„Kóbor macska” képzeletbeli utazási iroda

Bejárjuk a regények valódi helyszíneit!
„Kóbor macska” nevű képzeletbeli utazási irodát alapítottunk, ha már a járványhelyzet miatt bizonytalanná váltak az utazások, ne maradjunk élmények nélkül. Utazzunk képzeletben regényeink helyszínére az Üllői úti Könyvtár segítségével!
Velünk tartanak?
  • Ne engedd el Réunion szigetén
    Ne engedd el Réunion szigetén
    Bejárjuk a regények valódi helyszíneit!

    Ajánló: "Lehet a vakáció maga a paradicsom, máskor meg gyilkos kalanddá fajul.
    Martial és Liane idilli környezetben töltik szabadságukat Réunion szigetén. A házaspár és hatéves kislányuk számára ezek a tökéletes boldogság napjai, percei. Türkizkék ég, kristálytiszta víz, pálmafák, langyos szellő...
    Aztán hirtelen eltűnik Liane Bellion. Délután három és négy között felmegy a szállodai szobába, és egyszerűen nem tér vissza. A hotel egyik alkalmazottja azt állítja, látta Martialt a szállodai folyosón a kérdéses időpontban. Nemsokára Martialnak is nyoma vész, a kislányukat sem találják. Az egész szigetet tűvé teszik értük. Vajon Martial gyilkolta meg a feleségét? Ha nem, akkor mi okozza a bűntudatát?"

    "Kóbor macska" nevű képzeletbeli utazási irodát alapítottunk, ha már a járványhelyzet miatt bizonytalanná váltak az utazások, ne maradjunk élmények nélkül. Utazzunk képzeletben, regényeink segítségével, regényeink helyszínére! Velünk tartanak?



    Michel Bussi Ne engedd el című regénye egy kevésbé ismert szigeten, Réunion-on játszódik.
    Réunion vulkáni sziget az Indiai-óceánban, Madagaszkártól keletre. 1638 óta a franciák birtoka, 1974-ben Franciaország tengerentúli megyéjévé nyilvánították.

    Kép forrása: Google Maps





    Lássuk mit kell tudni erről a kis szigetről.
    50 km széles és 70 km hosszú. Amikor belépünk Reunionba, hivatalosan Franciaországba lépünk be, annak ellenére, hogy Párizstól több mint 9000 kilométerre van. Ez azt jelenti, hogy aki a Charles de Gaulle repülőtérről non-stop induló gépek valamelyikével érkezik Reunionba, akkor gyakorlatilag nem hagyja el Franciaországot, ezért belföldi utasként léphet be az országba. Az út több mint 11 órát vesz igénybe.

    A legújabb adatok alapján afrikaiak adják a lakosság 64%-át. Legalább 30% ázsiai bevándorló. Ebből 28% indiai és pakisztáni, 1% kínai. Ezenkívül 1% malgas, ők indonéz eredetű, feketékkel kevert népcsoport. Csupán 1% francia származású fehér (európai), 3% egyéb.

    Szöveg: Traveller.com
    Kép forrása: Pixabay



    A főváros, Saint-Denis látképe

    A szigeten franciául és kreol nyelven beszélnek.
    A lakosság 86%-a római katolikus, a maradék 14% hindu, muszlim vagy buddhista.
    Két évszak van: a májustól októberig tartó száraz, hűvös évszakban, azaz télen, a hőmérséklet a tengerparton 25 ºC, a hegyekben pedig 12 ºC. Az esős, meleg évszakban, azaz a novembertől májusig tartó nyáron 30º C szokott lenni a partokon, míg 19 ºC a magasabban fekvő részeken. Az eső intenzitásáról csak annyit, hogy Reunion két csapadék világcsúcsot is tart: az egyik 12 óra alatt 110 cm, a másik két hét alatt 6 méter.

    Kép forrása: Wikimédia



    Kép forrása: mau.photo / FlickR.com










    Kép forrása: dyonis / FlickR.com












    A vulkanikus szigetet nagy kráterek borítják. Olyan nagyok, hogy egész falvak találhatók bennük. A kráteren belül az éghajlat teljesen megváltozik, a hőmérséklet csökken és a sziklás bozótok látványos vízesésekkel tarkított, buja esőerdőknek adnak otthont. Ilyen például Cirque de Cilaos.

    Szöveg: Traveller.com
    Kép forrása: Laurent Echiniscus / FlickR.com






    Itt található a világ legaktívabb vulkánja, a sziget keleti oldalán a Piton de la Fournaise, ami több mint 150-szer tört ki eddig, és jelentős turisztikai attrakció. Korábban népszerű kirándulóhely volt, de a vulkáni aktivitás miatt ez csökkent. A legutolsó kitörése 2020. december 7-én kezdődött.

    További információ: https://en.wikipedia.org/wiki/Piton_de_la_Fournaise
    Szöveg: Traveller.com
    Kép forrása: Wikimedia






    Itt történik a világ összes, halálos cápatámadásainak 13 százaléka.
    2013-ban a kormány betiltotta az úszást és a szörfözést a sziget minden strandján, kivéve azokat, amiket cápaháló vagy lagúna véd. A sziget környékén főleg a bikacápák terjedtek el, ez pedig a szakértők szerint az egyik legveszélyesebb cápafajta. Így néz ki.

    További információ: https://444.hu/2015/08/09/reunion-capavalsaggal-kuzd
    Szöveg: Traveller.com
    Kép forrása: Wikimedia





    A főváros, Saint-Denis híres szülötte Roland Garros, a repülés úttörője, első világháborús hős, aki később a nagy presztízsű francianyílt teniszbajnokság névadója lett.

    Kép, szöveg: Wikipedia










    Ermitage strand

    „2013. március 29., péntek 15.04
    Liane eltűnik a liftben. Második emelet. A lift felemelkedik vele a paradicsomba, majd kinyílik az ajtó, és a folyosó üvegfalán túl feltárul előtte a kilátás a medencére és azon túl, déli irányban, az Ermitage strandra. A kazuárfák lombja alatt megbúvó, a távolban morajló korallzátonyon megszelídülő hullámok között ringatódzó aranyszínű félhold mintha a végtelenbe nyúlna.”

    Kép forrása: Wikimedia



    Ermitage strand, kazuárfával

    Kép forrása: Miwok / FlickR









    Saint-gilles-i kikötő

    „15.31
    Rodin hullámokat szelídít. Pusztán a tekintetével. Ez a szenvedélye.
    Ellentétben azzal, amit a saint-gilles-i kikötő iszákosai gondolnak, ez távolról sem olyan könnyű dolog. Idő kell hozzá. Türelem. Hozzáértés. Az ember nem engedheti meg magának, hogy közben bármi is elvonja a figyelmét, mint például most az a zajosan becsapódó autóajtó a háta mögött.”
    „Egy elfojtott kiáltás sérti fel a csendet. Aztán mintha nyöszörgést hallana. A turista rosszul érzi magát …
    Rodin azonban nem fordul meg. Ha érteni akarja a tengert, ha érezni akarja a ritmusát, mozdulatlannak kell maradnia. Szinte levegőt se vehet.”
    „Újabb kiáltás harsan a háta mögött. Ez már nem csak egyszerű nyöszörgés; valaki tisztán kivehetően segítségért kiált. Rodin reflexszerűen odafordul. A varázs már így is, úgy is megszakadt, hosszú órákba telne újra kapcsolatot létesíteni a hullámokkal.
    Rodin elsápad.”
    „Rodin még látja a terepjáró nyitott csomagtartóját, egy törülköző csücskét és egy kilógó kart, egy …
    A feje tetejére áll a világ.
    Egy kéz megragadja a vállát, egy másik pedig a szívébe döfi a kést.”

    Kép forrása: Google Street View



    Saint-gilles-i kikötő

    Kép forrása: Wikimedia









    „17.07
    Aja Purvi kapitány szentségelve tapos bele a Peugeot 206-os fékjébe. Közvetlenül a Cap de la Marianne-alagút előtt
    a parti út két sávjából az egyiket narancssárga bóják végtelen sora zárja el a forgalom elől.
    Munkálatok miatt!
    Az alagút bejárata olyan, mintha egy hatalmas, sötét száj, amely gyötrelmes lassúsággal nyel egy színes fémdarabokból összefűzött nyakláncot.”
    „Mégis mennyi időbe fog telni, hogy megtegye a nyolc kilométeres utat az Alamanda Hotelig? Fél óra? Egy? Több?
    Aja ingerülten nézi, ahogy az Indiai-óceán hullámai ostromolják a sziklás hegyoldalt, amely egyesek szerint olyan, mint Marianne profilja. Hát persze … Ajának még sohasem sikerült felfedeznie a köztársaság jelképének arcélét a bazalttömbben, amit sokkal okosabb lett volna levegőbe repíteni dinamittal, mint milliárdokat költeni a néhány száz méterrel magasabban futó Tamarins útra, amely egyrészt elcsúfítja a tájat, másrészt szemernyit sem javít a sziget közlekedésén, és végső soron csak arra jó, hogy a réunioniak tovább ringasság magukat abban az illuzióban, hogy a végtelenségig lehet évente harmincezer új járművet forgalomba állítani.”

    Kép forrása: Google Street View



    A saint-gilles-le-bains-i csendőrőrs, bal oldalon, a háttérben, a tenger.

    „2013. március 30., szombat – Ortodox húsvét – 15.13

    Aja az íróasztalához telepedett le, szemben vele Martial Belion ül, a kissé távolabb húzódó Christos viszont inkább állva marad. A saint-gilles-le-bains-i csendőrőrsnek a Roland Garros körúton található tömbépülete több, törtfehér színű és eltérő méretű betonkockából áll, amelyek össze vannak kapcsolva egy másik, ám fémlemezekből készült kockával, amely a fogadóhelyiség szerepét tölti be. Egy teljesen átlagos és lepukkant kapitányság, amelyből ezernyi akad Franciaországban. Egyetlen dologban mégis különbözik az összes többitől: a rémséges kockák ötven méterre állnak a tengerparttól. Ha valaki a nagyteremben álldogál, és még a közeli kis házak ajtajai is nyitva vannak, egyenesen a partra és a saint-gilles-i kikötőre lát rá.Christos képtelen betelni a kikötőből kihajózó jachtok, vitorlások, a szörfözők és – ha este hat után hagyja el az irodát – a naplemente IMAX-látványát.”

    Kép forrása: Google Street View



    „17.01
    Ahányszor Sofa az ujjával közelít hozzá, a mimóza levelei összezárulnak. Hihetetlen! Megesküdne az ember, hogy egy aprócska állat. Néhány pillanat múlva a levelek, ha félénken, gyanakvón is, de ismét szétnyílnak.
    Sofát teljesen elvarázsolja a növény. Elég egyetlen finom simogatás, egyetlen lehelet, egyetlen apró vízcsepp, és a virág visszahúzódik, mint egy csiga a házába. Sofa eleinte félt, mostanra viszont élvezi a játékot. És ez csak a kezdet, mert bőven akad még rendkívüli növény az Éden nevű kertben.”

    „- Pfuj! - kiáltott fel nevetve Sofa.
    Megtorpant a már messziről szagló bűzfa előtt, és most a fatáblán látható nevet silabizálja. Kakafa. Megszagolja az ágakon billegő virágokat, befogja az orrát, ismét felnevet, majd szökdécselve továbbmegy.”

    „Sofia összevissza szaladgál egyik fától a másikig. Időnként megáll, időnként felnéz az égre, időnként pedig elkerekedett szemmel bámulja a fákat, amelyek úgy vonulnak el előtte, mint egy jelmezes karneváli menet. Majomkenyérfa, kenyérfa, olaj- és csavarpálma.
    Hirtelen lehajtja a fejét, és berohan a bougenvilleákkal borított piros híd alá.
    Néhány pillanatra eltűnik Martial szeme elől.”

    Kép forrása: *SHERWOOD* / FlickR



    Jardin d'Eden (Édenkert)

    Philippe Kaufmant agrármérnök és felesége hozta létre a 2,5 hektáros parkot. 700 trópusi növényfaj és számos őshonos állat található meg benne.

    További információ: https://www.jardindeden.re
    Szöveg: Wikipedia
    Kép forrása: Thouny Thoun / FlickR



    Egy kreol ház Saint-Gilles-Les-Baines településen.

    „17.33
    Martial megnyugodva ismét elmerül egy cikkben. 1952 óta az összes olyan francia köztisztviselő, aki Réunionon vonul nyugdíjba, és aki nem hagyja el a szigetet évi negyven napnál hosszabb időre, harmincöt százalékkal megnövelt nyugdíjat kap. Több, mint harmincezren részesülnek ebben a juttatásban, és köztük néhány százan csak nagyon rövid ideig vagy egyáltalán nem tartózkodnak a szigeten. A 2008-as Jégo-javaslat húsz év alatt tervezi felszámolni ezt a privilégiumot…..”
    „Igazság szerint, az ügy részletei ugyanúgy hidegen hagyják, ahogy a szigeten élő nyugdíjasok jövője is, az egészből egyetlen dolog érdekli csupán, az, hogy Saint-Gilles-ben rengeteg olyan üres lakás van, ahol elméletileg évente háromszáz napnál többet töltenek az anyaországi tulajdonosok, akik a gyakorlatban szinte be se teszik a lábukat a szigetre. Martial gyanúja szerint ezeknek az embereknek egy része igyekszik még többet nyerni a bolton, és túl azon, hogy bezsebeli a megnövelt nyugdíjat azzal, hogy van egy lakása, amelyben egyáltalán nem vagy alig tartózkodik, de azt még ráadásul ki is adja.”

    Martial a következő weboldalon keres kiadó házat, ahol elbújhatnak a rendőrök elől.

    Ezt Önök is megtehetik, a keresés Saint-Gilles-Les-Baines településre van beállítva. Nézzenek be néhány lakásba.
    https://www.papvacances.fr/.../location-vacances-saint...

    Kép forrása: Google Street View



    Vannak olyan fejezetek, amiket Sofa (Martial és Liane lánya) szemszögéből ismerhetünk meg:

    „20.51.
    Felkeltem, és óvatosan, csendben ideosontam. Apa azt mondta, hogy ne beszéljek hangosan, ne verjek le semmit, és ne kapcsoljam fel a villanyt.
    Apa a kanapén ül, de onnan, ahol én állok, csak a cipője orrát látom a dohányzóasztalon. Kivéve persze azt, amikor felkel, odamegy az ablakhoz, és kinéz a függönyön keresztül.
    Mint most. Az utcán elhaladó autót jobban hallani, mint a tévét. Mintha villámlana, a reflektor fénye egy pillanatra bevilágítja a szobát, aztán hirtelen ismét sötét lesz, az autó eltűnik.
    Apa még mindig figyel.
    Nem fogok hangosabban beszélni, éppen csak annyira, hogy apa egy picivel jobban halljon engem, mint a bemondókat a tévében.
    - Apa, fájt anyának, amikor megölted?”

    Kép forrása: Piqsels.com
  • Agatha Raisin és az elkóborolt túrázó
    Kóbor Macska Képzeletbeli Utazási Iroda 17. – Agatha Raisin és az elkóborolt túrázó

    Bejárjuk a regények valódi helyszíneit!
    Aki szereti a könnyed, fordulatos, humoros krimiket, minden bizonnyal találkozott már ezzel a sorozattal, amiből 2014-től filmsorozat is készült. Az eredeti angol könyvsorozat 1992-ben indult, és az írónő halála után, tavaly jelent meg az utolsó része.

    Ajánló:
    A skót írónő regénye – mint valamennyi Agatha Raisin könyv – izgalmas krimi, nagyszerű szatíra a londoni és a vidéki életről, remek karakterekkel és pergő, fordulatos cselekménnyel. Az amatőr detektív figuráját kiválóan rajzolja meg az írónő.
    Rövid távollét után Agatha Raisin visszatér Carsely-ba, hőn szeretett cotswolds-i falvába, és persze jóképű szomszédjához, James Lacey-hez. Igaz, James nem repes az örömtől, hogy viszontláthatja, de Agatha figyelmét hamarosan leköti egy szenzációs gyilkosság. Az áldozat, akire egy mezőn találnak rá, egy Jessica Tartinck nevű fiatal túrázó, aki azzal tört borsot a helyi földbirtokosok orra alá, hogy ragaszkodott a rég feledésbe merült szolgalmi utak használati jogához.
    Agatha lelkében ismét feltámad a szerelem lehetőségébe vetett remény, amikor bevonja a nyomozásba a vonakodó Jamest. Bőven akad követnivaló szál, mivel a földbirtokosokon kívül Jessica túrázó társai is mind elkövethették a gyilkosságot.
    "Kóbor macska" nevű képzeletbeli utazási irodát alapítottunk, ha már a járványhelyzet miatt bizonytalanná váltak az utazások, ne maradjunk élmények nélkül. Utazzunk képzeletben, regényeink segítségével, regényeink helyszínére! Velünk tartanak?

    #kobormacskafszek


    Agatha kedvenc kis falva - Carsley - ugyan a valóságban nem létezik, de elképzelhetjük, hogy néz ki, ha cotswolds-i képeket keresünk. Cotswolds Anglia déli-középső és délnyugati részén fekvő terület, amely magában foglalja a Cotswold-dombokat, a Temze felső részének rétjeiről emelkedő dombok sorát. Egy "kiemelkedő természeti szépségű területről" (AONB) van szó, amelyet jelentős tájértéke miatt természetvédelmi célokra jelöltek ki.
    Agatha, a regény szerint maciszemű, tüskés modorú, de érző lelkű londoni üzletasszony itt találja meg a lelki békéjét egy kis faluban, és mivel szeret hobbiból nyomozni, folyton gyilkosságokba botlik a környéken.
    Az Agatha Raisin-sorozatnak eddig 30 része jelent meg magyar nyelven, és egy rövidebb előzményregény. Angol nyelven 31 jelent meg ebből a sorozatból, és még néhány rövidebb történet.
    A sorozat szerzője, Marion Chesney 2019. december 30-án hunyt el, 83 évesen. Több álnevet is használt 40 éves gazdag írói pályafutása során, ő volt Ann Fairfax, Jennie Tremaine, Helen Crampton, Charlotte Ward, Sarah Chester is, az Agatha-történeteket pedig M. C. Beaton néven írta. Ő írta többek között a Hamish Macbeth-sorozatot és a Miss Pym-történeteket is.


    "Agatha Raisin a napfényt figyelte a londoni Cityben levő irodája falán. A sugarak besütöttek a redőny résein át, és ahogy a nap lejjebb ereszkedett, a hosszú fénycsíkok – Agatha munkanapja napórájaként – is lefelé araszoltak a falon. Holnap vége az egésznek, a PR-munkatársként előre kiszabott penzumának, és végre visszatérhet a costwolds-i Carsely-ban levő otthonába. Nem szívesen állt újra munkába. A taposómalomtól távol, nyugdíjban töltött rövid idő alatt mintha kiszállt volna belőle az a hajtani akarás, ami ahhoz kell, hogy ügyfelei érdekében hírverésre vegye rá az újságírókat és a tévétársaságokat. Bár maradt még benne annyi a régi rámenősségéből és kíméletlenségéből, hogy sikeres legyen, hiányzott a falu és hiányoztak a barátai. Kezdetben, amikor el tudott szabadulni, még néhány hétvégén visszajárt, de a Londonba való visszatérést kísérő szívfájdalom olyan nagy volt, hogy az utolsó két hónapban maradt, ahol volt, és hétvégéken is dolgozott."

    A londoni City patinás pénzügyi negyed, a londoni tőzsde és a Bank of England otthona. A modern vállalati felhőkarcolók árnyékában középkori utcák emlékei pihennek. (Wikipédia)
    Fotó: Wikimédia


    Agatha főnöke, "Ross Andrews a bajsza alatt káromkodott. Még hogy PR! Remélte, soha többé nem hozza össze a sors egy Agatha Raisin-félével. Úgy érezte, rögtön elsírja magát. Hol vannak már azok az idők, amikor a nők nők voltak!
    Jó messzire tőle szó szerint ugyanezt gondolta Jeffrey Benson is. Gloucestershire szívében, Dembley vásárvárosában a tanterem végében üldögélt – ott tartották a Dembley Túraegyesület heti egyszeri gyűlését –, a szeretőjét, Jessica Tartinckot nézte, aki az egyesület előtt beszélt. Nem volt baja a feminizmussal, és Isten a tudója, a nők egyenlősége volt minden vágya, de miért kell úgy öltözniük és viselkedniük, mint a férfiaknak?"
    Dembley városa kitalált hely, ezért a képen egy másik gloucestershire-i város, Longney általános iskolája látható.
    Fotó: Georgraph.org.uk, Wikimédia


    "Amikor néhány hónapja megérkezett az iskolába, Jessica azonnal keresett egy Ügyet. Egyébként is sokszor gondolkodott nagybetűsen. A Dembley Túrázókról egy tanárnő társától, Deborah Camdentől hallott, aki visszahúzódó természetű, szőke hajú lány volt, és fizikát tanított. Jessica azonnal megtalálta az Ügyét, és szinte pillanatok alatt, anélkül hogy a többi túrázó észrevette volna, hogyan, kezébe vette az irányítást."...

    Egy gloucestershire-i vidéki táj, kerítésekkel, szorgalmi úttal.
    Fotó: Philip Halling, Geograph.org.uk






    ..."Fel sem merült benne, hogy a buzgalom, amivel magánterületeken át szolgalmi utakat keres számukra, keserűségből és irigységből, valamint, akárcsak korábbi „tiltakozásai” alkalmával – Greenham Commonban az atomerőművek ellen kampányolt –, abból a vágyból fakadt, hogy másokon uralkodjon. Jessica nem talált hibát Jessicában, és ez volta legnagyobb erőssége."

    Élőlánc a bázis körül Greenham Commonban 1982-ben.
    Fotó: Geograph.org.uk













    A Greenham Common Women's Peace Camp egy tiltakozó táborsorozat volt, amelyet az angliai Berkshire-ben, a Királyi Légierő által Greenham Commonnál elhelyezett atomfegyverek elleni tiltakozás céljából tartottak. A tábor 1981 szeptemberében kezdődött, miután egy walesi csoport, a Women for Life on Earth (Nők a földi életért) Greenhambe vonult, hogy tiltakozzon a brit kormány ellen, amely lehetővé tette ott robotrepülőgépek tárolását. Miután rájöttek, hogy a menet önmagában nem elég figyelemfelhívó, a tiltakozó nők Greenhamben maradtak, hogy folytassák protestálásukat. A bázis első blokádja 1982 márciusában zajlott, 250 nő tiltakozott, amelynek során 34 letartóztatás történt, és egy haláleset. A tábor 19 évig volt aktív és 2000-ben feloszlott. (Wikipédia)

    Gyülekezés a bázis körül - a greenham commoni női tiltakozás 1982-ben.
    Fotó: Geograph.org.uk









    "Sir Charles Fraith a dolgozószobájában, az íróasztalánál ült, és ismét a Dembley Túrázóktól érkezett levélre pillantott. Miss Jessica Tartinck volt az aláírója, és a hangvétele – enyhén szólva – harcias volt. „Maguk, arisztokraták azt képzelik, hogy maguké a vidék”, hangzott az egyik mondat. – De hát így is van – mormolta maga elé Sir Charles. – Ez a föld mindenesetre az enyém."

    Íme egy gloucestershire-i vidéki kúria, a Lodge Park (Sherborne birtok), aminek balkonja a 17. században épült.
    Fotó: Wikimédia






    "Sir Charles baronet volt, aki egy nagy, viktoriánus, ezer hold jó minőségű szántóföld fölött uralkodó udvarházban lakott. Bár már a harmincas évei derekán járt, még nőtlen volt. Nett kis férfi, finom szálú, világos hajjal és jámbor, finom arccal. Időnként három személyiség csatározott benne. A szókimondó, jobbára szívélyes vidéki földesúré, aki szeret nyers vicceket és szójátékokat mondani. Az okos entellektüelé, aki sosem emlegette, hogy Cambridge-ben kitüntetéssel diplomázott történelemből, és azé a tartózkodó emberé, aki nem igazán bízik senkiben, és nem szereti, ha bárki is túl közel kerül hozzá."

    Ez egy másik Gloucestershire-i vidéki kúria, a György-kori Daylesford Ház.
    Fotó: Geograph.org.uk, Wikimédia





    A kirándulás a carsley-i túraegyesületben, ahová Agatha is csatlakozott, vidáman indult, Roy, Agatha City-beli egykori munkatársa is elkísérte a csapatot, jött az idős és mogorva Boggle-házaspár is, na meg Mrs. Bloxby, Agatha barátnője, a lelkész felesége:
    "– Ne rohanjanak ilyen fejvesztve! – sivította Mrs. Boggle, és valamennyien csigalassúsággal araszoltak tovább.
    – Egy perc, és feladják – sóhajtotta Mrs. Bloxby –, aztán kikövetelik, hogy valaki fuvarozza haza őket, és attól félek, ez a valaki én leszek. Élvezted a londoni életet?
    – Aggie irtó profi volt – ragadta meg az alkalmat Roy. – Jobb reklámszakembert még nem hordott a hátán a föld.
    – És maga szerint utálatosabbat sem – jegyezte meg csípősen Agatha.
    – Á, csak vicceltem, drágaságom! Túlságosan komolyan vesz mindent.
    – Miért van az, hogy ha valaki kegyetlen vagy sértő megjegyzést tesz ránk, rögtön azzal próbálja elkenni, hogy „Csak vicc volt! Hát már a viccet sem érted?” – elmélkedett fennhangon a lelkész felesége."

    Cotswolds-i dombok panorámája Coberley Saffron Blaze közelében.
    Fotó: Wikimédia


    Eközben a dembley-i túraegyesületben nem aratott osztatlan sikert Jessica harcos fellépése a földtulajdonosok ellen. Aztán Jessica egy nap eltűnt, a túracsoport pedig a keresésére indult.

    "– Nézzétek! – mondta Jeffrey a szántóföld szélén megtorpanva. Jessica – legalábbis azt feltételezték, hogy csak Jessica lehetett – egyenesen bemasírozott a repce közé. Letiporta és földbe döngölte a virágokat.
    – Ekkora kárt csak végigugrálva okozhatott! – ámult el Alice. Libasorba rendeződtek, és Jeffrey-vel az élükön követték a letaposott ösvényt. A fák fölött, a tábla túlsó végén odalátszott Barfield House zömök épülete.
    – Itt vége az ösvénynek – szólalt meg Jeffrey. – Talán elásott itt valamit?
    Mind köré gyűltek, és lenéztek a kitépett sárga virágokra és a földhalomra."

    Bizony, az volt ott, amit az olvasó sejt.
    Vidéki repceföld Barn határában, Cotswoldsban.
    Fotó: Pixabay



    Agatha találkozik rendőr jóbarátjával is.
    "Amint elhajtottak a vendégei, ismét csengettek. Agatha megigazgatta a frizuráját az előszobai tükör előtt. Csakis James lehet, gondolta. Megengesztelődik, és megbocsát a korábbi udvariatlanságáért. Ilyen izgalmas híreket képtelen lenne magában tartani. De az ajtó előtt Bill Wongot találta. A beléhasító csalódottságot rögtön a gondolat követte, hogy pontosan az áll itt, akinek a legjobban kell örülnie.
    – Jöjjön be – invitálta Agatha.
    – Hogy alakul a túrázó esete?
    – Nocsak, erről meg honnét tud?
    – Onnan, hogy felkértek a nyomozásra! – vezette át a házon Agatha a barátságos konyhába, és közben átfutott a fején, hogy mostanában szinte soha nem használja a nappaliját.
    – Kicsoda?
    – Deborah Camden.
    – És mi az ördögért magát kérte fel?
    – Miért ne? – húzta fel az orrát Agatha.
    – Mrs. Mason unokahúga, és a nagynénjétől hallott a faluban végzett nyomozásaimról.
    – Mit tud, amit a rendőrség nem?"

    Cotswolds egy utcája.
    Fotó: Wikimédia


    Agatha - miután az egyik túrázó felkérte az ügy kibogozására - felkeresi a földbirtokost, akinek repceföldjén történt az eset. Ott van a baronet csöppet sem kedves nagynénje és szemtelen komornyikja is, és a lány, aki felfogadta detektívnek. Szeretnék meggyőzni az arisztokratát, hogy bízza meg ő is a nyomozói munkával.
    "– Á, szóval ön a detektív! – kiáltotta Sir Charles a bemutatkozások után szívélyes hangon. – Magával hozta a nagyítóját és az ujjlenyomat-vételhez szükséges port?
    Együgyű bolond, gondolta Agatha leereszkedően, és enyhült elviselhetetlen feszültsége.
    – Raisin – tűnődött Mrs. Tassy magas, fojtott hangon. – Talán a sussexi Raisinek közül?
    – Aligha – hallatszott Gustav hangja a szoba sarkából.
    Mrs. Tassy feltette a szemüvegét, és Agathára meredt.
    – Valóban nem – jegyezte meg. – Mikor eszünk, Gustav?
    – Amikor csak óhajtja.
    Mrs. Tassy felállt. Meghökkentően hórihorgas nő volt. Legalább két méterrel tornyosult Agatha fölé.
    – Helyes – mondta keresetlenül. – Unatkozom.
    – Nem unatkozol majd, amikor Mrs. Raisin keresztkérdésekkel bombáz minket, erős lámpával az arcunkba világít és a jó öreg gumibotot beveti! – kedélyeskedett Sir Charles. – Jöjjön csak, Deborah. Magára fér egy kis hizlalás. Deborah kacarászott, Agatha pedig legszívesebben elmenekült volna. Évek óta nem érezte magát ilyen gyávának és alkalmatlannak. Vad harag söpört végig rajta. Kik ezek, és mégis, mi a francot képzelnek magukról?
    – Az isten szerelmére! – kiáltott fel Sir Charles, amikor az ebédlőben a hosszú asztal mellé telepedtek. – Minek az ezüst étkészlet? Nincs is annyi fogás!
    Gustav nem szólt egy kukkot sem. Bort töltött. Felszolgálta a levest. Agathának olyan érzése támadt, hogy a fickó reménykedik, hátha az ezüst étkészlettel ráhozza a frászt. De honnan ismerhette? Biztos inkább a kis Deborah a célpontja, gondolta. Mrs. Tassy Agathára szegezte fakó tekintetét.
    – Ha az unokaöcsém alkalmazza magát, milyen honoráriumot kér?
    – Nem gondoltam, hogy bármit is kérek – felelte Agatha.
    – Amatőr – jegyezte meg Gustav félhangosan a tálaló mellől. Agatha megpenderült."
    Hogy mit mondott, az derüljön ki, ha elolvassák a regényt, mindenesetre nem válogatta meg a szavait. Végül Agatha a vendéglátóinak is megmondja a magáét, olyannyira, hogy aztán szomszédjának, James-nek kell kihúznia a slamasztikából, hogy a háziak ne vonják vissza a nyomozói megbízást.

    Egy újabb vidéki kúria, az Abbotswood birtok, Stow-On-The-Woldben, Gloucestershire-ben.
    Fotó: Wikimédia


    Aztán Agatha és James együtt fog hozzá a nyomozáshoz, Agatha ötletére úgy jelennek meg a dembley-i túracsoportban, mint egy házaspár. Nem véletlen jutott épp ez az eszébe James kapcsán. Még egy lakást is kivettek Dembley-ben.

    "Ezzel szemben annyi történt, hogy James beköltözött az egyik hálószobába, Agatha a másikba, és köztük volt egy üres, harmadik helyiség. Az első napokban ráadásul ritkán látta Jamest, akinek folyton eszébe jutott valami, amit el kellett hoznia, és örökösen visszarohant Carsely-ba. De ma este végre együtt vacsoráznak!
    Agatha készételt vett a Marks and Spencernél, kivette a fóliával letakart tartályokból, és mutatós tűzálló tálakba tette át, mintha ő főzte volna. Gyertyákat tett az asztalra. Lehet, hogy a gyertyafény banális, de jótékonyan elrejti a ráncokat. Milyen bosszantó, hogy a középkorú férfiaknak nem kell nyugtalankodniuk a ráncaik miatt! Mindenesetre egyik sem aggódik. Agathának szép volt a melle, ezért pénzt áldozott egy mélyen kivágott selyemblúzra meg egy fekete selyemszoknyára, ami nagyon hízelgően mutatott még mindig kissé vaskos alakján."

    Castle Combe települése Cotswolds-ben.
    Fotó: Wikimédia



    S hogy hol volt eközben James, Agatha nagy szerelme?
    "– Meséljen inkább magáról – kérte James. – Bizonyára csodálatos munkája van. Egy könyvtárban dolgozhat, annyi könyv között…
    – Ez is csak egy munka – vonta meg a vállát a lány. – Előbb-utóbb egyhangú lesz.
    – Előfordul – bólintott James. A húszas évei elején járhat, gondolta. – Kik a kedvenc írói?
    – Nem nagyon olvasok. Inkább tévét nézek.
    James igyekezett leplezni a megdöbbenését. – De mi értelme könyvtárosnak menni, ha egyszer nem érdeklik a könyvek?
    – Mami szerint jó állás – felelte Mary. – Úgy áll a dolog, hogy kitűnő a memóriám, ezért jó eredményeket értem el az iskolában. Mami azt mondta, hogy jobb egy könyvtárban, mint egy üzletben dolgozni. És olyan memóriával, mint az enyém, ügyesen is végzem a munkámat. Emlékszem, hogy mi hol van.
    – De nem akad a látogatók között olyan, aki kikéri a tanácsát, hogy mit olvasson?
    – Átirányítom őket az öreg Miss Briggshez. Ő mindent elolvas, de nem emlékszik, hol vannak a könyvek. Jó kis csapatot alkotunk.
    – És mit szeretne csinálni? – kérdezte unatkozva James.
    – Légiutas-kísérő szeretnék lenni. Bejárni a világot."

    Bingham Könyvtár, Cirencester, Gloucestershire
    Fotó: Wikimédia


    "– Mit csinál ma? – kérdezte végül James.
    – Elmegyek oda, ahol Deborah lakik – válaszolta Agatha.
    – Viszek egy csíptetős táblát, és kérdezőbiztosnak adom ki magam.
    – Jó ötlet. De nem gondolja, hogy könnyebb lenne Mrs. Masont kifaggatni?
    – Szeretném kideríteni, mit művelt Deborah a gyilkosság előtt. Mrs. Mason ezt nem tudja.
    – De nem találják majd az emberek furcsának, hogy egy kérdezőbiztos Deborah Camden felől érdeklődik?
    – Az én módszeremmel nem. Az ember egy terméket képvisel, és felveti, hogy valami díjat nyerhetnek. Behívnak, megkínálnak teával, és ha már bent vagyok, beszélni kezdek a gyilkosságról.
    James elgondolkodva nézett az asszonyra, mintha azon tanakodna magában, hogy Agatha olyan-e, akit idegenek behívnak egy teára, de aztán így szólt:
    – Meglátom, mit tudok Kelvinről kideríteni. Kora este itt találkozunk, megbeszéljük, amit megtudtunk, aztán elmegyünk abba az étterembe, ahol Peter és Terry dolgoznak.
    – Újból az újságjába temetkezett, míg Agatha lázasan töprengett, mit vegyen fel a vacsorához."

    Cotswold-i utcakép.
    Fotó: Pixabay.com


    "Mire odaértek a mezőhöz, melyen át kellett vágniuk, sokkal jobb lett a hangulatuk. Megnézték a térképet, és a régi könyvet is, melyet Jeffrey hozott.
    – Jelzőtábláknak kellene lenniük – jegyezte meg Jeffrey. – De erre kell menni. Gyerünk.
    Átmásztak a lépcsős kerítésátjárón, aztán az egyik szántóföld szélén mentek végig, végül egy lezárt kapu állta útjukat. A kapun belül egy nagydarab, brutális külsejű férfi állt puskával.
    – Hordják el az irhájukat a földemről – kiabálta. – Szemét túrázók! Lepuffantom az egész bagázst.
    – Ki maga? – kérdezte a csoport elejére furakodó Jeffrey.
    – Harry Ratcliffe – felelte a gazda –, és maguk a földemen vannak.
    – Nincs joga elküldeni minket – vágott vissza dühösen Jeffrey, és a térképpel hadonászott. – Ez egy törvényes szolgalmi út!
    – A pokolba magukkal! – ordította Ratcliffe. – Baloldali szarháziak! Miért nem mennek el dolgozni és nyíratják le a hajukat?"

    Farm Weston Park közelében, Cotswolds-ben.
    Fotó: Frank Lane / Geograph.org.uk


    "Agathát a rendőrautók szirénázása ébresztette fel. Kirohant a szobájából, és lenézett az utcára a konyhaablakból a Sheep Streetre. Újabb rendőrautó száguldott el alatta. James felriadt, és Agatha Raisin fölé hajló, fehér maszkhoz hasonlító arcát látta meg. Agatha teljesen elfelejtette az arcpakolást, amit lefekvés előtt kent fel.
    – Mi az? – Rengeteg járőrkocsi hagyta el nagy sebességgel Dembley-t! – mondta Agatha. – Történt valami."

    Könyvesbolt a stow-on-the-wold-i Sheep Streeten Cotswolds-ben.
    Fotó: Geograph.org.uk








    A helyi Rézkanna fogadóban, beszélgetés a pincérrel, aki egyben túratárs is:
    "...- És mivel töltik az idejüket a vagyonos osztályok?
    Jamesnek sebesen járt az agya. Mégsem mondhatta, hogy „az után nyomozunk, melyikük követte el a gyilkosságokat”.
    – Esetleg átugrunk Stratfordba, hátha kapunk jegyet ma estére. Ezer éve nem láttam Shakespeare-darabot.
    – Jaj, ez esetben elintézhetnének nekem valamit – csapott le rájuk Peter. – Deborah odaát van az anyjánál. Kölcsönkértem tőle egy teáskannát, mert neki van másik is, de folyton nyúz, én meg állandóan elfelejtem visszaadni. Itt is van bent."
    ...
    "– Tényleg Stratfordba megyünk? – kérdezte Agatha, amikor beszálltak a kocsiba.
    – Rémes lepratelep.
    – Nyomoznunk illene. Ha Deborah ott van, talán többet is tud mondani nekünk."

    Favázas Tudor-kori épületek Stratfordban.
    Fotó: Pixabay.com


    Hiába rémes lepratelep Agatha szerint ez a település, Stratford-upon-Avon mégis William Shakespeare szülővárosa. A képen a leghíresebb drámaíró szülőháza látható.

    Fotó: Wikimédia









    Itt található a "Tudor World" múzeum is, szintén egy Sheep Street-en.

    A „Tudor World” múzeum egy valódi Tudor-kori épületben kapott helyet, amelyet favázas homlokzat és macskaköves úttest egészít ki. A feljegyzések szerint 1595-ben az épületet VIII. Henrik király William Shrieve íjászra hagyta.

    Fotó: Geograph.org.uk








    Agatha és James felszaladtak Barfield House felhajtóján. A távolban mögöttük rendőrautók vijjogtak.
    – Történt valami! – lihegte Agatha.
    – Miattunk vijjognak – világosította fel James. – A feldühödött gazdák betelefonáltak, és jelentették, hogy letapostuk a vetést. Istenem, ez már tényleg képtelenség! – ragadta meg Agatha karját, hogy megállásra kényszerítse. – Nem ronthatunk be Barfield House-ba azt ordítozva: „Tudjuk, hogy maga tette, mert az apja őrült volt!”
    – Deborah kocsija itt áll – hajtogatta makacsul Agatha. – Azt tesz, amit akar, de én bizony bemegyek, és azt mondom, kopogtattam, de senki sem nyitott ajtót!

    Cotswolds-i vidéki táj.
    Fotó: Lloyd MacKenzie / Wikimédia




    A nyomozás lezárul a regény végefelé, de Agatha és James története talán csak most kezdődik?
    "– Mi a baj, Agatha? – kérdezte gyöngéden James. Agatha nagy erőfeszítéssel préselte ki magából a választ.
    – Csak a fejem fáj, James. Ha nyugodtan fekszem egy kicsit, rendbe jön.
    – Hozzak fel aszpirint?
    – Nem, nem, jobban leszek.
    James a homlokát simogatta.
    – Szegénykém! Nyugton hagylak.
    – Miről akartál kérdezni? – akarta tudni még Agatha. – A Sir Charlesnak küldött számláról?
    – Hogy arról? Dehogy! – James kurtán felnevetett. – Alkalmatlanabb pillanatot nem is választhattam volna! Tulajdonképpen azért jöttem át, hogy megkérdezzem"...

    Vajon mit kérdezett James?

    Cotswolds-i ház.
    Fotó: Pixabay.com


    Végül még egy jellegzetes cotswolds-i völgy Gloucestershire-ben.
    Fotó: Wikimédia












  • Az Emil és a detektívek Berlinje
    Kóbor Macska Képzeletbeli Utazási Iroda 16. – Az Emil és a detektívek Berlinje
    Bejárjuk a regények valódi helyszíneit!
    Ismeritek Emilt? Erich Kästner regénye nemcsak gyerekeknek okoz önfeledt szórakozást, de felnőtt korban is érdemes újraolvasni ezt a humoros, kalandos történetet. Utazzatok velünk Berlinbe Emillel!
    "1928 őszén jelent meg az Emil és a detektívek, Kästner első és máig egyik legismertebb gyermekkönyve. A könyv csak Németországban több mint kétmillió példányban kelt el, és 59 nyelvre fordították le. Az akkori korszak steril gyermekirodalmához képest szokatlan volt, hogy a regény egy korabeli nagyvárosban, Berlinben játszódik."
    Ajánló:
    "Emil élete nagy kalandjára készül: teljesen egyedül Berlinbe utazik, hogy meglátogassa a nagymamáját. Hatalmas kofferral száll fel a vonatra, zsebében pedig ott lapul száznegyven ropogós márka, melyet anyukája bízott rá. Mire Berlinbe ér, már megtapasztalja, hogy a felnőttek néha nagyon gonoszak tudnak lenni. A vonaton ugyanis egy férfi meglopja. A fiú attól fél, nem hinnének neki a rendőrök, ezért maga ered a tettes nyomába. De vajon nyakon tud csípni egy bűnözőt? Egyedül aligha. Egy csapatnyi detektív segítségével viszont talán igen! A briliáns logikájú Professzor, a lelkes Kis Kedd, a dudálós Gusztáv és a többiek még csak iskolába járnak, de elbánnak akár a legravaszabb gazemberrel is. Erre a berlini nyárra mindenki emlékezni fog: a gyerekek, a szülők, az újságírók, a rendőrség – de leginkább a tolvaj..."
    "Kóbor macska" nevű képzeletbeli utazási irodát alapítottunk, ha már a járványhelyzet miatt bizonytalanná váltak az utazások, ne maradjunk élmények nélkül. Utazzunk képzeletben, regényeink segítségével, regényeink helyszínére! Velünk tartanak?

    "Nektek nyugodtan megmondhatom: ez a dolog Emillel teljesen váratlanul ért. Tulajdonképp egészen más könyvet akartam írni. Olyan könyvet, amelyben a tigriseknek rémületükben a foguk is vacog, a datolyapálmák kókuszdiói pedig lúdbőrösök az iszonyattól. Szerepelt volna továbbá egy Petrezselyem nevezetű, fekete-fehér kockás kis kannibál lány, aki átúszta a Nagy- vagy Csendes-óceánt, hogy Amerikában, a Drinkwater cégnél egy fogkefét vásároljon. A kis kannibál lánynak természetesen csak a keresztneve lett volna Petrezselyem."...
    "Nietenführ, a fizetőpincér, akivel néha eltársalgunk munkáimról, néhány nap múlva megkérdezte, hogy jártam-e már ott lenn. - Hol lenn? - kérdeztem. - Hát ott lenn a Déli-tengeren meg Ausztráliában meg Szumátrán meg Borneón és így tovább. - Még nem jártam - mondtam. - Miért kérdi? - Mert az ember csak olyasmiről írjon, amit maga is látott - így szólt a felelet."

    "A Mese, a regény, az elbeszélés, mind hasonlít az élőlényekhez, s könnyen meglehet, hogy maguk is élnek. Van fejük, lábuk, vérkeringésük, s fel is vannak öltözve, mint az igazi emberek. S ha az arcuk közepéről hiányzik az orruk, vagy ha két balcipőt húztak, az ember észreveszi, ha jól odafigyel."
    Kästner regénye elején felsorol néhány összetevőt, amikből a történetet megalkotta, ezek közt néhány helyszínt is megemlít.

    A Nollendorf tér 1903-ban.

    Fotó: Wikimedia




    "Hat: A szálloda a téren - Hogy melyik téren? Lehet, hogy a Nollendorf téren, de lehet, hogy a Wittenberg téren. Ami engem illet, én pontosan tudom, hogy hol van ez a bizonyos szálloda, amelyben ennek a történetnek a szereplői úgy találkoztak össze, hogy még csak kezet sem fogtak egymással."

    A Nollendorf tér ma az Új Színház épületével.

    Fotó: Google Street View








    "Mondom, tudom, hogy hol található ez a szálloda, de a tulajdonosa meglátogatott, amikor meghallotta, hogy könyvet írok a szállodájáról, s megkért, hogyne nevezzem meg a teret, mert természetszerűen nem jó ajánlólevél szállodák számára, ha az emberek megtudják, hogy olyasféle személyek szállnak meg bennük, amilyenekről itt most szó lesz. Ezt beláttam, mire ő elment."

    A Wittenberg tér ma.

    Fotó: Google Street View





    Emil teljesen egyedül, 140 márkával a kabátja zsebében Berlinbe indul nagymamájához, de egyszercsak eltűnik a pénze...
    "A vonat megállt. Emil kitekintett az ablakon, s magasan a vágányok fölött egy feliratot pillantott meg. ÁLLATKERT, ez állt a táblán. Ajtók nyíltak, egy csomó ember kiszállt, a peronról mások kitárt karokkal feléjük siettek. Emil kihajolt az ablakon, a kalauzt kereste. A tömegben ekkor némi távolságban hirtelen megpillantott egy embert, fekete keménykalappal a fején. Hátha ez a tolvaj! Hátha nem is szállt ki a vonatból azután, hogy meglopta Emilt, hanem egyszerűen átment egy másik kocsiba? A következő pillanatban Emil már a peronon állt, letette lábához a koffert, újra visszaugrott a kocsiba, mert a hálóban felejtette a virágokat, ismét leugrott, jól megmarkolta a koffert, felemelte, s minden erejét megfeszítve a kijárat felé futott."
    Így Emil egy megállóval előbb leszáll, és a tolvaj után ered.

    A Bahnhof Berlin Zoologischer Garten vasútállomás mai arca.

    Fotó: Wikimedia

    A Zoologischer Garten vasútállomás és földalatti megálló 1900-ban.

    Fotó: Wikimedia











    "A tolvaj nyugodt léptekkel átment az utcán, még egyszer hátranézett, majd elégedetten tovasétált. Balról egy villamos közeledett, tábláján a 177-es számmal. Megállt. A keménykalapos egy pillanatig elgondolkodott, majd beszállt az elülső kocsiba, s leült az ablak mellé. Emil ismét felkapta a koffert, kétrét hajolva eliszkolt az ajtó előtt, végigfutott a csarnokon, majd a következő kijáraton át kirohant az utcára. Abban a pillanatban érte el hátulról a villamos pótkocsiját, amikor az épp elindult. Feldobta a koffert, utána mászott, elhelyezkedett a peron sarkában, és egy nagyot sóhajtott. Hát ezzel megvolna!"
    A 177-es villamos még mindig ezen a vonalon közlekedik Berlinben.
    Emilnek egy kis afférja is volt a kalauzzal, de kisegítette őt egy ismeretlen úr, akitől becsületesen elkérte címét, hogy egyszer megadhassa adósságát.

    Egy 1912-es villamoskocsi Berlinben, a GBS (Große Berliner Straßenbahn) Triebwagen Typ Maximum 30 kocsija.

    Fotó: Wikipédia

    "Mialatt Emil a 177- es villamoson a Kaiser fasorban vitorlázott, s nem tudta, hol fog kikötni, a nagymama s unokahúga, Kalapocska, megállapodás szerint a Friedrichstrasse pályaudvar virágüzlete előtt álldogált. Szorgalmasan álldogáltak, olykor az órára néztek. Sok ember haladt el mellettük. Poggyásszal, ládákkal, dobozokkal, virágcsokrokkal. Emil nem volt köztük. - Biztos nagyon megnőtt, igaz? - mondta Kalapocska, ide - odatologatva maga előtt nikkelezett kis kerékpárját."

    A Friedrichstrasse pályaudvar 1926-ban.

    Fotó: Wikipédia





    "Odahaza, a Schumann utca 15. alatt, Kalapocska szüleinél - akiket egyébként Heimboldnak hívtak - nagy izgalom tört ki. Mindenki szerette volna tudni, hogy Emil hol van, de senki sem tudta. A papa azt ajánlotta, hogy sürgönyözzenek Emil mamájának. - A világért sem! - kiáltotta felesége, Kalapocska anyja. - Halálra ijedne. Nyolc órakor még egyszer kimegyünk az állomásra. Hátha a legközelebbi vonattal érkezik."

    A Schumann utca 15. mai képe, földszintjén egy Emil nevű vendéglátóhellyel.

    Fotó: Google Street View







    "- Jó fényképarca van az úrnak - mondta, amikor visszajött. – A holmi egyébként biztonságban van, akkor megyünk érte, amikor akarunk.- Gyerünk ki a Nikolsburger térre - mondta a Professzor. - Ketten itt maradnak a bódé mögött, s vigyáznak, hogy a disznó meg ne lógjon. Öt- hat embert stafétába állítunk fel, ezek azonnal hírt adnak, ha valami történik. Akkor valamennyien visszasprintelünk. - Bízd csak rám, fiam - mondta Gusztáv. - Én itt maradók az előőrsökkel, semmi gondod ne legyen! - közölte Emillel. – Nem engedjük ki a tagot. Ti pedig siessetek, már elmúlt hét óra. No, gyerünk, indulás! A staféták felálltak. A többiek pedig, Emillel s a Professzorral az élükön, kivonultak a Nikolsburger térre."

    "A park két fehér padján foglaltak helyet, akiknek pedig a padokon nem jutott hely, a pázsit körül futó kerítésen helyezkedtek el. Arcuk komor volt. A Professzor azonban mintha születése pillanatától kezdve erre a percre várt volna! Mint apja, az igazságügyi tanácsos, csontkeretes pápaszemét ide- odatologatva kifejtette tervét."

    A Nikolsburger tér mai arca.

    Fotó: Wikimédia








    "E pillanatban három stafétafutó tűnt fel a tér túlsó végén, hatalmasan hadonászó karokkal. - Gyerünk! - kiáltotta a Professzor. Emil, Krummbiegel, a két Mittenzwey fivér úgy futott a Kaiser fasor felé, mintha a százméteres síkfutás rekordját akarnák megdönteni. De tízméterrel az újságosbódé előtt lelassítottak, mert az ott posztoló Gusztáv jobb karjával "lassíts!" jelet adott."

    "A tolvaj az utca túloldalán állt, a Josty-kávéház előtt, s úgy nézegette a tájat, mintha Svájcban volna. Aztán egy esti lapot vásárolt, s olvasni kezdett."

    A Josty kávéház a Potsdamer téren állt 1930-ig, íme egy fotó 1930-ból, amin feltűnik egy Zeppelin is. Szemben, a ház földszintjén volt a kávéház, a reklámja a fotón is kivehető a ház oldalán.

    Fotó: Wikimédia










    Egy újabb fotó ugyanarról a háztömbről a Potsdamer téren, és a ház oldalán már megjelent a történelem.

    Fotó: Wikimédia











    Ugyanezen a téren játszódik a Berlin felett az ég című film egyik jelenete is.
    Ezen a linken látható a lebombázott tér:
    https://www.wim-wenders.com/event/wim-wenders-masterclass/

    "Amikor a Berlin felett az ég című filmjét forgatta, senkiföldje volt a Potsdamer Platz. Hatalmas üres tér Berlin szívében. Mellette a Staatsbibliothek, amely az angyalok harcálláspontjául szolgált. Azóta sok telet élt meg a tér. Ledőlt a fal, elterpeszkedtek a daruk, szorgos kezek emeltek egy új városrészt, ami nem tartozik még sem Kelethez, sem Nyugathoz, inkább afféle Disney-Lego-Land." (Berlin, Berlin [Wim Wenders filmrendező] - Nagy Elisabeth, Magyar Narancs 2000.02.17.)

    A Potsdamer tér mai arca.

    Fotó: Wikimédia






    "- Kérem, uraim! - mondta a sofőr. - Pénz van fuvardíjra? - kérdezte még. - Hát minek néz bennünket! - morogta szemrehányón a Professzor. - Csigavér - mondta a sofőr. - A kocsi száma IA 3733 - közölte Emil. - Fontos - mondta a Professzor, s rögtön felírta az adatot. - Ne kerüljünk túl közel! - figyelmeztetett Krummbiegel. - Hallom - mondta a sofőr. A Motz utcán hajtottak végig, félkörben át a Viktoria Luise téren, majd újra tovább a Motz utcán. A járdán többen megálltak, a taxi után néztek, s megmosolyogták a különös rakományt.
    - Hasalni! - súgta Gusztáv. A gyerekek hasra vetették magukat. Egymás hegyén-hátán feküdtek, mozdulatlanul. - Mi történt? - kérdezte a Professzor. - A Luther utca sarkán vörös fény! - közölte Gusztáv. "

    A mai térképen ezt az utat járta be a taxi a fenti bejegyzésben.

    Fotó: Google Maps

    "- Jelszó: Emil... Itt id. Mittenzwey. A keménykalapos a Hotel Kreidben szállt meg, a Nollendorf téren. A főhadiszállást a mozi udvarán rendeztük be, a bal oldali kapu mögött. Kis Kedd mindent pontosan feljegyzett, visszaolvasta a telefonba, majd megkérdezte:- Erősítésre nincs szükségetek? - Nincs. - Nehéz volt? - Megjárja. "

    A Nollendorf tér 1903-ban, az U-Bahn pályájával.

    Fotó: Wikimedia







    "- Én meg mikor kapom vissza a pénzemet? - kérdezte Emil gondterhelten. - Majd a főkapitányságon - mondta az őrmester. – Most mindannyian odamentek. S ott majd kitisztázzák a dolgot. - Kis komám - súgta Gusztáv Emil fülébe -, most be kell ülnöd a rabomobilba. - Kutyagumit - mondta az őrmester. - Van pénzed, Tischbein? - Van hát! - kiáltotta Emil. - A fiúk tegnap gyűjtöttek, s a szálloda portása is adott kölcsön tíz márkát. - Valóságos detektívek! Átkozott banda! - dörmögte az őrmester. De a dörmögés puhára volt bélelve jóakarattal. - Tischbein, te most a földalattival elmész az Alexander térre, s ott jelentkezel Lurje őrmesternél. A többit majd meglátod. A pénzedet is ott kapod vissza."

    A berlini Alexanderplatz 1900 körül. A középső épület a rendőrfőkapitányság.

    Fotó: Wikimedia

    "Nem ismer meg? - kérdezte. - Nem - felelte az újságíró. - Tegnap a 177-es villamoson maga váltotta meg a jegyemet, mert nem volt pénzem - emlékeztette Emil. - Igaz - mondta az újságíró. - Már emlékszem. Még a címemet is elkérted, hogy visszaadhasd a pénzt. - Most visszaadhatom? - kérdezte Emil, a zsebében kotorászva. - Ugyan! - válaszolta az újságíró. - Még be is mutatkoztál, ha jól emlékszem. - Persze - mondta Emil. - Mindig be szoktam mutatkozni. Emil Tischbein a nevem. - Az enyém meg Kästner - mondta az újságíró. Kezet fogtak."

    Erich Kästner 1930-ban, a regény első kiadása után két évvel. Emil Tischbein is ilyennek láthatta azt a bizonyos ismeretlen jótevőt a villamoson.
    Fotó: Wikimedia
  • Arlidge, M. J.: Erdő mélyén
    Kóbor Macska Képzeletbeli Utazási Iroda 15. – Arlidge, M. J.: Erdő mélyén
    Bejárjuk a regények valódi helyszíneit!

    „Helen Grace nyomozófelügyelő Arlidge sorozatgyilkos-thrillersorozatának hőse, aki az angliai tengerparti Southampton városában és környékén nyomoz. Kemény, határozott rendőr, motorozik, és inkább egyedül éli az életét személyes démonaival. A problémás gyermekkor a hangulatváltozásain és a depresszióra való hajlamán is érezhető. Nem iszik és nem is fogyaszt drogot, sötét hangulatát inkább a fájdalom megtapasztalásával űzi el. Egyedül él, alkalmi szeretőket tart, és mélyen elkötelezett munkája iránt. Szadista, erőszakos és határozott bűnözőket üldöz, Helennek néha az életét is kockára kell tennie, hogy elkapja őket. Számos kolléga segíti a Southampton Központi Rendőkapitányságon, leginkább hűséges barátja, DC Charlene 'Charlie' Brooks.” (forrás: Wikipédia)

    „Gonosz lappang az erdőben.
    Első áldozatai a vadlovak voltak.
    De most már ártatlan emberekre vadászik az arctalan gyilkos. Elveszetten próbálnak menekülni, elrejtőzni a sötétségben. Segítségért kiáltanak kétségbeesésükben. De senki sem hallja meg a segélykiáltásaikat a rengetegben.
    Helen Grace felügyelőnek újabb rémálommal kell szembenéznie. A nyílvesszőkkel átütött testű áldozatok furcsa gyümölcsként lógnak a New Forest öreg tölgyein. Miért támad valaki védtelen kempingezőkre a nyaralószezon közepén? Mit akar üzenni a meggyilkolásukkal? Egy pszichopata ólálkodik az erdőben? Van valamilyen okkult vonása ezeknek az emberöléseknek? Magának az erdőnek mutatnak be áldozatot?
    Helennek be kell hatolnia a sötétségbe, ha fel akarja tárni az igazságot a pályája egyik legnagyobb kihívást jelentő, legmorbidabb esetében.” (moly.hu)

    „…Helen köszönetet mondva neki továbbterelte Hudsont a központi kapitányság épületében. Pár perc múlva már a hetedik emeleten jártak – Helen második otthonában.
    – Később lesz ideje az alaposabb ismerkedésre. Jelenleg csak a legfontosabbakról tájékoztatom. Az Emberierőforrás-Osztály a másodikon, a kantin a harmadikon van, a fegyvertár, ha valaha szüksége lenne rá, az elsőn, a férfimosdó pedig az alattunk lévő emeleten. Eddig megvan?
    – Kettő, három, egy, hat – ismételte Hudson.
    – A hetedik emelet nagyrészt a technikusoké és informatikusoké, de jól jegyezze meg ezt az ajtót. Ha ide hívják, akkor vagy elszúrt valamit, vagy kiemelkedően teljesített.”
    A Southamptoni Központi Rendőrkapitányságot 2011-ben adták át. A nyolcemeletes épület modern, erre a célra épített létesítmény, amiben összevontak több rendészeti osztályt, így nagyobb működési hatékonyságot eredményezett. Az épületben 36 cella is található. (BBC)
    A Súlyos Bűncselekmények Osztályának, azaz Helennek és csapatának a 7. emeleten van a főhadiszállása, itt gyűjtik és dolgozzák fel az adatokat, hallgatják ki a tanúkat, gyanúsítottakat.

    Kép forrása: Wikimédia



    „Meleg nyári nap volt, de a hűvös esti levegő megborzongatta, amikor kilépett a védett helyről. Meglegyintette a vállát, a nyakát, és átfogva magát a libabőrös karjával végigpásztázott a tekintetével a táborhelyen. Korábban nagy élet volt itt – most először vált tartósan meleggé az idő, és kempingezők tucatjai hagyták el Southamptont, hogy sátrat verjenek a New Forestnek ezen a területén –, de most halotti csend fogadta. Nem hallott mást, mint a szél zúgását és innen-onnan elégedett horkolást.
    – Tom?
    A gyenge hangot elvitte a szél. Hol lehet?
    Éjszakai »kitörései« során Tom gyakran dudorászott magában, felidézve az egyik fülébe mászott dallamot, de ma este nem hallott semmit. És nem látott fényt a mosdóblokkban.
    – Tom? Ott vagy? – szólította ezúttal hangosabban. A szorongása erősebb volt annál a félelemnél, hogy felébreszt valakit, de még mindig nem jött válasz. Szórakozik vele? Lesben állva vár, hogy hirtelen előugorjon, és megijessze? Bár ez nem az ő stílusa – normál esetben meghalt a világ számára az éjszaka ezekben az óráiban –, de mi más lehet a magyarázat?
    – Ha azt hiszed, hogy ez vicces…
    Már nem fogta vissza a hangerejét. Csak meg akarta őt találni, leszidni, és visszamenni a sátorba. A kellemesen indult közös estéjük most keserűségbe fordult.
    – Komolyan mondom, Tom. Ha itt vagy, ha ez valamilyen trükk …
    Megtört a hangja, ahogy erőt vett rajta a baljós érzés és a félelem. Ha ez csak tréfa volt, akkor Tom most már véget vetne neki, nem? Tom nem kegyetlen vagy rosszindulatú. Hanem kedves, figyelmes, odaadó …
    – Kérlek, Tom. Megijesztesz – folytatta, miközben már szúrták a szemét a könnyek. – Hol vagy?
    De a szavai elhaltak a sötétségben.”

    Kép forrása: Wikimédia

    „Tom mélyeket lélegezve próbálta megnyugtatni magát. Ha túl akarja ezt élni, okosnak kell lennie, jó döntéseket kell hoznia. Gyorsan körülnézett – azt remélve, hogy megpillanthatja az üldözőt, de ugyanakkor a menekülés útját is keresve. Valamilyen nyomravezetőt ahhoz, hogy merre menjen tovább. Mögötte ott van egy éppcsak észlelhető ösvény, de jobbra, nem messze egy rendes gyalogutat is látni vélt.
    Melyiket válassza? Honnan tudhatná, melyik vezet a biztonságba, amikor fogalma sincs, hol van? Nyomát sem látta a kempingnek, bármilyen lakott helynek vagy emberi jelenlétnek a környéken. Még abban sem lehetett biztos, hogy még mindig a New Forest területén van.
    Pánikba esve járt ide-oda a tekintete a két ösvény között. Egyszerre úrrá lett rajta a döntésképtelenség, mert tudatosult benne, milyen drága árat kell fizetnie, ha rosszul választ. Nem tudta, miért vadásznak rá, nem tudta, merre menjen, nem tudta, milyen szenvedések várnak még rá.
    Csak azt tudta, hogy ma éjjel a halál jár a nyomában.”

    Kép forrása: Pixabay.com

    New Forest Nemzeti Park Londontól délnyugatra található, 28.924 hektáros, 566 km²-nyi (Budapest 525 km²), erdős terület. (Wikipédia)

    „Helen emlékezetébe bevillant egy évszázadokkal ezelőtt elkövetett bűncselekmény. II. (Rufus) Vilmost, a híres Hódító Vilmos fiát ebben az erdőben sebezte halálra egy nyílvessző. Nyugtalanító egybeesés volt – a helyi legendák szerint Rufus szelleme még mindig járja az erdőt, a gyilkosát keresve –, de Helen ezt nem osztotta meg a csapattal. Nem gondolta, hogy bármi köze lenne a jelenlegi nyomozásukhoz – ezt azért túl merész lenne feltételezni, nem igaz? –, de a hírhedt haláleset tagadhatatlanul rányomta a bélyegét a helyre.
    Gyilkosság vagy vadászbaleset? A vita azóta sem ült el a tudományos körökben, a mai turisták meg felkereshetik a Rufus-követ, az állítólagos helyszínt, ahol a nyílvessző betalált. Vagy átgázolhatnak a Tyrrell’s Fordon, a királygyilkosról elnevezett patakon, amelyen a szerencsétlen Walter Tyrrell is átkelt üldözői elől menekülve. Ez a bűntett már elválaszthatatlanul hozzátartozott az erdőhöz, nyugtalanítóan visszhangozva a mostani barbár gyilkosságot. Lehetséges volna, hogy az elkövető tudatában van ennek a párhuzamnak? Vagy más okból választott ilyen szokatlan fegyvert?”
    Hódító Vilmosnak két fia is ebben az erdőben vesztette életét. Richárd herceg vadászat közben egy lenyúló ággal ütközött halálosan, míg öccse, II. Vilmos halála a mai napig tisztázatlan. Valószínűleg vadászat közben az egyik nyila visszapattant egy fáról és az sebezte halára a királyt. A másik teória szerint Sir Walter Tyrrell (Tirel) lőtte le, majd elmenekült az országból és soha nem tért vissza Angliába. (Wikipédia)

    Kép forrása: Wikimédia

    Az erdőben szabadon élnek a közönséges szarvasmarhák, pónik, szamarak. A környező falvak lakóinak és üzletek tulajdonosainak csak arra kell figyelniük, hogy ezek az állatok ne tegyenek kárt az otthonukban, kertjükben.
    New Forestben négy nagyobb falu található – Burley, Brockenhurst, Lyndhurst és Beaulieu –, és számos kisebb falu.
    A XII. századi New Forest és Délkelet-Anglia kiemelkedő szerepet kapott Ken Follett Katedrális című regényében is. (Wikipédia)

    Kép forrása: Wikimédia






    A Helen Grace-könyvek egyik állandó szereplője a borzasztóan idegesítő, minden lében kanál újságíró, Emilia Garanita, aki ismételten bajba keverte magát.
    „– Az ég szerelmére, Emilia, mi ez az egész?
    És végül felszínre tört a haragja. Villámló tekintettel nézett farkasszemet Emiliával. Egy elhaladó pincér visszafordult a megemelt hangra, de Ross észre sem vette.
    – Én csak szeretnék a végére járni a kapcsolatának …
    – Nincs semmilyen kapcsolat.
    – Akkor csak puszta véletlen?
    – Igen.
    – Hát, sajnálom, de én nem hiszek a véletlenekben.
    Emilia állta a tekintetét, nem hagyta magát megfélemlíteni a kitörő haragjától.
    – Ez esetben tekintse úgy, hogy vége a beszélgetésnek.
    Ross felállt, mérgesen ingatva a fejét.
    – Rendben – vágott vissza zavartalanul Emilia. – Mindent megtudtam, amit akartam.
    Ross már elindult az ajtó felé, de néhány lépés után elbizonytalanodott, ahogy megfogamzott benne a szörnyű felismerés.
    – Ugye nem… nem vette fel az egészet?
    A telefonra pillantott az asztalon. Emilia érte nyúlt, de túl lassan, és Ross megkaparintotta előle.”
    Lehet, hogy Emiliának ezúttal szerencséje lesz, és megtalálta a tettest?

    Kép forrása: Google Maps
  • Jackie Kennedy és Maria Callas
    Kóbor Macska Képzeletbeli Utazási Iroda 14. – Jackie Kennedy és Maria Callas

    Bejárjuk a regények valódi helyszíneit!
    Gill Paul: Jackie és Maria – Onassis szerelmei
    „A first lady és a világhírű díva vetélkedése ugyanannak a férfinak a szerelméért. Jackie Kennedy szép volt, kifinomult, és azon gondolkodott, hogy elhagyja-e ambiciózus, fiatal szenátor férjét. A nyilvánosság előtt zajló élet egy túlságosan törekvő és hűtlen férfi oldalán kezdte lelkileg megtörni. Így amikor ajánlatot kapott, hogy pihenjen pár napot a milliárdos Ari Onassis luxusjachtján, könnyen igent mondott… egy olyan találkozásra, ami végül megváltoztatta az életét.
    Maria Callas operakarrierje csúcsára ért, széles körben a valaha élt legjobb szopránként emlegették. Azután bemutatták görög honfitársának, Aristotle Onassisnak, a világ egyik leggazdagabb emberének. Gyermektelen, a szeretetet is egyre inkább nélkülöző házassága gúzsában vergődve, miközben az operaigazgatók és a sajtó is nagy nyomás alatt tartotta, Maria azon kapta magát, hogy minden a feje tetejére áll e miatt a kivételesen intelligens és elbűvölő férfi miatt…” (moly.hu)

    Gill Paul történelmi regényeit húsz nyelvre lefordították, szakterülete a közelmúlt, többnyire a XX. század.
    Gill Skóciában született és ott nőtt fel, eltekintve egy eseménydús évtől az Egyesült Államokban, tízéves korában. Mielőtt Londonba költözött, orvostudományt tanult a Glasgow Egyetemen, majd angol irodalmat és történelmet. Első regényét hétvégenként írta, de később feladta a hétköznapi munkát, hogy teljes munkaidőben írjon. Novellákat is ír folyóiratoknak, valamint könyvtárakban és irodalmi fesztiválokon beszél a brit királyi családtól a Romanovokig terjedő témákról és magáról az írásról.

    „– Szégyenkezve vallom be, hogy még sosem hallottam énekelni. Nem vagyok kimondott operarajongó. Mindig úgy éreztem, mintha az előadás arról szólna, hogy két olasz séf rizottórecepteket sikítozik egymásnak.
    Maria felnevetett.
    – Ezt a darabot nem ismerem. Emlékszik a címére?
    – Még arra sem – válaszolta a férfi bocsánatkérő mosollyal. – Amikor Tina elrángatott az operába Athénban, elaludtam a páholyban. Ott legalább a székek kényelmesek.
    – Ha kicsit jobban elmélyedne a témában, biztosan ön is úgy találná, hogy az operák ugyanolyan változatosak, mint … - Maria megfelelő hasonlatot keresett. – Ön a hajózásban érdekelt, ugye? Akkor mondhatom, hogy ugyanolyan változatosak, mint a hajózási útvonalak?”
    Fotó: Wikimedia









    „Aristotle elhúzta a száját.
    – Remélem, ennél azért jóval művészibbek. Mindegy. A botfülem ellenére szívesen hallanám azt a hangot, amiről minden kritikus áradozik.”
    1957. szeptember 3-án, a Danieli Hotelben, Velencében találkozott először egymással Maria Callas és Aristotle Onassis, Elsa Maxwell, egy amerikai pletykarovat-vezető rendezvényén. Maria Callas ekkor még a nála 27 évvel idősebb Giovanni Battista Meneghini felesége volt.
    Fotó: Google Street View

    „Jackie Kennedy a verandán ringatózott, egyik kezével nagy hasán, a másikban egy pohár jeges limonádéval; a pohár oldalára kiült a pára, és lecseppent a pamutruhájára.”
    „Jackre gondolt, aki egy jachton hajókázott a Földközi-tengeren. Mostanra lebarnulhatott, mint egy tengeri sün, ahogy sörrel a kezében mászkált a fedélzeten a rövidnadrágjában, vagy a türkizzöld vízben úszkált. Jackie szívében csomóba gyűlt a harag. Hogy repülhetett el az óceán túloldalára a barátaival és hagyhatta itt őt terhesen? Főleg így, hogy az előző évben elvetélt! Majdnem beleőrült.
    Egy önző férfihoz ment feleségül. Egy nagyképű alakhoz. Aki közben olyan sármos, és izgató is egyben, hogy mindent megbocsátott neki, az elfelejtett születésnapokat és évfordulókat, sőt még azt is, hogy korábban hazaküldte a nászútjukról, mert tárgyalásra kellett mennie. Vagy a halvány parfümillatot vagy a rúzsmaszatot is a gallérján azoktól a nőktől, akik gyakran ott legyeskedtek körülötte. Még ezt is megbocsátotta.”
    Fotó: Wikimedia








    „Mindketten független típusok voltak, és sok időt töltöttek külön a házasságuk eddigi három évében. A washingtoni pletykák folyton egy közelgő válásról szóltak, de nekik több szempontból is megfelelt ez az életmód. Jackie szeretett lovagolni és rókára vadászni az apósa virginiai birtokán, elrepülni Londonba vásárolgatni ruhaőrült húgával, Leevel, vagy felpattanni a New York-i vonatra egy korai ebédre nehézségekkel küzdő apjával, Black Jack Bouvier-val, mielőtt az öreg túlságosan berúgna.
    Jack Kennedy élete a politika körül forgott, a levegővel együtt szívta magába, és ez éltette.”
    1956 nyarán Jackie Kennedy Rhode Islanden, a Hammersmith farmon, mostohaapja farmján pihent. A 28 szobás házat 1999-ben felújították, felhasználva a 120 év alatt összegyűjtött rajzokat, vázlatokat. A kép 1989-ben készült.
    Fotó: Wikimedia Commons

    „Monacóban szálltak fel a jachtra, és levezették őket a kabinjukba egy nagy lépcsőn, amely mellett ónixoszlopok sorakoztak, azután végig egy folyosón egy Ithaca nevű vendéglakosztályba. Odabent nappali, hálószoba, öltöző várta őket, mind falambériával borítva, és delfin alakú, aranyozott díszekkel kiegészítve, velenceiüveg-ablakokkal és vastag szőnyeggel, ami olyan érzést keltett, mintha belesüppedt volna a lábuk. Egy faajtó mögött márvány ikerfürdőszoba kapott helyett. Az egész fényűzőbb volt a legdrágább hotelszobáknál is.
    Tina Onassis kopogott be hozzájuk, hogy személyesen vezesse körbe Mariát. Megmutatta a szépségszalont, a fodrászatot, a könyvtárat, a mosodát, és a két konyhát is; az egyikben görög, a másikban francia ételeket készítettek.”
    Onassis 99 méteres luxusjachtja lányáról, Christináról kapta a nevét. Olyan hírességek fordultak meg a fedélzetén, mint Winston Churchill, Richard Burton, Grace Kelly, Elizabeth Taylor, Rudolf Nureyev, Greta Garbo, Frank Sinatra vagy John F. Kennedy. A jacht – „Christina O” – főlakosztállyal, tizennyolc utastérrel és számos beltéri és kültéri nappalival rendelkezik, amelyeket csigalépcső köt össze. A hátsó főteraszon egy szabadtéri medence található minotaurusz témájú mozaikpadlóval, amely egy gombnyomással felemelkedik, és táncparketté válik.
    Fotó: Wikimedia

    „Jackie-nek beletelt egy kis időbe, mire kiismerte magát a Fehér Házban – hogy hová vezetnek a különféle folyosók, és melyik csengőt kell megráznia, ha inna egy csésze kávét. Ennek ellenére kezdettől fogva szilárd kép élt benne arról, hogy milyen first lady szeretne lenni. Amikor elkezdte felújítani a dekorációt, szinte magán érezte az elődei tekintetét. Úgy tűnt, a Fehér Házat egy ideje elhanyagolhatták ezen a téren, és már úgy nézett ki, mintha diszkontáruházakból bútorozták volna be.”
    „Tapasztalatból tudta, hogy Eisenhower vendégeit fűtetlen helyiségekben sorakoztatták fel, és még egy italt sem kaptak a feszültség enyhítése céljából, amíg az elnöki pár nem fogadta őket személyesen. Így aztán az volt az első dolga, hogy ezeket a hideg várószobákat otthonosan befűttette, teljesen felszerelt bárral látta el, és a dohányzóknak hamutartót helyezett az asztalokra. A vacsorákhoz gondoskodott a terjedelmes virágcsokrokról, és felbérelt egy francia séfet, hogy kifőzdei szintről nagyjából Michelin-csillagos konyhává javítsa az ételek minőségét. Még pezsgőt is szolgáltak fel, a Fehér Ház történelmében először.”
    Clark Clifford tanácsadó segített Jackie Kennedynek megtalálni a megoldást: a Fehér Ház Képzőművészeti Bizottságát. A bizottság 1961 februárjában jött létre azzal a céllal, hogy megtalálja „a Fehér Ház építésének dátumához tartozó hiteles bútorokat, és pénzeszközöket gyűjtsön e bútorok ajándékozásához a Fehér Ház számára”. Nemcsak „autentikus bútorokat” kerestek, hanem azt is, hogy külső forrásokból hogyan lehetne finanszírozást szerezni, így elhárítva az adófizetők forrásaival kapcsolatos panaszokat (Kennedyk magánlakosztályának felújítására már felhasználták a Kongresszus által a Fehér Ház átalakításaihoz elkülönített 50 000 dollárt). 1961 szeptemberében a kongresszus elfogadta azt a törvényt, hogy a Fehér Ház múzeum. Ez azt jelentette, hogy az adományozott régiségek és műtárgyak a Fehér Ház tulajdonába kerültek, és amikor nem használták, a Smithsonian gondozásába kerültek. Az adományozók tehát tudták, hogy a jövőbeni elnökök nem visznek magukkal semmiféle történelmi darabot, amikor a Fehér Házban eltelt idejük letelt. A jogszabály azt is biztosította, hogy Jackie helyreállítási munkáját egy leendő First Family nem tudja teljesen eltörölni.
    Forrás: Biography.com, Wikimedia


    „– Asszonyom! Megkért rá, hogy szóljak, ha hallok valami olyasmit, hogy Mr. Onassis hölgyvendéget fogadott.
    – Igen?
    Bruna jóban volt Elenivel, Ari Foch sugárúti lakásának házvezetőnőjével, így néha információkat hozott tőle.
    – Eleni azt mondja, hogy tegnap este Mrs. Kennedy vacsorázott nála. – Bruna beharapta az ajkát, mintha még tudott volna valamit.
    – Biztos vagy benne, hogy Mrs. Kennedy volt az? – kérdezte Maria. Ismét fellángolt benne a féltékenység. – Nem Radziwill hercegné esetleg? Hasonlítanak egymásra.
    – Eleni szerint biztosan Mrs. Kennedy volt náluk. Hallotta, amikor Mr. Onassis Jacqueline-nak szólította.
    – Más is volt még ott? – kérdezte Maria a homlokát ráncolva.
    – Senki más. Csak ők ketten.
    Ez furának tűnt. Maria úgy hitte, Jackie túlságosan aggódik a hírneve miatt, semhogy bármelyik férfival együtt vacsorázzon annak lakásán. Egészen eddig semmi sem utalt rá, hogy ennyire összebarátkoztak.”
    Aristotle Onassis ekkor már állítólag évek óta viszonyt folytatott Caroline Lee Bouvier-val (később Lee Radziwill hercegnő), aki Jackie Kennedy testvére. 1958 nyarán találkozott a testvérpár és az akkor még csak szenátor John Fitzgerald Kennedy először a milliárdossal, annak jachtján.
    A könyvben említett Foch sugárúti, 15 szobás lakást a hajómágnás a 60-as években vásárolta. A görög milliárdos itt töltötte utolsó napjait, mielőtt 1975 márciusában, egy közeli kórházban elhunyt volna. Mikor 10 évvel később megszületett unokája, Athina, édesanyja, Christina Onassis, átalakíttatta az ingatlant, 50.000 aranylevéllel díszített 3 szobás lakosztályt alakított ki, gyémántszegecses hintalóval és mini Rolls Royce-szal egészítve ki.

    Forrás: Hello Magazine, Google Street View

    Egy magyar vonatkozású érdekesség, hogy a lakástól 140 méterre van a Magyar Nagykövetség.
  • Egy év Provence-ban
    Kóbor Macska Képzeletbeli Utazási Iroda 13. – Egy év Provence-ban

    Bejárjuk a regények valódi helyszíneit!
    Ajánló:
    „Az ifjú angol házaspár, Peter és neje búcsút int Angliának. Tanyát vásárol Dél-Franciaországban, áthozatja a csatornán két kutyáját, és gyökeret ereszt Provence-ban. Hamar kiderül számukra, hogy az itt élők a hagyományaikhoz ragaszkodó, sokat évődő, de keményen dolgozó derék emberek, akik fél lábbal a múlt században élnek, mégis hamisítatlanul korunk gyermekei. Az ételek iránti érdeklődésük pedig egyenesen a megszállottsággal határos. A jó kenyérért, ha kell, öt faluval is arrébb zarándokolnak, alaposan meggondolják azt is, hol vegyenek bort, a húsokról, sajtokról, tenger gyümölcseiről már nem is beszélve. Az ebédidő hétköznap is két óra, a táplálkozás – amelynek a maga módján mindenki szakértője – szent és sérthetetlen tevékenység.
    A mulatságos történetek és páratlan gasztronómiai élmények olvasása közben észrevétlenül is szakértőivé válunk a legendás Provence-nak, s olyan értékes információkhoz jutunk, melyek semmiféle útikönyvben nem szerepelnek.”

    „A brit Peter Mayle viszonylag ismeretlen író volt, amikor 1987-ben feleségével az angliai Devonban lévő otthonukból a provence-i Ménerbes-be költöztek. A terv az volt, hogy megírja következő regényét, miközben felújítják a nemrég megvásárolt házukat. Levelet írt londoni ügynökének, akivel ismertette a helyi élet jellegzetességeit, és hogy ez annyira elterelte a figyelmét, hogy nem tudta befejezni jelenlegi könyvét. Az ügynöke azt mondta neki, hogy írjon még 250 ilyen oldalt, és talál valakit, aki kiadja. A könyv tehát megszületett, és azóta az egyik legnagyobb utazási memoár lett, világszerte hétmilliót adtak el belőle.”
    Sokan követték az írót Ménerbes-be, és járták végig a regény helyszíneit. „Ennek a brit inváziónak hátránya is volt, elsősorban a helyiekre nézve, akiket könyvében ábrázolt (nem változtatta meg az összes nevet), és másokra is, akik azt panaszolták, hogy megemelkedtek az ingatlanárak a környéken.”
    „Az az érv volt ellene, hogy olyan emberek érkeztek, akik nem ugyanúgy értékelték a francia kultúrát, mint ő, és nem tettek annyi erőfeszítést, hogy beilleszkedjenek. Még Mayle számára is elviselhetetlenné vált, aki folyamatosan találkozott olyan emberekkel, akik a küszöbén vagy a kertjében piknikeztek. Egy időre Amerikába költözött, bár Provence visszacsalogatta élete utolsó éveire.”
    (TheCultureTrip.com)

    „Az év egy ebéddel kezdődött.
    Mindig is úgy éreztük, hogy az utolsó pillanatokra jellemző mértéktelenség és a kudarcra ítélt fogadalmak miatt a szilveszter lehangoló alkalom, amikor az emberek vidámságot erőltetnek magukra, éjfélkor koccintanak és megcsókolják egymást. Ezért aztán, amikor tudomásunkra jutott, hogy a néhány kilométernyire fekvő Lacoste falucska Le Simiane nevű vendéglőjének tulajdonosa hatfogásos ebéddel és rozé pezsgővel várja a kedves vendégeket, úgy gondoltuk, így sokkal derűsebben vághatunk bele az elkövetkezendő tizenkét hónapba.”
    A Le Simiane étterem már több mint 20 éve bezárt, de talán így nézhetett ki.
    Kép forrása: Google Maps



    „A ház Ménerbes-t és Bonnieux-t, e két középkori hegyi falucskát összekötő országút fölött, egy cseresznyefák és szőlőültetvények között kanyargó földút végén állt. Mas, vagyis tanya volt. Helyi kőből épült, és a kétszáz év alatt halvány mézszínű és halványszürke közti patinát kapott a naptól és a széltől. A tizennyolcadik században egyetlen szobának épült, majd a mezőgazdasági épületek véletlenszerű fejlődésének megfelelően egyre terjeszkedett, hogy helyet adjon a gyerekeknek, a nagymamáknak, a kecskéknek és a mezőgazdasági szerszámoknak, amíg végül szabálytalan alakú, háromemeletes ház nem lett belőle. A borospincéből a legfelső emeletre vezető csigalépcsőt súlyos kőlapokból vágták. A helyenként méter vastag falakat úgy építették, hogy ellenálljanak a misztrálnak, amely, úgy mondják, lefújja a szamár fülét a fejéről. A ház háta mögött bekerített kert terült el, mögötte pedig fehérre festett kő úszómedence. Volt még három kút, tekintélyes árnyat adó fák, karcsú zöld ciprusok, bokornyi rozmaring és egy hatalmas mandulafa. A délutáni napban álmosan lecsukódó szemhéjjal, azaz félig csukott fa ablaktábláival, ellenállhatatlannak találtuk a házat.”
    Kép forrása: Wikimédia

    „Az első néhány kilométeren azonban nem volt más dolgunk, mint tovasuhanni, és gyönyörködni a tájban. Érett a cseresznye, a szőlő téli csontváza eltűnt a fényes, zöld levéltakaró alatt, a hegyek buják voltak, és szelídek. A kerekek egyenletesen surrogtak az úton. Olyakor rozmaring, levendula, és vadkakukkfű illata csapott meg bennünket. A kerékpározás pezsdítőbb, mint a gyaloglás, egészségesebb, mint az autózás, nem túlságosan kimerítő, és mindenestül élvezetes. Miért is nem kezdtük már korábban? Miért is nem csináljuk mindennap?
    Örömmámorunk addig tartott, amíg el nem kezdtünk felkapaszkodni Bonnieux felé. A biciklim hirtelen elnehezült. Éreztem, hogy a combizmom panaszkodik, és sajog a nem harcedzett hátam, ahogy egyre meredekebb lesz az út. Megfeledkeztem a természet szépségeiről, és azt kívántam, bárcsak nekem is volna egy marhaszelet a nadrágomban. Mire elértük a falut, a levegővétel is fájt.
    A Café Clerici vezetőnője kezét dús csípőjére téve kinn állt az utcán. A kormányba kapaszkodó két kivörösödött, ziháló alakot nézte.
    – Mon Dieu! Idén korán van a Tour de France!”
    A kávézó még mindig megvan és várja a megfáradt turistákat, biciklizőket.
    Kép forrása: Google Maps

    „Miután átlapoztuk, úgy félórányi autóútra találtunk benne egy provance-i, egy lambesci vendéglőt, amely ellenállhatatlannak látszott. A főszakácsnőt a kalauz így írta le: »l’ une des plus fameuses cuisinieres de Provance« (Provance egyik leghíresebb szakácsnője).
    A vendéglő egy átalakított malom, és a szakácsnő főztje »plein de force et de soleil« (tele van erővel és napfénnyel). Ez önmagában is elég jó ajánlólevél lett volna, a szakácsnő kora azonban még jobban izgatott minket. Nyolcvanéves volt. (...)
    – Kik maguk? – kérdezte egy hang.
    A konyhából egy öregember került elő. Az ajtón beáramló fény miatt hunyorogva szemlélt bennünket. Mondtuk, hogy ebédre foglaltunk egy asztalt.
    – Akkor meg üljenek le! Állva nem ehetnek! – Fölényesen az üres asztalok felé intett. Engedelmesen leültünk, és vártuk, hogy lassan odaérjen a két étlappal. Leült hozzánk.
    – Amerikaiak? Németek?
    Angolok vagyunk.
    – Jó – mondta. – Az angolokkal voltam a háborúban.
    Úgy éreztük, hogy átmentünk az első vizsgán. Még egy helyes válasz, és megnézhetjük az étlapot, amelyet az öreg eddig magánál tartott. Megkérdeztem, hogy mit ajánl.
    – Mindent – felelte – A feleségem mindent jól főz.”
    A regényben szereplő lambesci éttermet nem sikerült megtalálni, de talán így nézhetett ki.
    Tudta-e? Émile Zola első megjelent szépirodalmi művének, a Marseille rejtelmei című romantikus bűnügyi regénynek főhőseit három városban jeleníti meg, Marseille-ben, Aix-en-Provence-ban és Lambesc-ben.
    Kép forrása: Google Maps


    „Minden valamirevaló vasárnaphoz hozzátartozik a piacra járás. Nyolc órakor már Coustellet-ben voltunk. A használaton kívüli állomás mögötti helyen öregecske teherautók és furgonok sorjáztak, előttük egy-egy kecskelábú asztal. Tábla mutatta a zöldségek napi árát. A kofák már lebarnultak a mezei munkától. A szemközti pékségben vásárolt, még meleg kiflit és brióst ették. Figyeltük, amint egy öregember hosszában elvág egy kiflit, megkeni zsíros kecskesajttal, majd tölt magának egy pohár vörösbort a literes üvegéből, amellyel ebédig kihúzza.”
    Képek forrása: Wikimedia Commons







    „Lassan végigmentünk a kecskelábú asztalok sorai között, és megcsodáltuk munkája közben a szánalmat nem ismerő francia háziasszonyt. Velünk ellentétben ő a vásárlás előtt nem éri be a termények megszemlélésével. Ő testközelbe kerül velük: megnyomogatja a padlizsánt, megszagolgatja a paradicsomot, ujjával kettétöri a gyufavastagságú zöldbabot, gyanakvóan megszurkálja a saláta zöld közepét, megkóstolja a sajtot és az olívabogyót, és ha valami nem felel meg személyes elvárásának, úgy mered az eladóra, mintha elárulta volna, és végül másutt vásárol.”
    Képek forrása: Wikimedia Commons













    A piacot mindig vasárnap reggel tartják, március 23-tól december 23-ig. Ilyenkor 80 termelő jelenik meg a portékájával, akik tartózkodnak az olyan termékek értékesítésétől, amelyek nem a gazdaságukból származnak. A környéken élő termelők és borászok gyümölcsöt és zöldséget, mézet, virágot, bort, sajtot, baromfit, gyümölcsleveket és szezonális termékeket kínálnak.
    Képek forrása: Wikimedia Commons









    A képen a Gordes-i városháza, ezen a településen zajlottak le a következő jelenetek.
    „A lábbelikről azonosíthattuk a véradókat: a boltosokat a szandáljukról és vászoncipőjükről, a fiatal családanyákat a magas sarkú cipőjükről, a parasztokat a vászon bokacipőjükről és feleségüket a szövetpapucsukról. Az idősebb asszonyok fél kézzel a bevásárlókosarukat markolták, a másikkal pedig pumpáltak, hogy gyorsabban folyjon a vér a műanyag zacskóba. Komoly vita alakult ki, hogy kinek a vére a legsötétebb, a leggazdagabb és a legéltetőbb.
    Egy nagydarab, vörös orrú, kopott sapkát és munkásruhát viselő öreg mögé beálltunk a sorba a vérvizsgálathoz. Az öreg szórakozottan figyelte, hogy a nővér nem tudja átszúrni hüvelykujján a megkeményedett bőrt.
    – Ne menjek el a hentesért? – kérdezte. A nővér ismét megszúrta, most erősebben. – Merde. – Kibuggyant egy csepp vér, a nővér ügyesen egy kis kémcsőbe csurgatta, hozzáadott valamilyen folyadékot, és jól összerázta. Rosszallóan nézett a kémcsőre.
    – Hogy jött ide? – kérdezte az öregtől.
    Az abbahagyta az ujja szopását.
    – Biciklivel – felelte , egyenesen Les Imberts-ből.
    A nővér fintorgott egyet.
    – Meglep, hogy nem esett le. – Ismét megnézte a kémcsövet. – A szó szoros értelmében részeg.
    – Az lehetetlen – tiltakozott az öreg. – Na jó, reggelihez szokás szerint ittam egy kis vörösbort, de az semmi. És különben is – vérfoltos ujját megrázta a nővér orra előtt -, egy kis alkohol emeli a vörösvértestek számát.”
    „Valamivel később postán megkaptuk a Le Globule-nek, a véradók hivatalos lapjának egy számát. Aznap délelőtt több száz liter vér gyűlt össze Gordes-ban.”
    François Mitterrand 41 éves korában ismerkedett meg az akkor 13 éves Anne Pingeot-val. A leendő államfő csak később figyel fel először a lányra, aki ekkor még mindig csak 18 éves. Anne 20 évesen költözik Párizsba. Édesanyja ekkor megkéri a család barátját, François Mitterrand-t, hogy vigyázzon a lányára. Hamar szerelem szövődik közöttük, ez a titkos kapcsolat 33 éven keresztül tart. Mitterand a 70-es évek elején vásárolt egy kis házat Gordes-ban, 1974-ben Anne ide viszi haza közös lányukat, Mazarine-t.
    (Források: Vanity Fair; Euronews)

    Kép forrása: Wikimedia Commons
  • Nils svédországi útja
    Utazzunk Nils Holgerssonnal és vadlúdcsapatával Svédország csodás tájain keresztül Lappföldre, egy Nobel-díjas író meséjét követve. Vigyázat, a varázslat könnyen minket is babszemnyi manóvá tesz, és aztán nyargalhatunk a vándorló ludak hátán.

    A svéd kormány 1906-ban olyan ifjúsági olvasókönyv megírására írt ki pályázatot, amiből a gyerekek szórakozva ismerkedhetnek meg a környezetükkel, a természettel, az állat- és növényvilág szépségeivel. Selma Ottilia Lovisa Lagerlöf így írta meg Nils Holgersson történetét, aki nemcsak Svédországot járta be a vadlúdcsapat hátán, de azóta az egész világot meghódította. Több mint negyven nyelvre lefordították, Magyarországon is húsznál több kiadást ért meg.
    Selma Lagerlöf 1909-ben „...élénk képzelete és szellemi érzékenysége elismeréséül” irodalmi Nobel-díjat kapott, ő volt az első nő, aki ezzel büszkélkedhetett.

    Fotó: Pixabay

    Nils Holgersson csodálatos utazása egy kis babszemnyi fiúcska történetén keresztül bemutatja Svédország gyönyörű természeti kincseit, állat- és növényvilágát, fontos néprajzi, történelmi értékeit, mindezt olyan lendületes mesefolyammal, amit öröm olvasni.
    A Klasszikusok fiataloknak sorozatban megjelent regényből több fejezetet is kihagytak, például a teljes lappföldi részt, ezért érdemes az eredeti regényt keresni az újabb, G. Beke Margit-fordításban.














    Västra Vemmenhög, Skurup, Scania – Nils Holgersson szülőfaluja

    „Gyönyörű tavaszi idő volt odakinn. Még csak március huszadikát írtak, de itt, a vemmenhögi járásban, Svédország legdélibb vidékén már erősen tavaszodott. Még nem zöldelltek a fák, de fakadtak a rügyek, élettől duzzadt minden. Az árkokban víz csörgedezett, a partokon virágzott a martilapu. A kőfalat befutó gizgaz is csak úgy barnállott, ragyogott. A távoli bükkös percről percre dúsabbnak, sűrűbbnek tetszett, az ég magas volt és felhőtlen kék.”

    Fotó: Wikimedia





    Västra Vemmenhög, Skurup, Scania – Nils Holgersson szülőfaluja.

    Fotó: Wikimedia












    Skånei síkság

    „Most már tudta, hogy az ő vidéke felett járnak, a skånei síkságot látja. Azt is kitalálta, miért olyan színes és kockás. Legelőször a világoszöld kockákra ismert rá: azok mind rozsföldek, ősszel vetették be, és a hó alatt zölden maradt. Ami sárgásszürke, az tarló, ott tavaly nyáron arattak. A barna öreg lucerna. A fekete – legelő vagy elvadult gyümölcsös.”

    Fotó: Pixabay



    Vittskövle Kastély, Kristianstad – Nils bebújik egy gyógynövényes szelencébe, amit egy főiskolás csoport vezető tanára hord nyakában. Így kap egy kis idegenvezetést a kastély történetéről.

    Fotó: Wikimedia










    Glimmingehus, Simrishamn – Nils meglátogatja Glimmingehus kastélyát, amely a könyv szerint a „fekete patkányok” utolsó fészke. A betelepülő „szürke patkányok” ostromolják a várat. Nils és Akka közreműködnek a fekete patkányok megmentésében, hasonlóan a A hamelni patkányfogó történetéhez.

    „Az udvar közepén egy tökmag legényke állt, az muzsikált. A patkányok már egész kört formáltak körülötte: ámultan, elbűvölten hallgatták, és a várból mindig új meg új csapatok tódultak oda. A legényke elvette szájától a sípot, hogy hosszú orrot mutasson nekik, és akkor majdnem nekiestek, de mihelyt tovább fújta, megint a hatalmában voltak.
    Aztán, amikor az utolsó patkányt is kimuzsikálta a várból, lassan elindult az udvarról az országút felé. A patkányok pedig utána. A fuvola hangja olyan édes volt a fülüknek, hogy akarva, nem akarva követniük kellett.”

    Fotó: Wikimedia

    Kullaberg

    „Sok gyönyörű várkastély van Svédországnak ezen a déli vidékén, de a legszebb várkastélynak sincs olyan csodálatos fala, mint a vén Kulla-hegynek.
    Nem nagy hegy, nem is magas. Széles hátán erdők, szántók, hangások terülnek el, itt-ott egy kerek zsombék vagy csupasz sziklakő domborodik. A tetőn nincs semmi különös – olyan az is, mint a többi fennsík azon a környéken.”...

    Fotó: Wikimedia











    Kullaberg
    „Az érdekes hegyfal és előtte a kék tenger, mögötte a csillogó, tiszta levegő – mindig vonzotta az embereket. Csapatostul jönnek oda a kirándulók nap nap után, egész nyáron. Jóval nehezebb volna megmondani, hogy mi csábítja oda az állatokat. De ősidőktől fogva a Kulla-hegyen gyűlnek össze, ott tartják ünnepi játékaikat minden évben.
    Hogy miért választották ezt a helyet? Csak az tudná megmondani, aki ott volt, amikor az első hullám szétporlott a hegy falán. A nagy ünnep előtt a négylábú állatok – szarvasok, őzek, nyulak, rókák – már éjszaka útra kelnek, hogy az emberek meg ne lássák őket. És napkeltekor elfoglalják helyüket a játéktér körül. Ez a játéktér egy hangás tisztás az országúttól balra, nem messze a legkülső partfoktól.”

    Fotó: Wikimedia

    Karlskrona – Blekinge nagy kikötője, ahol Nils találkozik Karlskrona alapítójával (szobor alakban), XI. Károly svéd királlyal, és a szegény Rosenbom faember perselyével.

    Fotó: Wikimedia















    Karlskrona – Blekinge nagy kikötője, ahol Nils találkozik Karlskrona alapítójával (szobor alakban), XI. Károly svéd királlyal, és a szegény Rosenbom faember perselyével.
    „Vagy úgy! Hát csak persely az öreg! No, ez csalódás volt. Valami
    érdekesebbet várt. De aztán eszébe jutott, hogy erről a faemberről is
    sokat mesélt a nagyapja. Nincs olyan gyerek Karlskronában, azt
    mondta, aki ne szeretné. És ez igaz lehet, hisz ő is itt állna előtte
    akármeddig. Jólesik nézni, mert olyan öreg – réges-régi –, és mégis csupa eleven élet, vidámság. Ilyenek lehettek a régi világbeli emberek.”

    Fotó: Pixabay





    Öland – Nils meglátogatja a sziget déli csücskét, valamint az azóta UNESCO Világörökség részét képező Alvaret vidéket. Itt találkoznak egy megsebzett szürke lúddal, akit meggyógyítanak, és bevesznek a csapatba.

    Fotó: Stora Alvare, Wikimedia








    Gotland – A vihar arra kényszeríti a csapatot, hogy Gotland szigetén pihenjenek. Nils eljut egy kis szigetre Lilla Karlsö-re (a lilla svédül kicsit jelent), ami ma természetvédelmi terület a főszigettől nyugatra. Éjszakai menekülés közben Nils megtalálja az elveszett Vineta várost, egy virágzó kereskedővárost, amely egy átok miatt százévente csak egyszer emelkedik fel a tengerből. Nilsnek nem sikerül megtörnie Vineta átkát. Később Visbynél is jár, a mára romos, egykor virágzó hanzavárosban.
    „Ezért előbb nem is vette észre, milyenek, és azt hitte, ez a város is éppen olyan fényes, mint a tenger fenekére süllyedt Vineta.
    De hamarosan meglátta a nagy különbséget is. Mintha rongyosan és kopottan látnánk viszont azt, akit tegnap még bíborban, drágakövekkel ékesen láttunk.”

    Fotó: Wikimedia

    Småland – Ebben a tartományban a varjakkal gyűlik meg a baja kis főhősünknek.
    „Nehezen törtetett előre, az arasznyi szárú fehér anemona virágok az álláig értek. Egyszer érzi, hogy hátulról megfogják, és fel akarják emelni. Nézi, ki az, hát egy varjú fogja az inggallérjánál. Le akarta rázni, de már ott termett a másik is; az a harisnyáját ragadta meg a csőrével.”

    Fotó: Ramsjön, Jönköping, Småland, Wikimedia








    Kolmården-erdő Östergötlandban.
    „Ez a hegység is valahogy félig kész – megvannak a büszke, meredek falak, az egymásra halmozott, óriás sziklatömbök, de a csúcsok, ormok hiányoznak róla.
    Viszont mintha a természet kárpótolni akarta volna a hiányzóért, már ősrégi időkben pompás erdőséggel borította. Völgyeiben óriási tölgyek, hársak díszlenek, a tavak körül nyír- és égerfák. A meredek falakon pedig – és mindenütt, ahol csak egy maroknyi termőföldet találni – fenyő kapaszkodik. És ez a sokféle fa együtt alkotja a Kolmordent, a »szénerdőt«, amely a régi világban olyan félelmes volt, hogy akinek Östergotlandból Södermanlandba kellett mennie, Istennek ajánlotta lelkét, elkészült a halálra.
    Ma már senki se mondhatja meg, hogy nőtt ez a rengeteg erdő, hogy lett olyan, amilyen. Bizonyosan kemény harcot kellett vívnia a csupasz sziklával, amíg gyökereit beleereszthette, és táplálékát kicsikarta belőle. De mint ahogy az embernek is javára válik, erősebb, keményebb lesz, ha ifjúkorában nélkülözött, és megküzdött a bajokkal, úgy ez az erdő is óriás fákat nevelt. Akadt olyan, amelyiknek törzsét három ember se tudta átfogni, a gallyak sűrű fonadékán senki keresztül nem hatolhatott, és a szerteágazó szívós, erős gyökerek járhatatlanná tették a talaját.”

    Fotó: Eurázsiai hiúz a Kolmården Állatkertben, Svédországban szabadon is él, Wikimedia

    Stora Djulö, Katrineholm, Södermanland tartomány – Egy éjszakai kaland során Nils belép egy varázslatos kertbe, amelyet Herr Karl kertész művel. A kert maga Södermanland kicsiben, ami lehetőséget ad Nilsnek a tartomány közelebbi tanulmányozására.
    Fotó: Wikimedia











    Närke – Nils átrepül a tartomány felett a „Ysätters-Kajsa” széltroll keltette vihar idején.

    Fotó: Örebro, Närke, Needpix












    Bergslagen, Västmanland – Nils elhalad egy meg nem nevezett vasmű mellett. Ez lehet például az UNESCO Világörökség részét képező Engelsbergs bruk Fagerstában.

    Fotó: Wikimedia










    Bergslagen, Västmanland – Nils elhalad egy meg nem nevezett vasmű mellett. Ez lehet például az UNESCO Világörökség részét képező Engelsbergs bruk Fagerstában.

    Fotó: Wikimedia










    Fálun – Dalarna város a rézbányájáról híres. Lagerlöf élete nagy részét ezen a vidéken töltötte. Az épületet, ahol egykor élt, ugyan lebontották, de számos személyes holmija, köztük a könyvtára és a dolgozószobája ma a dalarnai múzeumban található.

    Fotó: Wikimedia







    Siljansbygden
    Ennek a régiónak a népi kultúrája a „svédség” egyik megtestesítője. Itt Nils egy hagyományos Walpurgis-éjszakát is lát. Ez egy Magyarországon kevéssé ismert, de Európa-szerte élő hagyomány, kereszténység előtti időkből eredeztethető ünnep. Az április 30-ról május 1-jére virradó éjjel megünnepelt esemény Szent Walburgától, egy Dél-Németországban ténykedő Benedek rendi apácáról kapta a nevét. Ekkor harangozással védekeznek a boszorkányok machinációi ellen. A német hiedelemvilág szerint ezen az éjen a világ minden égtájáról sereglenek az ördögök, boszorkányok a Brocken-hegyre, vagy más magaslatra, hogy varázslatos táncaikkal és ráolvasással űzzék el a tél szellemeit, egy utolsó télvégi mulatságon.

    Fotó: Walpurgis-éj, Wikimedia


    Siljansbygden
    Ennek a régiónak a népi kultúrája a „svédség” egyik megtestesítője. Itt Nils egy hagyományos Walpurgis-éjszakát is lát.

    Fotó: Wikimedia










    Uppsala – Az egyetemi városban Nils a svéd diákkultúrával ismerkedik. A bölcs hollótól, Batakitól a barátságról is leckét kap. Lagerlöf az Uppsala Egyetem díszdoktora volt.

    Fotó: Pixabay










    Stockholmi szigetvilág – Nils a farkas Dunfin otthonába, egy szigetre jut, azonban egy vadász elfogja és elválasztja barátaitól.

    Fotó: Wikimedia










    Stockholm – Nilset eladják a svéd fővárosban található skanzenbe, a szabadtéri múzeumba. Ott megbarátkozik a helyi állatkertben tartott sassal, Gorgóval, és kiszabadítja. Gorgo segít Nilsnek folytatni az utat észak felé, hogy utolérje a vadlúdcsapatot.

    Fotó: Pixabay








    Delsbo, Hudiksvall – Ahol Nils meglátogatja a „Fäboddrift”-t, Észak-Svédország hagyományos állattenyésztését.
    „A pásztorszálláson elvégezték az esteli munkákat, meg is vacsoráltak, de senkinek se akaródzott lefeküdni. Annyi idő után megint újság volt nekik az erdő, a világos nyári éjszaka, az ünnepi csend. A lányok elővették a hímzésüket, de öltögetés közben fel-felpillantottak az erdőre.
    – Itt vagyunk hát megint!”

    Fotó: Wikimedia




    Fäboddrift (Kunyhótanya)
    Forrás: Wikipedia, Karl Lärka fotója 1920











    Delsbo, Hudiksvall – Ahol Nils meglátogatja a „Fäboddrift”-t, Észak-Svédország hagyományos állattenyésztését.
    „Amikor hazulról eljöttek, kicsit szorongott a szívük: azt hitték, nem bírják majd a nagy magányosságot hosszú hónapokig. De mihelyt felértek a szállásra, érezték, hogy ez a legszebb ideje az életüknek.
    A közeli pásztorszállásokról is odagyűltek a lányok, legények, hogy köszöntsék az újonnan érkezetteket. Egész nagy társaság ült a fűben, a kunyhók előtt. De a beszélgetés döcögött. A béreseknek, akik elkísérték a csordát, nyájat, másnap már haza kellett menni a tanyára. A lányok kisebb megbízásokat adtak nekik, tiszteltették az otthoniakat – körülbelül ennyi volt minden, amit egymásnak mondani tudtak.
    A legidősebb pásztorlány felpillantott a hímzéséből.
    – Nem tudom, miért ülünk itt ilyen szótlanul, mikor két nagy mesélő is van közöttünk, Klement és Bernhard. Ajánlanék valamit. Kérjük meg őket, hogy mondjon el mindegyik valami érdekes történetet, és amelyiké szebb lesz, annak adom ezt a nyakba való kendőt.”

    Fotó: Wikimedia

    Västernorrland tartomány – Ahol Nils az erdészet életébe is belekóstol, és tanúja lehet egy nagy erdőtűznek.

    Fotó: Wikimedia










    Gällivare – Ahol Nils megismerkedik a bányászok életével.

    Fotó: Rézbánya, Gällivare, Pixabay









    Kiruna – A Luossajaure-tó partján fekvő számi faluban Nils megismeri a számi kultúrát. Ez egyben Nils útjának legészakibb pontja is, mielőtt hazafelé indulna. A vadlúdcsapat Lappföldön tölti a nyarat, és neveli fel az új fészekaljat. Októberben indulnak vissza.

    „A svéd telepesek a tó szemközti partján lázas szorgalommal dolgoztak, hogy mire a kemény tél beáll, készen legyen a házuk. Nem győzték bámulni a lappokat, akik száz meg száz éve élnek ott, és beérik ennyi védelemmel a kegyetlen északi hidegek, szelek ellen. A lappok meg a svédeket nem értették: minek ennyit vesződni, mikor sátorban is élhet az ember?”

    Fotó: Swedish National Heritage Board, Picryl


    Härjedalen – Amikor a csapat elhalad Härjedalen mellett, az idő ködös, ezért Nils csak barátai meséi útján értesül a tartományról.

    Fotó: Pixabay















    Östersund – Nils egy éjszakát tölt a frösö-i világítótoronyban, ahol panorámás kilátása van.
    Itt a regény bővebb kiadásában szó esik Thorról, a mennydörgőistenről.

    Fotó: Frösön, Kenneth Vetter, Flickr







    Mårbacka – Nils elhalad a Värmlandi Sunne-ban található Mårbacka kastély mellett, itt nőtt fel Selma Lagerlöf. Nils itt találkozik egy íróval, aki új földrajzi könyvet ír, és elmondja neki csodálatos kalandját. Vajon ki lehetett ez az író?
    „– Köszönöm, hogy segített rajtam – mondta –, csak kár volt elereszteni a baglyot. Most nem mozdulhatok innen: ott ül az ágon, és les rám.
    – lgazad van, ezt rosszul csináltam. De talán hazakísérhetlek – felelte az írónő, aki meséket költött ugyan, de most mégis furcsa volt neki, hogy igazi törpével beszélget. Ámbár olyan túlságosan nem lepte meg a dolog, mert már amikor az udvarra lépett, érezte, hogy valami történik vele ezen a mai éjszakán.
    – Itt akartam aludni ma – beszélt tovább a csöppség –, és ha mutatna valami jó helyet, ahol biztonságban vagyok, most nem is mennék vissza az erdőbe, csak majd hajnalban.”

    Fotó: Wikimedia

    Väderöarna, Tanum – Hogy megköszönjék Nils segítségét, a vadlibák egy elrejtett kincset mutatnak neki a Bohuslän szigetcsoportban.
    „– Mi baj, Akka anyám? – kérdezte ijedten a gyerek, és nyomban talpra szökött.
    - Nincs semmi baj, csak felkeltettelek, hogy ha kedved van, tarts velünk te is. Mert mi, heten, a csapat vénei, egy kis kirándulásra készülünk.
    Babszem sejtette, hogy fontos dologról van szó, és tüstént a hátára pattant. Kirepültek a tengerre, elhagyták a part menti kisebb és nagyobb sziklaszigetek sorát meg a széles, sima tengersávot, és most a külső szigetsorhoz közeledtek. Akka a legkisebb szirtet kereste ki, oda ereszkedett. Egyetlen gránit kőhát volt az egész sziget; közepén széles repedés húzódott, amelyet a tenger színig töltött homokkal és kagylóhéjjal.
    Babszem, mikor Akka hátáról leszállt, rémülten látta, hogy óriási ragadozó madár alszik ott a szirten. Nem értette, hogy lehettek ilyen vigyázatlanok a ludak: éppen ide szállnak le a veszedelmes ellenség mellé. De abban a pillanatban megismerte Gorgót.
    Se Akka, se Gorgo nem lepődtek meg – akkor hát nyilván megbeszélték ezt a találkozást.”

    Fotó: Wikimedia

    Nääs Slott – Nilsék elhaladnak a göteborgi Nääs kastély mellett is. Selma Lagerlöf sok nyarát töltötte itt.

    Fotó: Wikimedia










    Nils hosszú, kalandos útját Svédországon keresztül legegyszerűbb, ha a Wiki Voyage oldalon keresztül követjük:
    https://en.wikivoyage.org/wiki/Nils_Holgersson%27s_Journey_Across_Sweden

    Fotó: Google MyMaps
































  • A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt
    Kóbor Macska Képzeletbeli Utazási Iroda 11. – A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt
    Bejárjuk a regények valódi helyszíneit!
    Ajánló:
    „Egy svéd kisvárosban, az idősek otthonában születésnapi ünneplésre készülnek: az otthon lakóját, a százéves Allan Karlssont akarják felköszönteni – el tudnak képzelni ennél érdektelenebb kezdést? Pedig ez a ravasz Jonasson bizony így kezdi kalandregényét, hogy aztán átcsapjon egy teljesen kiszámíthatatlan és végtelenül vicces ámokfutásba, amelynek minden egyes fordulata elismerő csettintésre készteti az olvasót, és minden bekezdésben ott van legalább egy, de inkább több ütős poén.”
    Jonas Jonnasson 2009-ben írta meg első regényét, amelyet azóta 35 nyelvre fordítottak le, és világszerte 3,5 millió példányt adtak el belőle.

    „Allan Karlsson tétován álldogált az idősek otthona hosszabbik fala mentén fekvő, árvácskákkal teleültetett virágágyásban. Barna zakó és barna nadrág volt rajta, lábán pedig egy pár barna posztópapucs. Nem majmolta a legújabb divatot, az ő korában ez már nem szokás, már csak azért sem, mert az ember ritkán éri meg ezt a kort.”



    „Fontolgatta, hogy visszamászik az ablakon a kalapjáért és a cipőjéért, de amikor kitapintotta a belső zsebét, és rájött, hogy a pénztárcája vele van, letett erről a tervéről. Egyébként is, Alice nővér már többször bebizonyította, hogy hetedik érzékkel rendelkezik (bárhova dugta is Allan a pálinkáját, mindig megtalálta), és ki tudja, talán már most is gyanakszik, hogy valami nincs rendjén.”
    A képen a malmköpingi idősek otthona és nappali ellátó intézmény látható. Ezt az épületet 2014-ben adtak át, 10 idős ember számára biztosít kényelmes napokat, orvosi ellátást, felügyeletet.

    Fotó: Google Street View

    Allan a busszal (és egy bőrönddel) csak Byringe állomásig jutott.
    „Balra előtte állt az ütött-kopott, kétszintes, sárga állomásépület, melynek alul minden ablaka gyalulatlan deszkalapokkal volt beszögezve. Jobb felé a régen használaton kívül helyezett sínpár futott be nyílegyenesen annak az erdőnek a mélyébe, melyben Allan már jócskán benn járt. A növényzet még nem nőtte be teljesen a síneket, de látni lehetett, hogy ez már csak idő kérdése.”

    Fotó: Google Street View



    Szonja, az elefánt, egy augusztusi reggelen jelent meg a Szépség kertjében, miután előző este megszökött egy cirkuszból.
    „A szürkületben eljutott a Helga-tó partjára, és elhatározta, hogy nem éri be annyival, hogy a szomját oltja. Jólesik ilyenkor egy kis fürdőzés a hűs habokban, gondolta az elefánt, és belegázolt a tó sekély vizébe.
    Hirtelen azonban mélyülni kezdett a víz, és az elefántnak igénybe kellett vennie veleszületett úszni tudását. Az elefántok általában nem gondolkodnak olyan logikusan, mint az emberek, és ennek ez az elefánt is jelét adta, amikor két és fél kilométert úszott az öböl túlsó partjáig, hogy ismét szilárd talajt érezhessen a lába alatt, ahelyett, hogy megfordult volna, és ugyanezt a célt négy méter leúszása után elérte volna.”
    A Helga-tó (Helgasjön) 48,5 km2 területű (a Velencei tó 26 km2) tó, legmélyebb pontja 25 méter. Népszerű horgászhely, sokféle halban bővelkedik: pl. sügér, fehér keszeg, csuka, fogas, maréna, angolna.

    Fotó: Wikimedia

    Párhuzamos idősíkon játszódik a regény, így bepillantást nyerhetünk Allan kalandoktól hemzsegő fiatalkorába is. Valahogy mindig sikerült belekeverednie a legnagyobb nemzetközi jelentőségű pillanatokba. Robbanékony karrierjét a hälleforsnäsi öntödében kezdte.
    „Délutánra eljutott Hälleforsnäsig, és úgy érezte, egy napra ennyi mozgás elég is volt. Letelepedett egy réten a fűbe, leterítette a takarót, és kinyitotta az elemózsiás csomagot. Miközben a cukros kenyeret és a füstölt kolbászt majszolta, alaposan megnézte magának az éppen előtte álló gyártelepet. A kapu előtt halomba rakott ágyúcsövek hevertek. Allan arra gondolt, ahol ágyúkat gyártanak, talán elkel valaki, aki azt is tudja, hogyan kell elsütni azt az ágyút. Talán mégiscsak volt valami értelme, hogy elkerekezett Yxhultból, amilyen messzire csak bírt. Hälleforsnäs épp megfelelő úti célnak látszott. Persze csak akkor, ha kap munkát.”
    A hälleforsnäs-i öntödét 1659-ben alapították. Eleinte ágyúkat gyártottak, ezeket felváltották a mezőgazdasági gépek, kályhák, fazekak. A 20. század elején fűtőtesteket gyártottak, csőszerelvényeket, majd vasútalkatrészeket. Az öntöde ma már múzeumként szolgál, a hét három napján látogatható.

    A múzeum honlapja képekkel az öntöde életéből: https://www.gjuterimuseum.se/

    Fotó: Wikimedia

    És hogyan jutottak el hőseink a Szépség tanyájáról Göteborgba, és onnan Balira? Olvassák el a könyvet és megtudják! „Amikor Bali nemzetközi repülőterének magas rangú vezetői megtudták, hogy Mr. Dollár útitársai közül többnek nincs útlevele, és hogy egyikük majdnem öt tonnát nyom és kettő helyett négy lába van, további ötvenezer dollárt kértek a vámpapírokért, a tartózkodási engedélyekért és a megfelelő szállítóeszközért Szonja számára.”
    Fotó: Google Maps




  • Keddi nők
    Kóbor Macska Képzeletbeli Utazási Iroda 10. – Keddi nők
    Bejárjuk a regények valódi helyszíneit!
    „A hazugság visszatér, mint a bumeráng, és azt találja el, aki eldobta – esetleg azért, hogy elejét vegye valami nagyobb bajnak. Ez a bumeráng néha azonnal visszatér, néha csak sokára.”
    2011-ben jelent meg Németországban Monika Peetz Keddi nők című könyve, amit aztán követett a Léböjt Hotel és a Keddi nők és a sok zöldség. Az öt barátnőről és kalandjaikról szóló könyvek olyan nagy népszerűségnek örvendenek hazájukban, hogy TV-filmet is forgattak belőle.

    Egy francianyelv-tanfolyamon ismerkedett meg egymással „a biztos fellépésű, sportos ügyvédnő, a szabályos arcvonású Caroline; a sápadt, filigrán, áttetsző Judith; Eva, a frissen végzett, tipp-topp orvosnő; Estelle, akin első pillantásra látszott, hogy nagyvilági dáma – végül a legfiatalabb, az épphogy leérettségizett Kiki, akiről egy színpompás pillangó jutott az ember eszébe.” Az azóta eltelt 15 évben minden hónap első keddjén találkoznak a Le Jardin nevű étteremben, ahol ez az öt nő életre szóló barátságot köt.




    A képen a kölni Francia Intézet látható. Lehet, hogy a bal oldali utcában van a Le Jardin nevű étterem?

    Fotó: Google Street View







    Judith férjének, Arnénak a halála után megtalálja annak naplóját, amelybe bejegyezte a Szent Jakab-út egyes állomásait, amit a halála előtti években járt végig. A Keddi nők eldöntik, hogy az idei, közös nyaralásukon teljesítik ezt a zarándokutat.
    Az út során nemcsak az öt nőre, hanem az otthonmaradt családtagokra is nagy kihívások várnak.
    „– Igyunk a mamára!
    Miközben a repülőgép a Földközi-tenger francia partszakasza felé közeledett, Frido és Anna, a kisebbik lány éjnek évadján a konyhában ült, és összekoccantotta a kakaósbögréjét. Eva feljegyzéseinek nyolcadik oldalán az állt, hogy ha a gyerek nem tud elaludni, igyon kakaót.
    Anna már az első kortynál összerázkódott:
    – Szerintem a mama tejjel csinálja a kakaót.
    Frido gondterhelten bólintott. Bár a cégnél egy százharminckét beosztottal működő részleg főnöke volt, a kakaókészítés nyilvánvalóan meghaladta képességeit. Az előbb már a gáztűzhely begyújtásával is meggyűlt a baja.
    – De legalább forró – mondta Frido, és jó példával járt elöl, amennyiben elszántan kiitta a borzalmas kotyvalékot.
    Anna behunyta a szemét, és követte apját.”

    Fotó: Google Maps

    „Nem így képzelték. Néhány csupasz szikla a Massif de la Clape oldalában, egy elhagyatott út, egy magányos buszmegálló. Öt csalódott szempár nézett szembe a franciaországi reggellel. Az ötök megérkeztek zarándokútjuk kiindulópontjához. (...)
    Caroline kalapot viselt, Kiki kislányos fejkendőt, Judith szenvedő arcot, Eva nemtörődöm lófarkat, mint rendesen, Estelle pedig túlméretezett, mondén napszemüveget. Míg rá nem jött, hogy nem lát vele semmit. Ekkor lekapta orráról a divatcikket, és megállapította, hogy nem a sötét üveg volt a bűnös. Azért nem látott semmit, mert egyszerűen nincs körülöttük semmi. Persze a tájon kívül. Mert táj, az volt, rogyásig.”

    Fotó: Google Maps

    „Eva azt vélte leolvasni Judith összeszorított ajkáról, hogy az »autópálya« szó aligha fordul elő Arne naplójában. Kamionok zúgtak el mellettük, fullasztó port és benzingőzt fújtak az arcukba. Az út szélén álló bodega, melyet valamely érthetetlen okból Le barracudának hívtak, Salades, frites, panini et grillades felirattal csalogatta a betérőt, gazdája pedig jelentőségteljesen füttyentett a zarándoknők után. (...) Eva megkönnyebbült, amikor egy felüljárón áthaladva maguk mögött hagyták az autópályát, és talpuk alatt a szürke betont felváltotta a dombokra felvezető, gyér fűvel benőtt ösvény. Semmi nem látszott már Narbonne-ból, s elhalkult a sztráda lármája is. (...) Több kilométert tettek meg úgy, hogy nem láttak sem falut, sem várost, de legalább csodálkozó pillantások sem érték őket. Csak a fontfroide-i bencés kolostornál álltak meg, ahol a vén barátok ugyan már rég nem éltek, viszont találtak egy vendéglőt, s benne egy egészen fiatal pincérlányt.”
    A ciszterci kolostort 1093-ban I. Aimery, Narbonne vikomtja alapította, 1901-ben került magánkézbe. Az apátságban rendszeresen tartanak kulturális programokat, koncerteket, kiállításokat, középkori eseményeket.

    Fotó: Wikimedia

    „Lelkileg készen állt, de a teste erőtlen volt. Napról napra világosabban látta, hogy a vezeklésnek ezt a módját nem neki találták ki. Egyik helyről a másikra rohanni, bepakolni, kipakolni, bepakolni, néha egy-egy vendégházban, szállodában, fogadóban megszállni, a szoba, az étel, a bor, a reggeli hol jobb, hol rosszabb, bekapni, és máris továbbállni. Amikor a harmadik napon befutottak a mesebeli Lagrasse-ba, amely mintha ott ragadt volna a tizennegyedik században, Eva úgy érezte, nem sokban különbözik egy középkori falutól.”
    A falu két nevezetessége a névadó apátság és a hidak, bár a falu keskeny középkori utcái is nagyon vonzóak, és a városfal maradványai még mindig láthatók.
    A régió a környező hegyekben termelt boráról híres – ez a Corbières borvidék, Franciaország legnagyobb bortermelő régiója.
    A falu számos keramikusnak, művésznek, és számos kulturális és szellemi fesztiválnak ad otthont, mint például a „Le Banquet du Livre”. (Wikipédia)

    Fotó: Wikimedia

    Ez az út nehéz próba elé állította őket nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is, próbára tette a 15 éves barátságukat. De vajon túléli a barátságuk a kirándulást? Minden titokra fény derült?
    „Eva ragaszkodott hozzá, hogy a kerülő utat válasszák, amely a Pic du Jeren, a Lourdes szélén magasodó hegycsúcson vezet keresztül. Az égbe törő, hatalmas fakereszt lábánál, ezer méterrel a tengerszint fölött az ember még egyszer közel érezheti magát a mennybolthoz, mielőtt leereszkedne a búcsújáró helyre.
    Jeges szél fújt a kilátó teraszán. Talán ezért volt olyan kihalt. A keddesek a felfelé vezető úton csak egy magányos házaspárral találkoztak, akiket a jegygyűrűn kívül nemigen kötött össze semmi. Némán ittak közös termoszkannájukból. A hangulat rémes volt, a panoráma megfizethetetlen.
    Itt fönn semmi sem rontotta el a kilátást. Háromszázhatvan fokos körben lehetett nézelődni: Tarbes felé, Pau felé, Argelès-Gazost völgyébe és a háromezresek hófödte csúcsai felé. Előttük húzódott a jellegzetes dimbes-dombos táj, sűrű erdeivel, tágas rétjeivel. Lourdes közvetlenül alattuk feküdt. Jól láthatták a Rózsafüzér-bazilika hegyes tornyait. A templom előtt nagy, aszfaltozott térség, amelynek méreteiből következtetni lehetett arra, micsoda embertömegek befogadására számítottak a búcsújáró helyen.”
    A csúcson található obszervatóriumból kivételes panoráma vár a látogatóra: Lourdes, a Lavedan és Argelès-Gazost, Tarbes, Lannemezan, Pau és a Pireneusok teljes középső hegysége. (Wikipédia)

    Fotó: Wikimedia
  • Hat (vagy hét?) nővér történetei a világban
    Kóbor macskánk ezúttal Lucinda Riley sikerkönyvsorozata, a Hét nővér egyik részének helyszínein jár.

    Kóbor Macska Képzeletbeli Utazási Iroda 9. – Hat (vagy hét?) nővér történetei a világban

    Bejárjuk a regények valódi helyszíneit!
    „Nincs lehetetlen utazás. Ahhoz, hogy elinduljunk az úton, csupán az első lépést kell megtennünk” – kezdi könyvét Lucinda Riley.
    2012-ben született a többkötetes könyvsorozat ötlete, miközben az éjszakai eget figyelte. Lucinda Riley regényeit jellemzi, hogy több idősíkon játszódnak, valós személyekkel, valós helyszíneken.
    Hét nővér című sorozata a sikerlisták első helyét foglalja el, a regényfolyam megfilmesítésének jogait pedig már egy hollywoodi produkciós cég is megszerezte.

    A Hét nővér sorozat 4. részének, a Gyöngynővér című könyvnek néhány helyszínével ismerkedünk most meg.
    „Az örökké nyugtalan CeCe számára az útkeresés fájdalmas tapasztalással indul. Azzal, hogy a nővére, Csillag követte az apjuk által hátrahagyott nyomot, és megtalálta az új családját, a kettejük közti szoros kötelék mintha semmivé foszlana – és ezzel együtt olybá tűnik, hogy az ő lényének egy része is odaveszik. Csak egy fekete-fehér fényképbe és egy névbe tud kapaszkodni, amikor hosszú útra indul, hogy előbb Thaiföldre érve egy titokzatos idegennel ismerkedjen meg, majd Ausztrália festői, mégis nemegyszer kietlen vidékein megtapasztalja mindazt, amire ez idáig olyannyira vágyott: a valakihez, a valamihez tartozás érzését.”
    (Moly.hu)

    Pa Salt, az örökbefogadó apa halála után minden lány kap egy borítékot, egy tárgyat, ami valahogy kapcsolódik az igazi családjukhoz. A lányokon áll, hogy élnek-e ezzel a lehetőséggel és felkutatják-e az igazi családjukat. Pa Salt a kertben felállíttatott egy armilláris gömböt is, amelynek a gyűrűi egy-egy személyes üzenetet is tartalmaznak a lányoknak.
    Fotó: Wikimédia

    Valójában az armilláris gömb egy csillagászati eszköz, amit Kr. e. 255-ben alkottak meg először.
    „A fémgyűrűk az éggömb legfőbb köreinek, vagyis az Egyenlítőnek (ekvátornak), az ekliptikának, a horizontnak, a meridiánnak, a különböző térítő- és sarkköröknek feleltek meg. Ezeket a gyűrűket szögmérésre alkalmas skálabeosztással látták el. A szerkezet központjában egy gömb foglalt helyet, amely eleinte a Földet, később a Napot demonstrálta. Segítségével valójában a központi bolygó körüli csillagok mozgását lehetett megfigyelni, modellezni.” (Wikipédia)

    CeCe, hogy elmeneküljön a fájdalomtól, amit a testvérétől való elválás és örökbefogadó apja halála okozott, mielőtt elmegy felkutatni igazi családját, elutazik Thaiföldre, Railey Beachre.
    „Egészen különleges volt körülöttem a víz: az egyik pillanatban, amikor a nap megcsillant rajta, türkizkéken ragyogott, majd a hatalmas sziklák árnyékában mélyzöldre váltott. Ahogy átgázoltam a sekély vízben a szárazföldre, néztem, ahogy elnyújtózik előttem a finom ívben kanyarodó, hófehér homokkal borított partszakasz; a szélén hatalmas sziklák magasodtak, és pálmafák nőttek az egyszerű fakunyhók között, amelyek a szállodáknak és bároknak adtak otthont. Az egyikből a reggae-zene nyugtató dallama szűrődött ki.”
    Fotó: Wikimédia

    A helyszínről:
    „A szárazföldtől magas kúpkarsztok dús erdővel borított gerincei zárják el ezt a félszigetet, melyet csak hajóval lehet megközelíteni. Az Andamán-tenger kellemesen meleg hullámai gyönyörű partokat mosnak, ahol drámai sziklák árnyékában hűsölhetünk strandolás után, és a tengerből kiemelkedő mészkőoszlopok látványa emeli a paradicsomi táj szépségét.” (Utazom.com)

    A könyv másik szereplője Kitty, egy lelkész 18 éves lánya. Az ő története 1906-ban, Edinburghben kezdődik.
    „A lelkész vonakodva hunyt szemet afölött, hogy a lánya rendszeresen látogatja a könyvtárat, de Kittynek ez a hely valóságos menedéket jelentett… Itt ugyanis olyan tudást szívhatott magába, ami messze túlmutatott mindazon, amit a bibliaórákon és az anyja angol- meg számtanóráin tanult.”
    Kitty innen kölcsönözte ki Darwin: A Beagle utazása című könyvet, ami a fiatal Darwin két hónapos ausztráliai utazásának kalandjait meséli el.
    Fotó: Wikimédia






    „Odalent, a távolban az alattomos óceán most egy malomtónak tűnt, és a távcsővel nézelődők csak azt ismételgették, hogy nem látszik semmi a látóhatáron. (…) Kitty a tömeggel sodródva indult el visszafelé, hogy ismét kikérdezzék a postamestert, aki közölte velük, hogy folyamatosan táviratozik a derbyi irodának, de válasz nem érkezik.
    Végül, naplementekor a tömeg hirtelen elcsendesedett a távíróiroda előtt, amikor a távírógép egyszer csak működésbe lépett. Csak a bogarak zümmögését lehetett hallani az alkonyi fényben, meg a gép kattogását.”
    Kitty nyugalmas élete igencsak felfordul. A Dampier Terrance végében lévő domboldalon található kilátóban megpróbálhatjuk elképzelni, mit érzett ő, és a broome-i lakosok.
    Fotó: Pixabay





    A Hét nővér sorozat egyik jellemzője, hogy mindig szerepel benne egy olyan személy, aki a valóságban is élt. Ebben a részben csak megemlítik Albert Namatjirát, de a festészeti stílusa, művei nagy hatással vannak az egyik szereplőre. Namatjira olyan nagy népszerűségnek örvendett hazájában, hogy az ausztrál őslakosok között elsőként kapott korlátozott ausztrál állampolgárságot és szavazati jogot.

    Alice Springs mellett található hermannsburgi evangélikus misszióban született és nevelkedett, ez a vidék nagy hatással volt későbbi műveire.
    (Wikipédia)

    Namatjira a fák iránti szeretetét mutatja, hogy fafestményei inkább portrék voltak, mint tájképek. Ez az általa gyakran ábrázolt kísértetfa vagy kísértet-eukaliptusz.

    Fotó: Wikimédia



  • A Büszkeség és balítélet Angliája
    Kóbor Macska Képzeletbeli Utazási Iroda 7. - A Büszkeség és balítélet Angliája

    Bejárjuk a regények valódi helyszíneit!
    „Ha jó könyv volt a kezében, megfeledkezett az időről.” – idézet egy klasszikusból, amit sokan feldolgoztak, továbbgondoltak már. Elég, ha Bridget Jones naplójára, a Pemberley-krónikákra vagy a Büszkeség és balítélet meg a zombikra gondolunk, hogy három teljesen különböző műfajt említsek. Nem egy egyszerű romantikus regény, nem csupán korrajz, nem tehető skatulyába, hiszen humoros, bölcs és merész írás.
    Jane Austen második regényének első verzióját 1796–97-ben írta, ennek a címe Első benyomások (First Impressions) volt. A végleges regény pedig 1813-ban jelent meg, Büszkeség és balítélet címmel.
    „Kóbor macska” nevű képzeletbeli utazási irodát alapítottunk, ha már a járványhelyzet miatt bizonytalanná váltak az utazások, ne maradjunk élmények nélkül. Utazzunk képzeletben, regényeink segítségével, regényeink helyszínére! Velünk tartanak?

    Austen regényének sok színtere kitalált, de valamennyire behatárolható, ezért rengeteg rajongói oldal, tanulmány foglalkozik ezek feltételezett helyének felkutatásával. A többféle filmadaptáció is más és más terekbe helyezte a történetet.
    Ez a remek rajongói oldal összegyűjti ezeket a helyszíneket:
    https://pemberley.com/jasites/jasites.html
    Ebben a válogatásunkban csak néhány helyet említünk ezek közül, leginkább az 1995-ös BBC-tévéfilmsorozatra, és a fellelhető valós földrajzi helyekre szorítkozva.



    „– Kedves Bennet – mondta Mrs. Bennet férjének egy napon –, hallotta már, hogy

    Netherfield Park végre bérlőre talált?
    Mr. Bennet azt válaszolta, hogy erről nem tud.
    – Pedig így van – erősködött az asszony. – Mrs. Long az imént járt itt, és mindent elmesélt.
    Mr. Bennet nem felelt.
    – Nem is kíváncsi, hogy ki a bérlő?! – kiáltotta az asszony türelmetlenül.
    – Úgyis tudom, hogy el akarja mondani, halljuk hát, nem bánom.
    Az asszonynak nem kellett több biztatás.
    – Nos, kedvesem, ha mindenáron tudni akarja: Mrs. Long azt a hírt hozta, hogy Netherfieldet egy vagyonos fiatalember bérelte ki Észak-Angliából; négylovas hintón jött le hétfőn megnézni a birtokot, s annyira megtetszett neki, hogy tüstént megegyezett Mr. Morisszal; Szent Mihály napjáig beköltözik, a cselédség egy része pedig már a jövő hét végén a kastélyban lesz.
    – Mi a neve?
    – Bingley.
    – Házasember? Nőtlen?
    – Nőtlen, drágám, persze hogy az! Nőtlen ember, méghozzá vagyonos; négy-ötezer font az évi jövedelme. Mit szól, milyen szerencse ez a mi lányainknak!
    – Hogy érti ezt? Mi köze van ennek a lányokhoz?
    – Drága Bennet – felelte az asszony –, ne legyen ilyen tuskó! Természetesen arra gondolok, hogy egyik lányunkat feleségül veszi.
    – Talán ezzel a szándékkal telepszik itt le?
    – Ezzel a szándékkal! Hogy mondhat ilyen sületlenséget! De egyikükbe feltétlen beleszeret, s ezért rögtön meg kell látogatnia, mihelyt ideérkezik.”
    A filmbéli Netherfield Park – ami egy kitalált hely –, Mr. Bingley új otthona valójában Edgcote Hall, és Banburyben, Oxfordshire-ben található.


    Fotó: geograph.org.uk

    „Hamarosan híre ment, hogy Mr. Bingley tizenkét hölgyet és hét urat hoz magával. A leányokat lehangolta a hölgyek nagy száma; a bál előtti napon azonban megnyugodtak, mert értesültek, hogy Mr. Bingley tizenkét hölgy helyett csak hatot hozott magával Londonból, öt nővérét és egy unokanővérét. Mikor pedig a társaság belépett a bálterembe, kiderült, hogy csak öten vannak. Mr. Bingley, két nővére, az idősebbik nővér férje és még egy fiatalember.”
    Egy bálterem-illusztráció.
    Fotó: pixabay.com








    „Mr. Bingley jóképű, kellemes arckifejezésű és könnyed, természetes modorú úriember volt. Csinos, elegáns nővérein azonban meglátszott, hogy társaságbeli hölgyek. Sógorán, Mr. Hurstön meg csak annyi látszott, hogy úriember; barátja, Mr. Darcy azonban hamarosan magára vonta a terem figyelmét magas, előkelő alakjával, finom arcvonásaival és nemes tekintetével; öt perccel belépése után már körbejárt a hír, hogy évi tízezer font jövedelme van. Az urak jóvágású férfinak minősítették, a hölgyek kijelentették, hogy sokkal csinosabb, mint Mr. Bingley. Az este első felében nagy csodálattal figyelték, amíg a modora visszatetszést nem keltett, és a hangulat ellene nem fordult: felfedezték ugyanis, hogy büszke, lenézi a társaságot, és méltóságán alulinak tartja, hogy köztük jól érezze magát. Akkor aztán hatalmas derbyshire-i birtokai ellenére is úgy döntöttek, hogy barátságtalan, kellemetlen a viselkedése, és össze sem lehet hasonlítani barátjával.”
    Amikor a Netherfield Parkban bált rendeztek, ennek filmbéli beltéri helyszíne a Brocket Hall Hatfieldben, Hertfordshire-ben volt.
    Fotó: geograph.org.uk / Christine Matthews

    „Az egész család általában kellemesen töltötte az estét. Mrs. Bennet örömmel látta, hogy a netherfieldi társaság el van ragadtatva legidősebb leányától. Mr. Bingley kétszer is felkérte táncra, és a nővérei megkülönböztetett figyelemmel tüntették ki. Jane éppúgy örült ennek, mint az édesanyja, de a maga nyugodt módján. Elizabeth együtt örült Jane-nel. Mary hallotta, hogy úgy emlegetik Miss Bingleynek, mint a legműveltebb lányt a környéken; Catherine és Lydia pedig soha nem maradt táncos nélkül – az ő korukban még ezt tartották egyedül fontosnak a bálon. Ezért jó hangulatban tértek vissza Longbournba – ebben a faluban éltek, mint a helység legtekintélyesebb lakosai.
    Mr. Bennet még ébren volt. Ha jó könyv volt a kezében, megfeledkezett az időről; ez alkalommal kíváncsian várta az este sikerét is, amelyhez annyi vérmes várakozás fűződött. Magában azt remélte, hogy felesége csalódni fog az idegenben; de hamarosan rájött, hogy egészen más történetet kell végighallgatnia.”
    Longbourn is kitalált helyszín, filmbéli mása Luckington Courtben, Wiltshire-ben található.
    Fotó: Google Maps

    „– Ó, drága Bennet! – nyitott be a felesége az ajtón. – Pompás esténk volt, nagyszerű volt a bál. Bárcsak maga is ott lett volna. Jane olyan tetszést aratott, hogy szinte hihetetlen. Mindenki el volt tőle ragadtatva; Mr. Bingley is nagyon szépnek találta, kétszer is táncolt vele! Ő volt az egyetlen a teremben, akit másodszor is felkért. Először Miss Lucast kérte fel. Hogy bosszankodtam, mikor táncba indultak, de Charlotte egyáltalán nem tetszett neki, kinek is tetszhet az a lány? Mikor azonban Jane beállt a táncba, Mr. Bingley szeme rögtön megakadt rajta. Érdeklődött iránta, bemutattatta magát, és felkérte a következő két fordulóra. A harmadik tánc két fordulójában Miss King volt a párja, a két negyedik fordulóban Maria Lucas, a két ötödikben megint Jane, a két hatodikban Lizzy, ami pedig a Boulanger...
    – Ha rám is tekintettel lett volna – kiáltott fel Mr. Bennet türelmetlenül –, akkor feleannyit sem táncol! Az isten szerelmére, ne beszéljen többet Bingley táncosairól. Bárcsak már az első fordulónál kificamította volna a bokáját!”
    Longbourn, azaz Luckington Court. Ilyennek képzelték?
    Fotó: Wikimédia

    „Longbourn csak egy mérföldre feküdt Merytontól, s így könnyen elérhető volt a fiatal hölgyeknek. Hetenként háromszor-négyszer kedvük támadt átsétálni, hogy meglátogassák nagynénjüket, és benézzenek egy közeli divatáruboltba. A család két legfiatalabb tagja, Catherine és Lydia, különösen gyakran tett ilyen rokoni látogatást; lelkük üresebb volt, mint nénjeiké, s ha jobb dolguk nem akadt, egy merytoni sétával elütötték a délelőttöt, és témát is találtak az esti társalgáshoz; bármilyen eseménytelen is általában a vidéki élet, mindig sikerült valami érdekes hírt megtudni nagynénjüktől. Újság és örömhír most éppen akadt, mert nemrég egy ezred katonaság érkezett a szomszédba, azzal, hogy ott töltik az egész telet, s Merytonban ütötték fel a főhadiszállásukat.”
    Meryton is kitalált helyszíne a regénynek. Filmbéli színhelye a lacocki Church Street Wiltshire-ben.
    Fotó: geograph.org.uk

    „A nagynénjüknél tett látogatások révén most a legérdekesebb értesüléseket szerezték. A lányok ismeretei a tisztek nevére és kapcsolataira vonatkozólag napról napra gyarapodtak. Szálláshelyük nem maradt előttük sokáig titok, végül pedig magukkal a tisztekkel is kezdtek megismerkedni. Mr. Philips valamennyiüket végiglátogatta, s ezzel unokahúgainak addig ismeretlen boldogság forrását nyitotta meg. Egyébről nem is tudtak már beszélni, csak a tisztekről, s Mr. Bingley hatalmas vagyona, melynek puszta említése is fellelkesítette anyjukat, az ő szemükben értéktelenné törpült, ha egy zászlós egyenruhájával hasonlították össze.”
    Church Street, Lacock, a filmbéli Meryton.
    Fotó: Wikimédia





    „Fitzwilliam ezredes azonban szívből megörült nekik, mint mindennek, ami változást jelentett a rosingsi életben; amellett Mrs. Collins csinos barátnője erősen foglalkoztatta a képzeletét. Rögtön melléje ült, s oly kellemesen csevegett Kentről és Hertfordshire-ről, az utazásról és az otthon ülésről, új könyvekről és zenéről, hogy Elizát soha nem szórakoztatta még senki így ebben a szalonban. Olyan élénken és jókedvűen beszélgettek, hogy Lady Catherine és Darcy figyelmét egyaránt magukra vonták. Darcy szeme csakhamar több ízben kíváncsi tekintettel fordult feléjük, s kis idő múlva őladységét is furdalni kezdte a kíváncsiság; ezt el is árulta azzal, hogy nem átallott közbekiáltani:
    – Mit mondasz, Fitzwilliam? Miről beszélsz? Mit mondtál Miss Bennetnek? Hadd halljam én is.
    – Zenéről beszélgettünk, néni – mondta Fitzwilliam, amikor már nem tudott kitérni a válasz elől.
    – Zenéről! Akkor beszélj, kérlek, hangosabban. Nincs még egy tárgy, amiről ilyen örömest hallanék. Nekem is részt kell vennem a társalgásban, ha zenéről van szó. Azt hiszem, kevesen vannak Angliában, akik nálam jobban élvezik a zenét, vagy több természetes tehetségük van hozzá. Ha tanultam volna, ma nagy művésznő lennék. És Anne is az volna, ha egészsége megengedné, hogy komolyan foglalkozzék zenével. Bizonyos vagyok benne, hogy kitűnően játszana. Mondd, Darcy, hogyan halad Georgiana?
    Darcy melegen dicsérte húgát, hogy milyen szépen zongorázik.
    – Nagyon örülök, hogy ezt hallom róla – mondta Lady Catherine –, s azt üzenem neki, szorgalmasan gyakoroljon, mert csak úgy viheti sokra.
    – Higgye el, néni – felelte Darcy –, neki nincs szüksége tanácsra. Rendszeresen gyakorol.
    – Annál jobb. Nem lehet eleget gyakorolni; s ha legközelebb írok neki, lelkére kötöm, hogy semmi esetre ne hanyagolja el. Gyakran mondom a fiatal hölgyeknek, hogy a zenében senki sem lehet kiváló állandó gyakorlás nélkül. Miss Bennetnek is már többször megmondtam, sohasem fog igazán jól játszani, ha nem gyakorol többet. Mrs. Collinsnak nincs ugyan zongorája, de gyakran mondtam neki, szívesen látom, ha mindennap átjön Rosingsba, és Mrs. Jenkinson szobájában zongorázik. Tudod, ott, a kastély másik részében igazán nem zavarna senkit.
    Darcyn látszott, hogy kissé szégyenkezik nagynénje neveletlensége miatt, s nem felelt semmit.”
    Szívesen kerestem volna képet a rosingsi kandallóról, de nem találtam. Esetleg, ha valaki talál, idelinkelhetné. Ezt a vérbeli rajongóknak írom, és ők tudják, miért.
    Rosings filmbéli helyszíne a Belton House, Lincolnshire-ben.
    Fotó: geograph.org.uk


    „Húgomnak, aki több mint tíz évvel fiatalabb nálam, anyám unokaöccse, Fitzwilliam ezredes és én vagyok a gyámja. Körülbelül egy éve kivettük az iskolából, és lakást rendeztünk be neki Londonban. Múlt nyáron Ramsgate-be utazott azzal a hölggyel, aki a háztartást vezette – s odautazott Mr. Wickham is, nyilván előre megfontolt szándékkal. Kiderült ugyanis, hogy régi ismerőse Mrs. Younge-nak, akinek jellemében keservesen csalódtunk. Az ő cinkos támogatása révén Mr. Wickham teljesen behízelegte magát húgomnál (Georgiana szerető szívében mély nyomot hagyott, hogy kislány korában kedvesen bánt vele); húgom szerelmesnek képzelte magát, és beleegyezett, hogy Wickham megszöktesse. Még csak tizenöt éves volt, s ez mentségéül szolgál. De ha elmondtam, milyen meggondolatlanul viselkedett, örömmel tehetem hozzá, hogy tőle magától tudtam meg a dolgot. Egy-két nappal a tervezett szökés előtt váratlanul odautaztam, s ekkor Georgiana, nem bírván elviselni a gondolatot, hogy megbántsa és elszomorítsa bátyját, akit szinte édesapjaként tisztelt, mindent bevallott nekem. Képzelheti, mit éreztem, és hogyan jártam el.”
    Ez a bizonyos Ramsgate egy gyönyörű kelet-kenti kikötővároska, a képen egy parti sétány látható a városka közelében, ahol akár egy lányszöktetés terve is szövődhetett.
    Fotó: Wikimédia

    „Elizabeth meleg szavakkal mondott köszönetet, és biztosította a tiszteletest, hogy boldogan telt az ideje. Nagyon élvezte a hatheti vendéglátást, azért pedig, hogy együtt lehetett Charlotte-tal és annyi kedves figyelemben részesült, csak ő lehet hálás. Collinsnak jólesett az elismerés, s még sugárzóbb ünnepélyességgel folytatta:
    – Nagy örömömre szolgál, hogy nem érezte magát rosszul nálunk. Nyugodtan állíthatom, hogy mi mindent megtettünk, ami tőlünk telt; s minthogy szerencsére módunkban állt kegyedet bevezetni a legelőkelőbb társaságba, s rosingsi kapcsolataink gyakran tették változatossá szerény családi körünket, talán azzal a reménnyel kecsegtethetjük magunkat, hogy hunsfordi látogatását nem kísérte teljes unalom. Viszonyunk Lady Catherine családjához valóban olyan kivételes előny és áldás, amilyennel kevés ember dicsekedhetik. Kegyed is láthatta, hogyan bánnak ott velünk. Láthatta, hogy állandóan elhalmoznak meghívásokkal. Túlzás nélkül állíthatom, hogy e szerény paplak minden hátránya ellenére egyetlen vendégét sem tekintem sajnálatra méltónak, amíg velünk együtt bejáratos Rosingsba.
    Szavak ki nem fejezhették a tiszteletes emelkedett érzéseit. Felkelt, és ide-oda járkált a szobában, mialatt Elizabeth néhány rövid mondatban próbálta összeegyeztetni az udvariasságot az igazmondással.”
    A hunsfordi parókia filmbéli helyszíne az oakhami Teigh Régi Rektorátusa.
    Fotó: geograph.org.uk

    „Az északi út kezdetének időpontja gyorsan közeledett, s már csak két hét volt hátra, amikor levél érkezett Mrs. Gardinertől, amely elhalasztotta s egyben meg is rövidítette a kirándulást. Közölte, hogy férje üzleti ügyei miatt csak július közepén indulhat Londonból, s egy hónapon belül vissza kell oda térnie. Mivel így nem marad elég idő, hogy olyan messzire utazzanak, és annyi helyet meglátogassanak, mint ahogy eredetileg tervezték (legalábbis nem kényelmesen, sietség nélkül), kénytelenek voltak lemondani a tóvidékről, és rövidebb útitervvel helyettesíteni; jelenleg arra gondolnak, hogy nem mennek északabbra Derbyshire-nél. Ebben a grófságban annyi a látnivaló, hogy háromhetes szabadságuk legnagyobb részét kitölti. Mrs. Gardinert különösen vonzotta ez a vidék. A város, ahol életének néhány esztendejét töltötte, s ahol most néhány napig fognak maradni, valószínűleg legalább annyira érdekelte őt, mint Matlock, Chatsworth, Dovedale; vagy a Peak híres természeti szépségei együttvéve.
    Elizabeth rendkívül csalódott, mert nagyon szerette volna látni a tóvidéket, s most is úgy érezte, hogy futotta volna az időből. De a vendég nem válogathat, az ő kedélye pedig boldogságra hajlott – így hát hamarosan helyreállt a lelki nyugalma.”
    Már nem is Derbyshire-ben, de azért a határán találhatók a filmbéli sziklák, amelyekre Lizzy felmászik, hogy gyönyörködjön a kilátásban. Ezek a Ramshaw sziklák Staffordshire-ben.
    Fotó: Wikimédia

    „Elizabeth nyugtalanul leste a kocsiban, mikor bukkan elő a pemberleyi erdő, s amikor befordultak végre a portáslak mellett, izgatottan vert a szíve. A park igen nagy volt, változatos tájakkal tarkítva. Lapályos felén hajtottak be, s egy ideig messzire elnyúló, szép erdőn át haladtak. Elizabeth nem tudott beszélgetni, annyira elmélyedt gondolataiban, de azért meglátott és megcsodált minden természeti szépséget, minden kilátást. Fél mérföldön át egyre fölfelé vitt az útjuk, s végül elég magas dombtetőre jutottak, ahol véget ér az erdő, s hirtelen eléjük tárult a kastély a völgy másik oldalán, ahová kanyarogva ereszkedett le az út.”
    Mr. Darcy rezidenciája, Pemberley az egyik legfontosabb helyszíne a könyvnek. Ez is fiktív hely, a filmben szereplő monumentális kastély a Lyme Park, Disley-ben (Cheshire).
    Fotó: Wikimédia



    „Szép, nagy kőépület volt a domboldalon, kies fekvésű, mögötte magas, erdős hegygerinc húzódott, előtte egy eredetileg is nagy patak medrét szélesítették ki a mesterkéltség minden látszata nélkül. A park kiképzése nem volt sem merev, sem talmi díszítésű. Elizabeth el volt ragadtatva. Soha nem látott még ilyen helyet, amelyért annyit tett a természet, s ahol a természet szépségét oly kevéssé rontotta el a rossz ízlés. Útitársai is rajongva dicsérték a látványt, s e pillanatban Elizabeth úgy érezte, mégsem megvetendő dolog, ha valaki Pemberley úrnője lehet!”
    Pemberley, azaz Lyme Park, Disley (Cheshire).
    Fotó: Wikimédia

    A pemberleyi belső helyszíneket a Sudbury Hall kastélyban forgatták. Ez a „Hosszú Galéria”.
    Fotó: Wikimédia












    A pemberleyi belső helyszíneket a Sudbury Hall kastélyban forgatták, így néz ki kívülről.
    Fotó: geograph.org.uk












    „Elizabeth számított arra, hogy mihelyt Miss Darcy megérkezik Pemberleybe, a bátyja mindjárt másnap elhozza magával; elhatározta hát, hogy aznap egész délelőtt a fogadó közelében marad. De rosszul számított, mert a látogatók már a Lambtonba való érkezésüket követő délelőtt megjelentek. Gardinerék a városban sétálgattak új ismerőseikkel, és éppen visszatértek a fogadóba, hogy átöltözzenek, mielőtt ebédelni mennek az ismerős családdal, amikor kocsizörgés csalta őket az ablakhoz – látták, hogy egy úr és egy hölgy hajtat feléjük az utcán. Elizabeth rögtön felismerte a libériát, kitalálta, hogy mit jelent, s rokonainak nem csekély meglepetésére közölte velük, milyen megtiszteltetés vár reá. Nagybátyja és nénje szólni sem tudtak az álmélkodástól; Elizabeth zavart modora és szavai, maga a látogatás s az előző nap számos apró eseménye egészen új fényben tárták fel előttük a dolgot.”
    Mivel Jane Austen 1811-ben Derbyshire-ben, a bakewelli Rutland Arms Hotelben tartózkodott, azt feltételezik, hogy a lambtoni fogadót arról mintázta. A filmbéli helyszín (a képen) pedig a longnori Chapel Streeten, szintén Derbyshire-ben található, tehát akár ez is lehetne az írói elgondolás.
    Fotó: geograph.org.uk






    „Már néhány napot töltött Londonban, mire rábukkant rejtekhelyükre; de neki volt legalább valami támpontja a kutatásban, míg mi csak a sötétben tapogatóztunk – eggyel több ok arra, hogy utánunk jöjjön Londonba. Van itt egy Mrs. Younge nevű asszony, aki régebben nevelőnője volt Miss Darcynak, de később valami mulasztás miatt elbocsátották – hogy miért, arról Mr. Darcy nem beszélt. Ez a nő aztán nagy házat bérelt az Edward Streeten, és azóta abból él, hogy szobákat ad ki albérletbe.”
    A filmbéli korabeli Londont egész máshol forgatták, Warwickban, a Lord Leycester Hospital területén.
    Fotó: geograph.org.uk / David Dixon






    „– Azt hiszem, Lizzy, neked még el sem mondtam, hogyan folyt le az esküvő. Te nem voltál ott, mikor részletesen elmeséltem az egészet a mamának meg a többieknek. Nem is érdekel?
    – Nem nagyon – felelte Elizabeth. – Minél kevesebbet beszélünk róla, annál jobb.
    – Jaj, de furcsa vagy! De azért elmondom, hadd halljad te is. Tudod, a St. Clement-templomban esküdtünk, mert Wickham abban az egyházközségben lakott. Megbeszéltük, hogy tizenegyre mindnyájan ott leszünk – én a bácsival meg a nénivel megyek, a többiek pedig a templom előtt várnak ránk. Elérkezett a hétfő reggel... képzelheted, milyen izgatott voltam! Féltem, hogy valami közbejön, s akkor meg kell bolondulnom. És mialatt öltözködtem, egész idő alatt ott állt mellettem a néni, szónokolt és papolt,mintha valami prédikációs könyvből olvasna fel. Igaz, hogy csak minden tizedik szavát hallottam, mert képzelheted, másra nem tudtam gondolni, csak az én drága Wickhamemre.”
    A londoni St. Clements Danes Church anglikán templom történetét egyesek a dán Nagy Alfréd idejére vezetik vissza, mindenesetre a második világháborúban London stratégiai bombázása – a Blitz – idején kiégett, aztán újjáépítése után a Királyi Légierő központi temploma lett.
    Fotó: geograph.org.uk

    Ennyi talán elég is volt a regény felidézésére azoknak, akik már olvasták, és kedvcsinálóként azoknak, akik még nem.
    Hová menjünk legközelebb?
  • Rumcájsz kalandjai a Jičín környéki rengetegben
    Kóbor Macska Képzeletbeli Utazási Iroda 6. – gyerekeknek is

    Bejárjuk a regények valódi helyszíneit!
    Ezúttal mesélünk, és Csehország leghíresebb cipészmesterből lett zsiványát, Rumcájszt látogatjuk meg. Tudtátok, hogy a kisváros, ahol főhősünk cipészként élt – Jičín – valóban létezik? A Řáholec-erdő, ahová feleségével, Mankával elbujdosott, egy kitalált hely, de nem nehéz elképzelni, hogy valahol, a Jičín környéki erdőkben volt a barlangjuk.
    „Kóbor macska” nevű képzeletbeli utazási irodát alapítottunk, ha már a járványhelyzet miatt bizonytalanná váltak az utazások, ne maradjunk élmények nélkül. Utazzunk képzeletben, regényeink segítségével, regényeink helyszínére! Velünk tartotok?

    Ajánló:
    „Rumcájsz tisztességes életre vágyik, de ezt csak az emberektől távol, egy erdei zsiványtanyán találja meg, ahol boldogan éldegélnek feleségével, Mankával. Václav Čtvrtek népszerű meséi Rumcájsz zsiványos csínytevéseiről szólnak, amelyek igazságot szolgáltatnak Jičinben, és rendet teremtenek a fölfordult világban.”
    Václav Čtvrtek – Radek Pilař: Rumcájsz



    „A jičíni tornyoskapu tövében, egy kis üzletben már kilenc éve űzte a cipészmesterséget Rumcájsz. Ismerte a munka csínját-bínját, és öröm volt nézni a portékáját.
    A suszterségről ilyesféle nézeteket vallott:
    – A jó lábbeli az igazságos világ alapja. Nem szabad túlságosan szorosnak lennie, hogy a kisujj ne érezze benne magát szorongattatva, nem szabad azonban túlságosan bőnek sem lennie, hogy az a bizonyos kisujj el ne vesszen benne.”
    A cipészüzlet természetesen létezik, és egy könyvtáros nem tudja kihagyni, hogy oda ne üljön a lépcsőjére a könyvtári mesekönyvvel. Még rumcájszos pecsétet is nyomtunk a könyvbe.
    Fotó: Varga Lilla






    Az említett tornyoskapu.
    Fotó: Varga Lilla













    Egy környékbeli erdő, ahová a cipészüzletükre kitett „polgármesteri láb megsértése miatt mindhalálig zárva” felirat okán bujdosott Manka és Rumcájsz.
    Fotó: Varga Lilla












    „Tavaszelőn történt mindez. És amikor elvirágzott a tavasz, Humpál polgármesternek eszébe jutott, hogy kimegy az erdőbe összeszámolni az új évben született nyulakat. Fogta a noteszt és a ceruzát, jó erős vadászcipőt húzott a lábára, és elindult. Amerre ment, polgármesteri lábnak kijáró tisztelettel fogadták. A városban hajlongtak a polgárok, az erdőben maguktól elgurultak útjából a kövek. A bokorból kidugták fejüket a nyúlfiak, és tisztelettel jelentették anyakönyvi számukat.
    – Első, második, harmadik.
    Jegyzetelt a polgármester.
    És így jutott el a Řáholec-erdőig. Belépett az erdőbe. A fák meghajoltak előtte, a gombák kalapot emeltek.”
    Ebben az erdőben sétálgathatott a polgármester tekintetes lábával.
    Fotó: Varga Lilla





    „Aznap délelőtt Manka kitakarította a zsiványbarlangot. Rumcájsz az erdőbe ment, hogy egy kis mohán átszunyókálja a takarítást. Elhelyezkedett egy fa alatt, de alig aludt egy szemernyit, egy csuszka repült hozzá, és vadul elkezdett vele rikácsolni. Rumcájsz elhessegette a kalapjával, és lassan újra álomba merült. De most meg szajkók, meggyvágók, pirókok, sárgarigók és küllők szálltak hozzá. És valamennyien Rumcájsszal veszekedtek.
    – Az ördögbe, mi zajlik ma az erdőnkben? – sóhajtott, és felült.
    – A madarak körbevették, végül fel kellett állnia, és egyik fészektől a másikig hajtották. Rumcájsz nem hitt a zsiványszemének. Minden fészekben ott pislogott egy frissen kikelt órakakukk.”
    Igen vadregényes erdőben laktak főhőseink.
    Fotó: Varga Lilla





    Moha az Adršpach-Teplice-i erdőben.
    Fotó: Varga Lilla













    „Amikor véget ért valahára a nagy esőzés a porosz háború után, Manka előjött a barlangból, hogy kitisztítsa a forrást. Alig tett pár lépést, megállt, felkiáltott:
    – Rumcájsz, ilyet még életemben nem láttam!
    – Én sem – mondta Rumcájsz, amikor odaért.
    Szivárvány nőtt a forrásukból. Átívelt Řáholecből a Zebín-hegy fölött, egészen a jičíni árkádokig a főtéren.
    – Vajon elillan-e? – kérdezte fojtott hangon Manka, és lábujjhegyen a szivárványhoz lépett, de a szivárvány csöndesen állt, és sugárzott.
    – Nézd, Rumcájsz, most mutatok neked valamit – mondta Manka, és elkezdett a szivárványban sétálni. A haja szálától a lábujja hegyéig váltakoztak rajta a legfinomabb színárnyalatok.”
    Forrás egy környékbeli erdőben.
    Fotó: Varga Lilla




    „A toronyóra tizenkettőt ütött.
    Kinyílt a városháza ajtaja, kilépett rajta Humpál polgármester, és körülnézett, milyen az idő. Majd szokásához híven egyszer körbesétálta a teret. Szivárványnadrágban vonult az árkádok alatt.”
    A város főtere.
    Fotó: Wikimédia









    A főtér árkádjai.
    Fotó: Varga Lilla













    Egy másik forrás, érdekes szoborral (Hruba skala)
    Fotó: Varga Lilla













    „A pataknál Rumcájsz megállt, a többi pedig úgy ment, mint a vízfolyás.
    Manka odadobta Rumcájsznak a kiöblített, kicsavart ruhát, amit Rumcájsz a szarvas agancsára akasztott. Amikor az utolsó lobogót is rátette, a feje fölé hajló fa ágába kapaszkodott, és nekilódult: – Allé! – indította útnak a szarvast.
    A szarvas futásnak eredt, agancsa között süvített a szél, jól száradt a ruha.”
    Környékbeli szarvas.
    Fotó: Wikimédia






    „Már le is csukta a szemét, hogy egy zsiványosan könnyűt aludjon. De Manka leült mellé.
    – Nem szeretném zavarni az álmod, Rumcájsz, de a herceg miatt elmaradtál a dolgaiddal. Tegnap a postai futár értesítést hozott, hogy egy goromba óriás készül hozzánk Řáholecbe a prachovi sziklákból.
    – Ott mindig is elég lármás és zűrös óriások éltek – bólintott Rumcájsz.”
    A prachovi sziklák, ahol óriások tanyáznak.
    Fotó: Wikimédia






    ...és még több kép a sziklákról.
    Fotó: Varga Lilla













    Adršpach-Teplice-i sziklaváros
    Talán innen jött az óriás?
    Fotó: Varga Lilla












    „A Řáholec-erdőben reggelente egy postás szajkó röpködött, és az érdeklődőknek elsorolta, mi újság a világban. Aznap a szajkó oyan mérges volt, hogy majdnem nekiröpült Rumcájsz kalapjának. Mint akit puskából lőttek ki, úgy szállt, és csak azt hajtogatta:
    – Emberek, nemsokára elindul Jičínből Sadskába a gőzös.
    – És én még nem láttam soha! – jegyezte meg Manka. Odafordult Rumcájszhoz, és kedvesen rámosolygott: – Mikor is ígérted meg, hogy megmutatod a vasutat?
    Rumcájsz összeszámolta az ujjain.
    – Te, Mancsika, én erről teljesen megfeledkeztem! Még ma elmegyünk, és megnézzük.
    Manka pántlikát kötött a hajába, felhúzta a napsugárgyűrűt az ujjára. Rumcájsz kézen fogta Mankát, és elvitte az erdő szélére, amerre a sínek vezetnek. Leültek a fűbe.”
    Kisvonat Adršpach-Teplice mellett.
    Fotó: Varga Lilla



    Egy Kněžnice környéki réten.
    Fotó: Varga Lilla













    Cseh gőzös.
    Fotó: Wikimédia











    A rejtekadó erdő.
    Fotó: Varga Lilla













    A rejtekadó erdő.
    Fotó: Varga Lilla













    ...és újra Jičín főtere.
    Fotó: Varga Lilla













    Fotó: Varga Lilla














    „Rumcájsz tisztességesen suszterkodott már vagy három hete, amikor egy reggel az a hír járta be Jičínt, hogy a lakatos, akit Majolena hercegnő Flandriából hívatott, különös kampókat és sperhaknikat kovácsolt, hogy a herceg ki tudjon jönni a toronyból.”
    Na de miért került a herceg a toronyba? Ha érdekel, olvasd el a mesét!
    Fotó: Varga Lilla










    Galerie Rumcajsův svět Radka Pilaře v Jičíně, azaz Radek Pilař illusztrátorról elnevezett Rumcájsz világa Galéria egy kis térképpel, ahová felépíthetjük a mesebeli várost.
    Fotó: Varga Lilla




















  • Osloban Jo Nesbo-val
    Bejárjuk a regények valódi helyszíneit! Most Harry Hole nyomozóval és a skandináv krimi királyával, Jo Nesbøvel Norvégiába utazunk, a Vörösbegy regény néhány helyszínére. Mivel krimiről van szó, nem szeretnénk lelőni a végkifejletet, és ugyan két szálon, két korban – a második világháború idején és az ezredfordulón – és rengeteg helyszínen játszódik a történet, néhány kulcshelyszínt villantunk fel csupán. Reméljük, olvasóink kedvet kapnak, és elolvassák ezt a remek krimit.
    „Kóbor macska” nevű képzeletbeli utazási irodát alapítottunk, ha már a járványhelyzet miatt bizonytalanná váltak az utazások, ne maradjunk élmények nélkül. Utazzunk képzeletben, regényeink segítségével, regényeink helyszínére! Velünk tartanak?

    Ajánló:
    „Harry Hole nyomozó egy ritka ügyletről szerez tudomást: valaki egy különleges, nagy hatóerejű, Märklin márkájú puskát rendelt. Mint kiderül, a megrendelő egy nyolcvanhoz közeledő férfi, aki a második világháború idején a németek mellett harcolt a keleti fronton. Gyilkosság, bosszú, árulás… Aggastyán korú nemzetiszocialisták és fiatal neonácik… A második világháború keleti frontja és a modern Oslo… Egykori frontharcos átvágott torokkal… Több, időben és térben egymástól messze eső történés vezeti el a sokszor önmaga gyengeségeivel is megküzdeni kénytelen nyomozót egy vakmerő merénylet tervezőjének leleplezéséhez.
    Részletek a képek alatt.”


    Útdíjfizető állomás az Alnabrun, 1999. november 1.

    „– Ott egy vörösbegy – mutatta Ellen. – Ritkán látni ilyen késő ősszel.
    – Hol?
    – Ott ül a fizetőbódé tetején.
    Harry előregörnyedt, és kikukucskált a szélvédőn.
    – Ja, hogy az? Nem is tudtam, hogy a vörösbegy így néz ki.
    – Pedig így. De úgy látom, te nem tudnád megkülönböztetni egy szőlőrigótól.
    – Eltaláltad – Harry kezével beárnyékolta a szemét. Csak nem lesz rövidlátó?
    – Nagyon furcsa madár – folytatta Ellen, és visszacsavarta a termosz tetejét.
    – Mérget vettem volna rá – válaszolta Harry.
    – Kilencven százalékuk elrepül délre, néhányan viszont vállalják a kockázatot, és itt maradnak.
    – Hogyhogy itt maradnak?
    Újra megszólalt a rádió: – 62-es az FSZ-nek. Kétszáz méterrel a lörenskogi lehajtó előtt ismeretlen autó parkol az út mellett.
    – Egy pillanat, 62-es, utánanézünk – válaszolta egy mély, bergeni dialektus a főhadiszállásról. Csönd.
    – A WC-ket ellenőriztétek? – intett Harry az Esso kút irányába.
    – Igen. A benzinkút üres, még az alkalmazottak sincsenek ott, csak a főnök, de őt bezártuk az irodába.
    – A fizetőbódékat is?
    – Persze. Nyugi Harry, az összes ellenőrzési pontot átfésültük. Szóval, amelyek itt maradnak, azok abban bíznak, hogy talán enyhe lesz a tél, érted. Lehet, hogy bejön nekik, ha viszont nincs szerencséjük, akkor elpusztulnak. Gondolom, kíváncsi vagy rá, hogy akkor miért nem mennek el mindannyian délre. Vajon akik itt maradnak, azok egyszerűen csak lusták? – Harry a vasúti híd két oldalán lévő őröket figyelte a visszapillantó tükörben. Feketében voltak, sisakot viseltek és mindegyikük nyakában ott lógott az MP5-ös géppisztoly. Idáig sütött a feszültség a mozdulataikból.”

    Fotó: Nem volt könnyű megtalálni ezt a helyszínt, hiszen ma már Norvégiában sincsenek autópályaútdíj-fizető állomások, így ez a kép csak hozzávetőlegesen mutatja ezt az események szempontjából fontos helyszínt / Google Maps


    Karl Johans gate, 1999. október 5.

    „– Legfeljebb egy éve lehet hátra.
    Egy tavasz és egy nyár. A Studentenlunden fáinak minden egyes elsárgult levelét látta, mintha erősebb szemüveget kapott volna. 1945-ben is ugyanezek a fák álltak itt, nem? Nem igazán figyelt rájuk azon a napon, mint ahogy másra sem. A nevető és a dühös arcok, a kiáltások, amelyeket épp hogy csak meghallott, a kocsi ajtajának csapódása. Lehet, hogy könnyek is szöktek akkor a szemébe, mert valahányszor a járdákon rohanó emberek kezében lobogó zászlókra gondolt, azok mindig egy piros folttá folytak össze előtte. És a kiáltások: Visszatért a trónörökös!
    Felment a dombon a királyi palotáig, ahol már jó néhányan összegyűltek az őrségváltás látványosságára várva.
    A halványsárga márványhomlokzat visszaverte a testőrgárda vezényszavait, a puskatus és csizmasarkak csattanását. A videokamerák zümmögtek, néhány német nyelvű megjegyzést is elcsípett. Egy fiatal japán pár egymást átkarolva állt, és nevetgélve nézték a színjátékot. Behunyta a szemét, és próbálta érezni az egyenruha és a fegyverolaj szagát. Badarság, hiszen itt semminek sincs olyan szaga, mint amilyen az ő háborújának volt.
    Kinyitotta a szemét. Mit tudnak ezek a feketébe öltözött kölyökkatonák, a szociálmonarchia díszfigurái, akik ezeket a jelképes dolgokat ismételgetik! Ezek még túlságosan ártatlanok és fiatalok ahhoz, hogy bármit felfogjanak. Újra arra a napra gondolt, a katonának öltözött fiatal norvégokra. Az ő szemében csak játékkatonák voltak, azt sem tudták, hogy kell az egyenruhát viselni, és még kevésbé, hogyan kell a hadifoglyokkal bánni.
    Ijedtek voltak és brutálisak, cigarettacsikkel a szájuk sarkában, ferdén a fejükbe csapott katonasapkával kapaszkodtak újonnan megszerzett lőfegyverükbe, és azzal próbálták leküzdeni félelmüket, hogy a letartóztatottak hátába vágták a puskatust.
    – Náci disznó – ordították, miközben ütöttek, mert tudták, hogy senki sem fogja őket felelősségre vonni érte. Mélyet lélegzett, élvezte az őszi nap melegét, de hirtelen beléhasított a fájdalom. Imbolyogva hátralépett. Víz a tüdőben. Tizenkét hónap múlva, de talán már hamarabb, a daganat és a gyulladás kiválasztja a vizet, ami a tüdejében gyűlik majd össze. Azt mondják, ez lesz a legrosszabb.
    – Meg fog halni.
    Aztán köhögni kezdett. Olyan erősen, hogy a közelében álló emberek önkéntelenül odébb húzódtak.”

    Fotó: Oslo egyik legszebb útja a Karl Johans gate, ami a Királyi Palotába fut / Wikimedia Commons


    Külügyminisztérium, Victoria Terasz, 1999. október 5.

    Bernt Brandhaug külügyi tanácsos lendületesen haladt a folyosón. Harminc másodperccel ezelőtt hagyta el az irodáját, negyvenöt másodperc múlva pedig eléri az üléstermet. Felemelte karját, és érezte, hogy vállai kitöltik a zakóját, és a hátizmai az anyagnak feszülnek. Latissimus dorsi, azaz széles hátizom. Hatvanéves volt, de egy nappal sem tűnt többnek ötvennél. Sokat foglalkozott a külsejével, és tisztában volt vele, hogy jól néz ki. Ezért nem kellett sokat tennie, edzeni amúgy is szeretett, télen néha beiktatott egy kis szoláriumot, és rendszeresen kihúzgálta az ősz szálakat egyre bozontosabb szemöldökéből.
    – Szia Lise! – köszönt a fénymásoló mellett álló fiatal minisztériumi gyakornoknak. A lány összerezzent, és csupán akkor eresztett meg egy halovány mosolyt, amikor a férfi már eltűnt a következő sarkon. Lise frissen végzett jogász volt, s az egyik egyetemi cimborájának a lánya. Csak három héttel ezelőtt kezdett, de már az első pillanattól kezdve világos volt számára, hogy a tanácsos, a ház legfőbb köztisztviselője tudja, hogy ő kicsoda. Könnyedén megkaphatná a lányt? – töprengett Brandhaug. Alighanem. De a dolog egyáltalán nem volt elengedhetetlen vagy szükségszerű.
    Már azelőtt hallotta a kiszűrődő hangokat, mielőtt a nyitott ajtót elérte volna. Az órájára nézett: hetvenöt másodperc. Aztán belépett az ülésterembe, pillantását gyorsan végigfuttatta a szobán, és elégedetten konstatálta, hogy az összes meghívott fórum képviselteti magát.
    – Ó, hát maga lenne Bjarne Møller? – kiáltotta széles mosollyal, miközben az asztal fölött kezet nyújtott egy magas, vékony férfinak, aki Anne Størksen rendőrfőkapitány mellett foglalt helyet. – Maga OV a rendőrségnél, ugye, Møller? Hallottam, hogy tájfutó a Holmenkoll-stafétánál.
    Ez volt Brandhaug egyik trükkje: szerezni néhány aprócska információt arról a bizonyos személyről, akivel akkor találkozik először. Valamit, ami nem szerepel az önéletrajzában. Ez elbizonytalanítja őket. Az OV-val, ami az osztályvezető belső rövidítése volt, különösen elégedett volt. Leült, régi barátjára, Kurt Meirikre, a Nemzetbiztonsági Szolgálat vezetőjére hunyorgott, és az asztal körül ülőket kezdte tanulmányozni. Még senki sem tudta, hogy ki vezeti a megbeszélést, mivel elvileg egyenrangú felek jelentek meg a találkozón: itt voltak a miniszterelnöki hivatalnak, az oslói rendőr-főkapitányságnak, a Hírszerző Szolgálatnak, a készenléti egység csapatának és magának a külügyminisztériumnak a képviselői.”

    Fotó: Wikimedia Commons


    A királyi palota parkja, 1999. október 5.

    – Meghaltál?
    Az idős férfi kinyitotta a szemét, de csak egy fölé hajoló fej körvonalát látta, az arc vonásait elnyelte a fehér fény. Ő lenne az? A nő már el is jött érte, hogy magával vigye?
    – Meghaltál? – ismételte meg a vidám hang. Nem válaszolt, mert nem volt biztos benne, hogy ébren van, csak álmodik, vagy valóban meghalt.
    – Hogy hívnak?
    Megmozdította a fejét, és a pillantása a fák koronáira és a kék égre esett. Tehát álmodott. Az álom egy versről szólt. „Német bombázók felettünk." Nordahl Grieg írta az Angliába menekülő királyról. A szeme kezdte megszokni a fényt, és most már az is eszébe jutott, hogy ledőlt egy kicsit pihenni a fűbe, a királyi palota parkjában. Biztosan elaludt. Egy kisfiú guggolt mellette, barna szempár bámult rá kíváncsian a fekete frufru alól.
    – Engem Alinak hívnak – mondta a gyerek.
    Egy pakisztáni gyerek? A kissrácnak feltűnően pisze volt az orra.
    – Az Ali azt jelenti, Isten – folytatta a gyerek. – A te neved mit jelent?
    – Az én nevem Daniel – mosolyodott el az öreg. – Bibliai név, azt jelenti, „Isten az én bírám".
    A fiú rábámult.
    – Szóval Danielnek hívnak?
    – Igen – válaszolta a férfi.
    A fiú tovább bámulta, az öreg pedig kezdett zavarba jönni. Lehet, hogy a kölyök azt hiszi róla, hogy hajléktalan, végtére is itt fekszik a parkban a tűző napon, gyapjúkabátba burkolózva.
    – Hol van a mamád? – kérdezte, hogy megszabaduljon a gyerek fürkésző pillantásától. – Ott! – A gyerek megfordult, és két sötét ruhás nő irányába mutatott, akik tőlük nem messze ültek a fűben. Négy gyerek szaladgált körülöttük nevetgélve.
    – Akkor én vagyok a te bírád – szólalt meg a gyerek.
    – Mi?
    – Az Ali azt jelenti, hogy Isten, ugye? És Isten Daniel bírája. És engem Alinak hívnak, téged pedig... Az öreg kinyújtotta a karját, és megragadta Ali orrát. A kölyök visított a gyönyörűségtől. A férfi látta, hogy a két nő feléjük fordul, és hogy egyikük kezd is feltápászkodni, ezért elengedte a gyereket.
    – Ali, a mamád – intett a közeledő asszony irányába.
    – Mama! – kiabált a kisfiú.
    – Képzeld, én vagyok a bácsi bírája!
    A nő urdu nyelven kiáltott valamit a gyereknek. Az öreg az asszonyra mosolygott, de az elkerülte a pillantását, és olyan tekintettel meredt a fiára, hogy a kicsi végül szót fogadott, és odasomfordált hozzá. Amikor megfordultak, az anya pillantása átsiklott az öregen, mintha az láthatatlanná vált volna. Szívesen elmagyarázta volna a nőnek, hogy ő nem kéregető, hanem éppen hogy hozzájárult a társadalom felállításához. Megtett minden tőle telhetőt, mindent odaadott, amíg csak adhatott, aztán félreállt és feladta.
    De nem volt képes most erre, fáradt volt, és hazakívánkozott. Pihenni. A többit meglátja. Most már ideje, hogy mások is kiegyenlítsék a számlát. Amikor elment, nem hallotta, hogy a kisfiú kiabált utána.”

    Fotó: Wikimedia Commons


    Rendőrkapitányság, Grønland kerület, 1999. október 10.

    „– Barak?
    – Ehud Barak, Izrael miniszterelnöke.
    Jó ég, csak nem már megint valami pompás Oslo-egyezmény van készülődőben? Møller csüggedten nézte a plafon felé emelkedő füstfelhőt.
    – Harry, ne akard nekem bemesélni, hogy semmit sem hallottál az egészről, mert még inkább aggódni kezdek érted, mint eddig. Az elmúlt hetekben ezzel volt tele minden újság.
    – A megbízhatatlan újságkihordó miatt van – vont vállat Harry. – Hatalmas lyukat üt az általános műveltségemen. Komoly hátrány ez a társas életben.
    Megpróbálkozott még egy óvatos korttyal a kávéból, aztán lemondóan letette a csészét.
    – A szerelemi életról nem is beszélve.
    – Úgy? – Møller olyan tekintettel méregette Harryt, mint aki nem tudja eldönteni, hogy örüljön az utolsó kiegészítésnek, vagy inkább elborzadjon tőle.
    – Nyilván. Szerinted ki talál szexinek egy harmincas évei derekán járó pasit, aki az összes Robinson-expedícióbeli szereplő életrajzát ismeri, de nemigen rémlik neki egyetlen miniszter neve sem? Vagy az izraeli elnöké.
    – Miniszterelnök.
    – Látod, erről beszélek.
    Møller visszafojtotta kacagását. Mindig olyan könnyen elneveti magát, és túl könnyű kedvelni is ezt a kissé ütődött rendőrtisztet, ahogy itt áll nagy füleivel, amelyek mint boldog pillangók ücsörögnek leborotvált koponyáján. Még akkor is, ha Harry több kellemetlenséget okozott Møllernek, mint ami még elviselhető volt. Frissen kinevezett osztályvezetőként már megtanulta, hogy egy karrierálmokkal rendelkező tisztviselő számára az első számú parancs az, hogy védje magát a támadásoktól. Amikor Møller megköszörülte a torkát, hogy feltegye aggodalmaskodó kérdéseit, előbb összevonta szemöldökét, hogy Harry előtt nyilvánvaló legyen: aggodalma a hivatalos és nem a baráti fajtából való. – Jól hallottam, hogy megint a Schrøder vendéglőbe jársz, Harry?
    – Ritkábban, mint azelőtt, főnök. Annyi jó műsor megy a tévében.
    – De alkalomadtán beülsz oda?
    – Nem szeretik, ha álldogál az ember.
    – Állj már le! Megint iszol?
    – Csak keveset.
    – Mennyit?
    – Ha ennél is kevesebbet innék, akkor kidobnának.”

    Fotó: Wikimedia Commons


    Radisson SAS, Holbergs plass, 1999. november 5.

    „– Az elnöki lakosztály 105 négyzetméter – mondta Betty. – A lakosztályban két hálószoba található egy-egy extra méretű ággyal és két fürdőszoba, mindkettő pezsgőfürdővel és telefonnal.
    Betty belépett a szobába, ahol az öreg már elfoglalta a helyét az ablaknál.
    – A bútorokat Poul Henriksen, a dán designer tervezte – folytatta, és végigsimított a szalon asztalának hártyavékony üvegből készült felületén. – Megnézi a fürdőszobákat is?
    Az öreg nem válaszolt. Elázott kalapja még mindig a fején volt, és a kérdés után beálló csendben, Betty egy vízcsepp koppanását hallotta a cseresznyefa padlón. Odalépett a férfi mellé. Innen minden látszott, amit a városban érdemes volt megnézni: a városháza, a Nemzeti Színház, a királyi palota, a parlament és az Akerhus erőd. Alattuk pedig ott feküdt a királyi palota parkja, ahol a fák a kékesszürke ég felé nyújtogatták fekete, göcsörtös ujjaikat.
    – Inkább egy szép tavaszi napon kellett volna jönnie – szólalt meg Betty. Az öreg megfordult, és olyan értetlenül nézett rá, hogy Bettynek csak akkor jutott el a tudatáig, mit is mondott az imént. Akár azt is hozzáfűzhette volna: hiszen úgyis csak a kilátás miatt van itt. Mosolygott, ahogy csak bírt. – Amikor szép zöld a fű, és a fák lombosak a királyi palota parkjában. Olyankor tényleg nagyon szép.
    A férfi ránézett, de látszott, hogy a gondolatai egészen másutt járnak.
    – Igaza van – mondta végül. – A fák koronái zöldbe borulnak, erre nem is gondoltam.
    Az ablakra mutatott.
    – Ki lehet nyitni?
    – Csak résnyire – mondta Betty, a témaváltástól megkönnyebbülve. – Erre kell elfordítani a kilincset.
    – Miért csak résnyire?
    – Hogy egyeseknek nehogy ostoba ötleteik támadjanak.
    – Ostoba ötleteik?
    Betty elkapta a tekintetét. Lehet, hogy az öreg egy cseppnyit szenilis?
    – Hogy leugorjanak – mondta. – Vagyis, hogy öngyilkosságot kövessenek el. Nagyon sok boldogtalan ember van, aki... – A lány tett egy kézmozdulatot, amivel azt kívánta jelezni, mire képesek a boldogtalan emberek.
    – Ezek szerint ez ostoba ötlet? – az öreg az állát dörzsögetlve nézett rá. Csak nem mosoly bujkál a ráncai mögött? – Akkor is, ha az ember boldogtalan?
    – Igen – válaszolta Betty határozottan.
    – Legalábbis az én szállodámban.
    – Az én műszakom alatt.
    – Az én műszakom alatt – kuncogott az öreg.
    – Ez jó volt, Betty Andresen.
    A nő összerezzent, amikor a nevét meghallotta. Persze, biztosan látta a névtábláját. Mindenesetre az öreg látásával nem volt baj, ugyanis apró betűkkel szedett neve igencsak eltörpült a nagybetűs »recepciós« felirat mellett a táblácskán. Betty úgy tett, mintha diszkréten az órára pillantott volna. – Persze – jegyezte meg a férfi. – Van magának más dolga is, mint hogy a kilátást mutogassa.
    – Akad elég tennivaló – felelte.
    – Kiveszem – közölte az öreg.
    – Tessék?
    – Kiveszem a szobát.
    – Nem ma éjszakára, hanem...
    – Kiveszi a szobát?
    – Igen. Ki lehet venni, nem?
    – Természetesen, de... nagyon drága.
    – Szívesen kifizetem előre.”

    Fotó: A Radison Hotel magas épülete a Királyi Palota parkjával. / Google Maps


    Herbert's Pizza, Youngstorget, 1999. november 12.

    „Sverre Olsen belépett az ajtón, odabiccentett a sarokasztalnál üldögélő srácoknak, vett egy sört a pultnál, és odavitte az asztalhoz. Nem a sarokasztalhoz, hanem a sajátjához. Már több mint egy éve volt saját asztala, azóta, hogy azt a sárgát lerendezte a Dennis Kebabban. Még korán volt, a Torggata és a Youngstorget sarkán álló kis pizzéria egyelőre szinte kihaltan ásítozott. De hamarosan megtelik majd, ma érkezik ugyanis a szociális segély. Átpillantott a sarokban ülőkhöz. A három fickó szintén a kemény maghoz tartozott, de mostanában nem állt szóba velük. Az új párt, a Nemzeti Szövetség tagjai voltak, és nemrégiben támadt némi ideológiai nézeteltérés köztük. Még a Haza Ifjai idejéből ismerte őket, s bár kétségtelenül igazi hazafiak voltak, de kezdtek lassan átcsúszni az elhajlók soraiba.

    Roy Kvinset kifogástalanul borotvált feje megcsillant a neonfényben, megszokott elnyűtt, szűk farmerjét, bakancsot és a Nemzeti Szövetség piros, fehér, kék színű lógójával díszített fehér pólót viselt. Halle viszont új külsővel büszkélkedhetett: haját feketére festette, és zselével hátrasimítva teljesen a koponyájára lapította. Ezen kívül volt rajta valami, ami az emberek többségét kifejezetten provokálta: egy fekete, gondosan nyírt kis pamacs az orra alatt, a Führer bajuszának pontos mása. Lovaglócsizmáját és bő lovaglónadrágját zöld katonai nadrágra cserélte. Gregersen volt az egyetlen, aki úgy nézett ki, mint egy átlagos fiatal: rövid dzsekit és hegyes kis szakállat viselt, napszemüvegét a homlokára tolta. Kétségkívül neki volt a legtöbb sütnivalója a társaságból.”

    Fotó: Pizzázó a Youngstorgeten / Google Maps


    Bécs, 1944. június 28.

    „Talán a fények és a lassan leszálló sötétben csillogó aranyozott por miatt volt. Esetleg a nyitott ablakokon keresztül beáramló hűvös huzat miatt, ami szusszanásnyi szünetet hozott a forró nyárba. Vagy egyszerűen a saját szíve, az ereiben száguldozó vér miatt érezte úgy a lány, hogy sokkal intenzívebben élte át ezeket az órákat, mint korábban bármi mást. Mert az emlékeiben zene is szólt, pedig a zenekar ekkorra már rég összepakolt és elmenekült. Vagy a zene csak álom volt? Csak néhány évvel később, nem sokkal a lánya születése előtt jött rá teljesen véletlenül, miért is emlékezett zenére. Gyermekének apja színes üveggolyókból álló forgót akasztott az újonnan vásárolt bölcső fölé. Egyik este aztán, amikor kezével végigsimított az üveggolyókon, újra hallotta a zenét, és egyszeriben azt is megértette, hogy miért emlékezett rá. A »Három Huszár« kristálycsillárja játszotta nekik azon az estén ezt a finom, magas hangú harangjátékot, miközben a föld imbolygott alattuk, és Úriás fel-alá masírozott. A konyhából Salzburger Nockerlt, a pincéből pedig, ahol mellesleg az egyik sarokban rábukkant a borospalackot szorongató szakácsra is, három üveg Heuriger bort hozott. A szakács semmi jelét nem adta, hogy meg kívánná akadályozni Úriást abban, hogy kiszolgálja magát, sőt elismerően biccentett, amikor az felmutatta neki a borosüveget, amit választott. Aztán a férfi a gyertyatartó talpa alá dugta negyven schillingjét, és kisétáltak az enyhe júniusi éjszakába. A Weihburggasse csendes volt, de a levegő sűrű volt a füst, a por és a föld szagától.
    – Sétáljunk egyet – javasolta Úriás.
    Anélkül, hogy bármelyikük egy szóval is említette volna, hova menjenek, jobbra fordultak a Kärtnerstrasse felé, és hirtelen az elsötétített, néptelen Stephansplatzon találták magukat.”

    Fotó: Bécsi utcarészlet 1940-ben (Petersplatz), háttérben a Stephansdommal / geschichtewiki.wien.gv.at


    Ennyi részlet talán elég is lesz a regényből, hogy képet kapjon az is az izgalmas történetről, aki még nem olvasta.

    Hová menjünk legközelebb?
  • Nápolyban Elena Ferrante könyveivel
    Bejárjuk a regények valódi helyszíneit! Most Nápolyba utazunk Elena Ferrante történeteivel. „Kóbor macska” nevű képzeletbeli utazási irodát alapítottunk, ha már a járványhelyzet miatt bizonytalanná váltak az utazások, ne maradjunk élmények nélkül. Utazzunk képzeletben, regényeink segítségével, regényeink helyszínére! Velünk tartanak? Részletek a képek alatt.
    Ajánló: „Lila Cerullo és Elena Greco tűz és víz. Lila fiús, robbanékony, erőszakos, parancsolásra született, Elena lágy, odaadó, szorgalmas, figyelmes és önfeláldozó. Jobban nem is különbözhetnének, sorsuk mégis egy életre összefonódik az 1950-es évek poros nápolyi udvarain. Hol elválaszthatatlan barátnők, hol fékezhetetlen szellemi riválisok. Nem tudnak se egymással, se egymás nélkül élni, kiegészítik, inspirálják egymást; egyikük sem lenne a másik nélkül az, aki. Mindketten egy szegénységgel küszködő, büszke, erőszakos férfitársadalomban próbálnak a maguk módján boldogulni, előrébb jutni, a tőlük telhető legnagyobb függetlenséget kivívni.”
    Szeretik a nápolyit? Ha olvassák Elena Ferrantét, Nápolyt is megszeretik.
    A Briliáns barátnőm című regénnyel kezdődő történetfolyam két lány – Lenu és Lila – barátságán keresztül mutatja be Nápoly egy szegényebb munkásnegyedének életét az 1950-es évektől a kétezres évekig.

    Ugyan Ferrante nem jelöli meg Nápoly azon kerületét, ahol Lenu és Lila felnő, de a Rione Luzzattiban élők biztosak benne, hogy az ő negyedükről van szó. Az író, Elena Ferrante kiléte is rejtélyes, ez ugyanis álnév, de nem tudni biztosan, kit takar. Homályos feltételezések persze vannak, de szerintünk maradjon meg a titok, amíg az író így szeretné, ez még izgalmasabbá teszi a történeteket. Mindenesetre, ha belépünk a Rione Luzzatti egyik régi udvarába, amit a fasiszta 1920-as években építettek, jól láthatók az alagsori rácsok, amik egyikén keresztül Lila és Lenu egymás babáit dobták le – így kezdődött furcsa barátságuk.
    Fotó: Rione Luzzatti – Cristiano Medeiros Dalbern – Flickr


    „A szeptember sorsdöntő változásokat hozott Lila életében. De nem ment könnyen. Ami engem illet, a Nino iránti szerelemmel és az apja ajkától meg kezétől megbélyegezve tértem vissza Ischiáról, és biztos voltam benne, hogy éjjel-nappal sírni fogok a szívemet kitöltő boldogság–iszony egyveleg miatt. Ezzel szemben meg sem kíséreltem formába önteni az érzéseimet, órák alatt visszatért minden a régi kerékvágásba. Elsüllyesztettem Nino hangját, a Donato bajsza miatti undort. A sziget elhalványult, eltűnt az agyam valamelyik titkos zugában. Helyet csináltam a fejemben Lila ügyeinek.”
    Fotó: Ischia – Dilpe – Pixabay





    Ischia a szerelem, a nyaralás, egy meghatározó nyár helyszíne Lenu életében, amit jobb volt elfelejteni.
    Fotó: Ischia – Falco – Pixabay









    „A születésnapi jókívánságok után Lila leírta, hogy azért nem válaszolt a leveleimre, mert örült, hogy sokat napozom, hogy jól érzem magam Sarratoréékkal, hogy szeretem Ninót, hogy nagyon tetszik Ischia meg a Maronti strand, és nem akarta elrontani a nyaralásomat a csúnya történeteivel.”
    Fotó: Ischia Fungo Lacco Ameno – Andreas Wahra – Wikimedia








    Lenu először gimnázium előtt jár a belvárosban, ahová apját kíséri el. „Azon a nyáron elmosódtak a telep határai. Egyik reggel apám elvitt magával a városba. Ha már októbertől gimnazista leszek, tudnom kell, hogyan jutok el az új iskolámba. Gyönyörű, kristálytiszta, szeles nap volt. Éreztem apám szeretetét, törődését, és az iránta érzett szeretetemhez hamar egyre növekvő csodálat is társult. (...) Elvitt a Konstantinápoly útra, az Alba kapuhoz, a Dante térre, a Toledo útra. Zsongott a fejem a sok névtől, a forgalom zajától, a hangoktól, a színektől, a vidám nyüzsgéstől, az erőfeszítéstől, hogy megjegyezzek mindent, és majd beszélgethessek róla Lilával. Apám meg csak csevegett kedélyesen a pizzásfiúval, akitől vett nekem egy forró ricottás pizzát; a zöldségessel, akitől meg egy aranysárga őszibarackot vásárolt. Lehet, hogy csak nálunk a telepen van tengernyi feszültség meg erőszak, a város többi része csupa mosoly és kedvesség?”
    Fotó: Port\'Alba – Armando Mancini – Wikimedia




    Ez már a második kötetben történt: „Nehezen emésztettem meg Lila viselkedését. Addig is volt köztünk ezer indok a feszültségre: újra és újra előjött Lila elégedetlensége és rögeszmés vágya, hogy felülkerekedjen mindenkin. De korábban soha, soha, de soha nem próbált ennyire nyíltan megalázni. Kerülni kezdtem a csemegeboltot. Noha megvette nekem a tankönyveket, noha élt kettőnk fogadása, nem mentem el beszámolni Lilának, hogy csupa négyessel és két ötössel zártam a tanévet. Rögtön dolgozni kezdtem egy könyvesboltban a Mezzocannone úton, eltűntem a telepről, nem szóltam neki egy szót sem. Ahelyett, hogy elhalványult volna az emlék, Lila gúnyos hangja azon az estén, tovább erősödött, ahogyan a haragom is.”
    Fotó: Egy nápolyi könyvesbolt a központban – pikist.com


    A harmadik kötetben a hetvenes években Lila részt vett egy bizottsági gyűlésen, amelyen diákok munkásokkal találkoztak: „Nápolyban volt a gyűlés, egyik este, a Tribunali út egy régi bérházában. Pasquale kocsijával mentek, felkapaszkodtak a viharvert, mégis impozáns lépcsőn. Nagy volt a terem, alig lézengtek benne. Lila könnyen megkülönböztette a diákokat a munkásoktól, az arcukra volt írva, ki hová tartozik, a vezetők fesztelenül viselkedtek, az egyszerű párttagok habogtak. És valami máris felbosszantotta. A diákok beszédeit képmutatónak érezte, alázatos hangjuk nem illett tudós nyelvezetükhöz. És mindig ugyanazt szajkózták: azért vagyunk itt, hogy tanuljunk tőletek, mármint a munkásoktól; de valójában nagyon is világos elképzeléseik voltak a tőkéről, a kizsákmányolásról, a szociáldemokrácia árulásáról, az osztályharc módozatairól.”
    Fotó: Via dei Tribunali – Mattia Luigi Nappi – Wikimedia




    A nápolyi sikló többször is szerepel a regényfolyamban. Fotó: Funicular train in Augusteo Station – Simon Burchell – Wikimedia. A Mártírok terén egy izgalmas bunyó is lezajlott az első részben, de itt nyitott meg Lila cipőüzlete is később, a második kötetben.
    Fotó: Piazza dei Martiri – Unione Industriali Napoli – Mister No – Wikimedia








    Ez már a negyedik kötet egyik ikonikus helyszíne: „Tekervényes, hosszú út után, hogy kikecmeregjek az undor állapotából, Nápolyba jutottam, a Vomero negyedbe, és megpróbáltam közel jutni a telep és a gimnázium Ninójához, ahhoz a Ninóhoz, aki csupa gyöngédség, maga a szerelem. És csak ott, megállva a Sant’Elmo falai előtt, jelent meg előttem a kép, ahogy Nino kinyitja a szemét, meglát engem a tükörben, ahogy ott állok megdermedve a küszöbön.”
    Fotó: Vomero – Harald Schilly – Wikimedia


    Hová menjünk legközelebb?



  • Írországban Sally Rooney Normális emberek regényével
    Bejárjuk a regények valódi helyszíneit! Most Írországba utazunk, és egy kicsit Triesztbe is elugrunk Sally Rooney Normális emberek című regényével.
    „Kóbor macska” nevű képzeletbeli utazási irodát alapítottunk, ha már a járványhelyzet miatt bizonytalanná váltak az utazások, ne maradjunk élmények nélkül. Utazzunk képzeletben, regényeink segítségével, regényeink helyszínére! Velünk tartanak?
    Részletek a képek alatt.
    Ajánló: „Az iskolában Connell és Marianne szinte kerülik egymást. Connell igazi közösségi ember, az iskolai focicsapat sztárja, Marianne magányos, büszke és visszahúzódó lány. Amikor Connell elmegy a Marianne-ék házában dolgozó édesanyjáért, különös, megmásíthatatlan kapcsolat jön létre a két tinédzser között, amelyet eltökélten titkolnak. Érettségi után mindketten ugyanarra az egyetemre kerülnek, és a későbbi években sem sodródnak el egymás mellől. Kapcsolatuk egyre összetettebbé és ellentmondásosabbá válik, kimondatlan feszültségekkel telítődik.”
    A még mindig csak 29 éves ír író, Sally Rooney második regénye hamar világhírű lett, többek között a Man Booker-díj jelöltjei között is szerepelt 2018-ban.
    A Normális emberek két teljesen különböző fiatal fejlődésregénye, és egy „se veled, se nélküled” hosszú kapcsolat története.

    A regény Írország nyugati partján kezdődik egy fiktív tengerparti faluban, Carricklea-ben, a ténylegesen létező Sligo megyében. Íme néhány kép Sligo megyéből.
    Kép forrása: Paul Burns / geograph.ie









    „Nem akarok veszekedni veled, szólal meg Marianne.
    Nem veszekszünk.
    Tudom, hogy valószínűleg utálsz, de te vagy az egyetlen, aki szóba állsz velem.
    Nem mondtam, hogy utállak.”...
    Kép forrása: Tony Webster / Wikipédia






    ... „Erre felfigyel, felkapja a fejét. Connell zavartan bámul valahová máshová, de a szeme sarkából látja, hogy a másik figyeli. Amikor Marianne-nel beszélget, úgy érzi, teljesen bensőséges a viszonyuk. Bármit elmondhatna neki magáról, még a fura dolgokat is, a lány senkinek sem adná tovább, ebben biztos. Vele lenni olyan, mintha kilépne a normális életből, és behúzná maga mögött az ajtót. Nem fél tőle, Marianne igazából elég laza, de fél vele lenni, mert mellette mindig furán viselkedik, olyasmiket mond, amiket máskor nem mondana.”
    Kép forrása: delta_avi_delta / Wikipédia





    Később a két főszereplő Dublinba kerül egyetemre, mindketten a Trinity College-ba. A képeken a Régi Könyvtár „Long Room”-ja látható az említett egyetemen.
    Képek forrása: 1. David Iliff, 2-3. Varga Lilla






    „A dubliniak gyakran említik Írország nyugati részét ilyen fura hangon, mintha egy másik ország lenne, de olyan, amelyről ők alapos ismeretekkel rendelkeznek. Pár napja a Workmans bárban Connell közölte egy lánnyal, hogy Sligóból jött, mire az fura képet vágott, és azt mondta: Ja, meg is látszik rajtad.”
    A képen balra az említett dublini bár.
    Kép forrása: Google Maps



    „Te merre laksz?
    Connell megmondja. Az egyetem közelében, a Brunswick Place mellett. Egy félszobán osztoznak Niall-lal, a két ágy egymással szemben áll a fal mellett. Közösen használják a konyhát két portugál diákkal, akik soha sincsenek otthon. A lakás kicsit nyirkos, és éjszaka gyakran annyira kihűl, hogy Connell látja saját leheletét a sötétben, de legalább Niall rendes. Belfasti, és szerinte furák az emberek a Trinityn, ami azért megnyugtató.”
    Kép forrása: Google Maps


    Marianne családjának Trieszt melletti nyaralója is fontos helyszíne a későbbi eseményeknek. Mikor Connell európai útra megy, több levelet váltanak.
    A képen egy Trieszt melletti tengerparti villa látható, minden bizonnyal Marianne-ék villája ennél kicsit szerényebb lehetett.
    A könyvből készült filmsorozat villája egyébként épp bérelhető, de nem csinálnánk reklámot neki, csak érdekességként említjük.
    Kép forrása: Pixabay




    Marianne „sokat ír a Trieszt melletti házról, ahol Janie-vel és Peggyvel nyaral. Elmeséli a történéseket, érzéseit, mindazt, amit szerinte a többiek érezhetnek, ír az olvasmányairól, a gondolatairól. Connell ír neki az útba ejtett városokról, néha beszúr egy-egy bekezdést egy bizonyos műemlékről vagy tájról. Ír arról, hogy amikor kibukkant a metróaluljáróból a Schönleinstrassén, szemben találta magát a hirtelen sötéttel, az ijesztő ujjakként integető fakoronákkal, a bárokból kiszűrődő zajokkal, a pizza- és kipufogószaggal. Erőt ad neki, hogy képes szavakba önteni egy élményt, mintha üvegbe zárná.”
    A képen Trieszt városa látható.
    Kép forrása: MaxPixel.net



    A két főszereplő tovább folytatja levelezését egyetemi évei alatt, és egy nagyon különleges dublini helyszín is szóba kerül, a Phoenix Park, az egykori királyi vadászpark, ami már 1660-ban is üzemelt sokkal nagyobb területen. Itt egy méretes dámvadcsorda él, a szarvasok teljesen szelídek. (A könyv fordítása itt pontatlan, hiszen nem őzekről van szó. Az eredeti nyelven „deer” szerepel a könyvben.)
    „Tegnap éjjel taxival vágtunk át a Phoenix Parkon, és rengeteg őzet láttunk. Fura lény. Éjszaka kísérteties, a szemében olajzöld vagy ezüst színben tükröződik a fényszóró fénye, mintha speciális effektet látnánk.”
    Képek forrása: Varga Lilla


    „A fiú nyáron az egyetemi könyvtárban dolgozik, de amióta ő hazajött, minden hétvégét Carricklea-ben tölt. Együtt autóznak a fiú kocsijában, kimennek Strandhillbe, vagy fel, egészen a Glencar-vízesésig. Connell gyakran rágja a körmét, keveset beszél. A múlt hónapban megmondta neki, hogy ne érezze kötelességének meglátogatni őt, ha nincs hozzá kedve, mire a fiú színtelen hangon azt felelte: Igazából ez az egyetlen, amit várok.”
    A képen a csodálatos Glencar-vízesés.
    Kép forrása: Jon Sullivan / Wikipédia
    Köszönjük, hogy velünk tartottak!
    Szeretettel várjuk a javaslatokat a következő úticélokra, és az eddigieket is köszönjük!






  • Ambrózy báróval a századfordulós Budapesten (Böszörményi Gyula)
    Bejárjuk a regények valódi helyszíneit! Most Ambrózy báróval utazunk a századfordulós Budapestre, Marosvásárhelyre, és egy kicsit Pozsonyba is Böszörményi Gyula Leányrablás Budapesten című regényével.
    „Kóbor macska” nevű képzeletbeli utazási irodát alapítottunk, ha már a járványhelyzet miatt bizonytalanná váltak az utazások, ne maradjunk élmények nélkül. Utazzunk képzeletben, regényeink segítségével, regényeink helyszínére! Velünk tartanak?
    Részletek a képek alatt.
    Ajánló:
    „Budapest, ​1896.
    A város a millenniumi ünnepségek lázában ég. A békebeli Monarchia minden zugából tízezerszám tódulnak az emberek, hogy megcsodálják az ezeréves Magyarország egybehordott kincseit. Köztük van a Marosvásárhelyről érkezett, 16 éves Hangay Emma kisasszony is, akinek a rendezvények második napján nyoma vész.
    Négy évvel később titokzatos távirat érkezik az azóta is gyászoló, idős édesapa, Hangay Árpád címére: a különös üzenetet Emma, a rég halottnak hitt lány küldte! Az ekkor 17 éves Mili kisasszony, Emma húga azonnal a fővárosba utazik, hogy nővére keresésére induljon.
    A talpraesett, éles eszű lány nem sejti, hogy midőn felszáll a vonatra, rémálmokhoz hasonló kalandok sora veszi kezdetét, melyek kibogozásában egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró lesz.”

    Böszörményi Leányrablás Budapesten című regénye az első kötete az Ambrózy báró esetei-sorozatnak. Zavarba ejtően sok Milennium korabeli helyszínt ismerhetünk meg, szinte bejárhatjuk az akkori Budapest összes nevezetességét, kerületét. Hangay Emma és Mili története ez, a testvérpáré, két idősíkban, Mili (és persze Ambrózy báró) nyomozása nővére rejtélyes eltűnése ügyében. Ha az összes helyszínt fel szeretnénk térképezni, jó hosszúra nyúlna ez az ajánló, és igazán nem szeretnénk leleplezni a nyomozás részleteit, ezért csak regényrészletekkel, néhány fontos hely megmutatásával sejtetjük az izgalmas fordulatokat, nem időrendi sorrendben.

    Segítségünkre volt könyvtárunk Budapest Gyűjteménye, valamint a Mapire adatbázis. Szívből ajánljuk mindkettőt, igazi időutazás!
    http://bpkep.fszek.hu
    https://mapire.eu


    „Jól ismerte a járást, hisz immár nyolc napja vendégeskedett az Erzsébet körúti bérház első emeleti lakásában. Amint szoknyája szegélye átsuhant a küszöbön, a leány behúzta maga mögött a cselédszoba ajtaját, majd ismét adott magának néhány pillanatot, hogy összeszedje… ha nem is a bátorságát ‒ hisz a nénitől cseppet sem félt ‒, inkább a higgadtságát, mivel arra (tudta jól) hamarosan igen nagy szüksége lesz.”
    Valahol a kép közepén volt Emma nagynénje háza.
    Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény

    Nagyobb felbontásban.



    Az előző kép mai nézete.
    Fotó: Varga Lilla











    „Amint kiléptek az Erzsébet körút 35. szám alatt álló bérházból, a fiatalúr viselkedése nyomban megváltozott. Az anyja előtt mindig ügyelt rá, hogy Erdélyből érkezett unokahúgával szemben legalább valamicske úri modort mutasson, ám mikor kettesben maradtak, hirtelen magához ragadta a gyeplőt, és úgy kezdett viselkedni, mint egy felettébb rosszkedvű zupás őrmester, aki legszívesebben ott helyben lelövetné a gondjaira bízott, szoknyát viselő közlegényt.”
    Fotó: Varga Lilla








    „Ha érdekes helyen jár az ember, az idő szinte megbolondul, s oly nyargalásba kezd, hogy mire kettőt pislantunk, már el is szaladt a nap. A leány és kísérője sorra járta be Ősbudavára minden látványosságát. Megcsodálták a török mecsetet, melynek égbe szökő tornyából óránként valódi, Törökországból hozatott müezzin kiáltott (aki ekkor még nem sejthette, hogy soha többé nem térhet haza, mivel a kiállítás vége előtt elhalálozik, s végül a pesti katonai temetőben fog nyugodni). Jártak Pataky és Társa pezsgőkioszkjában, a zenepavilonban, a bábszínházban, a szerájban. Egy óra tájt a fényűző Berger Étteremben ebédeltek, erőt gyűjtve a délutáni kóborláshoz, melynek során ellátogattak a Kiliani-féle élőképek csarnokába, a Parisienne Mulatóba, és meghallgatták Serly Lajos híres zenekarának előadását.”
    Korabeli Ősbudavára-reklám a kerítésen. Ez volt a milleniumi ünnepségek egyik fő attrakciója.
    Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény

    Nagyobb felbontásban.



    „Az EMKE kávéházban úgy repült az idő, mintha titokzatos aranyhintaját tűzvésztől megvadult paripák húznák. Mire észbe kaptam, már fél hatra járt, s hamarosan a nap is nyugodni készült.
    ‒ Jobb lesz, ha elmegyek a holmimért ‒ mondtam Jónás bácsinak.
    ‒ Tedd ezt, csibém! ‒ biztatott a kedves öreg. ‒ Hívassak neked kocsit?
    ‒ Semmi szükség rá, hisz a néném lakása csupán egy röpke sétányira van innen. Igyekszem vissza.
    ‒ Várlak, Milikém, s amint megjöttél, máris elfoglalhatod a szobádat az emeleten. Holnap jókor reggel pedig Mór kikísér az indóházba. Bár veled tarthatnék, hogy megropogtathassam az én drága Árpád barátom csontjait, de hát az üzlet… No, eridj, és ne félj a banyától, hisz vasorra azért csak nincs neki!”
    Baloldalt az EMKE sarka látszik.
    Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény

    Nagyobb felbontásban.




    „Richárd báró ekkor nyújtotta felém a karját, s felajánlotta, hogy megmutatja, milyen gyönyörű kilátás nyílik a villa tetőteraszáról.
    A friss, felhőtlen márciusi délelőtt valóban csodás panorámát tárt elénk. A keskeny lépcsőházból vaskos tölgyfa ajtón át jutottunk ki a tetőre, amit alacsony, mívesen faragott kőkorlát szegélyezett. Középen a ház kéményének termetes kockája nyújtózott az ég felé, fehér füstpamacsokat eregetve magából. Északra, nyugatra és délre szinte semmit nem lehetett látni, mivel a villa a hegyoldalba épült, s így e három irányban fák, sziklák és komor meredély állta útját a tekintetnek. Akkor fedeztem fel, hogy az előző éjjel vaktában keresett kijárat az épület északi oldalán található, s csupán egyetlen, nem is túl széles lépcsősorból, valamint a mellette lefutó, földes kocsiútból áll. A sűrű fák és bokrok ágbogától magát a kaput nem láthattam, ám azt igen, hogy a villa tetőterasza épp egy szinten van a nyugatra húzódó Széchenyi emlékúttól.”
    Az Ambrózy-villa korabeli térképen valahol itt lehetett.
    Forrás: Budapest (1908) – Budapest közigazgatási térképsorozata – mapire.eu

    A regény egyik közeli helyszíne, a Széchenyi-emlékmű érdekes története.





    Az előző helyszín mai térképen.

    „‒ Milyen különös ‒ mutattam a bárónak. ‒ Ha elfelejteném, hogy egy épület harmadik emeletén állok, azt gondolhatnám, hogy valójában az utcaszinten vagyok. ‒ Veszélyes illúzió. ‒ Meglehet, bolondság volt épp ide, a hegyoldalba építeni a villát. Hisz így nyugat felől bárki benézhet még a legfelső ablakokon is, ha épp az emlékúton jár. ‒ Nyáron a lombok tökéletesen eltakarják az épületet ‒ felelte Richárd a maga tartózkodó, kissé karót nyelt modorában. ‒ Persze az év ezen szakában… Nézze csak, most is minket bámul az az úr! A fákon túl, a Széchenyi emlékút túloldalán valóban állt valaki. Magas, keménykalapos férfi, sötétszürke kabátban, sétapálcával. Bár az arcvonásait ilyen távolságból nem lehetett kivenni, az kétségtelennek tűnt, hogy egyenesen ránk néz.”
    Forrás: Google Maps





    „Később a Tagló kocsmárosa és több vendége is megesküdött rá, hogy ekkor a fiatalembernek hirtelen négy újabb karja nőtt, s azokkal cséphadarva ütötte le a hentest, meg a segítségére siető két cimboráját. S valóban: csakis így történhetett, mivel néhány szempillantással később ő és a kiszabadult leány már az Ászok utcán futottak, nem törődve a szitkokkal, amiket az összetört berendezésű ivóból küldtek utánuk.
    A seripari, vasúti és vágóhídi munkások által lakott, szegényes kis házak között, keskeny sikátorokban, sáros közökben rohantak tovább, míg csak a Mázsa utca végénél el nem érték a vasúti töltést. Vonat szerencsére nem jött, hát átvágtak a síneken, s leereszkedve a túloldalon, máris a Gyár dűlő, más néven a Népliget fái között találták magukat. Ott aztán a nyurga fickó, aki úgy volt öltözve, mintha Seholse ország ütődött nagykövete volna, lerogyott az egyik hársfa alá, s percekig csak levegő után kapkodott. A leány, aki mindvégig tartotta vele az iramot, hasonlóképp kimerült, ám mégsem ült le, pedig kormos, szakadt, mindenféle mocsoktól tarka ruháján már igazán nem volt mit félteni.”
    Erdőrészlet a Népligetből (1906)
    Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény

    Nagyobb felbontásban.



    A regény egyik sorsdöntő jelenete a Pallavicini luxusbérházban játszódik.

    „Alig fél órával később egy konflis állt meg az Andrássy út 98-as számú ház előtt. Az ifjú leány, aki leszállt róla, széles karimájú kalapot, azon pedig arcát takaró, sűrű szövésű fátyolt viselt. Könnyű léptekkel ment a kapu felé, napernyőjét a hóna alá szorítva. A kíséretében lévő fiatalember a bérkocsiban maradt, idegesen gyűrögetve keménykalapját, amit az erőművésztől kért kölcsön, s bizony nem mert feltenni, mert amikor megpróbálta, a gaz tökfödő egészen az orra hegyéig csúszott.
    Kínos lassúsággal teltek a percek. Kugler Tóni eleinte csak arra tudott gondolni, miként fogják Gerlicét a csodás bérpalota kapuján kipenderíteni.
    Később aztán elragadta a képzelete, s olyan vad képek peregtek szertenéző szeme előtt, melyektől kirázta a hideg. Mi lesz, ha a gróf rendőrt hívat? Mit tegyen, ha Gerlicét vasba verve taszigálják ki a járdára? Miként viselkedjék, ha…
    Mindeközben Gerlice a második emelet fojtogatóan pazar, ezüst gyertyatartókkal, méregdrága olajfestményekkel és aranyozott bútorokkal telezsúfolt várótermében ücsörgött. A vizitkártyát alig egy perce adta át a csíkos mellényt, fekete frakkot és márványból faragott, szenvtelen ábrázatot viselő lakájnak, aki kicsinyke ezüsttálcára helyezte azt, majd szinte suttogva kérte a méltóságos asszony türelmét, mivel tudomása szerint Bissingen gróf épp igen fontos tárgyalást folytat, ám a titkára nyomban kihívja őt a férfiszalonból.”
    Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény

    Nagyobb felbontásban.



    Az épület ma így néz ki.
    Fotó: Varga Lilla











    „A vándorcirkusz úgy szippantotta magába az elveszett lelkeket, mint utcai kanális a zápor sáros vize által sodort faleveleket. A leány immár ötödik napja bújt meg közöttük, s egyre jobban kiismerte e varázslatos, különös társulatot. A Donnert család karavánja minden tavasszal felpakolt, s miután az igazgató, Donnert Antal leszerződött azokkal, akik nem a famíliához tartoztak, de különleges számot hoztak a műsorba, a színes lakókocsik sora útra kelt.”
    A Donnert Cirkusz még ma is működik, ahogy több mint kétszáz éve.
    A plakátjuk Esztergomban.
    Fotó: Varga Lilla










    Emma és Mili Marosvásárhelyről valók, ahol édesapjuknak könyvkereskedése van. Róla szól a követező részlet.
    „‒ A legrövidebb út lesz a nekem való ‒ motyogta maga elé. ‒ Mihamarabb érek haza, annál elébb zárhatom ajtómon kívülre ezt a megszomorodott világot.
    Nekivágott hát, megcélozva a rövidke Fürdő utcát, hogy annak végén majd balra kanyarodjék. Meg kellett állapítania, hogy bizony már megint addig merengett élete virágjában elhunyt, imádott hitvese, Széky Hanna sírja mellett, míg csaknem egészen rásötétedett. Az utcai lámpákat is meggyújtották már. A gázlángok halkan sziszegve, sisteregve párologtatták el a búrájuk alá gyűlt nedvességet, fényükkel bizonytalan árnyakat teremtve oda, ahol nemrég még a növekvő sötétség volt az úr.
    Papuska, miként tervezte, a Fürdő utca végén balra kanyarodott, rátérve a hosszú Kazinczi utcára. A szürke kőlapokból rakott járdán ballagva olykor jobbjából a baljába kellett áttennie a sétapálcát, mivel mások is jártak erre, s akadt köztük szép számmal olyan, akinek kalapemeléssel volt illő köszönni.
    Az én elárvult papuskámat mindenki ismerte, s ha másért nem, hát szomorú sorsáért sokan szánták, jól tudva, hogy felesége váratlan halála után néhány évvel a nagyobbik lányát is elveszítette, s most a kisebbik szintén messze utazott, azóta sem adva hírt magáról.”
    A Fürdő utca mai képe.
    Forrás: Google Maps



    „Ott, ahol több utca is egybefutott, szemközt pedig a Református Líceum tekintélyt parancsoló épülete állt, az én elárvult papám hirtelen jobbra fordult. A kollégium kőkerítése és az egyemeletes házak között keskeny kis sikátor nyílt, amit az idegen, aki először jár a városban, tán észre sem vesz.
    Papuska azonban jól tudta, merre tátong a sötét bejárat, s mivel cseppet sem zavarta a csupán kétölnyi széles nyiladék gúnyneve ‒ a vásárhelyiek ugyanis Büdös-köznek hívták, mivel a vendéglőkből, kocsmákból hazafelé tántorgók, meg a hétvégi vásározók is rendre ide tértek be, hogy feszítő szükségüktől megszabaduljanak ‒, hát gondolkodás nélkül indult, hogy átvágjon rajta.
    Különös mód azonban a hirtelen köré záródó falak most valahogy nyugtalansággal töltötték el. Néhány lépés után megállt, majd a háta mögé nézett. Csodálkozva látta, hogy az iménti úr, aki a Kazinczi utcán egyszer már „hazaérkezett”, most a líceum melletti terecskén vág át éppen, továbbra is őt követve.
    Papuska bosszúsan mordult.
    S jól is tette ezt, mert alighogy előbukkant a Donáth- és Gáspár-házak közül, hirtelen rettentő ordítozás szökkent utána az épp csak elhagyott sikátorból.
    ‒ Azanyádnesirassék, te kacsiba!
    ‒ Addig sirittsük, míg abajog!
    ‒ Nédd mán, még védi magát a gyalázatos!
    ‒ Nesze, te bangó, ettül leszel poronyó!
    A tompa puffanások, jajkiáltások egyre gyérültek. Végül a székely (mert hogy azok voltak, ehhez nem férhetett semmi kétség) legények közül az egyik nagyot sercintett, majd a már földön fekvő áldozatra üvöltött.
    ‒ Aztán tudjad ám, miért kaptad a rozsolást! Máskor ne merjél bébecstelenkedni sehova azér’, hogy elorozd a más szerelmesét, különben visszagyüvünk, de akkor a Babba Máriára mondom: belédtőkesztem a kacort, te rongy!”
    Részletesebben az említett házakról:
    http://www.erdelyweb.hu/mvhely/hazak_4.htm
    A Büdös közt mára beépítették, a két ház között a képen látható az egykori sikátor. A székely legények ízes nyelvét Böszörményi végigjegyzeteli a regényben, így nem maradunk magyarázat nélkül.
    Forrás: Google Maps



    Visszatérve Budapestre...
    „Mielőtt fiákerünkkel a Szervita-térre hajtattunk volna, Ambrózy báró ragaszkodott hozzá, hogy térjünk be a Holzerhez. A Központi Nagyáruház csodálatos épülete a Kossuth Lajos utcában állt, kirakatos üvegszemeket meresztgetve a járókelőkre. Miután beléptünk a fényűző úri szalonok hangulatát idéző, óriási eladótérbe, egyszerre három kereskedősegéd rohant le minket. Tarján Vilit kissé fanyalogva, Richárdot mézesmázos alázattal, engem pedig mohó kíváncsisággal rajongtak körbe, rögvest a legfrissebb toaletteket ajánlva figyelmünkbe.
    ‒ Ha jól sejtem, vásárolni fogunk ‒ fordultam a báróhoz, aki úgy állt az izgatott segédek gyűrűjében, mint rendíthetetlen kőszikla az óceán hullámai között.
    ‒ Csak ön fog vásárolni ‒ felelte Richárd hűvösen.
    ‒ És mégis mi volna az a holmi, amire ilyen égető sietséggel van szükségem?
    ‒ Kalapfátyol ‒ közölte a báró. ‒ Mihamarabb el kell takarnia az arcát!”
    Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény

    Nagyobb felbontásban.



    „Gazsó András alig két hete dolgozott a Lipótmezei tébolydában, s máris elege volt az egészből.
    ‒ Fene se gondolta vón, hogy a dilibájeszben ennyire büdös lehet a szógálat ‒ morogta a végtelennek tetsző folyosón caplatva, mindkét kezében egy-egy alaposan telepakolt ágytállal.
    ‒ A hármasba is nézzél be! ‒ kiáltott utána a főápoló, kinek a sok szilvapálinka cserepesre marta a torkát, s ezért a hangja repedt bádogtrombitaként harsogott. ‒ Már vagy fél órája rajta fekszik, úgyhogy biztos kincsre lelsz!”
    Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény

    Nagyobb felbontásban.



    A Donnert Cirkusz Pozsonyig eljut, pontosabban Pozsonyligetfalura, ami a várral szemben, a kép bal oldalán látható.
    „Jó veletek lenni ‒ mosolygott rá Gerlice, majd hirtelen kinyújtva karját, valahová a távolba mutatott. ‒ Nézd azokat a fényeket! Tán Pozsony lehet?
    ‒ Igen, az ott a város ‒ állt fel az egyik tönkre a lapátfülű cirkuszi huszár. ‒ Alig egy kilométerre, a Duna túlpartján van. Vashíd vezet át a folyón, így a városiak is könnyen eljöhetnek az előadásokra. A direktor úr mindig itt, a ligetfalvi réten vereti fel a sátrat, ha erre járunk.
    ‒ Még sosem voltam Pozsonyban ‒ mondta álmodozón a leány. ‒ Oly sok helyen nem jártam még.
    ‒ Ha velünk maradsz, az egész világot megmutatom neked ‒ ajánlotta Tóni.”
    Forrás: Google Maps



    A regény következő részében pedig már a korabeli Tabánba is eljutunk...
    Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény

    Nagyobb felbontásban.

    Köszönjük, hogy velünk tartottak ezen a rendhagyó (idő)utazáson!
    Továbbra is várjuk a tippeket a következő úticélokra, az eddigieket köszönjük, feldolgozásuk folyamatban.





  • Párizsban a Titkos mozival (Pacskovszky Zsolt)
    Kútba esett a nyaralás? Nyaraljon velünk és könyveinkkel!
    Ezennel megalapítjuk „Kóbor macska” nevű képzeletbeli utazási irodánkat. Ha már a járványhelyzet miatt bizonytalanná váltak az utazások, ne maradjanak élmények nélkül, utazzanak velünk képzeletben, regényeink segítségével, regényeink helyszínére! Velünk tartanak?
    Az első utunk mindjárt Párizsba, és a vidéki Franciaországba vezet, öveket becsatolni, indulunk.
    Részletek a képek alatt.
    Egy jó kritika a könyvről:
    https://librarius.hu/2017/11/28/titkos-mozi-bizonyitek-hogy-van-meg-szusz-krimiben/

    Pacskovszky Zsolt Titkos mozi című regénye elsősorban fiatalokról, fiataloknak szól, de az idősebb korosztály számára is izgalmas és érdekes lehet a történet. Különleges szerepet kap benne egy találmány, amely a múltat idézi elénk. Több idősíkban járunk, a mában, 1981-ben és a hetvenes években.
    Ajánló: „Marcell párizsi bérlakásuk falába süllyesztve különleges szerkezetet fedez fel – egy lencsét, amelyen keresztül mozgókép vetül szobája falára: a »vásznon« a szemközti kávézó több mint harminc évvel korábbi mindennapjai elevenednek meg. A fantasztikus találmány elbűvöli a gimnazista fiút, ahogyan a kávézó megejtően szép pincérnője, Ninette is. Létezhet-e szerelem, ha a szeretett lány évtizedekkel korábban volt fiatal?...”



    A történet Párizsban kezdődik egy Café du Chat Noir nevű kávézó utcájában. Ez egy 1929-es fotó egy hasonló nevű híres párizsi helyről, ahol annak idején kabaré is működött.

    Fotó: Agence de presse Meurisse – Bibliothèque nationale de France










    A Le Chat Noir épülete egy 2007-es fotón. Hangulatos, nem?

    Fotó: Kitty the Random










    A regényben a Café du Chat Noir kávézó a Jules Verne utcában található, ez egy hasonló nevű utca táblája Párizsból.

    Fotó: Google Maps












    A történet másik szála vidéken játszódik, „Champagnole közelében, a svájci határtól nem messze található, alig százötven lelkes kis faluban”, egy kávéházban.
    A képen Champagnole egyik utcája látható.

    Fotó: Spielvogel / 2013








    Talán a legizgalmasabb helyszínünk egy Párizs melletti szellemfalu, Goussainville.
    „Az idő pedig könyörtelenül végezte pusztítását: alig húsz kilométerre Párizstól rogyadozó házak sorakoztak a keskeny utcák két oldalán, befalazott vagy üveg nélkül tátongó ablakokkal, beszakadt tetőkkel, elvadult kertekkel, meg egy föléjük magasodó, elhagyatott templommal, amelyről talán már az Isten is lemondott.”

    Fotó: La façade sud du clocher – Travail personnel – P.poschadel









    A hetvenes években a településtől karnyújtásnyira épült repülőtér elviselhetetlen zaja elvándorlásra késztette a lakosok többségét, mikor a reptér felajánlotta, hogy megvásárolja házukat, a falu már tényleg kiürült.
    Itt játszódik a regény legkegyetlenebb története.

    Fotó: Les ruines du château de Goussainville, au Vieux-Pays – Eigenes Werk – Khader








    A regény végén egy gyönyörű, sziklákra épített, középkori városfallal körülvett tengerparti városkába is eljutunk, Saint-Malóba. A kalózok városának is nevezik ezt a települést. Főhősünknek nincs sok ideje a látnivalókra, de azért mi gyönyörködjünk a látványban.

    Fotó: Stephanemartin / Wikipedia

    „Alig vetettem egy pillantást a házakra, az emberekre, nem néztem meg, valóban jól látszik-e a várfalról Mont-Saint-Michel szigete, nem néztem meg, apály van-e vagy dagály – arra fókuszáltam, hogy a katedrális tornya felé igyekezve minél előbb megleljem a Vieille Boucherie utcában lévő teázót.”
    Hogy kölcsönözhető-e a könyv, itt látható.

    Hová menjünk legközelebb?



Információ

Üllői úti Könyvtár (Kispest)

1191 Budapest, Üllői út 255.
útvonal
Nyitvatartás:

E-mail: fszek1901@fszek.hu​
Telefonszám:
(1) 281-1163
Vezető: Popovics Beatrix (könyvtárvezető)
Beiratkozás

Regisztráció természetes és jogi személyeknek:
ingyenes / 12 hónap
Regisztrációs olvasójegy adminisztrációs díja:
200 Ft / 12 hónap

Napijegy: 1100 Ft / nap

Adott könyvtár használatára jogosító olvasójegy:
12 hónapra: 4600 Ft
6 hónapra: 3500 Ft
3 hónapra: 2500 Ft

Minden tagkönyvtár egyidejű használatára jogosító olvasójegy:
12 hónapra: 9500 Ft
6 hónapra: 6600 Ft

Kedvezmények

Online