Társadalomtudósok - különkiadás: Koloh Gábor

Mi az első emléke a társadalom- és gazdaságtörténettel kapcsolatban?

Szeghalmiként már gyerekkoromban körülvett az agrárjellegét őrző, de némi ipari vonásokkal is bíró környezet képe. Ebben a térben aztán szüleim elmesélései többek között a régebb élt rokonok, felmenők életéről, szokásairól egész korán a történeti társadalom irányába terelték az érdeklődésemet. Nehéz lenne meghatározni az első emlékemet, hiszen amikor elmerülök egy-egy kutatási kérdésben, olykor előfordul, hogy egy régi kép köszön vissza akár évtizedekkel ezelőttről. Nagyszüleim háza és berendezése a paraszti lakás- és eszközkultúra emlékeként él bennem, a téesz-udvar leszedált ősrégi traktorára, amelyen játszottunk, az iparosodó mezőgazdaság nyomaként is visszagondolok. Ugyanakkor a mai napig előttem van az a kép, amikor a szeghalmi parókia lelkésze megmutatta az életemben akkor először látott anyakönyvek egyikében valamelyik ősapám halálozási bejegyzését. Összességében tehát mondhatom, hogy ezek a korai családi és helyi emlékek szoros összefonódása jelentette az indíttatást.

Miért esett a választása erre a pályára?

Azzal kapcsolatban, hogy ezt az érdeklődésemet hogy lehet hivatásszerűen, valamelyest strukturáltabban, szélesebb mezőbe ágyazottan kibontakoztatni, arra vonatkozóan Kövér György 2010 tavaszán tartott előadása volt a pályaválasztásom szempontjából meghatározó. Kövér tanár úr akkor beszélt Andorka Rudolf ormánsági kutatásáról, amelyben Andorka a vajszlói és besencei anyakönyvek feldolgozásával a helyi társadalom korai, már a 18. század végétől gyakorolt születésszabályozását, úgynevezett egykézését tárta fel. Hallottam korábban erről a jelenségről és előadás után megkerestem Kövér tanár urat azzal, hogy engem ez a téma érdekel és szívesen foglalkoznék vele a továbbiakban. Így vezetett az utam az ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékének mesterszakára, majd a Társadalom- és Gazdaságtörténeti Doktori Programba.

Milyen társadalmi kérdések foglalkoztatják leginkább?

A családok élete a 18–20. században az, amely leginkább érdekel, amely kérdéskörnek számos olyan területe van, amellyel foglalkozva leggyakrabban érzem a felfedezés örömét. A történeti demográfiai indíttatású kérdésfelvetés mellett, ami legszorosabban a gyermekvállalás mértékét és ütemezését jelentette, hamar el kezdett érdekelni és mai napig foglalkoztat a gazdálkodási lehetőségek illetve a felekezeti és etnikai tényezők szerepe, de a népességpolitikai illetve eszmetörténeti háttér is, amelybe a családokról való beszéd, gondolkodás ágyazódott. A téma komplexitása lehetőséget ad arra, hogy a gazdaság- és társadalomtörténet módszertana felől közelítve olyan szempontokból is megvizsgáljak egy-egy kérdést, mint amilyen például a globalizáció vagy a territorializáció.

Mivel foglalkozik jelenleg? Van esetleg jelenleg zajló kutatása?

Az év elején készültem el a vajszlói és a mágocsi uradalom 1767 és 1848 közötti uradalmi és jobbágyi gazdálkodásának összehasonlító elemzésével. Ebben a kéziratban a két baranyai terület magyar és német lakosságának gazdasági profilja, mentalitása izgatott és mivel várhatóan ehhez még bőven fogok tanáraimtól és kollégáimtól visszajelzéseket kapni, elképzelhetőnek tartom, hogy hosszabban fogok ennek a munkának a finomításával foglalkozni.

Mindaddig, amíg ez úgymond, pihenő fázisban van, addig a hazai gyermekvállalási kedvre ható globális hatásokról készítek jegyzeteket. A demográfiai átmenetnek nevezett termékenységi változásról már Magyarországon is számos fontos tanulmány született, de a Globalizációtörténeti Kutatócsoportban arra jutottunk, hogy mégis hiányzik egy olyan átfogóbb írás, amely a változás mögött álló kulturális jelenségeket is szorosabban elemezné. Ez a 19. század utolsó harmadától mintegy száz éven át tartó folyamat, ami lezártnak még ma sem tekinthető, egyrészt roppant sokoldalú és dinamikusan változó, másrészt azonban az ember rendszerező elméje igényli, hogy kapjon egy átfogóbb, némi szintetizáló igénnyel fellépő olvasatot is. Most épp ezen dolgozok.

Van-e olyan új projekt, kutatás, akár egy új tématerület, amibe belevág/na?

Az egyéni, sőt, gyakran családi ambíciók megvalósításának egy jobb, anyagilag és mentálisan is gazdagabb életre való törekvésének többféle útja lehetséges úgy a múltban, mint a jelenben. Ezek egyike a vállalkozások létrehozása, gyakran és a sikerre való törekvés esetén leginkább a másokkal való együttműködés révén. Érdekel, hogy a nemzetközi terepen business history-ként aposztrofált történeti megközelítés vajon miként ragadható meg hazai szinten, elsősorban a mezőgazdasági üzemek szintjén. A Vállalkozástörténeti Kutatócsoport tagjaként, vélhetően, ennek feltérképezése után nem pusztán csak vágyakozni fogok.

Ugyanezen indíttatás, az egyes emberi vagy családi motiváció másik, demográfiailag is többé-kevésbé megragadható megnyilvánulása a migráció. A 19–20. század során Magyarországon roppant magas arányú népességmozgás zajlott le. Ennek emléke számos családban élénken él a mai napig, ráadásul sok esetben sajnos pont nem az egyéni indíttatás, hanem a politikai döntések által kikényszerített, fájdalmas és igazságtalan eljárások képeként. Mélyreható átalakulással jártak emellett azok a nem erőszak szülte mozgások is, amelyek például a 19–20. század fordulójának kivándorlásával, vagy a falvakból a városokba költözéssel, de akár az ingázással valósultak meg. Azt hiszem, ezekkel azonban már egy többéves tervet vázoltam fel.

Tavaly, 2021-ben jelent meg a "Szántani lehet, de vetni nem muszáj" - Az ormánsági egykézés történetei (1790-1941)” című könyve. Röviden, miről szól a könyv és mi a mondanivalója?

Andorka Rudolfnak az 1960-as évektől folytatott ormánsági egyke-vizsgálatát a szakma komoly elismeréssel fogadta, ugyanakkor hamar megjelentek azok a kritikák is, amelyek többek között az időbeli lehatároltságra (Andorka 1895-tel zárta a kutatását), az adatok ellenőrizhetőségére vagy a felekezeti értelmezés korlátjaira vonatkoztak. Különösen vitatott volt, hogy tényleg beszélhetünk-e a térségben a 18. század végétől valamilyen fokú tudatos születésszabályozásról? Tíz év alatt nemcsak az Andorka által vizsgált vajszlói és besencei reformátusokat, de hét ormánsági település református és katolikus népességét tudtam rekonstruálni, kiegészítve három völgységi német evangélikus faluval. A könyv főbb eredményeinek gondolom, hogy egy több évtizedes szakmai vitára pontot tett: a 18. század végi tudatos születéskorlátozás teóriája megerősítést nyert, továbbá a felekezeti tényezőn kívül sokkal dominánsabb a közösségi norma szerepe, amennyiben az ormánsági katolikusok is hamar korlátozták a gyermekek számát, akkor is ha beköltözők voltak. Fontosnak vélem hangsúlyozni, hogy az eredmények tükrében, nem a telekosztódástól való félelem miatt alakult ki a születésszabályozás, még ha a normává válásában játszott szerepe nem vitatható. A nagycsaládi, tehát a családos testvéreknek a szülőkkel való együttélése, az ebből fakadó munkamegosztás aránytalanságai, a források szerint az ilyen együttélésekkel járó súlyos feszültségek, de különösen a gyereknevelésnek a nagyszülőre maradása egyre nagyobb befolyást engedett utóbbiaknak a gyermekvállalásba való beleszólásra, ami aztán a szülési időközök hosszabbodásával járt. Egykézésről itt tehát még nincs szó, de tudatos születéskorlátozásról már igen. A könyvben bővebben foglalkoztam még a családon belüli viszályokkal, külön az erőszakkal, vizsgáltam a keresztszülői hálózatokat, az iskoláztatás és a születésszabályozás összefüggéseit, valamint összevetettem a demográfiai értékeket a völgységi németek adataival is. Úgy gondolom, hogy ez a munka számos témájában, így például a többgenerációs együttélés nehézségei, a házasélet problémái, a gyermek megbecsültségének kérdése vagy akár a magzatelhajtás megítélése szempontjából nemcsak a szakma, de a szélesebb olvasóközönség számára ma sem tanulság nélküli.

Egyetemi oktatóként, kutatóként mik a tapasztalatai: a könyvtárak és online adatbázisok közül melyiket preferálják a hallgatók és a fiatal kutatók, ha szakirodalomgyűjtésről van szó? Ön melyiket preferálja a munkája során?

Úgy vélem egy adott probléma feltárása során nem jöhetnek szóba kényelmi szempontok, így a lehetőségekhez mérten a lehető legtöbb ismeretszerzési fórum kiaknázása az ideális állapot. Mikor egy-egy összetettebb, több szakirodalmi ismeretre építő prezentáció vagy beadandó elkészítéséről van szó, a hallgatók zömmel időszűkében vannak és a Hungaricana vagy az Arcanum, esetleg a Szaktárs kulcsszavas keresőjéhez fordulnak. Ez a célirányos munka ugyanakkor – például a sajtóanyag feldolgozásánál – döntően nemcsak az értelmezést segítő kontextust, de az egyes korszakok miliőjébe való belehelyezkedést is nélkülözi. Ezekben az esetekben a rövidtávú nyereség rendre hosszabbtávú veszteséggel jár, ami leginkább az ismeretek elmélyülésének hiányánál fogható meg. Nyilván, ezt azért az oktatók elmondják a hallgatóknak és a megszívlelésére vonatkozóan nekem számos pozitív élményem van.

A könyvtár számomra mindig egy élettel teli tér, még ha ez a könyvekbe rejtette élet évszázadokkal korábbi is volt. A kutatás során a könyvtár rengeteg, elsőre talán nem is egyértelmű, hogy milyen segítséget nyújt: a tematikusan rendezett szabadpolcos könyvek között például időről-időre felbukkannak olyan kötetek, amelyekkel meglehet, nem is számoltam a feldolgozni kívánt irodalom összeállításakor. A kollégákkal való találkozás, beszélgetés pedig mások szürkeállományából is gyakran előhív olyan ismereteket, kérdéseket, amelyek releváns felismerésekhez segítenek hozzá. Összességében tehát talán nem is preferenciáról beszélhetünk a kérdés kapcsán, hanem inkább az információszerzés folyamatos nyitottságot és kritikát igénylő módszeréről.

Ha visszagondol az egyetemista korszakára, látogatta-e esetleg Ön is a Szabó Ervin Könyvtárat annak idején? Milyen élményei fűződnek ahhoz az időszakhoz?

Mesterszakos éveim alatt aztán többekkel együtt készültem a vizsgákra, zömmel a Szabó Ervin Könyvtárban, az Egyetemi Könyvtárban, a doktori évek alatt pedig igen gyakran a Széchényi Könyvtárban. Elkötelezettségünket példázza az ekkoriban magunkra kitalált Boldog Könyvtárazók Társaságának létezése is. Legemlékezetesebb ezzel kapcsolatban a nyári időszak, amikor szabályosan könyvtári turizmust folytattunk annak függvényében, hogy mikor melyik intézmény zár és nyit ki. Azt hiszem, az az egy vagy két hét volt a leginkább nyugodt lelkiismerettel pihenésre fordítható akkoriban, amikor mindegyik nagyobb belvárosi könyvtár zárva volt. De azért én nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy mindezek csak részben a múlt emlékei és még most is igen gyakran tudok könyvtárazni.

A fotók forrása a bemutatott személy.