A hét könyve

N. J. Enfield - Language vs. Reality

Fotó: Blackwell's

A nyelv legveszélyesebb tulajdonsága, hogy lehetővé teszi számunkra, hogy olyasmit mondjunk, ami nem igaz. A veszély nem egyszerűen az, hogy a nyelv által félre lehetünk vezetve, meg lehetünk tévesztve, át lehetünk verve, hanem hogy a hazugság a szociális koordinációban sokkal hatékonyabb tud lenni, mint az igazság. N. J. Enfield: Language vs. Reality című könyvét ajánljuk.

Alapkérdése, hogy mire jó a nyelv, mit ad nekünk, mit csinál velünk. Központi gondolata, hogy világunkat nyelvvel teremtjük. De milyen értelemben? Illetve és mindenekelőtt – hisz’ nem vagyunk istenek – milyen értelemben nem? Nyelvünknek, szól Enfield válasza, nincs közvetlen, mágikus vagy másmilyen hatalma a nyers valóság fölött. Ha kimondjuk a megfelelő szavakat: „Legyen világosság!” vagy „Legyen sötétség!”, azzal nem lesz sem világosság, sem sötétség. Bizonyos értelemben azonban mégis mondhatjuk, hogy nyelvvel teremtjük a világot, ám ez Enfield szerint nem (teher)mentesít minket az alól, hogy számba vegyük, elfogadjuk a nyers, fizikai-objektív valóságot. Ha nem tesszük, az egyenlő az öngyilkossággal. Akkor hát milyen értelemben teremtjük nyelvvel a valóságot? Az elmekutatók régóta tudják, hogy az emberi ész nem az igazság kutatásának ideális eszköze. Észlelésünk és gondolkodásunk folyton áldozatul esik különféle elfogultságainknak és fogyatékosságaiknak. Enfield könyvének nagy része arról szól, hogy milyen szerepet játszik ebben a nyelv. A kognitív tudomány képviselői közül egyesek amellett érvelnek, hogy az ész nem az objektív igazság megtalálása céljából fejlődött ki, hanem mások meggyőzésére, a viták megnyerésére, cselekvéseink, döntéseink mások előtti igazolására, védelmére. Az ész ezek szerint nem episztemikus, hanem szociális eszköz, mely funkcióját be tudja tölteni attól függetlenül, hogy a használatával előállított termékek, a kijelentések igazak-e. Nagyon hasonlót állít Enfield a nyelvről, azt, hogy a nyelv szociális eszköz, a szociális koordináció infrastruktúrája, nem pedig a megismerésé. Könyvének alcíme éppen ezért lett ez: Miért jó a nyelv az ügyvédeknek és rossz a tudósoknak.

A tudós az igazság megismerésére, az ügyvéd a meggyőzésre törekszik, a meggyőzés során pedig nem kifejt, hanem véd, nem az igazságot akarja, hanem a győzelmet. Egy tudós akár egymagában is dolgozhat, eredményesen végezheti munkáját, az ügyvéd ellenben nem, munkája szükségképp szociális, elsődleges eszköze a nyelv – a nyelv, ami nem a megismerés, feltárás, napfényre hozás, belátás, egyetértésre jutás eszköze, hanem összeszervezésé, összehangolásé és ezzel a hatóerős, győzedelmes beszédé; nyelv nélkül nincs együtt-cselekvés, de nincs az együtt-cselekvés alanya sem. Az alapgondolat, hogy a nyelv a szociális koordináció infrastruktúrájának szerepét tölti be, Enfield szerint segít nekünk megérteni a nyelv alkalmatlanságait, azt, hogy miért hagy minket cserben úgy, ahogy cserben hagy, miért olyan homályos, zavaros, hozzávetőleges, megtévesztő, amilyen, és miért bizonyul elégtelennek, amikor megpróbálunk leírni egy tapasztalatot vagy megragadni egy érzést. Az alapgondolat, hogy a nyelv a szociális koordináció eszköze, Enfield szerint egyúttal azt is segít nekünk megérteni, hogy miért jó a nyelv arra/abban, amire/amiben jó: irányítani (ráirányítani valamire) az emberek figyelmét, keretezni-átkeretezni a helyzetet, játszani az emberek elfogultságaival, hangolni az interakciókat, menedzselni a hírnevet, szervezni-szabályozni a szociális életet. Ehhez nem szükséges az igazság, a nyelv szociális funkcióját attól függetlenül is betölti, hogy úgy vagy nem úgy mondja a dolgokat, ahogyan azok vannak. A nyelv legveszélyesebb tulajdonsága, hogy lehetővé teszi, hogy olyasmit mondjunk, ami nem igaz. A veszély nem egyszerűen az, hogy a nyelv által félre lehetünk vezetve, meg lehetünk tévesztve, át lehetünk verve, hanem hogy a hamisság a szociális koordinációban sokkal hatékonyabb tud lenni, mint az igazság.

A különféle természetfeletti entitásokba vagy összeesküvés-elméletekbe való hit ereje az állítások és a velük leírni szándékozott valóság közötti szakadáson alapul. Ha az emberek egy csoportja kollektíve egy valószínűleg nem igazat állít, akkor az állítás (annak megtétele) az egyének csoport iránti elkötelezettségének, hűségnek a legmegbízhatóbb jele. A valószínűtlennek tehát nagyon is van szociális hatóereje, a valószínűleg nem igaz hatékonyabban koordinál, mint a minden bizonnyal igaz, a képtelenség hatékonyabb szervező-építő eszköz, mint az igazság. Az ilyenekben való hit uniformissal szolgál, s ha van uniformis, akkor van sereg is. Ám van olyan pont, ahol bejelentkezik a valóság, a nyers, fizikai-objektív valóság. A katonák hitet tehetnek mágikus eszmék mellett, mindazonáltal a csatamezőn ki vannak téve a nem mágikus valóságnak. Ha röpül feléjük a golyó, azt sem (varázs)szavak, sem hitek, nem állítják meg. Ezért nem lehet azt mondani, hogy nincs valóság a beszédvalóságon kívül, vagy hogy a valóság az, amit valóságnak mondunk. Kételkedhetünk persze az objektív-fizikai valóságban, lehetnek emellett akár erős, kényszerítőnek tűnő érveink is, de előbb-utóbb meg fogunk hajolni e valóság előtt, mégpedig törvényszerű és megjósolható módon. Mert ez a túlélésünk feltétele. Kételkedhetünk a fizikai-objektív valóságban, tagadhatjuk létét, és akkor nyugodtan távozhatunk a harmadik emeleti lakásunkból az ablakon át. Figyelembe venni, méltányolni az objektív valóságot a túlélés érdekében azonban más, mondja Enfield, mint valóság körül és valósággal embereket összeszervezni-összehangolni. Ez utóbbi eszköze a nyelv, mely nem a valóságot, hanem a valóság egy változatát teremti meg, egyetértésünkkel hoz, szervez és hangol össze minket egy valóság köré és egy valósággal, ha például kapcsolatot akarunk létesíteni másvalakivel, befolyásolni valakit, megszerezni más segítségét, támogatását, kiértékelni egy helyzetet, megfejteni, mi, miért történt, kitalálni, mit tegyünk. Ez a közzé és közössé tett valóság az, amely a szociális koordinációt lehetővé teszi; ez csak egy verziója a valóságnak, de ez az egyetlen olyan verziója, amelyiket a nyelvvel teremtünk.

Enfield válaszát alapkérdésére (Mire jó a nyelv, mit ad, mivel szolgál nekünk, és mit csinál velünk?) három etapban fejti ki, könyvét három részre osztja. Az elsőben (1—3. fejezet) a szavak és fizikai realitás viszonyát tárgyalja. A másodikban (4—7. fejezet) azt, hogy a nyelv nem csupán leegyszerűsíti, elferdíti, hanem képes befolyásolni, megmásítani, felülírni észleléseinket, tapasztalatainkat, emlékeinket, gondolkodásunkat, és miként teszi ezt. A harmadik rész (8—11. fejezet) esettanulmányokon keresztül a keretezés és a történetalkotás, történetmesélés hatóerejét, meggyőzésben, értelemadásban és szociális kohézióban játszott szerepét tárja fel. Végül, a zárófejezetben Enfield reflektál annak implikációira, amit a három etapban megtanulhattunk arról, hogy mit tesz a nyelv velünk, mit ad nekünk és mit vesz el tőlünk.

Fotó: Pixabay

Ajánlott olvasmányok:

Enfield, N. J.: The Utility of Meaning. What Words Mean and Why. (Online könyvtárunkból letölthető.)

Enfield, N. J.: Relationship Thinking. Agency, Enchrony, and Human Sociality. (Online könyvtárunkból letölthető.)

Enfield, N. J.: The Anatomy of Meaning. Speech, Gesture, and Composite Utterances. (Online könyvtárunkból letölthető.)

Barkovich, Alexander: Informational Linguistics. The New Communicational Reality. (Online könyvtárunkból letölthető.)

Antonius Weixler (et al.): Postfaktisches Erzählen? Post-Truth − Fake News – Narration. (Online könyvtárunkból letölthető.)