Márai Sándor: Az ismerősök

Az igazi versek ismerősök. Mintha már régen, egyszer olvastuk volna. Mintha minden sorokat betéve tudnók. Mintha az érzés melynek forró-titkos eréből táplálja az ütem árama a verssorokat, a mi érzésünk volna. Mintha a szerelem, melyről a költő énekel, a mi személyes és végzetes szerelmünk lenne, mintha a haza, melynek vesztét a költő siratja, a mi hazánk volna, mintha az átok, melyet az emberiségre szór, a mi torkunkból szakadna ki. Éppen ezért az igaz, örök és nagy versek mindig „nemzetköziek” ,a szó bonyolult és nemes értelmében, s Bolíviában éppen úgy szíven találják az olvasót, mint szűkebb hazában A költő mindig ugyanazt a kedvest, ugyanazt a hazát, ugyanazt az emberiséget ünnepli, dicséri és siratja. A költő nem lehet szűkkeblű: egy világ helyett érez. Ezért érezzük verseit ismerősnek. Mind gyermekei vagyunk, minden élő. Mi éreztünk így, ő kimondta: mi éltünk meg egy élményt, ő csak versbe szedte.