A hét könyve

Adriana Cavarero, Judith Butler, Bonnie Honig - Toward a Feminist Ethics of Nonviolence

Sebezhetőség, horror és etika

Fotó: Google Books

Toward a Feministic Ethics of Nonviolence címet viselő kötet a feminista gondolkodók olyan „nagyágyúit” hozza össze, mint Judith Butler, Bonnie Honig és mások, hogy megvitassák a kötetben két írással szereplő Adriana Cavarero gondolkodásának azon topikjait, amelyek a sebezhetőségünkre alapozó etika irányába mutatnak.

Adriana Cavarero olasz feminista gondolkodó, aki igen előkelő nevet szerzett magának feminista körökben, és Amerikában van annyira népszerű, mint Giorgio Agamben, nálunk ritkán hivatkozott, nem igazán ismert. E posztunkat ezért nem kezdhetjük „a közepébe vágva”, így minden, amit a kötet szerzői Cavareróról, hozzá kapcsolódva, vele vitázva mondanak, levegőben lógna, értehetetlen, foghatatlan lenne. Meg kell tehát ágyazni neki.

Médeia. Nem a varázslónő, hanem az, akit a róla szóló tragédiájában Euripidész megfosztott mágikus-mitikus képességeitől, emberivé tett, és saját gyermekei gyilkosává. Amikor ugyanis – ez az euripidészi tragédia sztorija – Médeia férfi hitvese, Iaszón, akiért egykoron otthagyott mindent, és úgy viselkedett, ahogy egy görög feleségnek/anyának kell, hűtlen lesz hozzá, Médeia bosszút áll: megöli két közös gyermeküket. E tett rendkívüli. Éspedig azért – szól egy feminista olvasat –, mert Médeia fölforgatja a bevett, uralkodó társadalmi nemi hierarchiát és az általa meghatározott viszonyokat, nem tűri azt, amit nőként zokszó nélkül tűrnie kellene, és véleményt alkot, kezdeményez, cselekszik, harcba száll, bosszút áll, öl. Médeia tette azonban azért is rendkívüli – szól Adriana Cavarero olvasata –, mert erőszakot testesít meg, azt a fajta erőszakot, amelyet ő horrorizmusnak nevez, és amely több mint morális vagy jogi értelemben vett bűn.

Cavarero műveinek középpontjában az emberi létezés mint viszony feminista újragondolása áll. Ennek jegyében a szerzőnő arra törekszik, hogy meghaladja a filozófiai és politikai gondolkodás vakságát a hús-vér [enfleshed] testet illetően. Természetesen nem arról van szó, hogy a filozófia és a politikai gondolkodás ne foglalkozott volna a testtel, hanem arról, hogy általában alárendelt pozícióba helyezte, kivált a nőit, miközben gyakran használta a test, olykor épp a női test meg a szülés metaforáját annak leírásához, aminek vele szemben primátust tulajdonít. Így tesz például Platón Szókratésze a Lakoma című dialógusban, Diotima szájába adott fejtegetéseiben.

E vakság meghaladása érdekében Cavarero Hannah Arendthez kapcsolódik, aki szerint a politikai gondolkodásnak nem az emberből kell kiindulnia, mint tette azt évszázadokon keresztül a teológia és filozófia, hanem abból, amit „az emberek között”-nek nevez. Arendt azt állította, hogy nem az ember, hanem emberek lakják a Földet, ám ez, vagyis a pluralitás nem tény, az egyének különbözősége és megismételhetetlen egyedisége nem egyedi tulajdonságokban vagy jellemvonásokban rejlik, hanem az emberek egymás közötti viszonyaiban mutatkozik meg. Másképp fogalmazva, Arendt azt állította: hogy kicsodák vagyunk, arra nemcsak az nem ad választ, hogy micsodák (ti. az ember definíciójának megfelelő vagy nem megfelelő emberek) vagyunk, hanem például egyedi arcunk, szemünk, hangunk sem; az csakis az emberek közötti viszonyokban válik jelenvalóvá. Ehhez az arendti gondolathoz kapcsolódva állítja Cavarero: hogy kicsodák vagyunk, az az egymáshoz való viszonyainkban tárul föl, ám ez a „ki” mindig is testet öltött, vagyis ennek a „ki”-nek, mindig is van arca, hangja, tekintete, teste – és neme (sex).

Cavarero a „micsoda” és „kicsoda” közötti arendti különbségtételre támaszkodva alakítja ki a feminizmuson belüli pozícióját. Ennek sajátossága, hogy a nemi különbségek [sexual difference] leírását illetően Cavarero elutasítja mind az esszencialista, mind a konstruktivista fölfogást, akárcsak e kettő egymást kizáró szembeállítását. Cavarero (más olasz feministák által is képviselt) alapgondolata az, hogy nemiség [sex] elválaszthatatlanul hozzátartozik ahhoz, akik vagyunk: nincs nemiségtől független, nemiségtől mentes, semleges létezés, mint ahogy nincs (hús-vér) test nélküli sem. Azok, akik vagyunk, testet ölt, a testünk pedig nemmel bíró test. Létezésünk tehát nemi-testi létezés, nemiségünk [sex] és a nemi különbség [sexual difference] pedig adott.

Cavarero ezzel nem azt mondja, hogy nemiségünk biológiai adottság, és csakis két nem van. Amit állít, az az, hogy nem tudunk megszabadulni nemiségünktől és nemi különbségtől, mely meghatározó és elválaszthatatlan eleme annak, hogy kicsodák vagyunk. Nemiségünk és a nemi különbség egyúttal jelentéssel és értelemmel is bír, állítja Cavarero, s hogy milyennel, az már társadalmi-nyelvi konstrukció, és azt határozza meg, hogy micsodák vagyunk. Cavarero szerint tehát a nemiség és nemi különbség se nem pusztán megmásíthatatlan adottság, se nem pusztán társadalmi-nyelvi konstrukció, hanem is-is: adottként azt határozza meg, akik vagyunk, konstrukcióként azt, amik vagyunk.

Ennek alapján vázolható, hogyan ragadja meg Cavarero az erőszak jelenségét. Különbséget tesz az erőszak két formája, a terror és horror, terrorizmus és horrorizmus között. A terror, mondja Cavarero, a félelem tapasztalatában nyilvánul meg, és rettegéshez meg pánikszerű menekülési kísérlethez vezet, a horror viszont az irtózat vagy a borzalom tapasztalata, amikor is egyszerűen lemerevedünk, lebénulunk. Sem a terrorizmus, sem a horrorizmus nem olyan erőszak, amely egyszerűen életünkre tör, de az utóbbiban van egyfajta többlet az előbbihez képest: a horrorizmus eltorzítja, szétcincálja testünket, megszáll, leigáz, fogva tart, nem ereszt, megbénít.

A horrorizmusra példa Euripidész Médeiája, aki nem egyszerűen öl, hanem természetüknél fogva védtelen, kiszolgáltatott, tehetetlen lényeket öl; vagy az öngyilkos merénylő, aki áldozataival együtt válik semmivé a robbantásban; vagy azok a tortúrák, amelyben teljesen kiszolgáltatottak és alávetettek leszünk a hatalomnak és az általa okozott kínoknak; vagy Caravaggio Medúzája.

A horrorizmusnak tehát – ahogy azt e példák érzékeltetik – Cavarero az erőszaknak azt a formáját nevezi, amely testet öltött és sebezhető egyediségünkre irányul; azt veszi célba és semmisíti meg, akik vagyunk, tehetetlenné, kiszolgáltatottá téve minket. A csecsemők meg a kisgyermekek, mint Médeiáé, persze természetükből fakadóan tehetetlenek, kiszolgáltatottak, a felnőttek esetében viszont – jóllehet ugyanúgy sebezhetők, mint a gyerekek – csak súlyos betegség vagy katasztrófa esetén jár együtt ily módon sebezhetőségük a kiszolgáltatottsággal és tehetetlenséggel, egyébként nem. Legyünk tehát gyerekek vagy felnőttek, sebezhetők vagyunk, másoknak kitettek, másokra utaltak, állítja Cavarero, kiszolgáltatottak és tehetetlenek azonban nem. Amit horrorizmusnak nevez, annak épp az a sajátossága, hogy előállítja, megteremti, ránk kényszeríti a tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot, kihasználva, felhasználva kitettségünket, másikra utaltságunkat, sebezhetőségünket, emberi létezésünk alapvető és meghatározó viszonyát; passzív tárggyá, úgyszólván gyermekké teszi minket, olyan aszimmetrikus viszonyba kényszerít, amelyben a kölcsönösség (reciprocitás) kizárt. A horrorizmus, mondja Cavarero, bűn, de nem annyira jogi vagy morális értelemben, hanem inkább ontológiai értelemben az: az emberi létezést, sebezhetőségünket fordítja visszájára.

Az erőszak és az emberi létezés ilyen felfogásán alapuló etika nem elveket állít föl, hogy aztán abból vezesse le, mit tehetünk, mit nem, hanem sebezhetőségünkből mint a lét- és testi viszonyból indul ki – abból, hogy a másikra utaltságunk, másiknak kitettségünk nem törölhető el, következésképp valamit kezdenünk kell, valamiképp bánnunk kell vele. Nem jogi vagy morális okokból, hanem mert nem tudunk nem kezdeni vele valamit, bánni vele valamiképp. Ahogyan, mondja Cavarero, egy anya gyermeke születése pillanatában sem tud nem dönteni: gondjaiba veszi vagy eldobja a csecsemőt, ugyanúgy ránk mint sebezhető és sebezni tudó hús-vér egyénekre is egy kikerülhetetlen válaszkényszer nehezedik.

Ez a cavarerói „erőszakmentes”, általa „poszturális”-nak nevezett etika alapgondolata. Könyvünk szerzői erről, egy ilyen etikáról gondolkodnak, követve és vitatva Cavarero ezzel kapcsolatos vagy ehhez kapcsolódó gondolatait. 

Fotó: Pixabay

További érdekes olvasmányok: 

Adriana Cavarero: Inclinations. A Critique of Rectitude. (Elektronikus adatbázisunkból letölthető.)

Judith Butler: Frames of war: when is life grievable? (Könyvtárunkban kölcsönözhető.)

Máté-Tóth András: Sebzett testek, sebzett identitás: Judith Butler testfilozófiája és Kelet-Közép-Európa kollektív identitása

Robin Celikates: „Orrorismo”. Bilder, die das Fürchten lehren. Über Horrorism, or On Violence against the Helpless von Adriana Cavarero.