A hónap szociológusa 

Minden hónapban bemutatunk egy, a fiatalabb generációhoz tartozó társadalomtudományi területen aktívan tevékenykedő, kutató személyt, akit életpályájáról, valamint munkásságáról kérdezünk. 

A júniusi hónap szociológusa: Gregor Anikó

Gregor Anikó portréja

Gregor Anikó 1984-ben született Békéscsabán. Szociológiai tanulmányait 2002 és 2007 között végezte az ELTE-n. 2007-ben kezdte doktori tanulmányait ugyanott, ez idő alatt nyert féléves Erasmus ösztöndíjat a finnországi Tamperébe. 2010-2011-ben a Közép-Európai Egyetem (CEU) Gender Studies mesterszakára járt és szerzett diplomát. Doktori fokozatát 2015-ben szerezte meg. 2008 óta tanít az ELTE Társadalomtudományi Karán a Társadalomkutatások Módszertana Tanszéken. 2013-tól az Ethnic and Minority Studies MA szakfelelőse volt, ezt 2015-től fokozatosan az első magyar nyelvű társadalmi nemek tanulmánya mesterprogram szervezői, koordinátori és társ-szakfelelősi feladataira cserélte. 2018-ban a Magyar Szociológiai Társaság Erdei-díjjal tüntette ki. 2019-2020-ban a berlini Freie Universität vendégkutatója volt.

SzGy: Mi az első emléke a szociológiával kapcsolatban?

GA: Egészségügyi szakközépiskolába jártam, ahol a szakmai tantárgyaink között Társadalomismeret is szerepelt. Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor a tankönyvből Ferge Zsuzsa munkajelleg-csoportokról szóló kutatása és társadalmi rétegződés-modellje nézett vissza, és lenyűgözött, hogy ilyen egyszerűen rendet lehet vágni abban a kavalkádban, amit nemes egyszerűséggel társadalomnak nevezünk és amit magam körül láttam. Vonzott, hogy ezek a csoportok valamiért létrejönnek, valahogyan hierarchiába rendeződnek, és még többet akartam tudni arról, hogy mi van mindennek a hátterében. Ferge Zsuzsán kívül persze főként a televízióban vagy a nyilvánosság más szféráiban aktív szociológusokat ismertem, így például Hankiss Elemért. A közügyek iránt érdeklődő, kifejezetten politikus és politizáló család vett körül, hagyománya volt a helyi és az országos újságok járatásának és olvasásának, a parlamenti közvetítés figyelemmel kísérésének, az esti „négy szürkekardigános”-típusú, ráérős, ma már szinte ismeretlen zsánerű háttérműsorok megtekintésének. Ezeken a felületeken sokszor voltak jelen szociológusok, akik mögöttes összefüggésekre hívták fel a figyelmet, ezért mindig azt a benyomást keltették bennem gyerekkoromban, hogy kicsit szélesebben vizsgálódnak, mint a többiek.

SzGy: Miért esett a választása erre a pályára?

GA: Mert azt éreztem, hogy ennek az egész tudományágnak tétje van. Hogy fajsúlyos, komoly, az egész emberközösség életét érintő ügyekkel foglalkozik, hogy nem csak intellektuális vagy jelenségszinten, hanem materiális értelemben is problémákat vizsgál, és ha megtudunk valamit egy társadalmi problémáról, akkor abból potenciálisan következhet érdemi cselekvés a megoldás irányába. Azt az egyetem első egy-két évében tanultam meg, ahogyan egyre jobban tudtam a tanult fogalmakat, elméleteket a saját és a családtagjaim társadalmi helyzetének, strukturális pozícióinak értelmezésére, vizsgálatára alkalmazni, hogy nem szakmát vagy hivatást választottam a szociológiával, hanem megtaláltam egy formanyelvet, amin keresztül szemlélem a világot, jelen vagyok az emberi kapcsolataimban, és amin keresztül én magam is működni tudok. A személyiségem részévé válik folyamatosan mindaz a tudás, amit magamra szedek, nem tudom kikapcsolni vagy bizonyos időre felfüggeszteni, tulajdonképpen állandóan standby-üzemmódban van, ha nincs is előtérben. Az ELTE BTK-n oktató kollégám, K. Horváth Zsolt fogalmazza meg ebben az esszéjében Pierre Bourdieu alapján találóan, hogy a szociológia lényege, hogy segít élni, mert képes megvilágítani azokat a társadalom szerkezetére ható politikai, gazdasági, kulturális, globális mechanizmusokat, amelyek aztán az egyének élethelyzetében manifesztálódnak és csapódnak le végül. Talán a gyerekkori emlékeim miatt is, hogy nagyon vonzott a szociológiában, hogy éreztem, hogy tényleg lehet vele segíteni az embereknek, mert egy szociológus hozzásegíti az őt olvasót, hallgatót, nézőt a saját helyzetének és az őt körülvevő eseményeknek az értelmezéséhez. És aki jobban érti, hogy mi történik vele, az jobban meg tudja fogalmazni, hogy mi lenne az érdeke, hogy mit kell cselekednie, ha az előtt valamilyen akadály van, azt szintén felismeri, egyszóval: hogy nagyobb cselekvőképessége lesz emiatt a tudás miatt.

 A mai napig lenyűgöz ennek a tudományterületnek két kiemelkedő tulajdonsága: egyrészt az önreflexivitás, vagyis hogy folyamatosan és őszintén vizsgáljuk felül a saját megismerésünk körülményeit annak érdekében, hogy minél érvényesebb megállapításokhoz juthassunk el, másrészt pedig a komplex rendszerben való gondolkodás követelménye, ami egészen szélesre nyitja egy-egy jelenség lehetséges magyarázati spektrumát, és nagyobb magabiztosságot is ad a jelenséggel kapcsolatos véleményalkotáshoz, a jelenség megértéséhez, és ha szükséges, a lehetséges beavatkozási stratégiák, megoldási alternatívák felvázolásához is.

SzGy: Szociológusként milyen társadalmi kérdések érdeklik leginkább?

GA: Az érdeklődésem viszonylag hamar a nemek közötti egyenlőtlenségekkel kapcsolatos feminista témák felé fordult, de az egyetemen konkrétan ezzel kapcsolatos önálló kurzusra egészen a harmadéves Családszociológia óráig kellett várnom, ahol Adamik Mária adta meg számomra az alapokat, akit azóta is a mentoromnak tudhatok, és akitől a mai napig sokat tanulok. Rettentően frissnek hatott az a – talán nem túlzás így leírni, de – ontológiai és episztemológiai forradalom, amivel felforgatta az addigi tudásunk, és amelynek középpontjában az állt, hogy a család fogalmával kapcsolatos összes jelenséget alapvetően a nő-férfi viszony felől közelítette meg. Az órát szociális munkás és szociálpolitikus diáktársaimmal közösen látogattuk, mert nekik kötelező volt, Mari pedig ezt szem előtt tartva minden csoportnak megmutatta, hogy kinek hol és miért témába vágó egy-egy órának az anyaga, éppen ezért már akkor megtanultam, hogy az állam különféle intézkedéseken és intézményrendszereken keresztül hogyan képes befolyásolni nők és férfiak csoportjainak viszonyát, hogyan képes a nemeken belül is különbségeket teremteni a lehetőségeikben, és hogy a család fogalmának kényszeres használata sokszor még a szociológiai, demográfiai, pszichológiai vagy közgazdaságtani szakirodalomban is azt a vakfoltot leplezi el, mikor a szakember igazándiból nem akar a nemek közötti viszonyokról mélyebben mondani vagy gondolni semmit egy-egy társadalmi jelenség vizsgálatakor, rosszabb esetben kritika nélkül veszi át a hatalmi perspektivát.

Engem a mai napig a nő-férfi viszonynak a természete és története érdekel a leginkább, hogy a nem hogyan tud strukturáló tényezőként működni a társadalomban, mi az, ami felerősíti a jelentőségét és mi az, ami mérsékeli, milyen hatások befolyásolják ennek a viszonynak az alakulását, és aztán ennek a strukturáltságnak milyen következményei vannak a társadalmak működése szempontjából. Hadd ajánljak itt ehhez egy kortárs szépirodalmi olvasnivalót: Háy János A cégvezető című könyve egy, a rendszerváltás nyertesének számító férfinak a monológja, aki a tőke logikája szerint működteti az emberi kapcsolatait is: magától értetődő az „öregecskedő feleség” lecserélése, a többi (férfi) cégvezetővel való versengés és az alfahím-meccs, még barátok között is, miközben a kapcsolatai kiüresednek, az élete széthullik, és már csak az a fő életcélja, hogy legyen valaki, lehetőleg egy nő, aki majd ápolja öregkorában. Háy olyan élethűen ad hangot ennek a mindent leuralni vágyó férfiasságtípusnak, hogy ha legközelebb tanítok erről, biztosan használni fogok részleteket a regényből az órán.

Háy János A cégvezető című könyv borítója

SzGy: Az ELTE Társadalomtudományi Karán tanít már 2008 óta. Megfigyelése és tapasztalatai alapján, ha három szóval kéne jellemeznie az ottani szociológus hallgatókat, mi lenne ez a három szó? Milyennek látja a közösséget?

GA: Meglehetősen kötött tantervű kutatásmódszertani gyakorlati órákon van lehetőségem a legtöbb esetben a diákokkal találkozni, és a munkaerőpiaci követelményeket szem előtt tartó, futószalagszerű tömegprodukcióra átállított működésmódban, amire a felsőoktatás az utóbbi évtizedekben ráfordult, egyre kevesebb lehetőségünk van kölcsönösen megismerni egymást a diákokkal, ami igencsak keserű felismerés. A diákok életébe egy-egy órai feladat, kutatási témaválasztás hátterének átbeszélése, vagy szakdolgozati, doktori témavezetés során a konzultációk alkalmával van lehetőségem betekintést nyerni. Éppen ezért szükségszerűen túláltalánosító lenne bármilyen „három jelző” kiemelése. Annyit talán mégis megemlíthetek, hogy ha az oktató jól közelít feléjük, kurrens és releváns példákat hoz, komolyan veszi őket, és át tudja adni, hogy az általa tanított témáknak tétje van, és akár már az óráról kilépve is tudják használni a diákok azt a tudást, amiről hallottak, akkor rendkívül érdeklődők és nyitottak a diákok.

Ami viszont kifejezetten megrázó, hogy a magyar társadalom egyre jobban befagyó mobilitási mintázatai teljes mértékben tettenérhetők a szociológiai képzéseken is: évről évre érezhetően egyre homogénebb az a társadalmi közeg, ahonnan a diákok bekerülnek a szakra, és ez döntően befolyásolja azt, hogy milyen jelenségeket és milyen aspektusból érzékelnek társadalmi problémaként, és mik azok a témák és problémák, amelyek felkeltik az érdeklődésüket. Ez ebből a szempontból fokozott felelősséget ró az oktatókra, hogy a mondhatni természetszerűen egyre szűkülő társadalmi perspektívát tágítsuk az órákon. Ezzel együtt nem lehet azt mondani, hogy már csak az elit jár egyetemre: rengeteg diák példája mutatja, hogy a deklasszálódó szülők önkizsákmányolással képesek csak megteremteni az anyagi feltételeit a gyerek továbbtanulásának, és ha az sem elég, akkor a diák ugyanazt a pályát járja be, mint ők, és egyszerre próbál meg nappali szakon egyetemre járni és 4-6-8+ órában még dolgozni. Nem hibáztatom őket azért, hogy sokakat elsősorban az motivál, hogy olyan tudásuk legyen, ami a piacon gyorsan és viszonylag jó fizetésekkel kamatoztatható, és amikről aztán viszonylag hamar kiderül, hogy az ún. bullshit munkák kategóriájába tartoznak, ahogyan azt David Graeber könyve is megfogalmazza. Félreértés ne essék, a bullshitizálódás szó szerint nagyüzemi formát kezd venni a felsőoktatásban is.

David Graeber Bullshit Job című könyvének borítója

Persze ez a homogenizáció nem most, még csak nem is az utóbbi években gyorsult fel. Egyre gyakrabban szembesülök azzal, hogy szülői támogatás vagy egy jobban kereső élettárs, házastárs hiányában valaki egészen egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy oktatói vagy kutatói pályát válasszon, vagy idő előtt arra kényszerül, hogy pályát módosítson. Általánossá vált a pályázat- és ösztöndíj-függőség, amik a kiírások szövegeit elnézve egyre gyakrabban vagy ipari felhasználás-fókuszú, vagy a politikai hatalomnak kedves témákat favorizáló kiírások, és ez morális dilemmák elé állítja az embert, ha szeretné megőrizni a lehető legnagyobb mértékű tudományos autonómiáját.

SzGy: Doktori tanulmányai alatt Erasmus-programban vett részt Finnországban. Miért pont Finnországra esett a választása? Tapasztalt-e különbségeket az ottani és a hazai oktatás között társadalomtudományok terén?

GA: Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert több ország felsőoktatási rendszerében is volt alkalmam különféle státuszban tapasztalatokat gyűjteni. Mind Finnországban, mind a CEU-n az első nyilvánvaló különbség a forrásokban és az infrastrukturális felszereltségben volt látható. Ennél is fontosabb volt azonban a tanítás tartalmában és módjában látható különbség. A CEU-n szembesültem azzal, hogy az ELTE-n mennyire ritkán volt szó a környező országokról, nem hogy Európán kívüli területekről (kivéve az Egyesült Államokról). Magyarország és a magyar társadalom viszonyainak vizsgálata rendre a „nyugathoz” képest került terítékre, lényegében hiányzott bármilyen más globális perspektíva. Kelet-Európáról rendszerint mint a „nyugathoz” képest vett kulturális egzotikumról hallottunk, miközben mind Finnországban, mind a CEU-n nagy hangsúlyt helyeztek az oktatók arra, hogy megértsük azokat a gazdasági, politikai, történeti folyamatokat, amelyek az elmúlt évtizedekben globálisan is befolyásolták régiók viszonyait, sőt, az önmagukról kialakított és vallott képet. Rengeteget kellett készülni egy-egy órára, egy ponton túl már nem is számoltam, hány szövegkiemelő filcet fogyasztok el egy hónap alatt, annyi olvasnivaló volt, de egyáltalán nem volt ritka, hogy a világ olyan pontjáról származó esettanulmányokon keresztül vezettek be az oktatók egy-egy tudományos fogalmat, amely hely létezéséről odáig nem is tudtam. Pillanatok alatt felismerte az ember, hogy Kelet-Európa nem „más”, hanem sokkal több a hasonlóság közte és például Dél-Amerika országai között, már ami a centrumországokhoz való viszonyát illeti. Amit ezekből az évekből szintén igyekeztem magamra szedni, hogy kifejezetten figyeltem, milyen eszközökkel, hogyan tanítanak a tanáraim. Frontális oktatással gyakorlatilag egyik helyen sem találkoztam, még az előadások is szeminarizálva voltak megtartva, és a lehető legkülönfélébb órai feladatokkal, csoportmunkákkal, beadandókkal vagy számonkérési formákkal találkoztam. Ezekből oktatóként én magam is igyekeztem minél többet átvenni és új típusokat kifejleszteni, amelyek nem a tárgyi tudás visszaadására építenek, hanem a félév során megszerzett tudás alkalmazására mennek inkább rá.

SzGy: Mivel foglalkozik jelenleg? Van esetleg jelenleg folyó kutatómunkája?

GA: Nemrég jelent meg a Replika folyóiratban a szex politikai gazdaságtanáról szóló, hiánypótló blokk tanulmányai között Csányi Gergellyel és Dés Fannival közös, a magyarországi kilencvenes évekbeli „pornóboom” globális gazdasági és kultúrtörténetét feltáró írásunk, amit hamarosan angolul is publikálunk, és jó lenne a témát még valahogyan folytatni, mert érezzük, hogy sok van mögötte. Megjelenés alatt van egy szerkesztett kötetben egy angol tanulmányom, amely a gender és neoliberalizmus fogalmak kapcsolódását vizsgálja. A 2018-as, Kováts Eszterrel közös Nőügyek kutatásunk utórezgéseit, főként ami a gondoskodási krízis jelenségével és annak női arcával kapcsolatos, még mindig érezzük: a mai napig többször is kérnek nyilatkozni, szakérteni a témában. Jelenleg a fő kutatási tevékenységemben Sik Endrével vizsgáljuk, hogy párok tagjainak kapcsolati erőforrás-struktúrájának egyenlőtlenségei együttjárnak-e a pár tagjai közti más típusú egyenlőtlenségekkel.

A Replika folyóirat 117-118-as számának borítója

SzGy: A jövőben van-e új projekt, kutatás, akár egy új tématerület, amibe belevág/-na?

GA: Számtalan félbehagyott szerelem-témám van, amikhez időről időre visszatérek, ilyen például a mostani tavaszi félévben a Replika Szabadegyetem keretében előadott egyik témám, ami az indikátorok hatalmáról és az indikátorkultúráról szólt. Erről jó lenne írni valamit, mert elképesztő tempóban bukkannak fel a különféle rangsorok anélkül, hogy kritikusan viszonyulnánk magához a jelenséghez, ami nem jelenti élből a számok hiperrelativizálását sem.

Egyre jobban foglalkoztat, hogy a hagyományos szociológiai adatgyűjtési módszereken túl újabb, személyesebb, intimebb, minél inkább autonóm forrásból származó anyagokon keresztül vizsgálhassam a nő-férfi viszony valamely aspektusát. Ebből a szempontból régi nagy kedvencem a történész Grexa Izabella szerkesztésében napvilágot látott, egy egykori munkásnő, Király Erzsébet naplója, ami végtelenül megrázó olvasmány arról, hogy az államszocializmus egyenlősítő nőpolitikájának felszíne mögött milyen egzisztenciális kiszolgáltatottságban, a férfiaktól függő és tőlük válogatott erőszakot elszenvedő viszonyban küzdött a túlélésért a munkásosztálybeli női főhős. Hasonlóan izgalmas olvasmány Varga Ibolya Levél fiamnak című naplója, amelyben a rendszerváltás eseményeit követhetjük végig egy, a nyugdíjazás előtt nem sokkal a munkáját elvesztő tanár szemszögéből, aki az egykori Nyugat-Berlinbe disszidált fiának narrálja végig a közéleti eseményeket, és reflektál saját nehézségeire is. Az ilyen típusú őszinte és mély szövegekkel való foglalatoskodás nagyon vonz.

Király Erzsébet Kedves Naplóm című könyv borítójaVarga Ibolya Levél fiamnak című könyv borítója

SzGy: Mit gondol, a könyvtárak és online adatbázisok közül melyiket preferálják a hallgatók, fiatal kutatók, ha szakirodalomgyűjtésről van szó? Ön melyiket preferálja a munkája során?

GA: Az online adatbázisok és a fizikai könyvtárak viszonya egyre inkább kiegészítő jellegű, és a kettő kombinációjával lehet a minél precízebb szakirodalomgyűjtést megvalósítani. A diákoknak ma már nem igazán kell bemutatni a főbb online adatbázisokat, de azzal mindig lehet újat mondani, ha a keresés módját és a különféle keresési stratégiákat mutatjuk be. Nálunk az ELTE Társadalomtudományi Karon közel 20 éves föld alatti méltatlan lét után végre sikerült a Némedi Dénes Könyvtárat és a kollégákat természetes fényhez juttatni és felköltöztetni, és ha elül a pandémia, a diákok biztosan nagyobb kedvvel térnek be és ülnek be olvasni vagy böngészni, mint a korábbi helyen az alagsorban. Az infrastruktúrán is sok múlik, hogy szívesen járnak-e könyvtárba a diákok vagy sem. A kiindulópontot számomra is elsősorban az online adatbázisok jelentik, de az irodalomkeresés egy adott pontján megkerülhetetlen, hogy az ember a saját szemével a könyvtári állományban is böngésszen, áttekintse a tartalomjegyzékeket, társtémáról társtémára haladva keressen a polcok között releváns köteteket. És hát persze a könyvtár legfontosabb versenyelőnye az online adatbázisokkal szemben maga a könyvtáros, ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni.  

SzGy: Ha visszagondol az egyetemista korszakára, látogatta-e esetleg Ön is a Szabó Ervin Könyvtárat annak idején? Milyen élmények fűzik ahhoz az időszakhoz?

GA: Az első emlékem a Szabó Ervin Könyvtárról az, hogy nem találtam meg. Nem nagyon voltam ismerős a fővárosban, és már az egyetem első heteiben szerettem volna beiratkozni, könyveket kölcsönözni, és rettentően eltájoltam magam a lapozgatós Budapest-térképemen (ez még bőven az okostelefonok, a korlátlan mobilinternet és Google Maps világa előtt volt!). Annyira kínosnak éreztem, hogy nem találtam meg az épületet, hogy sokáig megkérdezni se mertem másoktól, hogy hol van, hiszen biztos voltam benne, hogy ezt rajtam kívül mindenki tudja az évfolyamtársaim közül. Aztán hamar felfedeztem, hogy az első albérletemhez közel van fiókkönyvtár, és oda iratkoztam be először, és hogy végképp felüljünk a retro vonatra, azt is elárulom, hogy még CD-ket is kölcsönöztem, az első vizsgaidőszakon például a Depeche Mode (a rajongók által méltatlanul alulértékelt) Exciter albuma segített át. Végül valahogy mégiscsak sikerült megtalálnom a Központi Könyvtár épületét, és igen sűrűn látogattam is: a Szociológiai Gyűjtemény nagyon gazdag, a szabadpolcos kölcsönzési lehetőséget is gyakran használtam, a Budapest Gyűjteményben igazán ritka folyóiratkincsekhez lehet hozzáférni, de volt olyan évfolyamdolgozat, amihez a Gyerekkönyvtár részlegbe költöztem be napokra. Igazából mindig is az volt a B-tervem, hogy ha ez az egész szociológuskodás befuccsol, inkább könyvtárossá képzem át magam, mert hihetetlenül megnyugtatnak a könyvek.

Depeche Mode Exceter című albumának borítója

A fotók forrása a bemutatott személy. 

Információ

Szociológiai Gyűjtemény

1088 Budapest, Szabó Ervin tér 1.
útvonal
Nyitvatartás:

E-mail: szociologia@fszek.hu
Telefonszám:
(1) 411-5031
Vezető: Kerékgyártó Ágnes
osztályvezető
Beiratkozás

Regisztráció természetes és jogi személyeknek:
ingyenes / 12 hónap
Regisztrációs olvasójegy adminisztrációs díja:
200 Ft / 12 hónap

Napijegy: 1100 Ft / nap

Adott könyvtár használatára jogosító olvasójegy:
12 hónapra: 6600 Ft
6 hónapra: 4600 Ft
3 hónapra: 3300 Ft

Minden tagkönyvtár egyidejű használatára jogosító olvasójegy:
12 hónapra: 9500 Ft
6 hónapra: 6600 Ft

Kedvezmények

Online