Szende Pál (1879-1934)

Szende Pál: A polgári radikálizmus

Hosszú időbe és szivós küzdelembe került, amig az általános választói jog kormányprogrammá válva, a megvalósulás küszöbére jutott. A haladás ellenségeinek az volt a legfőbb érvök, hogy az általános választói jog a tönk szélére juttatja az országot és a magyarság halálát jelenti. Ezt a vádat nemcsak a reakció hangoztatta, hanem az, mint jóhiszemü aggodalom, élt sok ember szivében, akik máskülönben a demokratikus haladás hivei voltak. Szinte sziszifuszi munka volt ezzel a váddal szembeszállani. A fáradság nem veszett kárba s ma már Tisza István is csak fuvolázik, kér és könyörög, de nem süti a hazaárulás bélyegét az általános választójog hiveinek homlokára.

Tisza István örökébe Vázsonyi Vilmos ült bele és köszörüli élesre a csorba fegyvert. Felhasználva azt az általános félelmet, amit az orosz forradalom tombolása a polgárság körében keltett, kiadta a jelszót, hogy a radikális párt és annak vezetői bolsevikiek, felforgatók, a rend és a polgárság ellenségei. A régi, immár levitézlettnek hitt reakciós kórus százféle változatban ismétli a vádat. A jóhiszemű aggodalmaskodók száma ugyan ma jóval csekélyebb, mint a választójog kérdésében volt, de mégis megérdemli a fáradságot, hogy a radikális programmról és a magyar polgárságról ezzel kapcsolatban néhány szót szóljunk.

A radikális párt polgári párt. Ez annyit jelent, hogy hiveit a polgárság köréből óhajtja szerezni és a polgárság érdekeit akarja előmozditani. A polgárság ma sokkal kevésbé öntudatos és szervezett, mint az ipari munkásság, sőt merjük állitani, hogy éppen az erős szervezettség folytán a munkásság politikai befolyása ma sokkal nagyobb, mint a polgárságé, annak dacára, hogy a polgárok nagy részének van szavazati joga, a munkásoknak pedig egyáltalán nincs. Ezt a szervező munkát akarja a radikális párt elvégezni és ha a demokrácia alapvető kérdéseiben együtt is kiván mindenkor haladni a munkássággal, mégis kizárólag a polgárság különböző rétegeire támaszkodik.

A polgári radikális párt a kapitalisztikus fejlődés alapján áll. A kapitalisztikus termelési mód az előbbi gazdasági renddel szemben lényeges haladást jelent és a fejlődésnek egyenes utja. A tudományos szocializmus is elismeri, hogy a kapitalizmus szükségszerű fejlődési fokozat, előfutára a bekövetkező társadalmi rendnek.

Ha azonban a kapitalizmus alatt a nagytőke korlátlan politika és a gazdaság uralmát kell érteni, akkor a radikális párt antikapitalista. A magyar polgárság igen széles rétegei abban a veszélyben forognak, hogy a nagytőke térfoglalása folytán önálló gazdasági egyéniségök megszünik és proletárokká válnak. A nagytőke uralma politikai szempontból is rendkivül veszélyes mert a közéleti korrupciónak melegágya. A radikális párt elismeri a pénzintézetek nagy közgazdasági jelentőségét, de nem hunyhat szemet az előtt a tény előtt, hogy az ország elmaradottságának legfőbb oka a mai politikai uralom, mely a nagybirtok és a banktőke szövetségén épül fel. A radikális párt nem lehet süket azon segélykiáltásokkal szemben, amelyek az ipar és kereskedelem köréből azon önálló exisztenciák szájából hangzanak el, akiket a banktőke elnyeléssel fenyeget. A radikális párt nem hunyhat szemet az előtt, hogy a nagybirtok lehetetlenné teszi a mezőgazdasági többtermelést és a parasztság felemelkedését. A kapitalisztikus fejlődést előmozdítani, a kapitalizmus tulkapásait megszüntetni, ez a radikális párt legfőbb törekvése.

A radikális párt a magántulajdon alapján áll, éppen azért, mert polgári párt. Tisztában van azonban azzal is, hogy a magántulajdon mai rendszere és a vagyonmegoszlásnak ebből folyó egyenlőtlensége elébb-utóbb a mai társadalmi rend szétrobbantásához és anarchiához vezet. Tudja azt, hogy a háboru gazdasági következményei miatt csak a legerélyesebb reformokkal lehet az összeomlást megakadályozni. A radikális párt már a háboru előtt követelte a kötött birtokok állami kisajátitását. Ezt a tervet félénken bár, immár Wekerle is bejelentette programbeszédében. De ami a háboru előtt igen radikális követelésnek látszott, ma már hatástalan rendszabály. A háboru összes költségei felülhaladják majd a 30 milliárd koronát. Ezt az összeget törleszteni, a kamatszükségletet fedezni a háboru előtti adópolitika legradikálisabb eszközeivel sem lehet. A problémát a háboru után sürgősen meg kell oldani, másrészt szükségünk van arra, hogy mezőgazdaságunk termelőképességét minden eszközzel emeljük. A legcélravezetőbb eszköz mindkét esetben a jelenlegi birtokmegoszlás gyökeres megváltoztatása. Ezt pedig lehetetlen végbevinni a magántulajdonba való erélyes beavatkozás nélkül.

E sorok iróját polgári körökből támadások is érték azon előadás miatt, amelyben a háboru utáni földbirtok- és adópolitika legfontosabb eszközül az egyszeri nagy vagyonadót jelölte meg és inditványozta a 10.000 holdon felüli földbirtokok és a 10 millió koronán felüli ingó vagyonok állami kisajátítását és elkobzását. Ez az inditvány egyelőre csak magánvélemény és a radikális párt azt még nem is tárgyalta. Az eszme nem is oly szélsőséges, mint azt sokan hiszik. Németországban és Angliában igen konzervativ polgári politikusok vitatják a háboru utáni vagyonadó kérdéseit. S ma már az angol és német közvélemény szinte belenyugodott abba, hogy a vagyonnak 30, sőt 40 százalékát is az állam a háborus adósságok törlesztésére el fogja kobozni. Ha pedig a háboru után kiderül, hogy 40 százalék nem elég, tovább is fognak menni. Magyarországon is előbb Teleszky, majd Wekerle szintén bejelentették az egyszeri nagy vagyonadót.

A nagy vagyonadó szintén vagyonelkobzás. Sokan azért ellenzik a vagyonelkobzás kérdéseivel való foglalkozást, mert ugy, ahogy én ma 10 millió koronát mondok, más holnap 1 millió koroánt, vagy 50.000 koronát követelhet és az eredmény általános vagyonelkobzás lesz. Erre az érvre kettőt felelhetünk. A kisajátítás intézménye már rég fennáll Magyarországon és mégsem következett be az a fejlemény, hogy az állam minden magántulajdont kisajátit. A jobbágyfelszabaditás és a jobbágymegmüvelte földnek a földbirtokos tulajdonából a jobbágyéba való átbocsátása forradalmi jelentőségü tény volt. Az aggodalmaskodók akkor is azt hitték, hogy ez csak az első lépés és utána a végleges és teljes kisajátítás következik. Nem szükséges bővebben kifejteni, mennyire nem vált be és arra sem szükséges sok szót vesztegetni, hogy a jobbágyfelszabaditás mennyire előmozditotta az ország gazdasági fejlődését. Fel kell vetnünk továbbá a kérdést, vajjon tényleg azt gondolják-e az aggodalmaskodók, hogy háboru után minden maradhat a régiben? Vajjon csakugyan elhiszik-e azt, hogy az állami pénzügyi egyensulyát helyre lehet-e állitani, a háboru hátrányos következményeit ellensulyozni lehet-e a földbirtok és vagyonmegosztás radikális reformja nélkül? Komolyan gondolják-e, hogy fennmaradhat változatlanul a mai állapot, mely a lakosság egyrészének óriási vgyon- és jövedelemszaporulatot hozott, a másik és pedig nagyobb részét pedig örökös és vigasztalan szegénységre itéli? Mi azt hisszük, hogy minden józanul gondolkodó ember tisztában van azzal, hogy ez az állapot tovább nem tartható. Ha pedig igy van, ugy azoknak az oldalára kell állni, akik mélyreható, bár sokaknak keserves reformok segitségével akarják a fejlődés zavartalanságát biztositani.

A radikális párt abban különbözik a többi polgári pártoktól, hogy a fejlődésnek gyorsabb ütemét óhajtja. Nem elég szépenhangzó és szivhezszóló programmokat felállitani és aztán belenyugodni abba, hogy a programm főbb pontjai csak a jövő évszázadban valósuljanak meg. A radikális párt abban látja a maga legfőbb erejét, hogy a közvélemény felvilágositásával és meggyőzésével rákényszeritse a többi polgári pártokat, hogy programmjukat megvalósitsák és azt el ne árulhassák. A radikális párt helye ennélfogva az ellenzéken van, annál is inkább, mivel a 48-as alkománypárt a legkülönbözőbb reakciós és feudális pártok keveréke. Ezért léptünk ki a blokkból, mert kivülről és lekötöttség nélkül sokkal hathatósabban meg tudjuk akadályozni az általános választójognak lefaragását és elárulását.

A radikális párt a többi polgári pártokkal szemben a jövő pártja. Ez a sziklaszilárd tudat teszi részére elviselhetővé mindazt a vádaskodást és rágalmat, amelyben az utóbbi időben annyi része volt.