Jókai Mór, magyar író
Forrás: Wikipédia

Emlékév Jókai Mór (1825. február 18 - 1904. május 5.) születésének 200. évfordulója alkalmából.

Önnek/neked melyik a kedvenc Jókai-regénye(d)? Kérjük írják/írjátok meg nekünk a címét! Ezek közül mi minden hónapban kiválasztunk egyet és abból egy idézetet közzéteszünk a könyvtár faliújságján, honlapján és facebook-oldalán.

A jelöléseket a fszek1503@fszek.hu email-címre várjuk!

Könyvborítók forrása: Moly.hu

Júniusi kedvenc: Névtelen vár

Részlet a Névtelen vár c. regényből

"A napok eközben múltak, a Névtelen Vár lakóira nézve a maguk szokott egyhangúságában. A szeptember gyönyörű meleg idővel köszöntött be; Magyarországon a hosszú ősz kárpótolja a rövid tavaszt, s mintha a takarékos anya a májusból eltett ajándékokat most szedegetné elő, illatos ibolyábal, érett szamócával lepi meg gyermekeit.

A tópart hemzsegett a sok dévaj gyerektől, akik meztelen lubickoltak a vízben, lármájuk felhangzott a Névtelen Várig. ÉsLajos értette Marie arcán azt a búskomorságot. Ő egyetlen ártatlan tündéri gyönyörétől van eltiltva.Más úrileánynak annyiféle öröme van: neki semmi. Őt nem mulattatják hízelgő udvarlók, nem ingerli a táncvigalmak hevélye; […] színházat sohasem látott. Egy barátnéja nincs, akivel gondolatait kicserélhetné, akivel együtt megszólhatná az embereket, s nevethetne a bolondokon, akiket szépsége elkábított, és akit pompás toalettjével irigységre költhetne, ami az élet fő gyönyörűsége. Neki nincsenek más hízelgői, mint a macskák […].

Az volt az egyetlen öröme még; a hullámvilág. Ez volt neki a bál, a színház, a hangverseny; a nagyvilág. […] Ezt vette el tőle az a végzetes ijedelem.

Ismét megtelt a hold: még mindig meleg volt, a tó szélén nyíltak a kövér nimfeák tulipánjai. Lajos megszánta a leányt, amint látta, mily keservesen nézi az ablakából az aranycsillámú víztükröt.

– Jöjjön, Marie. Hozza úszóruháját – mondta neki -, kísértse meg. Én ott leszek az Ön közelében. Őrködni fogok, hogy semmi meg ne ijessze. Aztán nem megyünk messze, csak itt maradunk az öbölben.

Ah, mint megörvendezteté e szóval a leányt! Az táncolt, szökellt örömében. Kedves Lajoskájának nevezte érte. Futott a Melusine-köntösét előkeresni, előresietett a tópart felé; Lajosnak úgy kellett utánafutni. Hanem aztán mentül közelébb ért az öltöző-kunyhóhoz, annál tartózkodóbb lett, s mikor annak a küszöbén megállt, azt mondta Lajosnak:

– Nézze csak, hogy dobog egyszerre a szívem.

S megfogva a kezét, odaszorítá azt kebléhez, hogy érezze az.

– Miért?

– Hát én tudom?

Mire Lajos a csónakkal előjött a fűzfák közül, a szép najád is kilépett öltöző-kunyhójából. A holdfényt egész odáig hozta a lábaihoz a csacska hullám.

A leány letérdelt a kinyúló rezgőpadra, s tenyerére támaszkodva lehajtá arcát a hullámhoz, és megcsókolta azt. – Az volt a szeretője. Megvallotta neki.

Azután csendesen leereszkedett a vízbe, mint szoká; de az első percben, midőn elmerült, ijedten sikolta fel, s kezével a csónak szélébe kapaszkodott.

– Lajos! Emelj ki! Én nem tudok úszni többé. – Félek.

És ezzel vége volt a régi gyönyörnek.

A leány szomorúan hagyta el kedvenc elemét, és sírt belé. Hogyne? Mikor a szeretője hűtlen lett hozzá? Hogyne, mikor megtudta, hogy a kedvesétől örökre el kell válni. Nem úszhatik többet.

E naptól fogva nagyon hallgatag lett.

„Megállj csak – gondolá magában a férfi, dú-fúlva dühében –, majd eljön a tél, akkor befagy a tó, akkor rád lesek a bozótban, ahol lakol: s akárki vagy, homunculus, triton vagy csodaszörny; elejtelek!”

Márciusi kedvenc: Fekete gyémántok

Részlet a Fekete gyémántok Mielőtt ember lett volna a földön c. fejezetéből

"A pliocénben semmi állat sem fogyasztotta a fát. Nőtt az egymásra. Hatszáz lábnyi föld alatti erdők rétegei bizonyítják, hogy ezredévekig egyik erdő a másik romjain nőtt fel, s ismét egymást temette el.

Aztán az erdőbőségnek más következése is volt.

Tudja azt minden ember, hogy a falevél a megfordított állati tüdő. A tüdő élennyel táplálkozik, s azótot lehel vissza, a falevél pedig az azótot szívja fel táplálékul, s élenyt lehel ki.

Az ősvilágban tehát ezerszerte több volt az éleny, mint most, a légkör csaknem egészen abból állt. Az állatok serege nem volt képes azt elfogyasztani, a növényóriások működése túlnyomó volt az állatoké felett.
…
Hisz itt csak egyetlen fának kell az erdőben meggyulladni, hogy egyszerre a világ olthatatlanul lángba boruljon.
…
Hanem támaszthat tüzet a földön tiszta, derült idővel – „a tűzgolyó”.

Egyike azoknak a lángfarkú meteoroknak, amik Lőrinc éjszakáján berajongják az eget;…

Igaz, hogy tízezer közül egy eset, hogy azokból valamelyik a földre leessék. És a földre leesők közül ismét tízezer közül egy hull véletlenül oly tárgyra, mely meggyulladhat tőle. De ilyen százmilliomodik eset mégis fordul elő.
…
Tehát egy ilyen százmilliomodik hullása az égi tűznek a pliocén egyik késő ezredében felgyújtotta a halomra dűlt erdőt, s azzal lángba borult az egész növénylakta föld.

Nap lett egyszerre az éjszakából!
…
A lángtengerek összeölelkeztek körös-körül, s az égig érő lángforgatagok átcsaptak a szomszéd kontinensekre.

Az állatok menekültek a mocsárokba, folyamokba, tengerekbe, fel Szibéria havas mezőire, ki Ázsia, Afrika erdőtlen, köves pusztáira.

A világégés a pólusokig elhatott; a passzát és a monszun minden szele tűzfelhőket hajtott maga előtt; az ezredek óta feltornyosult jéghegyek egyszerre elkezdtek olvadni a tűzfergeteg alatt, a rettentő ár aláhömpölyödött egyszerre, mint egy Istentől elszabadult őrült tenger, a világra, söpörve maga előtt a felforgatott hegyeket, a letörölt országokat, elöntve a mély völgykebleket, betöltve iszappal a hegyláncok közeit, tengercsigákat torlasztva fel a magas bércvágányokban, s összesajtolva sziklatördelékkel a lezúzott égő erdőket.
…
A megolvadt jégsark eloltá az égő világot, s egy új, sima táblát temetett föléje.
…
Ez új lap: a legutolsó földalakítás.

E táblára van rajzolva a mi világunk.

Hány év kellett arra, míg ez új iszapból a legelső fű ismét kizöldült? S hány évi távolban van az első fűszáltól az első ember – a semmit nem tudó, a semmivel nem bíró, a meztelenül született, tehetetlen, mindent kölcsönkérő ember?

Az agyagréteg alatt ott feküsznek a mamutok, dinotheriumok, masztodonok, machaerodusok, az egész föld be van hintve velük. Nincs ország, ahol fölöttük ne járnánk.

Óriási barlangokban halommal feküsznek a csontjaik eliszapolva, ellenséges és fűevő állatok együtt, miket csak az ítéletnapi rémület hajthatott ide össze, csak a tűzvihar rémülete, mert vízözön elől nem menekültek volna barlangokba.

És mélyen alattunk ott fekszik az ősvilág egész füvészkönyve. Néhol ötvenlábnyi vastag rétegekben; a hajdankor óriás erdői, mikben négyszázféle külön fajt számláltak meg: pálmák és píniák, a páfrányok és tölgyek és miknek neve sincs már. Valamennyit úgy híjják együtt, hogy: „kőszén”.

A kőszén a tegnapi világnak kővé vált flórája…"

Februári kedvenc: Az arany ember

Részletek Az arany ember XIV. A Szent Borbála végzete c. fejezetéből

"A Szent Borbála most már akadálytalanul haladt a maga útján fölfelé, s Timárnak nem volt egyéb baja a mindennapi vesződségen kívül a vontatókkal.
…
Mit álmodol ébren és behunyt szemmel erről a fehér arcról? Ha olyan szép nem volna is, de olyan gazdag; te pedig szegény ördög vagy. Mire való egy ilyen fickónak, mint te vagy, egy olyan gazdag úrleány arcával megtölteni minden gondolatját?

Ha mégis megfordítva volna, s te volnál olyan gazdag, mint ő, s ő volna olyan szegény.

– Milyen gazdag lehet Timéa? – számítgatja a hajóbiztos, hogy saját magát kétségbe ejtse, s elszoktassa hiú ábrándozásáról.
…
Az izzó fénysarló a Duna tükrét érte.

Timárnak úgy tetszék, mintha az a hold valóban emberi arc volna, mint ahogy a naptárakban festik, s ferde szájával valamit beszélne hozzá.

Csakhogy a hold beszédét még mindig nem lehet érteni; az idegen nyelv.
…
Timár mintha válaszokat kapna kérdéseire. Melyikre? Valamennyire. A szívdobogására-e vagy a kiszámítására? Mindenikre.

Csakhogy nem lehet még a feleleteket kibetűzni.
…
Egész a „győri Duna”-ágig nincs már semmi félelmes tárgy az útban.

De van!

Fűzitőn alul egy gyenge kis roppanás hangzott a víz alatt; de erre a roppanásra rémülten ordíta a kormányos a vontatóknak: „megállj!”.

Timár is elhalaványodott, és megmeredve állt egy percig.

A rémület először tükröződött az útban arcvonásain.

– Tőkére mentünk! – kiálta a kormányosnak.

A nagy erős ember, a kormányos, eszét veszítve hagyta ott a kormányt, s sírva, mint egy gyermek, futott végig a hajófödözeten a kabin felé.

– Tőkére mentünk!

Igenis, az történt. A Duna, mikor megárad, elszaggatja a partjait, s az onnan letépett nagy fákat behömpölygeti a medrébe; azokat a gyökereikhez tapadt földtömegek a víz alá húzzák, s a felfelé vontatott terhes hajó nekimegy a tuskónak, s kilyukasztja a fenekét.
…
– Végünk van! – ordítá kormányos, hajóslegény egyszerre valamennyi; s mindannyi elhagyta a helyét, s futott batyuját, ládáját a dereglyébe menteni.

A hajó keresztbe fordult ár ellenében, s elkezdett az elejénél lefelé süllyedni.
…
Timár felszakítá Timéa kabinjának ajtaját.

– Kisasszony! vegye fel gyorsan öltönyét, nyalábolja fel azt a ládikót ott az asztalon; hajónk elsüllyed. Menekülni kell.
…
A Szent Borbála végzete iszonyú gyorsan tölt be.

A hajó orrával lefelé elmerült, s nehány perc múlva csak a födélzete meg az árbócfa a lelankadt vontatókötéllel látszott ki a vízből.

– Induljunk! – parancsolá Timár az evezőknek s a dereglye elkezdett a part felé haladni.

– Hol van önnek a ládikója? – kérdé Timár a leánytól, mikor már jót haladtak.

– Itt van! – mutatá Timéa a magával hozott dobozt.

– Szerencsétlen! Hisz ez a török dulcsászás doboz, nem a ládikó.

Timéa bizony azt a csemegés dobozt menté meg, amit új testvérének, annak a másik leánynak hozott ajándékba, s ott hagyta helyette a ládikót, melyben minden vagyona volt. Az ott maradt az elmerült kabinban.

– Vissza a hajóhoz! – kiálta Timár a kormányosra.

– Csak nem bolondult meg valaki, hogy a víz alá menjen valamit keresni – morgá Fabula János.

– Fordíts! ne szólj! én parancsolok.

A dereglye visszatért az elsüllyedt hajóhoz.

Timár nem biztatgatott senkit, kiugrott maga a hajófödélzetre, s annak hágcsóin lement a víz alá merült kajütba.
…
Timéa egy örökkévalóságnak hitte azt a percet, melyet Timár a víz alatt töltött. Egy egész percig volt ott. Ő is vissaztartá lélegzetét azalatt, mintha meg akarná tudni, meddig állhatni ki lélegzetvétel nélkül.

Akkor aztán nagyot sóhajtott, mikor Mihály fejét ismét kiemelkedni látta a vízből.

És arca elmosolyodott, mikor Timár odanyújtá neki a megmentett szekrénykét. Nem a szekrénykeért.

– No biztos úr – kiáltá a kormányos, mikor Timárt felsegíté a dereglyébe –, ön már háromszor ázott el ezekért az összenőtt szemöldökökért! Háromszor!

Timéa azt kérdé Mihálytól halkan: mit jelent görögül az a szó, „háromszor”?

Mihály megmondta neki görögül.

És akkor Timéa ránézett hosszan, és ismétlé halkan e szót:

„Háromszor”."