PEZSGŐ MÚLTÚ VÁROS A DUNA PARTJÁN

A térségben már az ókor végén, a római kor alatt is lehettek lakott helyek, katonai táborok, de ezekről szinte alig rendelkezünk forrásokkal. A legkorábbi település, amiről régészeti leletek és írásos dokumentumok szólnak a Csőt vagy Csút elnevezésű falu, melynek neve először egy 1222-es oklevélben bukkan föl. A területen végzett ásatások alapján a helység valószínűleg már korábban is lakott volt. A tatárjárás pusztítását követően IV. Béla király Háros-szigeti kolostoralapítása adott új lendületet a korábban virágzó településnek. A térségben két másik falut is említenek a források: Csőttől északra feküdt Kocsola, tőle nyugatra pedig Kána vagy Kánya. A késő középkori zavartalan fejlődésnek a mohácsi csatavesztés, illetve Buda török kézre kerülése vetett véget. A falvak lassan elnéptelenedtek, a lakosság nagy része vagy elmenekült, vagy kihalt. A Buda felszabadítására indított kísérletek óriási károkat okoztak a területen, mivel a fel és levonuló csapatok elpusztították az épületeket, a fákat kivágták és eltüzelték, az egykor virágzó mezőgazdasági kultúra alapját képező szőlőket pedig kiirtották.

1686-ban, Buda visszavétele után elindulhatott az újjáépítés, melyet gyakorlatilag az alapoktól kellett kezdeni, mivel a térségben üszkös romokon és elnéptelenedett területeken kívül semmi nem maradt. Az ostromot követően Heissler császári generális birtokába került a Csepel-szigeti uradalom, melynek részét képezte a Duna jobb partján elterülő Budafok (korabeli nevén Promontor). A generális azonban egy évtizeddel később elesett a törökökkel szembeni harcokban, özvegye pedig a magyarországi birtok eladása mellett döntött. Az új tulajdonos Savoyai Jenő lett, aki az uradalom központjának Ráckevét tette meg, ahol az 1700-as évek elején kastélyt is emeltetett. Mivel a mezőgazdasági munkák beindításához emberekre volt szüksége, nagy számban hozatott német telepeseket a Rajna vidékéről, Württembergből és környékéről, a Mainzi, illetve Speyeri érsekségekből. Mivel a betelepülők többsége értett hozzá és az itt elterülő földek is kifejezetten kedveztek az ilyen irányú mezőgazdasági tevékenységnek, újra a szőlőművelés vált a térség meghatározó gazdálkodási formájává. A szőlőművelés meggyökeresedését szolgálta az az 1712-es döntés is, amely értelmében a Csepel-szigeten letelepedett munkások ellenszolgáltatás nélkül kaptak megművelhető földeket Promontoron. A termelés megkezdését az uradalom szőlővesszők biztosításával, illetve hét esztendei adómentességgel segítette. Savoyai több mint harminc éven át birtokolta ezt a területet, közben 1714 és 1717 között a ráckevei mintájára kastélyt is építtetett Promontoron, amely körül aztán majorsági gazdálkodás folyt. 1736-ban bekövetkezett halála után egy virágzó uradalom került a királyi ház birtokába.

A következő száz év a békés fejlődés jegyében telt. Promontor lélekszáma stabilan gyarapodott, a szőlőművelésből származó jövedelem pedig újból felvirágoztatta a települést. Az is elmondható viszont, hogy az itt élő lakosság teljes bevétele szinte kizárólag a szőlőművelésből származott. A másik bevételi forrás a kőbányászat volt, de ez jelentőségét tekintve eltörpült a szőlő- és bortermeléshez viszonyítva. A bányászat mintegy melléktermékeként kiterjedt pincerendszerek jöttek létre a településen, kvázi összekapcsolva a két tevékenységi kört.

Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharcot viszonylag gond nélkül vészelte át a település. Az utolsó rendi országgyűlésen elfogadott, a jobbágyok helyzetét megváltoztató törvények némileg problémás helyzetet teremtettek Promontoron, illetve a szomszédos Tétényen. Mindkét település, fejlődésük sajátosságának következtében úgynevezett zsellérközség volt. Lakóik többsége nem rendelkezett saját kezelésben lévő földdel, ezért pénzbeli és terménybeli fizetésért végzett munkát a gazdaságokban. A fent említett törvény bár a zselléreket is mentesítette a kötelező robot alól, de dézsmát, jelen esetben szőlődézsmát továbbra is fizetniük kellett az uradalom számára. Bár ez a helyzet némileg visszavetette a polgári átalakulás folyamatát az érintett településeken a következő időszakban, az 1850-es évek második felére az uradalom és a zsellérek kiegyeztek ebben a kérdésben. Ettől kezdve a szőlőművelésből élők szolgáltatásaikat pénzben is megválthatták, így a szabadabbá váló kereskedelem és áruforgalom révén újra lassú gazdasági gyarapodás kezdődött a térségben.

A gazdasági fejlődéssel párhuzamosan Promontor lassan megindult a várossá válás útján. Bár az egészségügy, a közoktatás és a lakhatás terén jelentős előrelépések történtek, a település egyik legégetőbb problémáját a barlang- és pincelakások kérdését még majd egy évszázadig nem sikerült megoldani. Mindezek mellett megkezdődött az infrastruktúra fejlesztése is. Lassú ütemben, de tovább folytatódott az utak kikövezése, a település bekapcsolódott az országos vasúti hálózatba, illetve 1899-ben megindult a HÉV forgalom a Szent Gellért tér és Budafok-Háros között. Ennek a lassú kibontakozásnak a legfőbb ösztönzője a térségben kereskedelem és az ipartelepítés volt. Kezdetben néhány híres borkereskedő, mint például Dietzl József, telepedett le Promontoron, majd 1869-ben létrejött az első ténylegesen ipari tevékenységet folytató üzem: Froh János sörgyára, mely aztán ifjabb Haggenmacher Henrik vezetése alatt kezdte meg tényleges működését és vált Budafok meghatározó ipari létesítményévé a következő majd hetven évben.

Az 1875-ben megjelenő filoxéra (szőlőgyökér tetű) óriási változásokat hozott a térség településeinek életében. Miután az 1880-as évek közepére, a filoxéravész következtében Dél-Buda szőlőinek közel 90 százaléka elpusztult, az itt élő lakosságnak új megélhetési forrás után kellett néznie. A megélhetési válságból a kiutat a felfutó élelmiszeripar jelentette, annak is konkrétan az az ága mely szervesen hozzá tudott kapcsolódni a környék borászati, pincészeti hagyományaihoz. A Budafokon megtelepedő pezsgő, konyak és szeszgyárak országos szinten is ismeretlen technológia újításaikkal hívták föl magukra a figyelmet. Sikerüket több tényező is elősegítette: a rendelkezésre álló szabad munkaerő és szakértelem, a meglévő közlekedési és szállítási lehetőségek, valamint a főváros közelsége.

Törley József a pezsgőkészítést a franciaországi Reimsben tanulta ki. Miután 1882-ben áttelepült Magyarországra, megvásárolta az egykori budafoki Savoyai kastélyt, lebontatta, majd a helyén, főként francia szakemberek segítségével, felépítette első pezsgőgyárát, amely a hazai viszonylatban a legkorszerűbb és legjobban felszerelt üzemnek számított. A cég az alapító halála után is családi tulajdonban maradt, a Törley név pedig végleg összefonódott Budafokkal.
A Törley pezsgőgyár első művezetője François Lajos volt, aki miután önállósította magát, a cég legkomolyabb vetélytársává nőtte ki magát. 1886-ban nyitotta meg pezsgőüzemét és a François-féle pezsgők hamarosan számos szakmai elismerésben részesültek, kiváló minősége a Törley pezsgőkkel vetekedett. A konkurenciaharc ellenére a két család és cégeik jól megfértek egymással, számos közös vonásuk egyike a Budafok melletti elköteleződésük.

Az ipari fellendülés a 19. század végére újabb lökést adott a településfejlesztésnek: elkezdődött Budafok villamosítása, az ivóvíz- és csatornahálózat kiépítése. A közigazgatásban szintén komoly változások mentek végbe. Promontor 1886-ban Budafokra változtatta a nevét, majd hosszas küzdelem után ezen a néven, 1926-ban várossá vált. Ekkorra már a dél-budai régió vezető településévé vált, borászati múltjának, hatalmas pincerendszerének, kiváló közúti, vasúti és vízi úti kapcsolatainak, valamint a főváros közelségének köszönhetően az ország borkereskedelmi központja lett.

Ezt a lendületes fejlődést akasztotta meg a gazdasági világválság, illetve a II. világháború pusztítása. A háborús károk helyreállítására közel két évre volt szükség, ezalatt sikerült újraindítani a termelést és újjászervezni a közigazgatást. Ez idő alatt azonban a térség települései elvesztették a háború előtti jelentőségüket és fokozatosan a főváros érdekkörébe csúsztak át. Ezt a folyamatot zárta le hivatalosan 1950. január 1-én Nagy-Budapest létrejötte, melynek következtében Budafok elvesztette függetlenségét és Budatétény községgel, valamint Nagytétény nagyközséggel együtt a főváros XXII. kerületévé vált.