“Újpestnek Budapesthez való csatolása számos olyan külsőséggel járt, amelyet hatalmas örömmel fogadtak az új IV. kerület lakói: a finánc eltűnt a Budapest és Újpest között álló vámházból, megkezdték az utcatáblák kicserélését, a Városházán kicserélték a bélyegzőket, és Újpest népszerű polgármesterasszonyát reggeltől kezdve elöljárónak szólították.” *  – adta hírül a Friss Ujság 1950. január 3-án.  

A cikkíró aligha találta el a hangulatot, amely a valóságban a közel 120 éves Újpest – ekkor “megyei város” – önállóságának elvesztését a helyiek körében övezte. Akkor sem, ha az Új-Megyerből Újpestté lett település már névválasztásával is kifejezte orientációit, sőt, a fővároshoz csatlakozás gondolata elsőként itt merült fel. (Wolfner József bőrgyáros 1886-ban benyújtott javaslatát azonban – a belügyminiszter támogatásának dacára – az újpesti képviselőtestület leszavazta.)  

A 20. század elejétől a tendencia megfordult, és a főváros irányából indult meg a két település egyesítését előkészítő tervezés. Csak tőmondatokban: 1902-ben a Széll-kormány veti fel Újpest, Kispest, Rákospalota és Erzsébetfalva becsatolásának tervét. 1906-ban Harrer Ferenc Bárczy István polgármester utasítására felméri a környező települések állapotát. (A következő évben Újpest nagyközség “rendezett tanácsú” város, ipari termelését tekintve pedig az ország 4. legnagyobb városa lesz.) 1938-ban, immár a Nagy-Budapest koncepció jegyében Budapest környékére –  benne Újpestre is – kiterjesztik a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) építésügyi- és városrendezési hatáskörét. 1942-ben közös (16.) kerületbe kívánják összevonni Újpestet, Rákospalotát és Pestújhelyt. 1944-ben megszületik a becsatolásról szóló kormányhatározat, de azt az országgyűlés a német megszállás miatt már nem hagyhatta jóvá. Újpest – még egy rövid időre – vidék maradt.  

 

* 

 

Az idevezető útról. ​

Újmegyer, Kismegyer, Káposztásmegyeri Új Gyarmat – vagy ahogyan ma ismerjük, Újpest létrejötte a fóti uradalom nyugat-európai tapasztalatokkal rendelkező birtokosa, gróf Károlyi István (1797-1881) érdeme. Miután 1831-ben birtoka egy, hivatalosan szőlőművelésre átengedett részén nyaralóövezetet létesített (későbbi Istvánhegy), az uradalom parlagon maradt földjeit is parcellázni kezdte. Itt, Mildenberger Márton (Istvánhegy legnagyobb bérlője) Pest határában épült serfőzdéjének közelében – néhány zsidó iparos számára tartós letelepedési lehetőséget biztosított.  

Az “örök időkre” bérelhető házhelyeken hamarosan több üzem is létesült. A felvidéki, közelebbről a nyitrai Nagysurányból érkező Lőwy Izsák tímármester és testvére, Bernát bőrfeldolgozó manufaktúrája 1835-ben, a szintén nyitrai Vágvecséről beköltöző Neuschloss Izsák és fiai fakereskedő- és fafeldolgozó cég 1836-ban kezdte meg működését. A harmadik üzem a “Wolfner-Neckert gyapjúmosó és Bőrgyár” 1840-ben épült. Ezzel lényegében ki is rajzolódott az új település profilja. 

A Váci út és a Rákospalotára vezető (mai Árpád) út találkozásánál megszülető telepen feudális keretek között már a piacgazdaság feltételei teremtődtek meg. Az 1840-re 223 telket és 23 lakóházat számláló pionír település működésére vonatkozó szabályokat Károlyi Alapítólevélbe foglalta. Ennek főbb pontjait a Mult és Jelen című kolozsvári lapból idézzük: 

“A’ hely szüke nem engedi az alapszabályokat elősorolni, mik ezen zsenge gyarmatnak valamint mostani állását úgy jövendőjét is szép reményével biztatják, az ipart elősegítik s a’ közönséges jólétet kieszközlik; a mihez igen sokban járul: a’ gyarmat Pesthez közeli a’ Duna és az országút melletti fekvése, vízmentes helyzete ’s azon körülmény, hogy a' közvetlen szomszédságában, ugyanazon uraság határában lévő kies fekvésü szöllök villái a’ pestieknek nyári lakul szolgálnak. Emelik továbbá a’ gyarmat virágzását: a’ szabad keresetmód, czéh és privilégiumok nélkül; a’ majorsági földek közterhektőli mentesítése; a’ vett helyeknek ősiség lebecsülése nélkűli birhatása; általános egyformaság, vallás- és nemzeti külömbség nélkül ; nyilvánosság a’ közügyek elintézésében, mely’ a’ lakosok által szótöbbséggel határoztatik el, miért is már jelenleg az alapszerződésben több korszerű változtatások történtek: végre a’ gyarmatnak a’ bécsi kereskedök által vásáron kívül áruik lerakóhelyévé változtatása.” ** 

A kiváló fekvésű, kedvező természeti adottságokkal rendelkező területen tehát garantáltak voltak a céhen kívüli ipar és a szabad kereskedelmi tevékenység feltételei, akadálytalan a munkaerőáramlás és az áruforgalom. (Az 1842-es adatok alapján a lakosság közel ¾-e volt iparos, közel ¼-e kereskedő, a többi cseléd vagy ismeretlen foglalkozású.)  

Az Alapítólevél rendelkezései nyomán olyan “win-win szituáció” jött létre, melyben a földesúr és az (örök)haszonbérleti joggal rendelkező vállalkozó is pénzéhez jutott. Utóbbi a bérleti díj megfizetése esetén házhelyével szabadon rendelkezhetett, beépíthette, kiadhatta stb., míg bérlői önálló jogon kézműveskedhettek. 

A község viszonylagos önrendelkezéssel bírt. Néhány privilegizált helyzetbe hozott bérlő – az első időkben ez Mildenberger kizárólagos ser- és italmérési, Lőwy bőrkereskedői-, és Neuschloss fakereskedői jogát jelentette – szervezte meg és irányította a telep életét, hívta össze az éves közgyűléseket, és gondoskodott az adó beszedéséről. Közülük kerültek ki a közösség bírói és pénztárnoki feladatokat ellátó tisztviselői. 

Különös jelentőségű a “vallási és nemzeti különbség nélküli” “egyformaság”, vagyis az egymás iránti türelem hangsúlyozása a marginális, idegenszerűsége okán jó ideig csak “zsidó gyarmat”-ként emlegetett telepen, amely azonban a valóságban teljesen “nemzetközi”, felekezeti megoszlását tekintve pedig döntően katolikus volt. Meglepő viszont a magyarok elenyésző aránya: 1842-ben a 129 családból mindössze 11 volt magyar. (Ekkoriban 28 család házbirtokos, 101 háznincstelen (zsellér) élt a községben. Utóbbiak közül 97 nem magyar: 44 közvetlenül cseh-morva és német területről, illetve Ausztria, Szlovénia, Galícia és Lengyelország felől érkezett, 53 pedig továbbköltöző: ezek főleg a Felvidék keleti és nyugati részéről, Pestről és a főváros környékéről, a Dunántúlról és Délvidék irányából jutottak el Újpestig.)  

A település lakóinak eltérő kulturális háttere, szokásai, különböző ismeretei, készségei egyszerre jelenthettek konfliktusforrást, de válhattak a közösség javára is. Az uradalmi község fennmaradásának nyilvánvaló záloga a kooperáció volt.  

 

Az új ipari-kereskedelmi központ stratégiai jelentőségét növelte az állandó közlekedés megindítása. Blum Ignác vállalkozó omnibusza 1844-től járt Pestre, 1846-ban pedig megnyílt az első hazai vasútvonal Vác felé, a vonatok megálltak a közeli Rákospalotán is.  

Az 1858-ra megépült újpesti kikötőig kezdetben az Első Duna-Gőzhajózási Társaság és a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt személyhajói szállították az utasokat. 

Újpest határán ma is megcsodálható a “Bagolyvár”, ahonnan bő félóra alatt a Széna (mai Kálvin) térre ért Pest első lóvasútja. A járatot a fóti birtok örököse, gr. Károlyi Sándor elnöklete alatt működő Pesti Közúti Vaspálya Társaság (PKVT) indította, 1866-ban. A nyitott kocsikon 22, a fedetteken 38 utas számára alakítottak ki (1., 2. és 3. osztályú) helyeket. A lóvasutat az 1890-es évek közepén villamos váltotta fel, 1896-ra pedig megépült az újpesti vasúti híd. 

 

A kiszámíthatóbb és gyorsabb megközelíthetőség ösztönzőleg hatott Újpest fejlődésére. Az egyesített Budapest nyomába szegődő település legdinamikusabb időszaka következett. A számok nőttek, az élet gyorsult. Intenzívebbé vált a ki-és bevándorlás. Újpest jellemzően a kisegzisztenciák – a vidékről érkező kispénzűek, a fővárosból kisodródók, a pályakezdő munkakeresők – célpontja lett. 

Több tényező is segítette a kedvező folyamatokat. A feudális függés megszűnését  (1848), és az önkényuralom éveit követően 1861-től már választott testület irányította a települést. 1864-ben Újpesthez csatolták Istvánhegyet. 

A már meglévők mellett egy sor újabb cég, társaság, üzem kezdte meg működését, többek között szeszgyár, két enyvgyár, hajógyárak, parkettagyár, ládagyár, pamutfonó- és szövőgyár, porfestékgyár, fémötvöző gyár, az Egyesült Villanyossági Rt (későbbi Tungsram), vagy a “dr. Kereszty, dr. Wolf és társa Vegyészeti gyár Rt " (későbbi Chinoin). 1930-ra már 37 üzem működött Újpesten. 

 

A népességszám gyors emelkedése egyre több (immár városi méretű) feladatot rótt a nagyközségre, amelynek viszont alig volt saját bevétele. A mindennapi működés feltételei sem voltak adottak, gyakran születtek hibrid megoldások. 

Újpest kommunális szolgáltatásait tudta finanszírozni. Az áram- és vízszolgáltatást  – a Phőbus és az Ister cégek bevonásával – koncessziós alapon oldották meg (a rossz minőségű vezetékesvíz-szolgáltatáshoz annak ellenére ragaszkodtak, hogy a szomszédos Káposztásmegyeren 1904 óta működött a főváros vízműtelepe.) Az útburkolat- és a járdák, valamint a községháza építésére már hitelt kellett felvenni. A gázellátást 1910-től a főváros biztosította.  

Az elemi iskolák fenntartását 1880 óta szintén a főváros finanszírozta, miközben – kényszerűségből – a rendészeti vonatkozású és a közegészségügyi feladatokat is átvállalta.  

Újpest város 1907-ben hivatalba lépő első polgármestere, Ugró Gyula sem tudta szolgáltatásközpontú programját végigvinni. (A településen ekkor már 53000-en éltek.)  Aggasztóvá vált a zsúfoltság, de a tervezett tisztviselőtelep és a kislakásos házak építésének terve is meghiúsult, a lakhatási gondokra az egész periódusban nem született megoldás.  

A két világháború között kiéleződnek a problémák. A polgármesteri székben Miklós Antal, Semsey Aladár, Pohl Sándor, Hess Pál követték egymást. A várost 1939-ig liberális és szocialista ellenzéki koalíció vezette, a szociális gondoskodás ennek ellenére fokozatosan visszaszorult, az elszegényedés mértéke csak nőtt.  

Gyors mérleget vonva: Pest, és a határán megszülető Újpest kezdetektől “fúzióban volt” és maradt, különösen miután a mindig északabbra "araszoló” pesti gyárnegyed is elérte a város közigazgatási határát. A két település fizikailag is összenőtt ugyan, csak épp nem “illeszkedett”, mert a folyamat spontán módon, tervszerűtlenül zajlott le.  

Újpest 19. század végi – csak Budapestéhez mérhető ütemű – fejlődése a századfordulóra lelassult, kiütköztek a problémák: Újpest mindinkább a fővárosra szorult, státusza megváltozott. Újpest “kisegítése” egyre több terhet rótt a fővárosra, amely hezitált a hosszútávú megoldásokat illetően. A két világháború között a fővárost saját belső folyamatai kötötték le, miközben a fejlődés súlypontja az agglomeráció dinamikusan fejlődő déli régiójára – Kispest, Pesterzsébet, Pestszentlőrinc, Csepel – tevődött át. 

 

* 

Újpest történetét felidézve érdemes megemlékeznünk néhány olyan forrásról, amelyeket az újpesti lét, az itt töltött évek ihlettek. E visszaemlékezések, regények, levelek, szociográfiai írások, meglehet, elfogultabbak, de átélhetőbbé és személyesebbé teszik ugyanazt a történetet, a közös városét. 

Az Újpest által inspirált művek sorában a fiatal Babits Mihály – 1911-12-ben Rákospalotáról naponta átvillamosozó gimnáziumi tanár – Kártyavár és A gólyakalifa című regényei kívánkoznak az első helyre. A „sivár, amerikaias, rögtönzött üzletváros”-ról, “Újváros”-ról szóló, 1915 őszétől a Nyugat hasábjain, folytatásokban megjelenő Kártyavár közlését az újpestiek tiltakozása miatt le kellett állítani, miután a város lakói a regény szereplőiben és az ábrázolt szituációkban felháborodottan ismertek magukra. (Az újpesti olvasóközönség és a költő kapcsolata idővel jócskán megenyhült.) 

Kaffka Margit polgári leányiskolai tanárnő 1907-12 között. Néhány évig Újpesten is lakik, majd a Márvány utcából ingázik. A tanítás mellett nyelvtan és irodalom tankönyveket írt. Szerény életkörülményeiről ekkoriban kelt levelei tudósítanak.  

Az ifjú Vas István a Standard Villamossági Rt tisztviselőjeként (1929-38) szinte napi rendszerességgel rögzítette élményeit. (A félbeszakadt nyomozás - Nehéz szerelem).  

Kassák Lajos, egy Külső Váci úti pincelakásban élő gyári munkásként szerezte benyomásait, és írta első verseit. (Többek között erről az időszakról is olvashatunk Az egy ember élete című önéletrajzi regényében.)  

Nem könnyű olvasmány Bay Zoltán – a Tungsram kutatólaboratóriumának vezetője, majd a cég vezérigazgatója – már az amerikai emigrációban, 1950 körül írt kötete, melyet a hátrahagyott rokonok védelmében csak 1988-ban jelentetett meg. Visszaemlékezéseiben életének Magyarország hadba lépésétől az ország elhagyásáig tartó időszakát idézi fel. (Az élet erősebb) 

Végül emlékezzünk meg az 1949-ben született Ladányi Jánosról, akinek gyermek- és ifjúkora már Nagy-Budapesten telt. Szeretett városától – számos háború előtti családi történetet is felidézve – utolsó, önéletrajzi kötetében búcsúzott. (Újpest, az elpolgáriatlanult város) 

 

* 

A Budapest Gyűjteményben őrzött dokumentumok más módon hozzák közelebb a település egykori életét. A meghívók, menetrendek, reklám- és programfüzetek, a városi illetékbélyegek, a kis- és nagyvállalkozók névjegyei, a számolócédulák egy prosperáló, sokszínű település és közösség mindennapi működésébe engednek bepillantást. Egy nem feltétlenül gazdag, de tevékeny, törekvő város életébe. Tudjuk, volt idő, amikor közel 70 – közművelődési, jótékonysági, sport és egyéb - egyesület, számos étterem, kávéház, kaszinó, mozi, színház működött itt. 

A képeslapok, fotók, újságillusztrációk meg is jelenítik mindazt, amiről az eddigiek alapján csak elképzelésünk lehetett. Látjuk a faborítású biciklipályát (velodrom) a Megyeri úton, Újpest első (“tudományos”) filmszínházát, a Tavasz utcai Urániát; a villamosközlekedés megindulásakor kivont, régi lóvasúti kocsikat Budapest határában; a Vasárnapi Ujság riportfelvételei láttán pedig szinte halljuk a népszigeti szabadstrand, a “Lidó” fürdőzőinek vidám zsibongását.  

A Békési Győző fotográfus képein szereplő újpestieket elnézve, s látva az elegáns vegyesüzlet fehérköpenyes eladóját, amint a fotó kedvéért hegedűjét is állához illeszti, a Munkásotthon amatőrszínészeinek tablójáról ránk pillantó arcokat, vagy a viseletbe öltözött szüreti mulatság vidám résztvevőit, akár azt is gondolhatnánk, “végülis, rendben volt itt minden...” – Gondolhatnánk, ha a képek készítője nem az a Békési Győző lenne, aki 1889-ben Haberfeldként született Baján, majd Halmos néven, a magyar tornászcsapat tagjaként 2. helyezést ért el az 1912-es stockholmi olimpián, majd Újpesten telepedett le, és vezette Árpád úti fotóműtermét, egészen addíg, míg családjával együtt Mauthausenbe nem deportálták. 

 

Békési Győző története, akárcsak a legtöbb visszaemlékezőé kimondva-kimondatlanul ugyanoda vezet vissza bennünket. A háború utáni évekre, sőt, évtizedekre hosszú, néma árnyékot vető holokausztig, amely Újpest történetének talán legdrámaibb fordulópontját jelentette. A város meghagyott vidéki státusának következményeként 1944 őszén a település teljes zsidó közösségét elhurcolták. Közülük 17.000 újpesti soha nem tért haza. 

 

* 

Újpesten 1945 januárjában befejeződtek a harcok, de az újjáépítés érdemben csak  a februárban pusztító jeges ár levonulása után kezdődhetett el.  

Hamarosan újra előkerültek a tervek. Ezúttal a főváros és az agglomeráció összehangolt fejlesztésében gondolkodtak: “...úgy tűnt, hogy eljött az ideje főváros és környéke egyesítése olyan módjának, ami a különböző múltú és karakterű települések sajátos érdekeire is tekintettel van. A magyar közigazgatás átfogó szervezeti-területszervezési átalakításának tervén dolgozó Erdei Ferenc belügyminiszter ennek kereteibe illesztve próbált foglalkozni Nagy-Budapest kérdésével. Kezdeményezése nyomán 1945 nyarán - kora őszén a minisztérium és a főváros képviselőiből álló munkabizottság Bibó István és Harrer Ferenc vezetésével vizsgálta a problémát.” ***  

1948-ban a kommunista hatalomátvétel részeként, a Gazdasági Főtanács rendelete értelmében megszűnt a Fővárosi Közmunkák Tanácsa.  

Lezajlott az államosítás. Előbb a száz munkásnál többet foglalkoztató iparvállalatok, később a tíz dolgozónál többnek munkát adó cégek és külföldi tulajdonú vállalatok is állami tulajdonba kerültek. 

Így következett el 1950. január 1-je, egy merőben új korszak kezdőpontja, Budapest történetének új fejezete. 

Itt sorakozó dokumentumaink azonban még az önálló Újpest (régi) dicsőségéről mesélnek. 

 

 

*Friss Ujság 1950. január 3. 2.o.  

**Mult és Jelen 1841. augusztus 9. 460. o. 

*** Sipos András: Dokumentumok Újpest történetéhez 1840-1949 - Budapest Törtenetének Forrásai. Kerületek, városrészek: Újpest (Budapest, 2001) 57. o.