BOOKlászó: Könyv- és adatbázisajánló
Könyv- és adatbázisajánlónk apropóját a nándorfehérvári diadal 565. évfordulója adja
Nándorfehérvár (mai nevén Belgrád) volt a 15. században a Magyar Királyságot védelmező déli végvárrendszer legfontosabb tagja. A Duna és a Száva összefolyásánál fekvő erőd azon a hadiúton helyezkedett el, mely összekötötte az Oszmán Birodalmat a keresztény királyságokkal.
II. (Hódító) Mehmed szultán célja Magyarország leigázása volt, pontosan tudta, hogy Nándorfehérvár bevétele ehhez a kulcs. A török had 60-70 ezer főt számlált, míg a várparancsnok, Szilágyi Mihály, 7000 katonával vette fel a harcot.
Az 1456. július 4-én kezdődő ostrom első szakaszában a törökök mintegy 300 löveggel, köztük 27 darab 8 méter hosszú óriáságyúval és 7 hatalmas mozsárral lőtték a várat. Eközben a szultáni flotta a Dunát 200 hajóval zárta le Zimony fölött, hogy megakadályozza a Hunyadi János által vezetett mintegy 10 ezer fős felmentő sereg és Kapisztrán János ferences szerzetes 20-30 ezres keresztes hadának bejutását a várba. A török gályákat láncokkal kapcsolták össze, ezzel szinte áttörhetetlen gátat képeztek.
A keresztes sereg toborzója és vezetője, Giovanni da Capestrano (Kapisztrán János) itáliai vándorprédikátor, hitszónok és kíméletlen inkvizítor volt. III. Kallixtusz pápa megbízásából főleg a német fejedelemségekben hirdette a török elleni harc fontosságát. Gyújtó hangú beszédei hatására rengeteg paraszti és polgári származású ember indult el a törökök feltartóztatására. Gyengén kiképzett harcosok voltak, de vallási fanatizmusuk miatt törökellenességük magas fokú volt.
A török ostromgépek tíz nap alatt már olyan súlyos károkat okoztak a falakban, hogy elkerülhetetlené vált a folyami zár áttörése, különben a vár menthetetlenül elesik. Hunyadi nem rendelkezett saját flottával, ezért a dunai kereskedelemben használt dereglyéket gyűjtötte össze és ácsaival hevenyészett hadihajókká alakíttatta át őket. Július 14-én Hunyadi ráúsztatta az ágyúkkal is felszerelt hajóit a török hajózárra, miközben a vár védői a másik oldalról támadták a török flottát. Több órás véres harc után sikerült elszakítani a láncokat és szétszórni a törököket. Ezzel megnyílt az út az utánpótlás számára, Hunyadi serege és a keresztesek egy része csatlakozott Nándorfehérvár védőihez. A keresztesek nagyobb része a zimonyi táborban várakozott: ez volt a magyar erők stratégiai tartaléka.
Július 20-ig Mehmed szultán tovább folytatta a vár ágyúzását, így az gyakorlatilag rommá vált. Másnap délután a török elit csapatok rohamra indultak: a várost éjfélig sikerült elfoglalniuk, de a fellegvárból véres harc után sikerült kiszorítani őket. A legenda szerint ekkor történt, hogy egy ismeretlen magyar vitéz hősiességével fordulatot hozott a harc menetébe és örök időkre beírta magát a magyar történelmi emlékezetbe. Antonio Bonfini, Mátyás király történetírója így ír erről nagy ívű munkájában:
“Emlékeznek egy zászlóval odalopakodó törökre, aki gyorsan kúszott fölfelé a legmagasabb toronyra, hogy királyának jelvényét annak a csúcsára kitűzze, és ezzel bátorságot öntsön a többiekbe, akik még nem nyomultak be, hogy ők is jöjjenek a városba, a magyart pedig le akarta hajítani, hogy a keresztényeket elcsüggessze. Nyomban utánaered egy magyar, és mielőtt amaz a nemzeti zászlót ledobná, a torony tetején verekedni kezdenek. És mert a magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és a legmagasabb csúcsról azzal együtt a mélybe veti magát.”
A magyar hőst a XIX. század eleje óta Dugovics Titusz néven emlegetik, bár a valóságban nagy valószínűséggel nem így hívták a vitézt, de a hősi önfeláldozás jelképeként így maradt meg a történelmi emlékezetben.
Hatalmas lelkierőt kölcsönzött a védőknek az is, amikor Kapisztrán Jánost vélték felfedezni azon öt ferences testvér között, akik a fellegvár tornyának tetején imádkoztak. A leírások szerint Kapisztrán egy jól látható helyen állva magasba emelte a keresztet és az égiekhez imádkozott.
A lelki segítségen kívül fordulatot hozott a csata menetében, hogy a végletekig elcsigázott magyarok felmentésére megérkeztek Zimonyból a tartalékba helyezett keresztesek. Ekkor a fellélegző védők mindenféle éghető anyagot összegyűjtöttek, azokaz kénbe mártották, meggyújtották és a városban rekedt törökökre dobálták a fellegvárból. A tűzeső megtette a hatását: az oszmánok pánikba esve menekültek a városból, mely ismét a magyarok kezére került. A véres küzdelemben a janicsárokból álló szultáni gyalogság nagy része megsemmisült, de a szpáhi lovasság még érintetlenül állt. A védők is súlyos veszteségeket szenvedtek és már a végkimerülés határán voltak a 12 órányi folyamatos küzdelem után.
Július 22-én délelőtt mindkét oldal az előző napi csata fáradalmait pihente ki. Az egyre fásultabb és fáradtabb török seregnek szüksége volt pihenésre, mielőtt folytatná az ostromot. A másik oldalon, a Száva túlpartján viszont mintegy 15 ezer főnyi pihent keresztes várta türelmetlenül, hogy végre harcolhasson. Hunyadi János megtiltotta, hogy engedélye nélkül bárki megtámadja a törököket, de a fegyelmezetlen keresztesek egy kis csoportja dél körül mégis megindult a török tábor felé. Kapisztrán csónakba ült néhány emberével, hogy megpróbálja visszatartani őket, de a várbeli keresztesek azt hitték, hogy rohamra akarja vezetni őket. Ekkor Kapisztrán már nem tudott tovább ellenállni: átengedte magát “a szent harc mindent elsöprő vágyának”. Magasra emelte botját, s megindult a török állások felé. Ezt látva a Száva túlpartján lévő keresztesek a rendelkezésre álló bárkák segítségével áthajóztak és csatlakoztak a kitörőkhöz. A váratlan roham meglepte az oszmánokat, így a támadóknak az ágyúk egy részét sikerült elfoglalniuk, és megkezdték az anatóliaiak táborának feldúlását. II. Mehmed szultán rendezte a török hadrendet és megtámadta a kereszteseket, de Hunyadi serege oldalba kapta a szpáhikat és elfoglalta az összes török ágyút. A törökök újabb támadásainak visszaverésében már az ellenük fordított ágyútűz is szerepet játszott. A véres küzdelemben több török vezér is elesett, maga a padisah is megsebesült egy nyíllövéstől és elveszítette eszméletét. A megmaradt török tisztek úgy döntöttek, hogy kimenekítik a szultánt a táborból, mely már a pánikba esett ostromlók miatt felbomlóban volt.
Ezzel a nándorfehérvári csata eldőlt, a magyarok diadalmaskodtak. Mindkét oldal nagy veszteségeket szenvedett: kb. 24-35 ezer török esett el, köztük szinte a teljes vezérkar, de a magyarok közül is kb. 15 ezer fő halhatott meg. A rengeteg halott miatt hatalmas pestisjárvány tört ki, ebben hunyt el a keresztények két vezére is: Hunyadi János augusztus 11-én Zimonyban és Kapisztrán János október 23-án Újlakon. Sajnos a hadvezérek elvesztése azt is jelentette, hogy a tervezett törökellenes keresztes hadjáratra már nem kerülhetett sor, így a győzelem kihasználatlan maradt.
A nándorfehérvári diadal legfontosabb következményeként az Oszmán Birodalom európai terjeszkedése megtorpant. A Török Birodalomnak csak 1521-ben sikerült elfoglalnia a várat, majd 5 évvel később a Magyar Királyság jelentős részét.
A magyar és a nyugati keresztény hagyomány szerint a déli harangszó a nándorfehérvári diadalra emlékeztet bennünket. Valójában III. Kallixtusz pápa 1456. június 29-én, tehát az ostrom megkezdése előtt kiadott imabullája rendelte el, hogy déltájban harangszó szólítsa imára a híveket a kereszténység védelmében az iszlám terjeszkedés és hódítás ellen. VI. Sándor pápa 1500. augusztus 9-én megújította ezt a rendeletet és pontosan déli 12 órára tette a harangozás időpontját. A rendelet megerősítésében bizonyára már szerepet játszott a nándorfehérvári diadal is.
Történelmi regények a témában:
Bán Mór: Isten katonái - 1456 - Debrecen : Gold Book, 2014
Benkő László: Kinizsi: Mátyás király hadvezére - Budapest : Családi Könyvklub, 2018
Takács Tibor: Aranykereszt a félhold fölött: történelmi regény 1456-ról - Budapest : Hungarovox, 2012
Hunyady József: A fekete lovag - Budapest : Studium Plusz, cop. 2017
Előfizetett adatbázisainkban online olvashatnak továbbiakat a témáról:
Felhasznált irodalom
Barta Gábor: Nándorfehérvár, 1456 Budapest : Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1985
Cseh Valentin: A nándorfehérvári csata, 1456 Budapest : Zrínyi, 2016
Nándorfehérvár emlékezete, 1456-2006 : emlékkönyv az ostrom 550 éves évfordulója alkalmábólSzeged : Bába, 2006
A nándorfehérvári csata In: Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig : 1396-1526 Budapest : Zrínyi, 2005 pp. 107-118
Kubinyi András: A nándorfehérvári diadal: kérdések és következtetések In: História pp. 15-20
Szőcs Tibor: Egy “legendás” hős: Dugovics Titusz története In: Hadtörténelmi Közlemények 2009/1 pp. 3-35
Képek forrása:
