Jókai Mór, magyar író
Forrás: Wikipédia

Emlékév Jókai Mór (1825. február 18 - 1904. május 5.) születésének 200. évfordulója alkalmából.

Önnek/neked melyik a kedvenc Jókai-regénye(d)? Kérjük írják/írjátok meg nekünk a címét! Ezek közül mi minden hónapban kiválasztunk egyet és abból egy idézetet közzéteszünk a könyvtár faliújságján, honlapján és facebook-oldalán.

A jelöléseket a fszek1503@fszek.hu email-címre várjuk!

Könyvborítók forrása: Moly.hu

Augusztusi kedvenc: A kőszívű ember fiai

Részlet A kőszívű ember fiai c. regényből

"…Baradlay Kazimir szív-verőcér-kövesülésben szenved […] évtizedek óta […]

„Még hatvan perc!”

– Kérem önt, Marie – folytatta. Amiket most mondok, […] Írja fel ön […]

A nő készen teljesítette a parancsot, leült az ágy melletti kisasztalhoz és leírta […] Mikor készen volt vele, a férj folytatá.

– Ön hű és engedelmes nő volt teljes életében, Marie. Ön minden szavamat teljesítette, amit parancsoltam. Még egy óráig leszek önnek ura. De amit ez óra alatt önnek eléje mondok, az önnek egész életét betöltendi. Én még halálom után is ura fogok önnek maradni. Ura, parancsolója, kőszívű zsarnoka. […] Egy nagy művet alkottam, melynek nem szabad velem együtt összeroskadni. A föld ne mozogjon, hanem álljon. – S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele. […] Van három fiam, ki fölvált, midőn én porrá leszek. Írja ön, Marie, mi dolguk lesz fiaimnak halálom után."

…

"– Három fiam, mind nagyon fiatal még arra, hogy helyemet elfoglalhassa. Elébb járják ők ki az élet iskoláit; önnek nem szabad őket addig látni. Ne sóhajtson ön, Marie! Nagy gyermekek már; nem hordozhatók ölben.

Legidősebb fiam, Ödön, maradjon a szentpétervári udvarnál. Most még csak követségi titkár, idővel magasabbra lesz hivatva. Az a hely jó iskola lesz neki. A természet és ferde hajlamok sok rajongást oltottak szívébe, ami fajunkat nem idvezíti. Ott majd kigyógyítják mindabból. […] Ott megtanulja ismerni a különbséget az emberek között, akik jogosan születnek – és jogtalanul világra jönnek. […] Ott majd elfásul rajongása […] Hagyja neki fenékig üríteni az élvezetek poharait. Nézze el túlcsapongó szeszélyeit, ezeket át kell élni annak, ki a közöny magaslatára akar jutni. […]

– Azt a leányt – folytatá halkan a beteg –, ki miatt el kellett neki hagynia e hazát, igyekezzék ön férjhez adni. […] Vagyont mi adhatunk hozzá. Ha makacsul megmaradna e némber határozatánál, járjon ön utána, hogy a leány atyja áttétessék Erdélybe. […] Ödön kinn maradjon mindaddig, míg ők innen el nem távoznak, vagy Ödön odakünn meg nem házasodik."

…

"– Második fiam, Richárd, még egy évig marad a királyi testőrségnél. De ez nem életpálya. […] Innen lépjen át a lovassághoz; ott szolgáljon ismét egy évig, s akkor igyekezzék a táborkarba bejutni. […] Az én fiam törjön utat mások előtt. Lesz Európának háborúja, ha egyszer megkezdődik a földindulás. […] Egy Baradlay Richárd számára azonban sok végeznivaló lesz. Dicsősége mindnyájunkra fog világítani! – Richárd ne nősüljön soha. Az asszony csak útjában volna neki. Az ő feladata legyen: emelni testvéreit. – Milyen dicső ajánlólevél egy testvér, ki a csatában elesett!... Marie, ön nem ír? Csak nem sír ön talán? Kérem, Marie, ne legyen most gyönge; […]

A nő nem merte mutatni fájdalmát, és írt csendesen.

- Harmadik fiam, a legifjabb, Jenő: az én kedvencem. Nem tagadom, hogy a legjobban szerettem őt mind a három között. Ő nem fogja azt soha tudni. Mert hiszen úgy bántam vele, mintha mostohája volnék. Tovább is úgy bánjék ön vele. Maradjon Bécsben és szolgáljon a hivatalban, és tanulja magát fokrul fokra felküzdeni. Ez a küzdelem neveli őt simának, okosnak és eszesnek. Tanuljon minden lépést ésszel és kedéllyel mások előtt elnyerni. Legyen mindig kényszerítve arra, hogy kedvében járjon azoknak, akiket ismét mint lépcsőket fog felhasználni, hogy magasabbra emelkedjék. Nem kell őt hazulról kényeztetni, hogy tanulja meg felhasználni az idegent és minden embernek mérlegelni az értékét. Ápolni kell benne a nagyravágyást;"

…

"– Ily három erős oszlop fönn fogja tartani azt a művet, amit én alkottam. Egy diplomata – egy katona – egy főhivatalnok. Miért nem építhettem még tovább, amíg ők megerősödnek, amíg helyeiket meg tudják állni! Marie! Nőm! Baradlayné asszony! Én kérem, én kényszerítem […] önt, hogy cselekedje azt, amit önnek rendelek."

…

"– Semmi érzelgés, az idő rövid. Én nemsokára megtérek atyáimhoz, itt hagyom fiaimnak, mit őseim rám hagytak. De házam az eszmék vára marad."

…

"– […] Egy nő, egy özvegy mit tehetne azon munkában, melyben egy férfi összeroskadt?Megmondom azt. Hat héttel halálom után ön férjhez fog menni.

A nő kiejté a kezéből a tollat.

– Én akarom azt – folytatá szigorúan a kőszívű ember. – Kijelöltem előre, akihez nőül fog menni. Ön Rideghváry Bencének fogja nyújtani kezét.

Itt a nő nem bírt magával többé, elhagyta az íróasztalt, s odarohanva férje ágya mellé, összeroskadt, és annak kezét megragadva, a legforróbb könnyekkel áztatá azt."

…

"– Marie, hagyja ön abba! Most nincs idő az ön sírására. […] Úgy kell lenni, ahogy mondtam. Ön fiatal még; nincs negyvenéves. […] Én nagyon szerettem önt. Hiszen tudja azt jól. – Az első évben született legidősb fiam, Ödön, a másodikban második fiam, Richárd, a harmadikban a legifjabb, Jenő. – Akkor egy súlyos betegséggel látogatott meg Isten, amiből mint nyomorék támadtam föl. Az orvosok megmondták, hogy a halálé vagyok. Egyetlen csók, mit az ön édes ajka ad nekem, meg fog ölni. És én itt haldoklom az ön oldala mellett már húsz év óta […] és húsz év óta nem volt ön egyéb, mint egy haldokló ápolónéja. […] Lettem rideg, kiszámító, hozzájárulhatlan. Csak a jövendőnek éltem. Egy oly jövendőnek, mely nem egyéb, mint a múlt örökkévalósága. […] Ebben örökítettem meg nevemet. E néven a jelenkor átka fekszik, de a jövendő áldása ragyog. E névért szenvedett Ön oly sokat, Marie. – Önnek még boldognak kell lenni az életben.

A nő zokogása tiltakozott e szó ellen.

– Én úgy akarom! – szólt a férfi, és elrántotta tőle kezét. […] Semmi érzelgés, semmi könny, én akarom, hogy ne sírjon. Nem veszünk búcsút. Lelkemet önre hagytam, s az nem fogja önt elhagyni soha, az számon kérendi öntül minden reggel, minden este, hogyan töltötte ön be azt, amit önnek végső órámban meghagytam. Én itt leszek! Mindig itt leszek!

A nő úgy reszketett.

A haldokló pedig csendesen egymásra téve kezeit, s töredezett hangon rebegé:

– Az óra végire jár… Az orvosnak igaza volt… Már nem fáj semmi… […]

az a nagy homályos alak, mely előtűnt a semmivélét sötétségébül, közelített visszaparancsolhatatlanul, s nem várta meg, míg a nagy, hatalmas, kőszívű ember elmondja, mi parancsolnivalója van még ezen a világon, s rátette arcára láthatatlan kezét."

…

A nő pedig, midőn látta, hogy a végső perc betölt, s férje halva van, odarogyott

térdre az íróasztal mellé, s két összekulcsolt kezét a teleírt papírra fektetve rebegé:

– Halld meg, uram Isten, és úgy bocsásd szíved elé árva lelkét! És úgy légy neki

irgalmas a túlvilágon, ahogy én fogadom és esküszöm előtted, hogy mindezen rossznak, amit ő végleheletével parancsolt, az ellenkezőjét fogom teljesíteni Teelőtted! Úgy segíts meg engem, véghetetlen hatalmasságú Isten!..."

Júniusi kedvenc: Névtelen vár

Részlet a Névtelen vár c. regényből

"A napok eközben múltak, a Névtelen Vár lakóira nézve a maguk szokott egyhangúságában. A szeptember gyönyörű meleg idővel köszöntött be; Magyarországon a hosszú ősz kárpótolja a rövid tavaszt, s mintha a takarékos anya a májusból eltett ajándékokat most szedegetné elő, illatos ibolyábal, érett szamócával lepi meg gyermekeit.

A tópart hemzsegett a sok dévaj gyerektől, akik meztelen lubickoltak a vízben, lármájuk felhangzott a Névtelen Várig. ÉsLajos értette Marie arcán azt a búskomorságot. Ő egyetlen ártatlan tündéri gyönyörétől van eltiltva.Más úrileánynak annyiféle öröme van: neki semmi. Őt nem mulattatják hízelgő udvarlók, nem ingerli a táncvigalmak hevélye; […] színházat sohasem látott. Egy barátnéja nincs, akivel gondolatait kicserélhetné, akivel együtt megszólhatná az embereket, s nevethetne a bolondokon, akiket szépsége elkábított, és akit pompás toalettjével irigységre költhetne, ami az élet fő gyönyörűsége. Neki nincsenek más hízelgői, mint a macskák […].

Az volt az egyetlen öröme még; a hullámvilág. Ez volt neki a bál, a színház, a hangverseny; a nagyvilág. […] Ezt vette el tőle az a végzetes ijedelem.

Ismét megtelt a hold: még mindig meleg volt, a tó szélén nyíltak a kövér nimfeák tulipánjai. Lajos megszánta a leányt, amint látta, mily keservesen nézi az ablakából az aranycsillámú víztükröt.

– Jöjjön, Marie. Hozza úszóruháját – mondta neki -, kísértse meg. Én ott leszek az Ön közelében. Őrködni fogok, hogy semmi meg ne ijessze. Aztán nem megyünk messze, csak itt maradunk az öbölben.

Ah, mint megörvendezteté e szóval a leányt! Az táncolt, szökellt örömében. Kedves Lajoskájának nevezte érte. Futott a Melusine-köntösét előkeresni, előresietett a tópart felé; Lajosnak úgy kellett utánafutni. Hanem aztán mentül közelébb ért az öltöző-kunyhóhoz, annál tartózkodóbb lett, s mikor annak a küszöbén megállt, azt mondta Lajosnak:

– Nézze csak, hogy dobog egyszerre a szívem.

S megfogva a kezét, odaszorítá azt kebléhez, hogy érezze az.

– Miért?

– Hát én tudom?

Mire Lajos a csónakkal előjött a fűzfák közül, a szép najád is kilépett öltöző-kunyhójából. A holdfényt egész odáig hozta a lábaihoz a csacska hullám.

A leány letérdelt a kinyúló rezgőpadra, s tenyerére támaszkodva lehajtá arcát a hullámhoz, és megcsókolta azt. – Az volt a szeretője. Megvallotta neki.

Azután csendesen leereszkedett a vízbe, mint szoká; de az első percben, midőn elmerült, ijedten sikolta fel, s kezével a csónak szélébe kapaszkodott.

– Lajos! Emelj ki! Én nem tudok úszni többé. – Félek.

És ezzel vége volt a régi gyönyörnek.

A leány szomorúan hagyta el kedvenc elemét, és sírt belé. Hogyne? Mikor a szeretője hűtlen lett hozzá? Hogyne, mikor megtudta, hogy a kedvesétől örökre el kell válni. Nem úszhatik többet.

E naptól fogva nagyon hallgatag lett.

„Megállj csak – gondolá magában a férfi, dú-fúlva dühében –, majd eljön a tél, akkor befagy a tó, akkor rád lesek a bozótban, ahol lakol: s akárki vagy, homunculus, triton vagy csodaszörny; elejtelek!”

Márciusi kedvenc: Fekete gyémántok

Részlet a Fekete gyémántok Mielőtt ember lett volna a földön c. fejezetéből

"A pliocénben semmi állat sem fogyasztotta a fát. Nőtt az egymásra. Hatszáz lábnyi föld alatti erdők rétegei bizonyítják, hogy ezredévekig egyik erdő a másik romjain nőtt fel, s ismét egymást temette el.

Aztán az erdőbőségnek más következése is volt.

Tudja azt minden ember, hogy a falevél a megfordított állati tüdő. A tüdő élennyel táplálkozik, s azótot lehel vissza, a falevél pedig az azótot szívja fel táplálékul, s élenyt lehel ki.

Az ősvilágban tehát ezerszerte több volt az éleny, mint most, a légkör csaknem egészen abból állt. Az állatok serege nem volt képes azt elfogyasztani, a növényóriások működése túlnyomó volt az állatoké felett.
…
Hisz itt csak egyetlen fának kell az erdőben meggyulladni, hogy egyszerre a világ olthatatlanul lángba boruljon.
…
Hanem támaszthat tüzet a földön tiszta, derült idővel – „a tűzgolyó”.

Egyike azoknak a lángfarkú meteoroknak, amik Lőrinc éjszakáján berajongják az eget;…

Igaz, hogy tízezer közül egy eset, hogy azokból valamelyik a földre leessék. És a földre leesők közül ismét tízezer közül egy hull véletlenül oly tárgyra, mely meggyulladhat tőle. De ilyen százmilliomodik eset mégis fordul elő.
…
Tehát egy ilyen százmilliomodik hullása az égi tűznek a pliocén egyik késő ezredében felgyújtotta a halomra dűlt erdőt, s azzal lángba borult az egész növénylakta föld.

Nap lett egyszerre az éjszakából!
…
A lángtengerek összeölelkeztek körös-körül, s az égig érő lángforgatagok átcsaptak a szomszéd kontinensekre.

Az állatok menekültek a mocsárokba, folyamokba, tengerekbe, fel Szibéria havas mezőire, ki Ázsia, Afrika erdőtlen, köves pusztáira.

A világégés a pólusokig elhatott; a passzát és a monszun minden szele tűzfelhőket hajtott maga előtt; az ezredek óta feltornyosult jéghegyek egyszerre elkezdtek olvadni a tűzfergeteg alatt, a rettentő ár aláhömpölyödött egyszerre, mint egy Istentől elszabadult őrült tenger, a világra, söpörve maga előtt a felforgatott hegyeket, a letörölt országokat, elöntve a mély völgykebleket, betöltve iszappal a hegyláncok közeit, tengercsigákat torlasztva fel a magas bércvágányokban, s összesajtolva sziklatördelékkel a lezúzott égő erdőket.
…
A megolvadt jégsark eloltá az égő világot, s egy új, sima táblát temetett föléje.
…
Ez új lap: a legutolsó földalakítás.

E táblára van rajzolva a mi világunk.

Hány év kellett arra, míg ez új iszapból a legelső fű ismét kizöldült? S hány évi távolban van az első fűszáltól az első ember – a semmit nem tudó, a semmivel nem bíró, a meztelenül született, tehetetlen, mindent kölcsönkérő ember?

Az agyagréteg alatt ott feküsznek a mamutok, dinotheriumok, masztodonok, machaerodusok, az egész föld be van hintve velük. Nincs ország, ahol fölöttük ne járnánk.

Óriási barlangokban halommal feküsznek a csontjaik eliszapolva, ellenséges és fűevő állatok együtt, miket csak az ítéletnapi rémület hajthatott ide össze, csak a tűzvihar rémülete, mert vízözön elől nem menekültek volna barlangokba.

És mélyen alattunk ott fekszik az ősvilág egész füvészkönyve. Néhol ötvenlábnyi vastag rétegekben; a hajdankor óriás erdői, mikben négyszázféle külön fajt számláltak meg: pálmák és píniák, a páfrányok és tölgyek és miknek neve sincs már. Valamennyit úgy híjják együtt, hogy: „kőszén”.

A kőszén a tegnapi világnak kővé vált flórája…"

Februári kedvenc: Az arany ember

Részletek Az arany ember XIV. A Szent Borbála végzete c. fejezetéből

"A Szent Borbála most már akadálytalanul haladt a maga útján fölfelé, s Timárnak nem volt egyéb baja a mindennapi vesződségen kívül a vontatókkal.
…
Mit álmodol ébren és behunyt szemmel erről a fehér arcról? Ha olyan szép nem volna is, de olyan gazdag; te pedig szegény ördög vagy. Mire való egy ilyen fickónak, mint te vagy, egy olyan gazdag úrleány arcával megtölteni minden gondolatját?

Ha mégis megfordítva volna, s te volnál olyan gazdag, mint ő, s ő volna olyan szegény.

– Milyen gazdag lehet Timéa? – számítgatja a hajóbiztos, hogy saját magát kétségbe ejtse, s elszoktassa hiú ábrándozásáról.
…
Az izzó fénysarló a Duna tükrét érte.

Timárnak úgy tetszék, mintha az a hold valóban emberi arc volna, mint ahogy a naptárakban festik, s ferde szájával valamit beszélne hozzá.

Csakhogy a hold beszédét még mindig nem lehet érteni; az idegen nyelv.
…
Timár mintha válaszokat kapna kérdéseire. Melyikre? Valamennyire. A szívdobogására-e vagy a kiszámítására? Mindenikre.

Csakhogy nem lehet még a feleleteket kibetűzni.
…
Egész a „győri Duna”-ágig nincs már semmi félelmes tárgy az útban.

De van!

Fűzitőn alul egy gyenge kis roppanás hangzott a víz alatt; de erre a roppanásra rémülten ordíta a kormányos a vontatóknak: „megállj!”.

Timár is elhalaványodott, és megmeredve állt egy percig.

A rémület először tükröződött az útban arcvonásain.

– Tőkére mentünk! – kiálta a kormányosnak.

A nagy erős ember, a kormányos, eszét veszítve hagyta ott a kormányt, s sírva, mint egy gyermek, futott végig a hajófödözeten a kabin felé.

– Tőkére mentünk!

Igenis, az történt. A Duna, mikor megárad, elszaggatja a partjait, s az onnan letépett nagy fákat behömpölygeti a medrébe; azokat a gyökereikhez tapadt földtömegek a víz alá húzzák, s a felfelé vontatott terhes hajó nekimegy a tuskónak, s kilyukasztja a fenekét.
…
– Végünk van! – ordítá kormányos, hajóslegény egyszerre valamennyi; s mindannyi elhagyta a helyét, s futott batyuját, ládáját a dereglyébe menteni.

A hajó keresztbe fordult ár ellenében, s elkezdett az elejénél lefelé süllyedni.
…
Timár felszakítá Timéa kabinjának ajtaját.

– Kisasszony! vegye fel gyorsan öltönyét, nyalábolja fel azt a ládikót ott az asztalon; hajónk elsüllyed. Menekülni kell.
…
A Szent Borbála végzete iszonyú gyorsan tölt be.

A hajó orrával lefelé elmerült, s nehány perc múlva csak a födélzete meg az árbócfa a lelankadt vontatókötéllel látszott ki a vízből.

– Induljunk! – parancsolá Timár az evezőknek s a dereglye elkezdett a part felé haladni.

– Hol van önnek a ládikója? – kérdé Timár a leánytól, mikor már jót haladtak.

– Itt van! – mutatá Timéa a magával hozott dobozt.

– Szerencsétlen! Hisz ez a török dulcsászás doboz, nem a ládikó.

Timéa bizony azt a csemegés dobozt menté meg, amit új testvérének, annak a másik leánynak hozott ajándékba, s ott hagyta helyette a ládikót, melyben minden vagyona volt. Az ott maradt az elmerült kabinban.

– Vissza a hajóhoz! – kiálta Timár a kormányosra.

– Csak nem bolondult meg valaki, hogy a víz alá menjen valamit keresni – morgá Fabula János.

– Fordíts! ne szólj! én parancsolok.

A dereglye visszatért az elsüllyedt hajóhoz.

Timár nem biztatgatott senkit, kiugrott maga a hajófödélzetre, s annak hágcsóin lement a víz alá merült kajütba.
…
Timéa egy örökkévalóságnak hitte azt a percet, melyet Timár a víz alatt töltött. Egy egész percig volt ott. Ő is vissaztartá lélegzetét azalatt, mintha meg akarná tudni, meddig állhatni ki lélegzetvétel nélkül.

Akkor aztán nagyot sóhajtott, mikor Mihály fejét ismét kiemelkedni látta a vízből.

És arca elmosolyodott, mikor Timár odanyújtá neki a megmentett szekrénykét. Nem a szekrénykeért.

– No biztos úr – kiáltá a kormányos, mikor Timárt felsegíté a dereglyébe –, ön már háromszor ázott el ezekért az összenőtt szemöldökökért! Háromszor!

Timéa azt kérdé Mihálytól halkan: mit jelent görögül az a szó, „háromszor”?

Mihály megmondta neki görögül.

És akkor Timéa ránézett hosszan, és ismétlé halkan e szót:

„Háromszor”."