Bejárjuk a regények valódi helyszíneit! Most Harry Hole nyomozóval és a skandináv krimi királyával, Jo Nesbøvel Norvégiába utazunk, a Vörösbegy regény néhány helyszínére. Mivel krimiről van szó, nem szeretnénk lelőni a végkifejletet, és ugyan két szálon, két korban – a második világháború idején és az ezredfordulón – és rengeteg helyszínen játszódik a történet, néhány kulcshelyszínt villantunk fel csupán. Reméljük, olvasóink kedvet kapnak, és elolvassák ezt a remek krimit.
„Kóbor macska” nevű képzeletbeli utazási irodát alapítottunk, ha már a járványhelyzet miatt bizonytalanná váltak az utazások, ne maradjunk élmények nélkül. Utazzunk képzeletben, regényeink segítségével, regényeink helyszínére! Velünk tartanak?

Ajánló:
„Harry Hole nyomozó egy ritka ügyletről szerez tudomást: valaki egy különleges, nagy hatóerejű, Märklin márkájú puskát rendelt. Mint kiderül, a megrendelő egy nyolcvanhoz közeledő férfi, aki a második világháború idején a németek mellett harcolt a keleti fronton. Gyilkosság, bosszú, árulás… Aggastyán korú nemzetiszocialisták és fiatal neonácik… A második világháború keleti frontja és a modern Oslo… Egykori frontharcos átvágott torokkal… Több, időben és térben egymástól messze eső történés vezeti el a sokszor önmaga gyengeségeivel is megküzdeni kénytelen nyomozót egy vakmerő merénylet tervezőjének leleplezéséhez.
Részletek a képek alatt.”

---

Útdíjfizető állomás az Alnabrun, 1999. november 1.

„– Ott egy vörösbegy – mutatta Ellen. – Ritkán látni ilyen késő ősszel.
– Hol?
– Ott ül a fizetőbódé tetején.
Harry előregörnyedt, és kikukucskált a szélvédőn.
– Ja, hogy az? Nem is tudtam, hogy a vörösbegy így néz ki.
– Pedig így. De úgy látom, te nem tudnád megkülönböztetni egy szőlőrigótól.
– Eltaláltad – Harry kezével beárnyékolta a szemét. Csak nem lesz rövidlátó?
– Nagyon furcsa madár – folytatta Ellen, és visszacsavarta a termosz tetejét.
– Mérget vettem volna rá – válaszolta Harry.
– Kilencven százalékuk elrepül délre, néhányan viszont vállalják a kockázatot, és itt maradnak.
– Hogyhogy itt maradnak?
Újra megszólalt a rádió: – 62-es az FSZ-nek. Kétszáz méterrel a lörenskogi lehajtó előtt ismeretlen autó parkol az út mellett.
– Egy pillanat, 62-es, utánanézünk – válaszolta egy mély, bergeni dialektus a főhadiszállásról. Csönd.
– A WC-ket ellenőriztétek? – intett Harry az Esso kút irányába.
– Igen. A benzinkút üres, még az alkalmazottak sincsenek ott, csak a főnök, de őt bezártuk az irodába.
– A fizetőbódékat is?
– Persze. Nyugi Harry, az összes ellenőrzési pontot átfésültük. Szóval, amelyek itt maradnak, azok abban bíznak, hogy talán enyhe lesz a tél, érted. Lehet, hogy bejön nekik, ha viszont nincs szerencséjük, akkor elpusztulnak. Gondolom, kíváncsi vagy rá, hogy akkor miért nem mennek el mindannyian délre. Vajon akik itt maradnak, azok egyszerűen csak lusták? – Harry a vasúti híd két oldalán lévő őröket figyelte a visszapillantó tükörben. Feketében voltak, sisakot viseltek és mindegyikük nyakában ott lógott az MP5-ös géppisztoly. Idáig sütött a feszültség a mozdulataikból.”

Fotó: Nem volt könnyű megtalálni ezt a helyszínt, hiszen ma már Norvégiában sincsenek autópályaútdíj-fizető állomások, így ez a kép csak hozzávetőlegesen mutatja ezt az események szempontjából fontos helyszínt / Google Maps

---

Karl Johans gate, 1999. október 5.

„– Legfeljebb egy éve lehet hátra.
Egy tavasz és egy nyár. A Studentenlunden fáinak minden egyes elsárgult levelét látta, mintha erősebb szemüveget kapott volna. 1945-ben is ugyanezek a fák álltak itt, nem? Nem igazán figyelt rájuk azon a napon, mint ahogy másra sem. A nevető és a dühös arcok, a kiáltások, amelyeket épp hogy csak meghallott, a kocsi ajtajának csapódása. Lehet, hogy könnyek is szöktek akkor a szemébe, mert valahányszor a járdákon rohanó emberek kezében lobogó zászlókra gondolt, azok mindig egy piros folttá folytak össze előtte. És a kiáltások: Visszatért a trónörökös!
Felment a dombon a királyi palotáig, ahol már jó néhányan összegyűltek az őrségváltás látványosságára várva.
A halványsárga márványhomlokzat visszaverte a testőrgárda vezényszavait, a puskatus és csizmasarkak csattanását. A videokamerák zümmögtek, néhány német nyelvű megjegyzést is elcsípett. Egy fiatal japán pár egymást átkarolva állt, és nevetgélve nézték a színjátékot. Behunyta a szemét, és próbálta érezni az egyenruha és a fegyverolaj szagát. Badarság, hiszen itt semminek sincs olyan szaga, mint amilyen az ő háborújának volt.
Kinyitotta a szemét. Mit tudnak ezek a feketébe öltözött kölyökkatonák, a szociálmonarchia díszfigurái, akik ezeket a jelképes dolgokat ismételgetik! Ezek még túlságosan ártatlanok és fiatalok ahhoz, hogy bármit felfogjanak. Újra arra a napra gondolt, a katonának öltözött fiatal norvégokra. Az ő szemében csak játékkatonák voltak, azt sem tudták, hogy kell az egyenruhát viselni, és még kevésbé, hogyan kell a hadifoglyokkal bánni.
Ijedtek voltak és brutálisak, cigarettacsikkel a szájuk sarkában, ferdén a fejükbe csapott katonasapkával kapaszkodtak újonnan megszerzett lőfegyverükbe, és azzal próbálták leküzdeni félelmüket, hogy a letartóztatottak hátába vágták a puskatust.
– Náci disznó – ordították, miközben ütöttek, mert tudták, hogy senki sem fogja őket felelősségre vonni érte. Mélyet lélegzett, élvezte az őszi nap melegét, de hirtelen beléhasított a fájdalom. Imbolyogva hátralépett. Víz a tüdőben. Tizenkét hónap múlva, de talán már hamarabb, a daganat és a gyulladás kiválasztja a vizet, ami a tüdejében gyűlik majd össze. Azt mondják, ez lesz a legrosszabb.
– Meg fog halni.
Aztán köhögni kezdett. Olyan erősen, hogy a közelében álló emberek önkéntelenül odébb húzódtak.”

Fotó: Oslo egyik legszebb útja a Karl Johans gate, ami a Királyi Palotába fut / Wikimedia Commons

---

Külügyminisztérium, Victoria Terasz, 1999. október 5.

Bernt Brandhaug külügyi tanácsos lendületesen haladt a folyosón. Harminc másodperccel ezelőtt hagyta el az irodáját, negyvenöt másodperc múlva pedig eléri az üléstermet. Felemelte karját, és érezte, hogy vállai kitöltik a zakóját, és a hátizmai az anyagnak feszülnek. Latissimus dorsi, azaz széles hátizom. Hatvanéves volt, de egy nappal sem tűnt többnek ötvennél. Sokat foglalkozott a külsejével, és tisztában volt vele, hogy jól néz ki. Ezért nem kellett sokat tennie, edzeni amúgy is szeretett, télen néha beiktatott egy kis szoláriumot, és rendszeresen kihúzgálta az ősz szálakat egyre bozontosabb szemöldökéből.
– Szia Lise! – köszönt a fénymásoló mellett álló fiatal minisztériumi gyakornoknak. A lány összerezzent, és csupán akkor eresztett meg egy halovány mosolyt, amikor a férfi már eltűnt a következő sarkon. Lise frissen végzett jogász volt, s az egyik egyetemi cimborájának a lánya. Csak három héttel ezelőtt kezdett, de már az első pillanattól kezdve világos volt számára, hogy a tanácsos, a ház legfőbb köztisztviselője tudja, hogy ő kicsoda. Könnyedén megkaphatná a lányt? – töprengett Brandhaug. Alighanem. De a dolog egyáltalán nem volt elengedhetetlen vagy szükségszerű.
Már azelőtt hallotta a kiszűrődő hangokat, mielőtt a nyitott ajtót elérte volna. Az órájára nézett: hetvenöt másodperc. Aztán belépett az ülésterembe, pillantását gyorsan végigfuttatta a szobán, és elégedetten konstatálta, hogy az összes meghívott fórum képviselteti magát.
– Ó, hát maga lenne Bjarne Møller? – kiáltotta széles mosollyal, miközben az asztal fölött kezet nyújtott egy magas, vékony férfinak, aki Anne Størksen rendőrfőkapitány mellett foglalt helyet. – Maga OV a rendőrségnél, ugye, Møller? Hallottam, hogy tájfutó a Holmenkoll-stafétánál.
Ez volt Brandhaug egyik trükkje: szerezni néhány aprócska információt arról a bizonyos személyről, akivel akkor találkozik először. Valamit, ami nem szerepel az önéletrajzában. Ez elbizonytalanítja őket. Az OV-val, ami az osztályvezető belső rövidítése volt, különösen elégedett volt. Leült, régi barátjára, Kurt Meirikre, a Nemzetbiztonsági Szolgálat vezetőjére hunyorgott, és az asztal körül ülőket kezdte tanulmányozni. Még senki sem tudta, hogy ki vezeti a megbeszélést, mivel elvileg egyenrangú felek jelentek meg a találkozón: itt voltak a miniszterelnöki hivatalnak, az oslói rendőr-főkapitányságnak, a Hírszerző Szolgálatnak, a készenléti egység csapatának és magának a külügyminisztériumnak a képviselői.”

Fotó: Wikimedia Commons

---

A királyi palota parkja, 1999. október 5.

– Meghaltál?
Az idős férfi kinyitotta a szemét, de csak egy fölé hajoló fej körvonalát látta, az arc vonásait elnyelte a fehér fény. Ő lenne az? A nő már el is jött érte, hogy magával vigye?
– Meghaltál? – ismételte meg a vidám hang. Nem válaszolt, mert nem volt biztos benne, hogy ébren van, csak álmodik, vagy valóban meghalt.
– Hogy hívnak?
Megmozdította a fejét, és a pillantása a fák koronáira és a kék égre esett. Tehát álmodott. Az álom egy versről szólt. „Német bombázók felettünk." Nordahl Grieg írta az Angliába menekülő királyról. A szeme kezdte megszokni a fényt, és most már az is eszébe jutott, hogy ledőlt egy kicsit pihenni a fűbe, a királyi palota parkjában. Biztosan elaludt. Egy kisfiú guggolt mellette, barna szempár bámult rá kíváncsian a fekete frufru alól.
– Engem Alinak hívnak – mondta a gyerek.
Egy pakisztáni gyerek? A kissrácnak feltűnően pisze volt az orra.
– Az Ali azt jelenti, Isten – folytatta a gyerek. – A te neved mit jelent?
– Az én nevem Daniel – mosolyodott el az öreg. – Bibliai név, azt jelenti, „Isten az én bírám".
A fiú rábámult.
– Szóval Danielnek hívnak?
– Igen – válaszolta a férfi.
A fiú tovább bámulta, az öreg pedig kezdett zavarba jönni. Lehet, hogy a kölyök azt hiszi róla, hogy hajléktalan, végtére is itt fekszik a parkban a tűző napon, gyapjúkabátba burkolózva.
– Hol van a mamád? – kérdezte, hogy megszabaduljon a gyerek fürkésző pillantásától. – Ott! – A gyerek megfordult, és két sötét ruhás nő irányába mutatott, akik tőlük nem messze ültek a fűben. Négy gyerek szaladgált körülöttük nevetgélve.
– Akkor én vagyok a te bírád – szólalt meg a gyerek.
– Mi?
– Az Ali azt jelenti, hogy Isten, ugye? És Isten Daniel bírája. És engem Alinak hívnak, téged pedig... Az öreg kinyújtotta a karját, és megragadta Ali orrát. A kölyök visított a gyönyörűségtől. A férfi látta, hogy a két nő feléjük fordul, és hogy egyikük kezd is feltápászkodni, ezért elengedte a gyereket.
– Ali, a mamád – intett a közeledő asszony irányába.
– Mama! – kiabált a kisfiú.
– Képzeld, én vagyok a bácsi bírája!
A nő urdu nyelven kiáltott valamit a gyereknek. Az öreg az asszonyra mosolygott, de az elkerülte a pillantását, és olyan tekintettel meredt a fiára, hogy a kicsi végül szót fogadott, és odasomfordált hozzá. Amikor megfordultak, az anya pillantása átsiklott az öregen, mintha az láthatatlanná vált volna. Szívesen elmagyarázta volna a nőnek, hogy ő nem kéregető, hanem éppen hogy hozzájárult a társadalom felállításához. Megtett minden tőle telhetőt, mindent odaadott, amíg csak adhatott, aztán félreállt és feladta.
De nem volt képes most erre, fáradt volt, és hazakívánkozott. Pihenni. A többit meglátja. Most már ideje, hogy mások is kiegyenlítsék a számlát. Amikor elment, nem hallotta, hogy a kisfiú kiabált utána.”

Fotó: Wikimedia Commons

---

Rendőrkapitányság, Grønland kerület, 1999. október 10.

„– Barak?
– Ehud Barak, Izrael miniszterelnöke.
Jó ég, csak nem már megint valami pompás Oslo-egyezmény van készülődőben? Møller csüggedten nézte a plafon felé emelkedő füstfelhőt.
– Harry, ne akard nekem bemesélni, hogy semmit sem hallottál az egészről, mert még inkább aggódni kezdek érted, mint eddig. Az elmúlt hetekben ezzel volt tele minden újság.
– A megbízhatatlan újságkihordó miatt van – vont vállat Harry. – Hatalmas lyukat üt az általános műveltségemen. Komoly hátrány ez a társas életben.
Megpróbálkozott még egy óvatos korttyal a kávéból, aztán lemondóan letette a csészét.
– A szerelemi életról nem is beszélve.
– Úgy? – Møller olyan tekintettel méregette Harryt, mint aki nem tudja eldönteni, hogy örüljön az utolsó kiegészítésnek, vagy inkább elborzadjon tőle.
– Nyilván. Szerinted ki talál szexinek egy harmincas évei derekán járó pasit, aki az összes Robinson-expedícióbeli szereplő életrajzát ismeri, de nemigen rémlik neki egyetlen miniszter neve sem? Vagy az izraeli elnöké.
– Miniszterelnök.
– Látod, erről beszélek.
Møller visszafojtotta kacagását. Mindig olyan könnyen elneveti magát, és túl könnyű kedvelni is ezt a kissé ütődött rendőrtisztet, ahogy itt áll nagy füleivel, amelyek mint boldog pillangók ücsörögnek leborotvált koponyáján. Még akkor is, ha Harry több kellemetlenséget okozott Møllernek, mint ami még elviselhető volt. Frissen kinevezett osztályvezetőként már megtanulta, hogy egy karrierálmokkal rendelkező tisztviselő számára az első számú parancs az, hogy védje magát a támadásoktól. Amikor Møller megköszörülte a torkát, hogy feltegye aggodalmaskodó kérdéseit, előbb összevonta szemöldökét, hogy Harry előtt nyilvánvaló legyen: aggodalma a hivatalos és nem a baráti fajtából való. – Jól hallottam, hogy megint a Schrøder vendéglőbe jársz, Harry?
– Ritkábban, mint azelőtt, főnök. Annyi jó műsor megy a tévében.
– De alkalomadtán beülsz oda?
– Nem szeretik, ha álldogál az ember.
– Állj már le! Megint iszol?
– Csak keveset.
– Mennyit?
– Ha ennél is kevesebbet innék, akkor kidobnának.”

Fotó: Wikimedia Commons

---

Radisson SAS, Holbergs plass, 1999. november 5.

„– Az elnöki lakosztály 105 négyzetméter – mondta Betty. – A lakosztályban két hálószoba található egy-egy extra méretű ággyal és két fürdőszoba, mindkettő pezsgőfürdővel és telefonnal.
Betty belépett a szobába, ahol az öreg már elfoglalta a helyét az ablaknál.
– A bútorokat Poul Henriksen, a dán designer tervezte – folytatta, és végigsimított a szalon asztalának hártyavékony üvegből készült felületén. – Megnézi a fürdőszobákat is?
Az öreg nem válaszolt. Elázott kalapja még mindig a fején volt, és a kérdés után beálló csendben, Betty egy vízcsepp koppanását hallotta a cseresznyefa padlón. Odalépett a férfi mellé. Innen minden látszott, amit a városban érdemes volt megnézni: a városháza, a Nemzeti Színház, a királyi palota, a parlament és az Akerhus erőd. Alattuk pedig ott feküdt a királyi palota parkja, ahol a fák a kékesszürke ég felé nyújtogatták fekete, göcsörtös ujjaikat.
– Inkább egy szép tavaszi napon kellett volna jönnie – szólalt meg Betty. Az öreg megfordult, és olyan értetlenül nézett rá, hogy Bettynek csak akkor jutott el a tudatáig, mit is mondott az imént. Akár azt is hozzáfűzhette volna: hiszen úgyis csak a kilátás miatt van itt. Mosolygott, ahogy csak bírt. – Amikor szép zöld a fű, és a fák lombosak a királyi palota parkjában. Olyankor tényleg nagyon szép.
A férfi ránézett, de látszott, hogy a gondolatai egészen másutt járnak.
– Igaza van – mondta végül. – A fák koronái zöldbe borulnak, erre nem is gondoltam.
Az ablakra mutatott.
– Ki lehet nyitni?
– Csak résnyire – mondta Betty, a témaváltástól megkönnyebbülve. – Erre kell elfordítani a kilincset.
– Miért csak résnyire?
– Hogy egyeseknek nehogy ostoba ötleteik támadjanak.
– Ostoba ötleteik?
Betty elkapta a tekintetét. Lehet, hogy az öreg egy cseppnyit szenilis?
– Hogy leugorjanak – mondta. – Vagyis, hogy öngyilkosságot kövessenek el. Nagyon sok boldogtalan ember van, aki... – A lány tett egy kézmozdulatot, amivel azt kívánta jelezni, mire képesek a boldogtalan emberek.
– Ezek szerint ez ostoba ötlet? – az öreg az állát dörzsögetlve nézett rá. Csak nem mosoly bujkál a ráncai mögött? – Akkor is, ha az ember boldogtalan?
– Igen – válaszolta Betty határozottan.
– Legalábbis az én szállodámban.
– Az én műszakom alatt.
– Az én műszakom alatt – kuncogott az öreg.
– Ez jó volt, Betty Andresen.
A nő összerezzent, amikor a nevét meghallotta. Persze, biztosan látta a névtábláját. Mindenesetre az öreg látásával nem volt baj, ugyanis apró betűkkel szedett neve igencsak eltörpült a nagybetűs »recepciós« felirat mellett a táblácskán. Betty úgy tett, mintha diszkréten az órára pillantott volna. – Persze – jegyezte meg a férfi. – Van magának más dolga is, mint hogy a kilátást mutogassa.
– Akad elég tennivaló – felelte.
– Kiveszem – közölte az öreg.
– Tessék?
– Kiveszem a szobát.
– Nem ma éjszakára, hanem...
– Kiveszi a szobát?
– Igen. Ki lehet venni, nem?
– Természetesen, de... nagyon drága.
– Szívesen kifizetem előre.”

Fotó: A Radison Hotel magas épülete a Királyi Palota parkjával. / Google Maps

---

Herbert's Pizza, Youngstorget, 1999. november 12.

„Sverre Olsen belépett az ajtón, odabiccentett a sarokasztalnál üldögélő srácoknak, vett egy sört a pultnál, és odavitte az asztalhoz. Nem a sarokasztalhoz, hanem a sajátjához. Már több mint egy éve volt saját asztala, azóta, hogy azt a sárgát lerendezte a Dennis Kebabban. Még korán volt, a Torggata és a Youngstorget sarkán álló kis pizzéria egyelőre szinte kihaltan ásítozott. De hamarosan megtelik majd, ma érkezik ugyanis a szociális segély. Átpillantott a sarokban ülőkhöz. A három fickó szintén a kemény maghoz tartozott, de mostanában nem állt szóba velük. Az új párt, a Nemzeti Szövetség tagjai voltak, és nemrégiben támadt némi ideológiai nézeteltérés köztük. Még a Haza Ifjai idejéből ismerte őket, s bár kétségtelenül igazi hazafiak voltak, de kezdtek lassan átcsúszni az elhajlók soraiba.

Roy Kvinset kifogástalanul borotvált feje megcsillant a neonfényben, megszokott elnyűtt, szűk farmerjét, bakancsot és a Nemzeti Szövetség piros, fehér, kék színű lógójával díszített fehér pólót viselt. Halle viszont új külsővel büszkélkedhetett: haját feketére festette, és zselével hátrasimítva teljesen a koponyájára lapította. Ezen kívül volt rajta valami, ami az emberek többségét kifejezetten provokálta: egy fekete, gondosan nyírt kis pamacs az orra alatt, a Führer bajuszának pontos mása. Lovaglócsizmáját és bő lovaglónadrágját zöld katonai nadrágra cserélte. Gregersen volt az egyetlen, aki úgy nézett ki, mint egy átlagos fiatal: rövid dzsekit és hegyes kis szakállat viselt, napszemüvegét a homlokára tolta. Kétségkívül neki volt a legtöbb sütnivalója a társaságból.”

Fotó: Pizzázó a Youngstorgeten / Google Maps

---

Bécs, 1944. június 28.

„Talán a fények és a lassan leszálló sötétben csillogó aranyozott por miatt volt. Esetleg a nyitott ablakokon keresztül beáramló hűvös huzat miatt, ami szusszanásnyi szünetet hozott a forró nyárba. Vagy egyszerűen a saját szíve, az ereiben száguldozó vér miatt érezte úgy a lány, hogy sokkal intenzívebben élte át ezeket az órákat, mint korábban bármi mást. Mert az emlékeiben zene is szólt, pedig a zenekar ekkorra már rég összepakolt és elmenekült. Vagy a zene csak álom volt? Csak néhány évvel később, nem sokkal a lánya születése előtt jött rá teljesen véletlenül, miért is emlékezett zenére. Gyermekének apja színes üveggolyókból álló forgót akasztott az újonnan vásárolt bölcső fölé. Egyik este aztán, amikor kezével végigsimított az üveggolyókon, újra hallotta a zenét, és egyszeriben azt is megértette, hogy miért emlékezett rá. A »Három Huszár« kristálycsillárja játszotta nekik azon az estén ezt a finom, magas hangú harangjátékot, miközben a föld imbolygott alattuk, és Úriás fel-alá masírozott. A konyhából Salzburger Nockerlt, a pincéből pedig, ahol mellesleg az egyik sarokban rábukkant a borospalackot szorongató szakácsra is, három üveg Heuriger bort hozott. A szakács semmi jelét nem adta, hogy meg kívánná akadályozni Úriást abban, hogy kiszolgálja magát, sőt elismerően biccentett, amikor az felmutatta neki a borosüveget, amit választott. Aztán a férfi a gyertyatartó talpa alá dugta negyven schillingjét, és kisétáltak az enyhe júniusi éjszakába. A Weihburggasse csendes volt, de a levegő sűrű volt a füst, a por és a föld szagától.
– Sétáljunk egyet – javasolta Úriás.
Anélkül, hogy bármelyikük egy szóval is említette volna, hova menjenek, jobbra fordultak a Kärtnerstrasse felé, és hirtelen az elsötétített, néptelen Stephansplatzon találták magukat.”

Fotó: Bécsi utcarészlet 1940-ben (Petersplatz), háttérben a Stephansdommal / geschichtewiki.wien.gv.at


Ennyi részlet talán elég is lesz a regényből, hogy képet kapjon az is az izgalmas történetről, aki még nem olvasta.

Hová menjünk legközelebb?