Társadalomtudósok: Tófalvy Tamás

Tófalvy Tamás 1980-ban született Budapesten. Médiakutató, a digitális média-ökoszisztéma társadalmi vonatkozásaival foglalkozik, főleg az újságírás és a populáris zene területén. A BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docense, az egyetem Kommunikáció- és Médiatudomány Mesterszak Digitális Média Szakirányának vezetője, a Magyar Online és Digitális Médiatörténet (MODEM) projekt vezetője. Egyetemi tanulmányait a Pécsi Tudományegyetemen végezte, doktori fokozatát a Műegyetem Tudományfilozófia és Tudománytörténet doktori iskolájában szerezte. Doktori évei alatt a párizsi Institut Nicod, az Indiana University Bloomington, valamint a New York-i Columbia University Fulbright-ösztöndíjas kutatója volt. 2018–19-ben a CEU Center for Media, Data and Society kutatója, 2018-2021 között a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával folytatta kutatásait. Eddig két magyar nyelvű monográfiája jelent meg, angol nyelvű tanulmányai pedig többek között a First Monday, a Media History és a New Media & Society hasábjain jelentek meg, valamint a Palgrave Macmillan és a Routledge által kiadott kötetekben. Tudományos pályafutása mellett dolgozott kommunikációs szakújságíróként, majd különböző szerepekben a médiaszakmában, illetve a non-profit szektorban, a Zenei Hálózatok Egyesület alapító elnökeként, vagy 2013–17 között a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete főtitkáraként, jelenleg pedig kommunikációs tanácsadóként, kutatóként. 

Mi az első emléke a kommunikáció tudományával, a médiával kapcsolatban?

Egyetemi éveim alatt már találkoztam kommunikáció- és médiatudománnyal, “de akkor még nem sejtettem”, hogy később lesz igazán nagy szerepe az életemben. Első, nagy, aha-élményem ezért nem volt a tudományággal kapcsolatban, lassan, szövevényes úton jutottam el hozzá. Talán az első dominókat Feischmidt Margit, Takáts József, Vörös Miklós, Havasréti József, K. Horváth Zsolt és Mester Tibor órái döntötték el Pécsett, ezeken visszatérő témák voltak az emlékezet, az emlékezés kultúrája, a (szub)kulturális közösségek és azok antropológiai megközelítései, de már az internet kutatása is, amiktől az éppen aktuális kérdéstől függően már csak egy-két lépés volt eljutni egy-egy médiatudományi szöveghez.

Miért esett a választása erre a pályára? 

Az, hogy azzal foglalkozom ma, amivel, gyakorlatilag véletlenül alakult így. Amikor egészen fiatalon a tudományos pályába belevágtam, vagy legalábbis azt hittem, hogy azt teszem, teljesen más tudományterületek felől szocializálódtam, és nagyon más kérdések foglalkoztattak, mint ma. Akkor leginkább a kognitív tudományok és a narratológia területei húztak be, és a doktori iskolát is ennek az iránynak egy spinoffjával kezdtem el. A váltásnak részben intellektuális, részben egzisztenciális okai voltak. Egyfelől amikor elkezdtem a doktori iskolát, már foglalkoztatott egy olyan probléma is, amely távol állt a “hivatalos” kutatási területemtől: ez volt a zenei színterek és az akkoriban teret nyerő közösségi média kapcsolata. Másfelől viszont arra is rájöttem, hogy nem fogok tudni megélni a doktori ösztöndíjból, muszáj lesz dolgoznom is mellette. Első munkahelyem a Kreatív nevű kommunikációs szaklap volt, ahol az éppen akkor aktuális internetes divathullám, a web 2.0 iparági trendjeiről írtam először, majd ott is maradtam két évre. Nem volt könnyű az az időszak, ami a “vagy munka, vagy kutatás” feszültségben telt. Próbáltam helyt állni a két területen egyszerre, de gyorsan világossá vált, hogy ez sokáig nem fog menni. A feloldást végül egy kettős mozgás szerencsés átfedése hozta el: egyrészt elkezdtek komolyabban érdekelni a nem-akadémiai irányból megismert online kommunikációs változások társadalmi vonatkozásai, másrészt közben fokozatosan olyan irányba kanyarodtam el a tudományos kutatásaimmal is, hogy összhangba kerültek az akadémiai és nem-akadémiai tevékenységekkel foglalkozó éneim. Utólag már úgy látom, nem baj, hogy így alakult, mert akkor érzem magam a legjobban, ha többféle módon tudok dolgozni, elmerülni valamiben, ideális esetben ugyanannak a dolognak a különböző oldalaival foglalkozva a kutatásban, az oktatásban és a szakmai közegben is. Ilyen szempontból jó érzéssel gondolok vissza például arra az időre, amikor az MTE főtitkáraként dolgoztam, és mellette a digitális újságírás-történeti kutatásaimmal foglalkoztam és elindíthattam a Digitális média specializációt a mesterképzésünkön, és mindegyik tevékenység támogatta a másikat.         

Milyen társadalmi kérdések foglalkoztatják leginkább? 

Sok dolog mögött, ami foglalkoztat, az az alapkérdés, hogy a digitális technológia hogyan közvetíti, mediálja a társadalmi interakciókat és hogyan kapcsolunk ehhez a közvetítettséghez kulturális jelentéseket. Rengeteg olyan ideológia, értelmezés él a mindennapi közbeszédben az internettel és társadalommal kapcsolatban, amelyek empirikusan nem megalapozottak, mégis nagyon elterjedtek, ezért nagyon érdekes feltárni a szerkezetüket, ezért ezek egyszerre társadalmi és filozófiai kérdések is. Miért van az, hogy gyakran úgy gondolunk az internetre és a közösségi médiára, mint ami determinisztikus módon hat a társadalomra, és miért nehéz azt elfogadnunk, hogy a mi cselekvéseink, válaszaink is alakítják egy technológia sorsát? Miért nagyon ragadósak az internetet mint demokratizáló, kiegyenlítő, közösségi erőt láttató ideológiák és marketingüzenetek, például miért lehetséges carsharingként, azaz “megosztásként” eladni egy autóbérlési szolgáltatást, csupán mert ez egy appon keresztül történik? Ide kapcsolódik nagy digitális platformok által újratermelt centrum-periféria viszonyok, egyenlőtlenségek digitális újratermelődése is, amelyet konkrétan a Spotify-on keresztül vizsgáltunk. 

Mivel foglalkozik jelenleg? Van esetleg jelenleg zajló kutatása? 

Jelenleg két szálon futnak kutatásaim, az egyik a már említett Spotify-hoz is kapcsolódik. Szerzőtársammal, Koltai Júliával éppen a nagy streaming platformokon, a YouTube-on és a Spotify-on megfigyelhető nemzetközi zene-áramlásokat vizsgáljuk, regionálisan és globálisan. A célunk az, hogy az első közös cikkünkhöz kapcsolódva, amely egy kisebb mintán keresztül mutatta be a földrajzi egyenlőtlenségek online újratermelődését a zeneiparban, egy nagyobb mintán, nagyobb hatókörben demonstráljuk, elemezzük azt a dinamikát, melyben a földrajzi centrum-periféria viszonyok leképeződnek a streaming zenehallgatásban. 

A másik téma a (magyar) digitális média története: az éppen elbírálás alatt lévő habilitációs munkám alapján jelenleg írok egy könyvet, ami a hazai digitális média első két évtizedének (szerintem) legfontosabb történeteit, fejleményeit dolgozza fel, az első online újságírók professzionalizációjától kezdve a blogoláson át az iWiW-sztoriig. Emellett Igor Vobic kollégámmal együtt az első, kimondottan a digitális újságírás történetiségére fókuszáló angol nyelvű szerkesztett köteten dolgozunk, és éppen házalunk vele a kiadóknál.

Van-e olyan projekt, kutatás, akár egy új tématerület, amibe belevág/na?    

Sajnos sok ilyen van, csak az idő kevés. Jó lenne egy nagy, feltáró munkát létrehozni egy közös, sokszerzős projekt keretében a magyar populáris kultúra szerkezetéről és alakulástörténetéről, de nem lenne rossz egy széleskörű empirikus kutatás segítségével jobban megérteni a szexualitás és a digitális világ szerteágazó kapcsolatrendszerét, de szívesen felvenném a fonalat néhány régebben elengedett, jóval absztraktabb témával kapcsolatban is, mint például a kognitív ismeretelmélet-történet. 

A karrierje során, a szakmai tevékenységében kik és hogyan inspirálják? Kikre tekint példaképként?    

A tudományos közeg mellett nagyon sokféle szakmában dolgozó emberrel dolgoztam együtt az utóbbi két évtizedben: például újságírókkal, jogászokkal, zenészekkel, zene- és médiaipari szakemberekkel, menedzserekkel, elemzőkkel és a legkülönfélébb hátterekkel rendelkező hallgatóimmal. A legnagyobb inspirációk éppen ebből a sokféleségből fakadnak, amikor az egyik szakmából vagy területből a másikba átültetett szemlélettel lehet valami újat észrevenni.  

De hogy azért néhány nevet is mondjak, az itthoni tudományos közegből az első nagyon fontos mentoromként és példaképemként Pléh Csabát említeném meg, aki Láthatatlan Kollégiumi tutorom volt, majd még évekig támogatott a pályámon. Mindig, és mindig elképesztően gyorsan visszajelzett minden munkámra, amit neki küldtem. Nem nagyon emlékszem másra, akinek az előadásait még hat-hét óra folyamatos hallgatás után sem tudtam megunni. A nemrég elhunyt Fehér Márta tudományfilozófus, aki az első témavezetőm volt a doktori iskolában, amellett, hogy elképesztő tudásanyagot tudott bármikor előhívni, mindig világosan és részletesen érvelt, és ami hasonlóképpen fontos, mindig nyitott volt arra, hogy az ellenérveket meghallgassa, bárkitől is jöttek azok. Farkas János szociológus szintén nincs már velünk, ő egyebek mellett a végtelen kedvességével és körültekintésével volt példamutató számomra, ahogy tökéletesen egyenlő félként fordult a nála sokkal fiatalabb generációk képviselőihez. Jó lenne, ha valaki mindig emlékeztetne arra, hogy sose engedjek ezekből az ideákból, még ha nem is könnyű megfelelni mindnek. A többi generációból félek, hogy kihagynék véletlenül valakit, ezért az én generációmból részrehajló módon szerző-, szerkesztő- és szervezőtársaimat sorolom fel — például Kacsuk Zoltán, Barna Emília, Koltai Júlia, és Ignácz Ádám nem pusztán munkásságukkal inspirálnak, hanem a közös munkákkal, beszélgetésekkel is. És számos tanítványom lendülete is inspirál, mint például Csaba Nikolett vagy Gál Viola, akik egy saját kérdésfelvetésből indulva, szenvedélyes kutatómunka során jutottak el díjnyertes tudományos diákköri dolgozatig. 

       
Fotó: Tófalvy Tamás eddig megjelent könyvei

Oktatóként, kutatóként mik a tapasztalatai: a könyvtárak és online adatbázisok közül melyiket preferálják a hallgatók és a fiatal kutatók, ha szakirodalomgyűjtésről van szó? Ön melyiket preferálja a munkája során?

Kapcsolódva az internet társadalmi vonatkozásaihoz: bár “elvileg” az interneten már mindenhez hozzáférünk, de “gyakorlatilag”, a tudományos publikációs ipar sajátos hatalmi szerkezet miatt — miszerint néhány nagyvállalat uralja az iparágat, és elképesztően drágán engedi csak vissza a tudományos műveket a közönség felé — a mi régiónkban nem marad más választása sem a kutatóknak, sem a hallgatóknak, mint a nagyon politikailag korrekt módon árnyékkönyvtáraknak nevezett adatbázisok felé fordulás. Ez egyfelől elég demoralizáló, hiszen állandósítja a peremhelyzet tudatát, és folyamatos kerülőutakra kényszeríti a kutatókat. Másfelől azt a kérdést is felveti, melyik az etikusabb megoldás: jelentős összegeket fizetni egy tisztességtelen piaci gyakorlatot folytató és legitimáló iparágnak, vagy más forrásokból hozzájutni az egyébként túlnyomórészt közpénzből előálló és a közt szolgálni hivatott tudományos tartalmakhoz?

Ha visszagondol az egyetemista korszakára, látogatta-e esetleg Ön is a Szabó Ervin Könyvtárat annak idején? Milyen élményei fűződnek ahhoz az időszakhoz?

Nem csak egyetemista éveimnek, de gyermekkoromnak is meghatározó helyszíne volt a Szabó Ervin Könyvtár. Kamaszként először a szépirodalmi, majd a science-fiction kínálatból igyekeztem minél többet elolvasni a Börzsöny utcai Fiókkönyvtárban, később pedig már a Központi Könyvtár nagy folyóiratolvasója és Szociológiai olvasóterme lett a kedvenc helyem.

A fotók forrása a bemutatott személy.