FALU A VÁROSBAN

A Pesthidegkúti-medence két szomszédos völgyét tíz városrész foglalja el, és a Duna felé eső északi és keleti felén a Hármashatárhegy, nyugatról a Remete-hegy határolja. A meglehetősen magas fekvésű medence átlagosan 240 – 260 méteren fekszik. Az északi részben található Pesthidegkút-Ófalu, Budaliget és az 1212-ben már okmányokban szereplő Gercse település. A déli – kisebb – völgyben található Máriaremetét és Remetekertvárost, a Kővár, Hársakalja, Erzsébettelek, Erzsébetliget és Széphalom széles nyerge kapcsolja az ősibb településrészekhez.

A mai Budapest területén talált első emberi település (pontosabb talán ha időszakos szálláshelynek mondjuk) azonosítható nyomai a közigazgatási határain kívül eső, de Pesthidegkúthoz szervesen kapcsolódó Remete-szurdokban találhatók. A hivatalosan Remete-völgyi Felső-barlangnak nevezett üregben a neandervölgyi emberleletet három fog képviselte, de találtak itt rézkori edényeket, bronzkori ékszereket és használati tárgyakat is.

A település elnevezése egy névmagyarázó legenda, illetve monda szerint Mátyás királyhoz kapcsolódik. A jó vadász hírében álló király gyakran vadászhatott a környéken – két vadászkastélya is állt errefelé s a királyi vadaskert határai is a Hármashatárhegy északi lejtőjénél húzódtak. Amikor egy kimerítő vadászata során nagyon megszomjazott, egyik apródja egy közeli forrásból, talán kútból hozott neki innivalót. A szomjoltás után az igazságos így szólt: „ez aztán hideg kút”. A történet ugyan kedves, ám a fentiek nem helytállóak: a falu elnevezése már XIII. századi okmányokban is Hidegkútként szerepelt.

Amikor a tatárjárás után Budára helyeztetett az állandó királyi székhely, az udvari „szolgáltatók” a királyi vár közelségében elhelyezkedő falvakba települtek. Néhány település máig őrzi ennek nyomát nevében; például a királyi solymászok Solymáron telepedtek le, Nagykovácsiban a fémmegmunkálással foglakozó mesterek, a fegyverkovácsok. Hidegkútnak ekkor már volt jól csengő neve, így nem az itt letelepültek foglalkozásáról nevezték el. Csak a fantáziánk határai korlátozzák, hogyan is lehetett volna elnevezni, mivel Hidegkút az udvari trombitások és hadizenészek lakhelye lett. A zenészek katonai és udvari szereppel is bírtak. A hadászati parancsok elsődleges jelzése a trombita és a kürt hangja volt. Csapatmozgás közben, harcban, de táborozáskor is nagy jelentősége volt a trombitásnak, aki legtöbbször a parancsnok mellől továbbította a jelzéseit. Fontosságuk okán számos alkalommal kerültek főtiszti rangba, előfordult, hogy nemességet (és azzal együtt földbirtokot) is kaptak. A XIV. században feljegyezték, hogy Hidegkúti Beer László Hidegkút felét birtokolta. Szintén XIV. századi adomány nyomán Trombitás Balázsról szólnak feljegyzések, akinek XV. századi leszármazottja – Trombitás Antal – királyi trombitás volt.

Bár a török hódoltság után rengeteg Árpád-korban alapított település elnéptelenedett az országban, Hidegkút azon kevesek közé tartozott, amelyik ekkortájt éppen, hogy újjáéledt. Buda visszavívása után bő tíz évvel német telepesek jelentek meg. Az első két család letelepedését követően viszonylag lassan növekedett a falu lélekszáma, az 1720-as években mindössze tizenkét adófizető háztartást írtak össze egy népszámlálás során. 1736-ban lett önálló a hidegkúti plébánia s ekkortól vezetik Hidegkút anyakönyvét is.

Az elkövetkező időkben több csapás is érte Hidegkutat. A XVIII. század közepén pestis tizedelte a lakosságot, a  XIX. század közepén pedig egy tűzvész pusztította el a falu jelentős részét.

A mai település Ófalunak nevezett szeglete őrzi az eddig említett XVIII. századi betelepülés emlékét. Ettől délre helyezkedik el a másik településrész, Máriaremete, mely legalábbis vallásossági szempontból, a jelentősebb. Elnevezésének eredetét firtatva ismét vissza kell mennünk a XVIII. századig, amikoris a később némileg ellentmondó beszámolók egy közös, biztosnak tűnő pontból elindulnak. Eszerint egy, a szüleivel Hidegkútra érkezett német bevándorló, Thallwieser Catharina magával hozta a svájci Einsiedeln község bencés apátsága kegyszobrának szentkép-másolatát. Ezen eredettörténet szerint a magyarázatot tehát a kegykép származási helye szolgáltatja, a svájci búcsújáró hely nevének tükörfodításaként: a Remetéből származó Mária. Az elnevezés hagyományai között szóba kerül még a közeli pálos szerzetesekkel, illetve remetékkel való kapcsolat is. Ez utóbbi annál is inkább érdekes, mivel a magyar alapítású rend első lengyel monostorában található a częstochowai Fekete Madonna, ami az egyik legismertebb európai Szűz Mária ábrázolás s a svájcból Magyarországra származott kép kegyszobra is Fekete Madonnaként ismert. Mindazonáltal, utóbbi elegáns, de kissé nyakatekert magyarázat helyett fogadjuk el az akadémiai etimológia verzióját, a Thallwieser Catharinához (egyes forrásokban Tolvizer, Thalwiser, Tholzwizer alakban is) kötődőt. Arról már nincs tényszerű adat, hogy ki volt az, aki a Hidegkúthoz közeli erdő egyik tölgyfájára akasztotta a képet, mindenesetre 1760-as évek közepén már ott található. Lehetséges, hogy az 1740-es években Hidegútra érkezett Catharina házastársa volt az, aki szomorú gyermektelenségük miatt, gyermekáldásért esdve függesztette ki a képet, hogy előtte el-elhaladtában buzgólkodhasson. De az is lehetséges, hogy az a vak polgárasszony, aki a szentkép előtt imádkozva visszanyerte látását. Lehetett éppen egy erdőscsősz is, aki az ájtatos, környéken dolgozó munkásoknak szánva helyezte oda.

Pesthidegkút történetében nagyon sok a bizonytalanság. Azt nem tudni biztosan, hogy a kegykép fölé emelt első fakápolnát ki emeltette. Azt viszont már igen, hogy a jelenlegi bazilikát megelőző kőkápolnát, amely 1808-tól kilencven évig állt a környék akkori földesurának, bizonyos Tersztyánszky Ignácnak köszönhetjük.

A kis templomot az ereklyéhez zarándokló hívek egyre növekvő száma miatt bővíteni kellett, ám végül még így sem tudta megfelelően ellátni feladatát. Szükség volt tehát egy tágasabb, több hívet befogadni képes templomra.

1879-ben megalakult a Mária Remete Boldogasszony Kápolna Egylet, amely egy nagyobb templom építését szorgalmazta. Az első terveket Hauszmann Alajos, műegyetemi tanár készítette, ám végül nem ezt a tervet valósították meg. Időközben az egyesület, nem tisztázott okokból, feloszlott, ám új templomra továbbra is szükség volt. Nemsokára új tervek születtek és újraéledt a templomépítést pártoló egylet is.

Az új istentiszteleti hely Schömer Ferenc műépítész tervei alapján és Hauszmann Sándor építőmester vezetésével felépült és 1899 októberében szentelték fel. Hazánkban alkalmasint elsőként történt meg, hogy egy templom építését a hívek közadakozásából finanszírozták. Ki több tízezer koronát adományozott, ki magát az építési telket. Az építkezés különlegessége még, hogy az eredeti kápolna köré rakták az új falazatot és a kápolnát csak templom elkészülte után bontották el.

A XIX – XX. század fordulójára a község lakóinak száma – Budapest ugrásszerű fejlődésének hatására – erős növekedésnek indult. Ezzel párhuzamosan a német lakosság aránya viszont éppen fordított tendenciával, csökkenni kezdett. Az 1900-as statisztika szerint a lakosság majd’ 90 százaléka német, az 1920-as cenzus szerint viszont már csak 57 százalék volt.

A potsdami határozatok nyomán történt kitelepítések két hullámában több, mint ezerháromszáz hidegkúti sváb kényszerült új hazát találni, főleg (Nyugat-)Németország déli tartományaiban, Baden-Württembergben és Bajorországban.

A falunak a huszadik század elejétől fogva nem volt számottevő iparos rétege, inkább földművelésből s azon belül is elsősorban gyümölcstermesztésből éltek. Falu volt, mely szorosan kötődött a fővároshoz. Az 1950-es csatlakozás után, „II/a” kerületelnevezéssel, valamelyest önállóan, de eredeti közösségi szövetét jócskán szétzilálva, egy kicsit továbbra is falu maradt. A fővárosban.