A hónap szociológusa

Minden hónapban bemutatunk egy, a fiatalabb generációhoz tartozó társadalomtudományi területen aktívan tevékenykedő, kutató személyt, akit életpályájáról, valamint munkásságáról kérdezünk.  

SZGY: Mi az első emléke a szociológiával kapcsolatban?

KL: Az első szociológiai témájú könyv, amit olvastam, mint szerintem sokaknak, nekem is Eliot Aronson klasszikusa, A társas lény volt. Ez megvolt az anyukám könyvespolcán, számos más, szociológiai alapművel, amiket a Gondolat Kiadó adott ki a Társadalomtudományi Könyvtár sorozatban. Akkor ez nem tűnt furcsának, de így utólag fantasztikusnak gondolom, hogy ezeket a hetvenes-nyolcvanas években mind lefordították, kiadták, és megtalálhatóak voltak számos, szociológiával hivatásszerűen egyáltalán nem foglalkozó értelmiségi háztartásában. A társas lény nagyon jól megírt, szórakoztató könyv, ha mára már sok bemutatott eredmény elavult is, vagy módszertani problémák merültek fel velük kapcsolatban. Épp a minap hallottam, ahogy az egyik elsős hallgatóm ajánlotta a másiknak.

SZGY: Miért esett a választása erre a pályára?

KL: Gyerekkoromban, mint szerintem sok gyerek, régész szerettem volna lenni, romantikus és izgalmas foglalkozásnak tűnt. Középiskolában nagyszerű történelemtanárom volt Kőszeghy Miklós, a jeles ókortudós, akinek az volt a véleménye, hogy „a második babiloni fogság után a történelem rohamosan veszít érdekességéből”. Engem viszont, újságíró szülők gyerekeként mindig is erősen érdekelt a közélet, és érettségi tájára rájöttem, hogy a történelemből is tulajdonképpen a 20. század, illetve még inkább a jelenkor érdekel. Jelentkeztem ugyan történelem szakra, de a felvételire végül el sem mentem, mert addigra biztos voltam a szociológia szakban. Persze azért az egyetemen nagy kedvenceim voltak a kiváló társadalomtörténész oktatók, Kovács I. Gábor, Gyáni Gábor, Kövér György és Valuch Tibor.

SZGY: A magyarországi elitkutatás oszlopos tagjának számít, régóta foglalkozik ezzel a témával. Hogyan került először kapcsolatba ezzel a kutatási témával, miért vált vonzóvá?

KL: Egyetemistaként nem tudtam rögtön, hogy kutató szeretnék lenni, ebben két fontos inspiráció volt számomra: az egyik Szalai Erzsébet, aki az egyetemen egészen különleges személyes kapcsolatot alakított ki a diákokkal, az elittel kapcsolatos kutatásaiba is bevonva minket. A másik pedig, hogy az egyetemi éveimet meghatározta a Széchenyi István Szakkollégium, amiben nagyon erős volt az akadémiai ethosz, ott mindenki TDK-zott, kutatott, PhD-zott. Ezen a vonalon kerültem bele az első olyan kutatásba Csite Andráson és Kovách Imrén keresztül, amiből aztán a doktori témám is kialakult. Az MTA kutatóintézeteiben már akkor nagy hagyománya volt az elitkutatásnak, a Corvinus doktori iskolájában pedig Lengyel György is segítette az előrehaladásomat a témában. Mire én a pályára kerültem, az elitek iránti, rendszerváltáskori felfokozott érdeklődés már éppen lecsengett, a 2010 utáni társadalmi és politikai változások következtében azonban elindult egy kisebb reneszánsz. Én persze azért közben is izgalmasnak találtam a témát. Olyan sok függ attól, milyen az elit a társadalomban, mindannyiunk életére befolyással van a viselkedésük, a döntéseik.

SZGY: Nemrég jelent meg könyve, a Kultúrcsaták: Kulturális elit és politika a mai Magyarországon címmel. Milyen volt a könyvírás folyamata? Milyen volt a könyv fogadtatása?

KL: A könyv az elmúlt néhány év kutatásaiból állt össze, már megjelent tanulmányok átdolgozása, angolból fordítása, illetve ezek néhány új fejezettel való kiegészítése során. Azt gondoltam, hogy sokkal gyorsabban el fogok vele készülni, hiszen számos, már megírt anyagra támaszkodhattam, de persze ahogy ezt Móricka elképzelte a pandémia alatt…viszont amikor idén végre megjelent, azt vettem észre, hogy sokak érdeklődését felkeltette. A kultúrharc a közélet iránt érdeklődő emberek számára komoly társadalmi problémaként jelenik meg. Az, hogy valaki nem politikai, hanem tudományos nézőpontból próbálja elemezni az olyan botrányosnak számító eseményeket, mint például az SZFE elfoglalása, az újságíróknak különösen érdekes, így számos interjúra, podcast-beszélgetésre hívtak az utóbbi hetekben. Ennek azért is örülök különösen, mert fontosnak tartom, hogy a tudományos eredményeinket eljuttassuk a szélesebb közönség számára is. A Társadalomtudományi Kutatóközpontnak is van most már saját podcast-adása, A véleményeken túl, aminek én vagyok az egyik riportere. Így alkalmam nyílik rá, hogy a kollégáimmal a legérdekesebb kutatási eredményeikről beszélgessek, amennyire csak lehet, közérthetően. A visszajelzések erről is nagyon jók, az adásokat többen oktatási célra is felhasználják.

SZGY: Mivel foglalkozik jelenleg? Van esetleg jelenleg folyó kutatómunkája?

KL: Persze hogy van, kutató vagyok. Idén elnyertem a Bolyai-ösztöndíjat az Elitcsere és instrumentalizáció - A tudományos mező átalakítása a 2010-es években című kutatási tervemmel. Azt fogom vizsgálni majd, hogy hogyan hatott a magyar tudományra a tudományos intézményrendszer politikai és hatékonysági érvekkel is megtámogatott átalakítása, mint például a CEU elköltözése, az MTA kutatóintézet-hálózatának leválasztása, a Corvinus, azután a többi egyetem alapítványosítása. Esettanulmányokon keresztül elemzem, hogy mindez hogyan érintette a különböző tudományterületeket és az azokban dolgozókat, de azt is meg szeretném vizsgálni, hogy mindez hogyan hatott (vissza) a tudomány megítélésére a táradalom szemében.

SZGY: A socio.hu, Társadalomtudományi Szemlének szerkesztőségi tagja. Mint szociológus, milyen szempontok szerint értékeli a beérkezett műveket? Ön szerint mitől lesz igazán tudományos és jó egy szociológiai tanulmány?

KL: Ez egy szuper kérdés, de egy kicsit messzebbről kezdeném. Szeretjük ezt a tényt, vagy sem, de ahhoz, hogy a nemzetközi tudományos diskurzusokba bekapcsolódjunk, angolul kell publikálnunk. A természettudományokban ez nem is jelent gondot, tulajdonképpen mindegy (bár lehet, hogy ezzel a természettudós kollégák nem értenének egyet), hogy az új tudományos eredmény milyen nyelven jelenik meg. Biztosan nem igaz ez viszont a társadalom- és bölcsészettudományokra. Nagyon fontos, hogy a nemzetközi publikációk elsődlegessé válása ne járjon azzal a következménnyel, hogy elsorvad a magyar szaknyelv és a hazai tudományos diskurzus. Ezért fontosak a magyar nyelvű konferenciák és a magyar nyelvű folyóiratok, mint amilyen az idén tíz éves socio.hu is. Ez az online, open access folyóirat a Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézetének a lapja, amit kollégáimmal szerkesztünk, de természetesen bárki küldhet hozzánk cikket. A beérkezett tanulmányokat legalább két, a cikk témájában jártas bírálónak küldjük ki. Nagyon fontos, hogy ez egy duplavak folyamat, azaz anonim mind a szerző, mind a bíráló felé, hiszen így lehet biztosítani, hogy a cikknek valóban pártatlanul, a szakmai minőségét értékelik. Persze ettől még a szerkesztőségnek is sok a dolga, hiszen a bírálók csak javaslatot tesznek, a végső döntés a miénk.

Témákban, megközelítésekben mi nagyon megengedőek vagyunk, a szociológiát tágan értelmezzük, jöhet mindenféle társtudomány is. Szerkesztőként én az olyan cikkeket szeretem, amiknek van egy világos, viszonylag konkrét és nem triviális, társadalomtudományosan releváns kérdésfeltevésük, amit a szerzők meg is tudnak válaszolni maximum két ív terjedelemben. Ha empíriát is alkalmaznak, akkor fontos, hogy világosan leírják, milyen adatokkal, módszerekkel dolgoztak, hiszen csak ennek alapján tudjuk megítélni az elemzésük színvonalát. Ugyanakkor egy publikálható cikk nem nélkülözheti a megfelelő elméleti keretezést sem, ami egyben azt is jelenti, hogy hivatkozásokkal kell kapcsolódnia a feldolgozott téma releváns és aktuális diskurzusához. Ha egy tanulmány nem „beszélget” más szerzőkkel, azaz nem egészíti ki, módosítja vagy kritizálja a kurrens szakirodalmat, az szinte biztosan nem lesz jó, hiszen elég kevés a magányos zseni. 

SZGY: A jövőben van-e új projekt, kutatás, akár egy új tématerület, amibe belevág/-na?

KL: Hamarosan indul egy OTKA-kutatás, ami a fenntartható élelmiszer- és energiafogyasztást vizsgálja. Látszólag ez távol áll az én kutatási területeimtől, de terveink szerint a projekt erősen fókuszálni fog a fogyasztásban megjelenő társadalmi egyenlőtlenségekre. Engem különösen az érdekel, hogy a középosztályi fogyasztók hogyan jelenítik és erősítik meg saját társadalmi státuszukat az etikus, fenntartható, zöld fogyasztási választásaikkal. Ezekből az egyre inkább divatossá váló lehetőségekből (pl. ökopiac, biotermékek, fenntartható babaholmik) a szegényebb, iskolázatlanabb fogyasztók sokszor ki vannak zárva, így a fenntartható fogyasztás, minden ökológiai pozitívuma mellett a társadalmi csoportok közötti szimbolikus határok meghúzására is szolgálhat.

SZGY: Mit gondol, a könyvtárak és online adatbázisok közül melyiket preferálják a hallgatók, fiatal kutatók, ha szakirodalomgyűjtésről van szó? Ön melyiket preferálja a munkája során?

KL: A világ egyértelműen az online felé tart, már csak azért is, mert ma már egyértelmű elvárás a nemzetközi tudományos diskurzushoz való kapcsolódás. Ezért különösen fontos, hogy a könyvtárakban minél több adatbázis legyen elérhető. Kezdő, vagy egyszerűen csak új témába fogó kutatók pedig mindig is rá lesznek szorulva a könyvtárosok által összeállított katalógusok segítségére, még ha ezt egyre kevésbé ott helyben, fizikai jelenléttel is veszik igénybe.

SZGY: Ha visszagondol az egyetemista korszakára, látogatta-e esetleg Ön is a Szabó Ervin Könyvtárat annak idején? Milyen élmények fűzik ahhoz az időszakhoz?

KL: Én még a Pollack Mihály téri Festetich-palotában (mai Andrássy Egyetem) kezdtem a szociológia szakot, majd Lágymányoson fejeztem be. Természetesen rendszeresen látogattam a Szociológiai Gyűjteményt, vizsgaidőszakban pedig tanulni és találkozni is a könyvtárba jártunk az évfolyamtársaimmal. A büfé a társas élet fontos színtere volt, egy barátnőmtől egyszer kaptam is egy saját készítésű klubtagsági kártyát a FSZEK büféjébe, utalásképpen arra, hogy tanulás mellett (helyett) mennyit cseverésztünk ott. Emlékszem, amikor hosszabb időre bezárt a könyvtár az átépítés miatt, mennyire vártuk, hogy nyisson már ki végre, és hogy hogy leesett az állam az építészeti megoldások láttán, amikor először léptem be az új bejáraton a régi és az új épületrészeket összekapcsoló aulába.

A doktori kutatásom idején is sokat ültem a könyvtárban, akkor már a benti számítógépeken elérhető adatbázisokat, például a Pressdoc-ot használva. Akkoriban még a nemzetközi folyóiratokat is csak a könyvtárban lehetett fellelni. Néhány évig a Központi Könyvtár közelében is laktunk, a kisfiammal ideális esőprogram volt a „Sárkányos” gyerekkönyvtárban mesekönyveket nézegetni és a kocka alakú szivacspárnákból tornyot építeni. Csodálatos dolog, hogy a gyerekeknek ingyenes a tagság, és a könyveken kívül lehet akár képregényeket vagy egyébként sehol meg nem vásárolható furulyakottákat is kölcsönözni. Éljen soká a könyvtár.

/A képek forrása a bemutatott személy./