A hét könyve

Stephen Kalberg - Max Weber's Sociology of Civilizations: A Reconstruction

Fotó: Routledge

Max Weber mai is használható és széleskörű útmutatással szolgál az empirikus civilizációkutatás számára. Szisztematikus formában ugyan soha, sehol nem prezentálta, de még magát a civilizáció szót sem használta terminusként, Max Webernek mégis van civilizációszociológiája – állítja Stephen Kalberg, aki Max Weber's Sociology of Civilizations: A Reconstruction című, több száz oldalas könyvében arra vállalkozik, hogy rekonstruálja a civilizációk Max Weber-i szociológiáját. Nem öncélúan teszi ezt, hanem azért, mert úgy látja, a civilizációk empirikus és szisztematikus kutatására ma sürgető szükségünk van. Kétségtelen, a civilizáció „transznacionális fogalom”, megbecsült és népszerű, de beszélhetünk-e még civilizációkról, vannak-e még ma egyáltalán, a globalizáció korában? Az egységesülés, az összefonódás, az összekapcsolódás és az ezzel ellentétes folyamatok vajon nem bomlasztották-e föl a civilizációkat? Nem töredeztek-e szét, nem oldódtak-e föl határaikkal együtt? Léteznek-e a globalizáció korában lokális (szub)kultúrákat átfogó, történelmi-térbeli egységek, amelyeket a közös világlátás, értékrend, életfölfogás, hagyomány, múlt tesz egységgé? Vannak-e még ma civilizációk, vagy mindegyik már csak történelem?

Sajnos, állapítja meg Stephen Kalberg, nem rendelkezünk olyan elméleti és gyakorlati, fogalmi és módszertani szerszámosládával, hogy korrekt választ tudjunk adni ezekre a kérdésekre; nincs szisztematikusan kidolgozott és empirikus alapokon nyugvó civilizációszociológiánk, olyan, amelyik alkalmas lenne arra, hogy feltárja a civilizációk egyediségét, sajátoságát, összetettségét és elbeszélje történetüket. Meglehet, hogy az utóbbi a civilizációk szétbomlásával, megszűnésével végződik, de hogy értelmesen és megalapozottan beszélhessünk akár a civilizációk haláláról, ahhoz szükségünk van a civilizációk szisztematikusan kidolgozott és empirikus szociológiájára. Kalberg tehát végül így érvel a civilizációszociológia sürgető szüksége mellett: hogy megalapozott és érvényes választ adhassunk az olyan kérdésekre, hogy vannak-e még civilizációk, vajon a globalizáció és a vele ellentétes folyamatok fölmorzsolták-e a civilizációkat, vajon az előbbi egyetlen globális civilizációt hozott-e létre, vagy az utóbbiakkal együtt szétforgácsolta a civilizációkat, ahhoz nélkülözhetetlen a civilizációszociológia. Érvelhetne Kalberg a civilizációk szociológiájának sürgető szüksége mellett azzal is, amiért „civilizációs paradigma” téves vagy hibás, vagy azzal is, amiért a civilizációról szóló beszéd a „civilizációs államok” okán politikailag ma nem ártatlan vagy semleges. Arnold Toynbee, majd nyomában Samuel Huntington állította föl azt a tézist, mely a „civilizációs paradigma” veleje, hogy az emberiség történeleme nem más, mint civilizációk története; utóbbi egyúttal azt állította, hogy a civilizációk (civilizációs törésvonalak) geopolitikai jelentősége manapság óriási: a világpolitika a civilizációk politikája, a nagyhatalmak versengését-küzdelmét a civilizációk harca váltja fel.

A civilizációs paradigma (lásd a velejét adó tézist) adottnak veszi a civilizációt (volt, van és minden bizonnyal lesz). Ez azonban téves vagy hibás fölfogás. Két okból is. Egyrészt azért, amiért a nemzet sem adott, hanem „elképzelt” és „teremtett”, „létrehozott”: nem adottság, hogy egymást soha nem látó, nemhogy ismeretségbe kerülő emberek százezrei-millió vagy esetleg milliárdjai egy és ugyanazon közösség részének tekintsék magukat (meglegyen az összetartozásérzetük vagy összetartozástudatuk). Másrészt azért, mert kiiktatja a kérdést, hogy a civilizáció, amit kulturális egységként fog föl, hogyan lesz milliók-milliárdok sajátja: miért látják nagyon hasonlóan a világot, vallanak nagyon hasonló értékrendet, élik-vezetik nagyon hasonlóan az életüket. Nem lehet kérdés, hogyan jön létre ez az összehang, mert a civilizációt adottnak tételezve posztulálja az összhangot; nem lehet kérdés, ami Weber számára alapvető és a szociológia központi kérdése volt, és amit így fogalmazott meg: hogyan lehetséges, mi magyarázza, hogy a „cselekvés tipikusan egyforma szándékolt értelemmel ismétlődik ugyanannál a cselekvőnél, vagy (esetleg egyúttal) tipikusan egyforma szándékolt értelemmel megy végbe számos cselekvőnél.” (GT 1, 56.) A civilizációs paradigma, adottságnak tételezve a civilizációt, blokkolja ezt a kérdést, meglévőnek tételezi az összhangot és mindent vele magyaráz; de a civilizáció semmit sem magyaráz, hanem éppenséggel magyarázatra vár; az életformák egyezése nem valami végső, ami mögé már nem lehet menni, nem az pont, ahol az ásónk visszahajlik, hanem az, ahol el kell kezdeni ásni. A civilizáció mint adottság tételezése és vele a szabályosság vagy összhang előfeltételezése helyett tehát a civilizáció szociológiájára van szükség, hogy feltehető és megválaszolható legyen a kérdés, honnan a világlátás, értékrend, életvitel, életvezetés összhangja.

A „civilizációs államok” (lásd például a mai Kínát, Oroszországot vagy Törökországot) magukat nem nemzetállamként, hanem civilizációként határozzák meg és legitimálják egyrészt, birodalmi hagyományaik-múltjuk fölélesztésével, föltámasztásával kísérleteznek másrészt; nem akarnak semmiféle mintát követni, kivált a nyugatit nem, hanem saját, egyedülálló, egyedi útjukat kívánják járni, civilizációs és birodalmi örökségükre építve-támaszkodva-hivatkozva. Ezért civilizációról beszélni manapság politikailag korántsem ártatlan vagy semleges dolog: a civilizáció ma politikai ideológia is (lásd például Zhang Weiwei The China Wave: The Rise of a Civilizational State című, online könyvtárunkból letölthető könyvét, vagy Alekszandr Dugin könyvtárunkból kölcsönözhető könyveit), amely politikai-geopolitikai törésvonalakat teremt és igazolja az offenzív geo- és birodalmi politikákat. Épp ezért van sürgetően szükség civilizációszociológia, amely megmutatná, hogy a civilizációk nem (vagy ma sem) csupán kulturális formációk, melyek világlátásban, vallásban, életmódban, életvitelben fejeződnek ki, hanem egyben politikai, katonai formációk is.

Kalberg Weber civilizációszociológiájának rekonstrukciójával egy új Webert kíván prezentálni, olyat, aki különbözik a Protestáns etika és a kapitalizmus szelleme Weberétől és az általa uralt Weber-képtől. Ez utóbbi szerint Weber alapkérdése az volt, hogy miért Nyugaton és csakis Nyugaton, másutt (Kínában vagy Indiában) meg miért nem jöttek létre olyan kulturális jelenségek (például racionális kapitalizmus tudomány, jog, állam), amelyek – legalábbis mi szívesen képzeljük így – egyetemes jelentőségűek (VVGE, 9–12.). Vagyis, másként fogalmazva, Webert a nyugati civilizáció sajátossága, egyedisége és egyedülállósága érdekelte, a többi csak annyiban, hogy azokban miért nem jött létre, ami a nyugatiban, azok miért nem jár(hat)ták be azt az utat, amit a nyugati, hogy tehát a nyugati fejlődés miért egyszeri és meg nem ismételt. Kalberg ezzel szemben amellett érvel, hogy Weber alapkérdése az volt, hogy egyes (nyugati és keleti) civilizációk miként és miért lettek olyanok, amilyenek, egyediek, sajátosak, a többitől különbözőek, és miben áll sajátosságuk, egyediségük, különbözőségük. Kétségtelen, hogy Weber nyugatcentrikus kutatási kérdéssel (miért a Nyugaton és csakis a Nyugaton) indítja útjára civilizációszociológiáját, de, állítja Kalberg, „vallásszociológiai” (igazából összehasonlító társadalom- és gazdaságszociológiai) kutatásaiban civilizációszociológiája megszűnt nyugatcentrikus lenni: egyes civilizációk sajátosságainak-egyediségének és történeti fejlődési pályájuk sajátosságainak és egyediségének feltárására, megértésére és magyarázatára irányult.

E weberi civilizációszociológia két kulcsfogalma Kalberg rekonstrukciója szerint az „életszféra” és a „racionalitás”. A civilizációt Weber életszférák (vallás, gazdaság, jog és kormányzás) és azok egymáshoz való viszonya által konstituálódóként ragadta meg; az empirikus-szociológiai kutatás a civilizációk sajátos racionalitásának feltárására irányult, arra, hogy mely életszférákat milyen szempontok szerint és milyen irányba racionalizálták, valamint arra, hogy ezek a racionalizálások miként viszonyultak egymáshoz. A Protestáns etika utáni Weber tehát, állítja Kalberg, egyes civilizációk, köztük a nyugati sajátos racionalitásait akarta feltárni; az „új Weber” civilizációszociológiájának célja, hogy összehasonlító történeti vizsgálattal megvilágítsa a civilizációk közötti különbségeket, azonosítsa azokat a tényezőket, amelyeknek köszönhetően egyes civilizációk sajátos fejlődési utakat jártak be, azokat az életszférákat racionalizálták, amelyeket, és olyan irányba, amilyenbe, meg olyan szempontok szerint, amilyenek szerint. A civilizációk weberi szociológiája, szól Kalberg tézise, nem csupán azt kívánja megérteni és magyarázni, hogy miért nem alakult-alakulhatott ki Kínában vagy Indiában az, ami Nyugaton (miért a hiány), indirekt módon bizonyítván ezzel, hogy miért Nyugaton és csakis Nyugaton, hanem az is, hogy miért épp az alakult ki Kínában vagy Indiában, ami kialakult. Kína vagy India az „új Webernél” nem a Nyugat tükrei, amelyekben a Nyugat megpillanthatja és igazolva láthatja egyediségét és kivételességét, hanem Kínának és Indiának is megvan a maguk egyedisége és kivételessége.

Ha Kalberg tézise helytálló, akkor is nyitva marad a kérdés: a racionalitás és az életszféra kulcsfogalmaival dolgozó civilizációszociológia tényleg az, amire ma, a civilizációs államok korában sürgetően szükségünk van? Elégséges-e? Megfelelő-e. Ha nem, akkor egy ilyen, más kulcsfogalmakkal (is) dolgozó civilizációszociológiához kínál-e használható útmutatót Weber?

Fotó: Pixabay

Ajánlott olvasmányok:

Müller, Hans-Peter: Max Weber. Eine Spurensuche. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) (Lásd hozzá a Hét könyve sorozatunkban írt ajánlónkat!)

Takó Ferenc: Max Weber Kínája. A protestáns etika és a mandarinátus szelleme. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)

Lebow, Richard Ned: Max Weber and International Relations. (Online könyvtárunkból letölthető.)

Kalberg, Stephen: Max Weber's Comparative-Historical Sociology Today. Major Themes, Mode of Causal Analysis, and Applications. (Online könyvtárunkból letölthető.)