társadalomtudomány többre képes, mint járt utakon haladva ismételni, színezni, példázni a tudottat, csak ehhez a kutatónak invenciózusabbnak kell lennie mind a kutatás elméleti-szemléleti keretét, mind magát a kutatást illetően.

Fotó: Pixabay

Ajánlott olvasmányok:

Mudde, Cas – Kaltwasser, Rovira: Populism. A Very Short Introduction. (Helyben olvasható, vagy online könyvtárunkból letölthető.)

de la Torre, Carlos: The Promise and Perils of Populism. Global Perspectives. (Online könyvtárunkból letölthető.)

Urbinati, Nadia: Me the People. How Populism Transforms Democracy. (Online könyvtárunkból is letölthető.)

Kellék „Populizmus(ok)” című tematikus száma [61 (2019)]. (Helyben olvasható, vagy az egyes tanulmányok a folyóirat archívumából letölthetők.)

Pető Péter: Lesgól. Az Orbán-rendszer sportpolitikája. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)