A hónap szociológusa

Minden hónapban bemutatunk egy, a fiatalabb generációhoz tartozó társadalomtudományi területen aktívan tevékenykedő, kutató személyt, akit életpályájáról, valamint munkásságáról kérdezünk.

SZGY: Mi az első emléke a szociológiával kapcsolatban? 

BE: Középiskolában még nemigen hallottam a szociológiáról – először akkor néztem komolyabban utána, amikor édesapám felvetette, hogy szociológia szakot is választhatnék az egyetemen. Az angol szakban már elég biztos voltam, de szerettem volna mellette mást is tanulni. Amikor szóba került a szociológia, elolvastam a bevezető könyveket, amelyeket a felvételihez kértek, és teljesen lázba jöttem: az fogott meg benne, hogy teljesen új ismeretekkel, fogalmakkal, megközelítésekkel találkoztam ahhoz képest, amit az iskolában tanultunk (ami persze sokat elmond arról, hogy mennyire nem jelent meg a társadalomról való gondolkodás a gimnáziumi képzésben). 

SZGY: Miért esett a választása erre a pályára? 

BE: Nekem azért ez a választás nem volt egy teljesen egyértelmű vagy egyenes út – valójában csak néhány éve hivatkozom magamra viszonylag magabiztosan szociológusként. Az egyetemen párhuzamosan végeztem bölcsész és társadalomtudományi szakot (az angol mellett elvégeztem a tanárszakot, így pedagógiát, pszichológiát is tanultam), a szociológiai elméletek mellett meghatározó volt az a kultúraelméleti képzés, amit a szegedi angol szakon kaptam. A zene és a társadalom összefüggései zenerajongóként és hobbizenészként kezdettől fogva érdekeltek, és ehhez mindkét szakom hozzáadott – az angol szakon elsajátított, részben a kritikai kultúrakutatás elméleti hagyományához kapcsolódó, részben médiaelméleti megközelítéseket kiegészítették azok a zene-, illetve kultúraszociológiai elméletek, amiket a szociológia szakon tanulhattam Lencsés Gyula kurzusain. A doktori kutatásom, amelynek témája a liverpooli rockzenei színtér online és offline szerveződése volt, illetve ehhez kapcsolódóan a lokalitás megjelenése a digitális térben, egyszerre hasznosította mindezeket a megközelítéseket: a populáriszene-kutatás (zenei színterek), a kritikai kultúrakutatás (szubkultúraelméletek, helyi identitás és globalizáció), médiatudomány (a digitális technológia társadalmi beágyazottsága) és szociológia (kulturális közösségek szerveződése, városszociológia) határterületén helyezhető el. Tehát a válaszom az, hogy az általam vizsgált kérdésekre részben, de nem kizárólag, a szociológia elméletei, fogalmai és módszertana segítségével tudtam és tudok választ kapni. 

SZGY: Szociológusként milyen társadalmi kérdések foglalkoztatják leginkább? 

BE: Bár onnan indultam, hogy a digitalizáció hogyan alakítja a zenei alkotás körül szerveződő közösségeket és intézményrendszert, illetve mi az, ami a technológiai átalakulások nyomán is folytonos marad, ma tágabb értelemben érdekel a munka világának átalakulása, amelyhez sokak szerint a kulturális iparágakban végzett munka sajátosságai – a munka-magánélet határainak elmosódása, a vállalkozóiság, ami a létfenntartás felelősségét és kockázatait az egyénre, illetve a háztartásra helyezi – fontos iránymutató, abban az értelemben is, hogy hogyan szerveződik egyre inkább a munka a digitális platformok mentén (erre utal pl. a haknigazdaság kifejezés), és mindez milyen társadalmi viszonyokat termel ki, illetve újra. Érdekel, hogy a kulturális termelés helyi sajátosságai hogyan értelmezhetők a globális kapitalizmus viszonyrendszerében, a piaci és az állami logikák mentén – legyen szó a zeneipari viszonyokról, munkakörülményekről, vagy éppen a digitális szexiparról. Érdekel, hogy hogyan járulnak hozzá a kulturális iparágak a társadalmi struktúra újratermeléséhez, különösen a patriarchális viszonyokéhoz – ami a kapitalista rendszerben azt jelenti, hogy a felhalmozás jelentős részben a nők láthatatlan, fizetetlen munkájára támaszkodik, nélküle fenntarthatatlan lenne. Valamint, hogy milyen mozgástér van e viszonyok megváltoztatására a kultúrán keresztül, és hogy a jelenlegi folyamatos válsághelyzetekre milyen válaszok születnek és születhetnek a kulturális munka területén. 

SZGY: Doktori tanulmányait Angliában, a University of Liverpool-on végezte. Miért pont Liverpool-ra esett a választása? Hogy élte meg ezt az időszakot, tapasztalt-e különbségeket az ottani és a hazai oktatás között társadalomtudományok terén?  

BE: A Liverpooli Egyetemen a School of Musichoz, illetve a Populáris Zenei Intézethez (IPM) tartozó zenetudományi PhD-t végeztem, és a doktori programon kívül elsősorban azokat a BA és MA képzéseket ismertem meg (oktatóként is), amelyek ezekhez az intézetekhez tartoztak. Ezek egy része elméletibb jellegű popular music studies képzés, amely nem állt annyira távol attól a cultural studies-központú képzéstől, amivel az angol szakon találkoztam, de a zeneipar kritikai, akár politikai gazdaságtani megközelítésével vagy a populáriszene-elemzés sajátos módszertanaival itt ismerkedtem meg közelebbről. Az elméleti kurzusanyag mellett a hallgatók jelentős része gyakorlati órákat – hangszeres és énekórák, stúdiótechnológia, zeneszerzés, dalszerzés – is tanult az elméleti kurzusok mellett – a hallgatók koncertjei szerves részét képezték az egyetemi életnek. A disszertációmban ki is emeltem a zenei fókuszú felsőoktatási intézményrendszer (a University of Liverpool mellett még minimum három felsőoktatási intézményben lehet a városban populáris zenei tanulmányokat folytatni) és a hallgatói népesség szerepét a város rockzenei színterében. Ez az erős popzenei fókusz, bár általánosabban is következik az Egyesült Királyság globális zeneiparban elfoglalt pozíciójából, így a zeneipar felismert gazdasági értékéből, a város saját popzenei örökségéhez is kapcsolódik. Ez egyébként nem egyedül a Beatlest jelenti, de a személyes választásomban közrejátszott a Beatles-rajongásom, amellett, hogy kimondottan populáriszene-kutatást szerettem volna művelni, és ennek az egyetlen dedikált intézménye akkor az IPM volt. Emellett a diplomamunkáimnál fontos volt számomra Sara Cohen munkássága (elsősorban a Rock Culture in Liverpool c. 1991-es monográfiája), így őt kértem fel témavezetőmnek. 

Ami a Liverpooli Egyetemen még fontos tapasztalat volt, az egy olyanfajta politikus szemléletmód, amit itthon én legalábbis kevésbé tapasztaltam az egyetemi tanulmányaim során – az Anahid Kassabian által egyébként informálisan, puszta elköteleződésből vezetett (ezt azért hangsúlyozom, mert később nagyon méltatlanul bánt vele az egyetem) PhD-s olvasószemináriumon, ami szakmai szempontból is a legfontosabb fórumunk volt, sokat beszélgettünk a saját (osztály)pozícióinkról, az akadémiai kutatás, munka társadalmi, politikai beágyazottságáról, illetve konfliktusos helyzetekben megtanultunk egymásért kiállni. Ehhez fontos adalék, hogy volt egy erős országos hallgatói szakszervezet. Abban az időben az Egyesült Királyságban már nagyon látványos megnyilvánulásai voltak az egyetemi szféra neoliberalizációjának – 2009-10 környékén például nálunk be akarták zárni a filozófia és a film tanszékeket a gazdasági hatékonytalanságra hivatkozva. Az egységes kiállásnak akkor ideiglenesen lett eredménye, de az összkép rendkívül elkeserítő volt (a PhD-s éveim alatt zajlott le például egy háromszoros tandíjemelés a brit felsőoktatásban). 

SZGY: Mivel foglalkozik jelenleg? Van esetleg jelenleg zajló kutatómunkája? 

BE: Az utóbbi négy évben elsődlegesen két nagyobb kutatásra koncentráltam. Egyrészt vezettem egy fiatal kutatói NKFIH kutatást, amely különböző, részben újszerű kvalitatív módszerek (egyéni félig strukturált és időnapló-interjúk, szociodráma, fókuszcsoportok) segítségével vizsgálta magyarországi zenészek, zeneipari dolgozók munkakörülményeit a zeneipart formáló helyi és globális folyamatok mentén (digitalizáció, professzionalizáció és informalitás, az élőzene előtérbe kerülése, kultúrpolitika, Covid-válság); azt, hogy hogyan ágyazódnak az iparágat átható hatalmi viszonyok a társadalmi struktúrába – hogyan alakítják például a genderviszonyok a munkamegosztást, a munka láthatóságát és elismerését, az érzelmi munkát; és hogy hogyan pótolják ki a háztartások informális erőforrásai a zene(ipar)i karriereket. A kutatásban a tanszékünkről Blaskó Ágnes és Rajkó Andrea vettek még részt. Bár hivatalosan a projekt lezárult, az eredmények publikálása nem ért véget, jelenleg egy angol nyelvű monográfia kéziratán dolgozom, amelyet a tervek szerint egy magyar nyelvű kötet fog követni. Az utóbbi szándékom szerint nem csupán akadémiai közönségnek szól majd, hanem a magyarországi kulturális munkásoknak általában, illetve bárkinek, akit foglalkoztat Magyarországon a kulturális termelés és az azt formáló erők.  

A másik nagyobb projekt egy szintén pár hónapja lezárult nemzetközi kutatás, amelyet a Volkswagen Alapítvány támogatott („Popular Music and the Rise of Populism in Europe”), ezen belül magyar részről Patakfalvi-Czirják Ágnessel kutattuk a mainstream magyar popzene és a politika 2010 utáni összefonódásait (a projektet Mario Dunkel vezette az Oldenburgi Egyetemről; Magyarország mellett németországi, ausztriai, olaszországi és svédországi terepen kutattak a kollégáink). Ebben a kutatásban a terepmunkát, fókuszcsoportos kutatást és egyéni interjúkat úgynevezett csoportos zeneelemzéssel kombináltuk, amelyet a kutatócsapat egyik résztvevője, a zenetudós André Doehring dolgozott ki. A zeneipari munkát vizsgáló kutatással ellentétben itt a dalokra és a recepcióra, a zenefogyasztási szokásokra, a zenehallgatás társas kontextusaira helyeztük a hangsúlyt. Ilyen értelemben jól kiegészítette számomra a két irányvonal egymást, az elmúlt években kezdtem tudatosan törekedni a kulturális termelés viszonyainak, a kulturális „szövegeknek” (alkotásoknak) és a kultúrafogyasztásnak az együttes vizsgálatára – bár ez folyamatos elméleti és módszertani kihívás.  

Ezek mellett részt veszek a Helyzet Műhely munkájában, ahol az elmúlt években többek között a genderviszonyok és társadalmi reprodukció témájában kutattam, írtam, publikáltam többekkel (a Fordulat folyóirat 24, „Társadalmi reprodukció” c. száma, a Replika folyóirat 117–118. számának „A szex politikai gazdaságtana” c. blokkja), illetve a Fordulat 26., „2008–2018: Válság és hegemónia Magyarországon”, és 31., „Kultúra és kapitalizmus” című számaiban működtem közre szerzőként és szerkesztőként. A Helyzet Műhelyhez kapcsolódó globális és történeti elméleti és módszertani apparátusok megismerése, valamint a kollektív munka élménye jelentősen formálta és jelenleg is meghatározza kutatói munkámat, céljaimat. 

SZGY: A jövőben van-e új projekt, kutatás, akár egy új tématerület, amibe belevág/-na? 

BE: Működik jelenleg egy öttagú nemzetközi kutatócsoportunk Nick Prior, az Edinburghi Egyetem kultúraszociológusa vezetéséve MUSCIDS néven, amelynek célja a zenei együttműködések vizsgálata digitális és otthoni terekben. Egyelőre egy kisebb pályázatot tudtunk elnyerni, de vannak terveink az elkövetkező évekre. Ez a kutatási téma számomra szerves folytatását jelentené az arra irányuló vizsgálataimnak, hogy a háztartás erőforrásai, terei, valamint az informális, családi, rokoni, baráti viszonyok hogyan képezik részét a zeneipari munkának, és hogyan tartanak fent egyúttal társadalmi egyenlőtlenségeket (pl. hogyan járul hozzá a női partnerek, házastársak ingyenmunkája a zenei karrierek fenntartásához). Különösen relevánsnak gondolom ezt egy olyan időszakban, amikor a Covid, majd jelenleg az energiaválság egyre inkább az otthon tereibe zár és a háztartás erőforrásainak használatára kényszerít bennünket. 

Emellett David Hesmondhalgh, a kulturális iparágak területének meghatározó szociológusa a Leedsi Egyetemen vezet egy Music Culture in the Age of Streaming című, a European Research Council által támogatott projektet, amelynek tudományos bizottságába kaptam felkérést. Az ehhez kapcsolódó feladatom egy kelet-európai perspektívájú tanulmány elkészítése, amely a zenei streaminghez kapcsolódó átalakulásokkal foglalkozik. A közös munka első állomása egy 2023. januári szimpózium lesz Leedsben. Ezek mellett kutatótársaimmal keressük annak módjait, hogy a zeneipari munkával kapcsolatos kutatási eredményeimet hogyan tudnánk minél szervesebben visszacsatolni a zenészek, zeneipari dolgozók felé, illetve hogyan tudjuk segíteni a kulturális munkások érdekvédelmi szerveződéseit; egyáltalán, hogy a felhalmozásalapú, láthatóan fenntarthatatlan, válságban lévő rendszer helyett milyen, a szolidáris gazdaság elveit követő alternatívák képzelhetők el a kulturális termelés területén. Ehhez kapcsolódóan veszek részt a Szolidáris Kultúra csoport tevékenységében. Egy távolabbi kutatási tervem a kilencvenes évek mainstream magyar popzeneiparának alapos feltérképezése, globális és történeti szempontú elemzése. 

SZGY: Mit gondol, a könyvtárak és online adatbázisok közül melyiket preferálják a hallgatók, fiatal kutatók, ha szakirodalom-gyűjtésről van szó? Ön melyiket preferálja a munkája során? 

BE: Valószínűleg nem meglepő a válaszom, hogy egyértelműen az online adatbázisok felé tolódott el minden, a saját munkámban is és a hallgatóknál, fiatal kutatóknál is. Ugyanakkor én mindig küldöm a szakdolgozóimat a Szabó Ervin Könyvtárba, egyrészt sok könyvhöz valóban ott tudnak legkönnyebben hozzáférni, másrészt fontosnak tartom, hogy megtanulják a szakirodalom keresésének ezt a hagyományosabb módját és élményét is. 

SZGY: Ha visszagondol az egyetemista korszakára, látogatta-e esetleg Ön is a Szabó Ervin Könyvtárat annak idején? Milyen élmények fűzik ahhoz az időszakhoz?  

BE: Én szegedi vagyok és az SZTE-re jártam, de nagy élmény volt, amikor a TDK-dolgozataimat, diplomamunkáimat készítettem és ehhez alkalmanként Budapestre utaztam – a CEU könyvtárát és a Szabó Ervin Könyvtárat is látogattam ilyenkor. Lenyűgözött a számomra érdekes, releváns irodalmak sokasága, valamint az is, hogy a folyóirat-adatbázison keresztül hozzáférhettem a legfrissebb folyóiratcikkekhez. A mai napig emlékszem, hogy mely tanulmányokat olvastam a Szabó Ervin Könyvtárban a kétezres évek elején pl. a Media, Culture & Society-ből, amiket később talán még a doktori disszertációmban is hivatkoztam (és egyébként is szívesen ücsörögtem könyvtárakban naphosszat, erre nosztalgiával gondolok vissza). 

Fotók forrása megjelenési sorrendben: Zsofia Hamori Photography, Karlóczy Dominik, Bátori 'Jim' Gábor (sinco), Goffredo Plastino, Csányi Gergely