A hónap szociológusa 

Minden hónapban bemutatunk egy, a fiatalabb generációhoz tartozó társadalomtudományi területen aktívan tevékenykedő, kutató személyt, akit életpályájáról, valamint munkásságáról kérdezünk. 

SzGy: Mi az első emléke a szociológiával kapcsolatban? Miért esett a választása erre a pályára?

ÉM: Mindenekelőtt nagyon köszönöm a lehetőséget, megtisztelő számomra e sorozatban szerepelni, számos ponton tudok kapcsolódni a korábbi hónapokban figyelmet kapó kollégáimhoz. Akárcsak Fáber Ágoston barátomnak, tizenévesként nekem is Hankiss Elemér könyvei mutatták meg azt, hogy van a felnőttek világának egy olyan sajátos területe, ami valahogyan a közügyekkel foglalkozik – szisztematikusan, nem pártosan, de mégis elkötelezett módon, látszólag érdekmentesen. Nem tudtam, hogy mi a neve ennek a területnek, csak azt, hogy nagyon érdekes ez a gondolkodás- és beszédmód. Amit a közös világunkról mondanak és ahogyan mindezt elmondják. A közélet és a mindennapi tetteink mögött rejlő csavart logikák foglalkoztattak – engem is. Nem tudtam, hogy ezt szociológiának hívják, csak azt, hogy segítenek megérteni, mi és miért történik.

Baján születtem értelmiségi családba, a szüleim és a két nővérem Budapestre és Szegedre jártak egyetemre és főiskolára, elkerülhetetlennek tűnt, hogy rám is ez a sors vár. Ez ugyanolyan magától értetődőnek tűnt, mint az, hogy sportolnom kell. Ez utóbbival nem volt sok gond, tinédzseréveimet a kosárlabdapályán töltöttem. A tanulással és az iskolai tekintélyviszonyokkal viszont egyre többször gyűlt meg a bajom. 16-18 évesen sok zűröm volt a gimnáziumokban, a kosárlabda mellett abból a tanárainkat felbosszantásából is sportot űztünk egy barátommal. Abból a gimnáziumból aztán tanácsos is volt távoznunk. Fogtuk hát „a magatartási problémáinkat” és átvittük magunkkal egy másikba –ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk. Rossz magatartás, rossz jegyek, nehezen artikulálható lázadás. Szóval nem volt világos, hogy hogyan lesz mindebből sikeres egyetemi felvételi. Anyám és a nővéreim – látva a bajt – kieszelték, hogy olyasféle irányt kellene találni ennek az energiáit féken tartani alig tudó langaléta kamasznak, amiben összeférhet már-már fanatikus sportolói buzgalma, közélet iránti érdeklődése, hajlama az elmélyült olvasásra, és különös érzéke az emberi viszonyok vizsgálatára (de mindenekelőtt a tekintélyviszonyok megkérdőjelezésére).

Anyám egy nap letette a konyhaasztalra Andorka Rudolf Bevezetés a szociológiába című tankönyvét, a nővéreim pedig beszéltek a fejemmel, hogy legalább az utolsó egy-két évre, az érettségire és a felvételire szedjem össze magam. Pécsre jelentkeztem, hogy egyszerre tehessem sínre sportoló karrieremet (profi kosárlabdázó szerettem volna lenni) és egyetemi tanulmányaim (a szociológia még Andorka álmosítóan szakszerű tolmácsolásában is nagyon izgalmas volt). Aztán kiderült, hogy nem vagyok elég atlétikus a profi sportpályafutáshoz, a társadalomtudományok viszont még annál is izgalmasabbak. A húszas éveimet így már inkább olvasással, mintsem sportpályákon töltöttem.

Pécsen ismertem meg Füzér Katalint, aki remek „Tudásszociológia” órát tartott és Max Weberről is sokat tanultunk tőle. Itt ismertem meg Berger Viktort is, akivel elsősorban Bognár Bulcsu tanítványi köréhez tartoztunk – Bulcsutól mindannyian rengeteget tanultunk –, majd 2004-től Viktorral az ELTÉ-n folytattuk tanulmányainkat. Viktor doktorizni kezdett akkor, én pedig átjelentkeztem az ELTÉ-re, hogy az utolsó két évemet itt végezhessem. Azt is mondhatnám, hogy az alapképzést (a BA-t) Pécsett, a mesterképzést (MA-t) pedig Budapesten végeztem, de ez nem lenne teljesen igaz, hiszen akkor még a szociológia szak is egy egységes, osztatlan, ötéves képzés volt.

SzGy: Szociológusként milyen társadalmi kérdések foglalkoztatják leginkább?

ÉM: A családomban gyerekként szerzett tapasztalatokból ered minden. Meghökkentem azon, hogy ugyanazokat az eseményeket egészen másként is megélhetik a család tagjai, ugyanazokat problémákat nagyon máskánt is láthatják, ezek az eltérő tapasztalatok és élmények mégsem kapnak egyaránt lehetőséget a kifejeződésre. Gyerekként el kellett volna hinnem, hogy egyetlen igazság van, amit egy tekintélyelvű apa képvisel és a nyilvánvaló ellentmondások ellenére e pozíciójából fakadóan torzított nézet visszaigazolását várja a család közös értelmezéseként. Ezért aztán ami engem végső soron érdekelni kezdett, az társas viszonyok (emberi kölcsönhatások) és az ebből fakadó érdekviszonyok (különböző elkötelezettségek és akaratok) összefüggése a különböző világképekkel-világnézetekkel (ideológiákkal, igazolásmódokkal). Társas-társadalmi struktúrák és tudásstruktúrák összefüggései foglalkoztatnak. Az már persze változó, hogy mindezt milyen konkrét témákon vizsgálom éppen.

Egyetemistaként főképpen Mannheim Károly tudásszociológiája, illetve általában a tudásszociológia különböző irányzatai érdekeltek – ez akkor egyszerre volt empirikus és teoretikus érdeklődés. Később a társadalomszerkezet, majd különösen az osztályszerkezet lett a témám, részben például az, hogy hogyan fogják fel és hogyan ábrázolják a társadalmak felépítését a különféle irányzatok, a mások nevében beszélő, de tulajdonképpen a saját érdekeiket általánosító-teoretizáló szereplők (politikusok, értelmiségiek, szakemberek). Az esetek többségében tulajdonképpen ilyen vitákat elemzek, illetve magam is számos írásomban és megszólalásomban más pozíciókból megfogalmazódó nézeteket vitatok.

Azt gondolhatnánk, hogy a szociológusok kívülről figyelnek meg és írnak le folyamatokat. Ez illúzió, nincsen külső pozíció. Mannheimtől, Pierre Bourdieutől, Niklas Luhmann-tól, az osztályszerkezet kutatóitól, a kapitalista világrendszer elemzőitől – a rám nagy hatást gyakorló szerzőktől-irányzatoktól – egyebek mellett azt tanultam meg, hogy nincs külső, érdek- és ideológiamentes elemzés. Lehetünk tárgyilagosak, szakszerűek és korrektek – erre törekedni is kötelességünk –, de érték- vagy érdekmentesek sohasem lehetünk. Ha egy kutató önmagára vonatkozóan értékmentességről beszél, biztos lehetsz benne, hogy nem mond igazat. Nem biztos, hogy hazudik, lehet, hogy ő maga sem tudja, hogy milyen értékek-érdekek nevében beszél.

Amit leírunk, abban benne vagyunk mi is a magunk pozíciójával, képalkotásunk eredményének számolnia kell a képalkotás folyamatával is. A kamera az operatőr háta mögül azt is veszi, ahogyan az operatőr éppen filmez, még akkor is, ha ő azt hiszi, hogy felvételkésztés közben láthatatlan marad. A megismerés ezért (ön)reflexóra késztető tevékenység, a szociológiai megismerés különösen. A szociológus – ha jól csinálja a dolgát – önmagáról is sok mindent megtud munka közben.

SzGy: Az ELTE Szociológia Tanszékének oktatója, az Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium igazgatója, ezen kívül az Új Egyenlőség szerkesztője is. Kihívás-e ennyi féle helyen és területen teljesíteni szociológusként?

ÉM: Már ez is túl soknak tűnik, pedig igazság szerint a legfontosabb intellektuális inspirációm az elmúlt egy évtizedben talán nem is ezekből, hanem másik három közösségből ered. A legfontosabb a Helyzet Műhely, ahol vagy kéttucatnyian évek óta együtt gondolkodunk. E kutatóműhely idén lesz tíz éves, rengeteget tanultam a többiektől, közülük most csak Neumann Esztert emelem ki, hiszen egy interjú itt vele is olvasható. Reményeink szerint a műhely közös tanulmányai magyarul nemcsak a Fordulat, Eszmélet és Replika folyóiratok hasábjain lesz olvasható a következő években, hanem egy saját könyvsorozatban is a Napvilág Kiadónál. Szintén nagyon fontos közegem a Társadalomelméleti Kollégium, aminek ugyan nem voltam a tagja, de a legtöbb barátom, az itt felsorolt kezdeményezések többségének alapítói, szerkesztői, tagjai e szakkollégium eszmeiségéhez kötődnek, sokan a tagjai is voltak. Rengeteget tanultam tőlük és általuk. Fontos csapat még a Politikatörténeti Intézet és Alapítvány Társadalomelméleti Műhelye, ahonnan többekkel szintén gyümölcsöző szakmai kapcsolatunk alakult ki az elmúlt években, a Napvilág Kiadó TEM-könyvsorozata e munkákat adja közre.

A kérdésben említett három intézmény az eddig említetteknél talán jobban látható: az ELTE Társadalomtudományi Karán diplomáztam, doktoráltam és dolgozom, öt-hat különböző képzésben tartok órákat az alapképzéstől a mesterképzésen át a doktori képzésig. Kollégáimmal – akik közül Kiss Zsuzsanna már ismert lehet az olvasóknak, hiszen ő is adott itt interjút – hazai viszonyok között relatíve sokszínű képzést tudunk nyújtani. (Ide kapcsolódik az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégiuma is, ahol az elmúlt öt évben főképpen adminisztratív feladataim adódtak.)

Oktatói feladataimnál fogva az elmúlt tizenkét évben alkalmam volt megismerni egy egész sereg érdeklődő fiatalt, akikkel együtt gondolkodva mindig sokkal messzebb jutunk, mintha elfogadnánk a nekünk rendelt intézményes pozíciókat – miszerint ők hallgatók, akiknek az a dolguk, hogy hallgassanak, én pedig oktató vagyok, akinek az a dolga, hogy úgy tegyen, mintha mindent is (jobban) tudna. Arra próbálom rávenni az órámra járókat, hogy jöjjenek velem, gondolkodjunk együtt, beszéljük meg a felmerülő kérdéseket. Igyekszem érdekes és provokatív szemszögből megvilágítani közös problémáinkat a rendelkezésünkre álló időben – ennyiben „alkalmazott tudásszociológusként” szólalok meg. Azt kérem tőlük, hogy jöjjenek velem, induljunk el együtt és ők is mondják, hogy mit látnak és gondolnak útközben.

Az Új Egyenlőség online társadalomelméleti magazin szerkesztőjeként az elmúlt öt évben ugyanezt tettem, csak egy másik műfajban és immár az egyetem falain kívül. Olyan cikkeket és könyvismertetőket, podcast- és videóbeszélgetéseket közlünk (állítunk elő és szerkesztünk), amelyek nem csak egyetemisták és nem is csak diplomások vagy értelmiségiek számára érthetők. Közérthetően próbálunk közéleti, társadalmi, politikai és gazdasági folyamatokról beszélni. Ezt sem egyedül csináljuk, csak néhányat említve: Partizán, Mérce, Tett. Tulajdonképpen közszolgálati feladatot látunk el, miközben számos ún. közszolgálati médium vállvetve végez irtózatos pusztítást a fejekben ún. kereskedelmi médiumokkal együtt.

SzGy: A tavaly, 2020-ban megjelent könyve A csepp: A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete nagyon fontos és aktuális témát boncolgat. Milyen volt a könyvírás folyamata? Milyen visszhangot kapott a mű?

ÉM: Sokkal nagyobb figyelmet és elismerést kapott, mint amire számítottam. Nagyon megtisztelő volt a fogadtatás, a kritika is. Ilyen-olyan formákban a fent felsorolt kezdeményezésekből megismert kollégáimon és barátaimon túl igen sokakhoz is eljuthatott, ami szintén nagyon megtisztelő számomra.

A könyvírás folyamata hosszúra nyúlt. Attól függ, hogyan számolom: a könyvben testet öltő gondolatok legalább tizenöt éve érlelődnek bennem és körülöttem, a szó szoros értelmében vett írás viszont csak néhány hónapot igényelt. A könyv legnagyobb hazugsága, hogy szerzőként csak az én nevem szerepel rajta. Elkezdtem írni egy köszönetnyilvánítást, ami végül teljes terjedelmében nem kerülhetett bele a könyvbe, mert bő másfél oldalt tett ki csak azoknak a neveknek a felsorolása, akikről biztosan tudom, hogy így vagy úgy tevőlegesen hozzájárultak a könyvben szereplő gondolatok megformálásához. Ez nem túlzás és nem is udvariaskodás.

Rengeteg társszerző közös munkája egy ilyen könyv, a szerző csak fogja a tollat, és igyekszik összefüggő mondatokká formálni, amit nagyon sokakkal egyetemen belül és kívül már sokszor átbeszélt. És akkor még nem is esett szó a hivatkozásokról, újabb többszáz társszerző, élők és halottak. Ha könyvek és tanulmányok nem készülnek el, annak sokszor éppen a társszerzők seregei által keltett strukturálhatatlan hangzavar az oka, amin a szerző már nem tud úrrá lenni. A szociológus, akár tudatosítja ezt, akár nem, ezrek hangjából igyekszik kihallani érveket és állításokat. Ezek az ezrek olykor csak interjúkban nyilatkoznak, kérdőívek kérdéseire válaszolnak, különböző formákban vallanak az életükről. Ez a könyv is olyan, mint egy sokszáz (vagy sokezer?) darabos puzzle, kirakós játék, amiből ebben a kötetben végül egy felfelé és lefelé széthúzódó, csepp formájú osztálytársadalom képe bontakozott ki.

Bár kifejezetten lehalkítottam a polemikus hangokat, a könyv még így is gerelyként áll bele politikusok és értelmiségiek egyes közkeletű hazugságaiba. Szerencsére nem ez az egyetlen dárda, ami sebet ejt a sok munkájuk ellenére nehezen boldoguló embereket hazugságokkal mérgező társadalomellenes ideológiákon. Ez csak egy sorozat egyik eleme. A legnagyobb öröm látni azt, hogy e könyv egy sokkal szélesebb intellektuális mozgásnak csak az egyik könyve. Az elmúlt öt évben magyar nyelven, magyar szerzőktől kb. három tucat hasonló kritikai társadalomtudományi munka jelent meg. Együtt mindig többre megyünk.

SzGy: Mi az, amivel jelenleg foglalkozik? Van-e esetleg jelenleg folyó kutatómunkája?

ÉM: Van, igen, a könyvben foglalt gondolatmenet nem zárul le a nyomdába adással és a közléssel. Néhány további kérdést – például a közkeletűen „középosztálynak” nevezett jelenségkör mibenlétére, az értelmiség szerepére és a polgárosodás korlátozottságának megítélésére vonatkozóakat – újabb tanulmányokban, vitairatokban és fordításokban igyekszek megválaszolni. Az elmúlt bő egy évben tíz ilyen különböző műfajú szöveg készült el, egy részük már megjelent, de van még néhány megjelenés előtt is. E mellett a doktori dolgozatomat fogom hamarosan átdolgozni, hogy a tervek szerint 2022-ben könyvként jelenhessen meg.

SzGy: A jövőben van-e új projekt, akár egy új tématerület, amibe belevág/-na?

ÉM: Igen, többekkel együtt foglalkozni szeretnék a jelenleg éppen mélyülő gazdasági és társadalmi válsággal. Az elhúzódó koronavírus-járvány nagyon sokakat rosszul érintett, egzisztenciák roppantak meg, a tág értelemben vett munkásság jövedelmei változó mértékben ugyan, de jelentősen visszaestek. Az olyan szerencsés keveseknek, mint én is, akiknek az életkereteit nem roppantotta össze a járvány – hiszen órákat tartani, kutatni, írni, olvasni és számolni végső soron otthon, egy dolgozószoba magányában is lehet –, és akiknek egyébként is az a dolgunk, hogy megértsük, mi történt és történik pontosan, a következő években is rengeteg dolgunk lesz. A jelenlegi koronavírus-járvány valószínűleg csak enyhe előszele annak az ökológiai és klimatikus válságnak, aminek társadalmi, gazdasági és politika hatásai fel fogják forgatni az életünket a következő évtizedekben.

SzGy: Van-e arra rálátása, hogy az ELTE szociológus hallgatói között milyen a megoszlás, ha a tématerületeket és érdeklődési kört nézzük? Az elméleti vagy a gyakorlati kurzusokat kedvelik inkább?

ÉM: Amennyire látom, elég változó – sőt, természetes is, hogy egyeseket inkább elméleti vagy történeti problémák foglalkoztatnak, mások elsősorban adat- és információelemzési eljárásokat szeretnének elsajátítani a képzésben. A lehetőségekhez képest a képzés próbál viszonylag nagy mozgásteret hagyni arra, hogy a szociológiát tanulni vágyók megtalálják az őket leginkább érdeklő tudáselemeket és módszereket és olyan téma–elmélet–módszer-csomagokat állítsanak össze a maguk számára, ami az érdeklődésüknek a leginkább megfelel. Amit oktatóként hangsúlyozni próbálok többekkel együtt, az az, hogy az elméleteket és a módszereket ne akarják szembeállítani egymással. Ugyanígy: ne lássák egymással szembenállóként a számszerűsített adatok elemzését (a kvantitatív módszereket) és a szövegszerű információk vizsgálatát (a kvalitatív módszereket).

Minden fogalom elméleti építmények alkotóeleme, minden megismerés módszereket használ. Ha tehát fogalmakkal akarjuk megragadni és megismerni a körülöttünk lévő világot – márpedig a tudományoknak ez a küldetése –, akkor óhatatlanul járatosnak kell lennünk mindkét „szférában”. Ki kell tudnunk magunkat ismerni a módszerek, az információ- és adatelemzési eljárások, valamint az elméletek, fogalmak és szemléletmódok szerszámosládájában is. Ezek mind-mind eszközök, amelyek a cél elérésében a segítségünkre lehetnek. A célunk kutatási kérdések megválaszolása, a megismerés tárgyainak leírása, értelmező megértése és oksági magyarázata.

SzGy: Mit gondol, a könyvtárak és online adatbázisok közül melyiket preferálják a hallgatók, fiatal kutatók, ha szakirodalom gyűjtésről van szó? Ön melyiket preferálja a munkája során?

ÉM: A szociológiát tanuló fiatalok többsége – életkori okoknál fogva – sokkal jobban kiismeri magát az online világban. A könyv- és levéltárak használatát meg kell mutatni és tanítani nekik, mint ahogyan az én nemzedékemnek is meg kellett tanulnia mindkettőt. Ma már sokkal kedvezőbb körülmények fogadják az egyetemistákat Pécsen és Budapesten is, mint akkor, amikor 2001 és 2006 között én egyetemista voltam. Pécsen a Tudásközpont régi és fájó hiányt pótolt az elmúlt egy évtizedben. Sok-sok év méltatlan körülményei után az ELTE Társadalomtudományi Karának – eddig a félhomályos alagsorba száműzött – kari könyvtára is méltó elhelyezést kapott a lágymányosi kampuszon. Mindez az ELTÉ-n szociológiát tanulni vágyók dolgát is megkönnyíti, amint visszatérhetnek az egyetem falai közé. Pesten óriási segítséget nyújt mindannyiunknak a Fővárosi Szabó Erin Könyvtár és különösen a Szociológiai Gyűjtemény – egy valóságos kincs, amelynek személy szerint én is rengeteget köszönhetek. Oktatóként az én felelősségem is az, hogy a könyvtárak használatát megismertessem a hallgatókkal, meg is teszem, ami tőlem telik. Amit csak tehetek, én is papíron olvasok, ez pedig jórészt könyvtáraknak köszönhető.

SzGy: Ha visszagondol az egyetemista korszakára, látogatta-e a Szabó Ervin Könyvtárat annak idején? Milyen élmények fűzik ahhoz az időszakhoz?

ÉM: Természetesen, igen, nagyon szerettem, sokat jártam, eleinte azonban nem tudtam kellően összpontosítani a helyben olvasásra. Eleinte tehát főleg otthon olvastam és csak kölcsönözni jártam. Idővel – doktoranduszként és fiatal oktatóként – azonban megszoktam, hogy helyben olvassak és dolgozzak. Visszagondolva, valószínűleg ehhez az is hozzájárult, hogy asztali számítógépek helyett mind többen laptopokat kezdtünk használni. Egy jó könyvtár óriásit tud lendíteni a munkakedven és a munka hatékonyságán. A magam részéről már alig várom, hogy visszatérhessek a helyben olvasáshoz és a könyvtárban végzett munkához!

A fotók forrása a bemutatott személy.