Szende Pál (1879-1934)

Szende Pál: A tömegsztrájk és a polgárság

Mióta a választójogi reform napirenden van, gyakran hallani olyan véleményt: a polgárságnak nincs érdekében, hogy az alsóbb néposztályok és különösen az ipari munkásság széleskörű politikai jogokhoz jussanak. Sőt, még azok a polgári elemek is, melyek most a demokratikus reform mellé szegezték le magukat, bizonyos melankóliával néznek a történendők elébe. Belsőleg úgy érzik, hogy az ipari munkásság térfoglalása a burzsoázia befolyását gyengíti, s az első lépés azon az úton, mely a proletariátus diktatúrájához vezet. Sic vos non vobis. Mielőtt tehát körvonalaznánk ama nézetünket, mily magatartást tanúsítson a polgárság a tömegsztrájkkal szemben, előbb ki kell fejteni azt is, mily érdekei fűződnek a magyar polgárságnak a választójog demokratikus reformjához. Mindenek előtt téves az a beállítás, mely a polgárságot, mint egységes egészet akarja ebben a kérdésben szerepeltetni. A köz- és magántisztviselők nagy része épp úgy szenved a jogfosztottság és választási presszió súlya alatt, mint a munkások; az értelmiségi osztály pedig csekély kivétellel mélyen érzi lealázó voltát annak a helyzetnek, mely őt a jelenlegi osztályuralom csatlósává és porkolábjává teszi. Az igazi értelmiség minden demokratikus jogkiterjesztés mellett sokkalta nagyobb befolyáshoz jut, mint ma, sőt a reform nemcsak a lehetőségeket nyitja meg részére, mint a munkásságnál, hanem azonnal befolyáshoz és vezető szerephez juttatja. Az iparosok és kereskedők csak kevéssel vannak jobb helyzetben, mint a munkásság. Más helyen kifejtettük, hogy a jelenlegi választójog mellett az iparosoknak 67%-a, a kereskedőknek 45%-a nem választó és a Tisza-Lukács féle javaslat folytán e foglalkozási ágak 40%-a még mindig nem kap szavazati jogot. Ezek tehát nem idegen ügyért, hanem a saját fejükért, a saját szavazatukért küzdenek akkor, midőn a kormányjavaslat ellen foglalnak állást. A 30 éves korhatár, az adócenzus, az elemi iskolai cenzus elsősorban az ipari munkásság ellen irányul, de az iparosok és kereskedők szavazati jogán is elvégzi a maga pusztító munkáját. A nyilvános szavazás fenntartása és a titkos szavazási mód szűk körre szorítása az eddig felsorolt összes elemekre pedig épp oly káros, mint a munkásságra, sőt talán még nagyobb mértékben, mert a munkásság szervezettsége a nyilvános szavazás mellett is fog érvényesülni, ellenben a polgárság teljesen védtelen bármely oldalról jövő nyomás ellen. A polgárság túlnyomó többségének tehát a demokratikus választójog éppen úgy érdeke, mint a munkásságnak. Marad a legfelsőbb réteg: a nagyburzsoázia, a gyárosok, nagykereskedők és a finánctőke képviselőinek csoportja, melyre nézve a fentebbi alaptétel bővebbi bizonyítást igényel. A nyugati államok eseményeinek szemlélete azt bizonyítja, hogy a nagypolgárság és a munkásság közötti politikai szövetség a leggyakoribb jelenségek közé tartozik. Ausztriában az 1911. évi választásokon a szociáldemokrata-párt és a burzsoázia szövetsége okozta a keresztényszociális-párt bécsi csúfos bukását, mert ez a párt agrárius politikájával az összes városi elemek haragját magára vonta. Németországban az 1912. évi választásokon a munkásság és a polgárság együtt fordult a fekete-kék blokk ellen. A Zentralverband Deutscher Industriellen, a német vas- és bányaipar, a schwereIndustrie érdekképviselete, mely az uszítás taktikáját a munkássággal szemben a gazdasági térről a politikába is átvitte, teljesen magára maradt, a Hansabund és az egyéb jelentős ipari- és kereskedelmi egyesületek nem hagyták magukat a szociáldemokrácia elleni harcba beugratni és legtöbbjük kifejezetten állást foglalt amellett, hogy Poroszországban is az általános, egyenlő és titkos választójog hozassék be. Belgiumban a szocialista- és liberális-párt a legszorosabb választási és parlamenti szövetségre lépett, Angliában már hat év óta kormányoz a liberális polgárság és munkás-párt koalíciója, Franciaországban pedig a szocialisták és radikálisok együtt vívták meg az egyház elleni küzdelmet. A legutóbbi orosz forradalom, melyre még részletesebben rátérünk, szintén érdekes jelét szolgáltatta a munkásság és a nagyburzsoázia szolidaritásának. A munkaviszony terén kétségtelen az ellentét a burzsoázia és a munkásság között. A fenti külföldi példák azonban arra mutatnak, hogy ez az ellentét rendszerint nem olyan erős, hogy a politikai szövetséget kizárja. A munkásnak a munkaviszony keretein kívül is vannak igen jelentős gazdasági érdekei. A munkás egyúttal állampolgár, fogyasztó és adóalany is, s ebbéli gazdasági vonatkozásai valamely adott pillanatban fontosabbak lehetnek, mint a munkaviszony feltételei. A helytelen adó- és vámrendszer, a közigazgatási elnyomás épp oly súlyosan érintheti a munkást, mint a munkabér alacsony volta és a munkaidő hosszúsága, sőt a munkaviszony körében felmerülő ellentétek legtöbb esetben a fenti okokra vezethetők vissza. Alacsony élelmiszerárak mellett a munkások viszonylag alacsony munkabérek mellett is tűrhető létet biztosíthatnak maguknak és az árdrágító vámpolitika szükségszerűen hajtja őket béremelésre irányuló mozgalmakba. A vámpolitika, adórendszer, gyors és megbízható közigazgatás és igazságszolgáltatás tekintetében a munkásság érdekei rendszerint azonosak a polgárságéval. Kulturális tekintetben pedig ez az érdekközösség még szembetűnőbb, mert a feudális osztályuralom mellett nem fejlődhetik ki az a kultúra, mely egyrészt a gyáripar fellendülésének, másrészt a munkásmozgalom terjedésének előfeltétele és amely előidézője és kísérője volt mindenütt a burzsoázia uralomra jutásának. Az eddig elmondottak teljes mértékben alkalmazhatók a magyar polgárságra nézve is. Aki az adóreform iránt most már harmadízben megújult harcot, az élelmiszerdrágaság és az agrárvédvámrendszer ellen indított mozgalmakat figyelemmel kísérte, azt látja, hogy ezt a küzdelmet az ipari és kereskedelmi polgárságnak legelőkelőbb testületei teljesen azonos alapon és gyakran együttesen folytatták a munkássággal a feudalizmus és a kormány ellen. Megszívlelendő előzmények tehát már vannak ezen a téren. Épp ily történelmi szükségszerűség az, hogy a választójog érdekében is együttmaradjanak. Csak egy becsületes választójogi reform emelheti ki a magyar nagy burzsoáziát abból a szégyenletes helyzetből, amelyben most van, midőn a mindenkori kormány engedelmes eszköze. A választójog kiterjesztése elsősorban az ipari és kereskedelmi rétegeket fogja szavazathoz juttatni, tehát éppen azokat az elemeket, melyekre a nagyipar képviselői támaszkodhatnak, s akkor érdekeik megóvását, — mint komoly politikai tényező, — felemelt fejjel követelhetik és nem lesz szükséges ezért alacsony kortesszolgálatokat teljesíteni, amire őket mostani elszigeteltségük kényszerítőleg utalja. A munkás és munkaadó közötti gazdasági ellentét akkor is megvan, ha a munkásoknak szavazati joguk nincsen, s azoknak, akik félnek, hogy ha a munkások a parlamentbe bejutnak, a kormány és a nagybirtok felhasználják őket a polgárság ellen, csak azt mondhatjuk, hogy ez parlamenten kívül is megtörténhetik. A tapasztalat azt mutatja, hogy ezt a felhasználást a polgárság legjobban azzal ellensúlyozhatja, ha a munkásság politikai kívánságait támogatja, mert nyilvánvaló dolog, hogy ideig-óráig a munkásság haladhat a feudalizmussal, vagy abszolutisztikus kormánnyal együtt, de az ellentét közöttük sokkal állandóbb és mélyrehatóbb, semhogy a polgárság az ily együttműködést okos taktikájával meg ne akadályozhatná. Végül egy speciális dologra is fel kell a figyelmet hívni. A választójogi törvényjavaslat a munkásság egy részének szavazati jogát attól teszi függővé, hogy ugyanazon munkaadónál két, illetőleg három évig állandóan munkában legyen. Ez az intézkedés a visszavonás és bizalmatlanság összes ördögeit rászabadítja az iparra és kereskedelemre, megmérgezi a munkaviszonyt és ezért a polgárságnak minden erejével azon kell lennie, hogy a javaslatot megbuktassa.

II.

Sokan elfogadják az eddigi okfejtést, de hozzáteszik, hogy bármennyire helyes is a cél, abból még nem következik, hogy a cél elérésére szolgáló minden eszközt helyeseljenek és támogassanak, ilyen eszköz pedig a tömegsztrájk, melyet a magyar szociáldemokrata párt arra az esetre helyez kilátásba, ha a választójogi javaslat jelenlegi alakjában válik törvénnyé. A sztrájk — mondják — a polgári társadalom létalapjait támadja meg s a polgárság maga alatt vágná a fát, ha ezt a harci eszközt helyesnek ismerné el, bármennyire is akarja magát a célt. Kétségtelen, hogy a tömegsztrájk csak végső eszköz és nemcsak a munkaadók, hanem elsősorban a munkások érdekében volna kívánatos annak elkerülése. Erre azonban a legbiztosabb út, ha a polgárság megtesz mindent a választójogi javaslatnak és az azt erőszakoló kormánynak megbuktatására. Bármily csekély a polgárság befolyása Magyarországon, a jelenlegi kiélezett helyzetben erélyes és egyöntetű fellépése a küzdelmet eldöntheti. Csupán az a tény, hogy a polgárság bátrabb elemei az adókérdésben megmozdultak, már azt okozta, hogy igen rövid idő alatt szokatlanul fényes diadalt értek el és a kormányt csúfos meghátrálásra kényszerítették. Ha a polgárságnak eddig habozó elemei a küzdők mellé állanak, a választójogi javaslat bukása biztos. A szociáldemokrata-párt hivatalos lapja igen helyesen abból indulva ki, hogy ha az ipari és kereskedelmi centrumok, a városok képviselői kilépnek a kormánypártból, akkor a javaslat a kormánnyal együtt megbukott: mint a tömegsztrájk elkerülésére legnyomatékosabb eszközt, azt a felhívást intézte a polgársághoz, hogy képviselőit a kilépésre bírja rá. Ha a polgárság ezt az aránylag igen csekély bátorságpróbát és erőfeszítést nem meri megtenni, akkor nem veheti rossz néven, ha a munkásság radikálisabb eszközökhöz nyúl. Mert ismételten és nyomatékosan rá kell mutatnunk arra, hogy a demokratikus választójogi reform a feudális Magyarország megdőltét jelenti ugyan, de nem egyúttal azt, mintha a politikai hatalom az ipari munkások kezébe kerülne. Az általános választójog törvénybeiktatásának napja a polgári Magyarország születésnapja lesz, vagy legalább is a burzsoázia befolyásának rendkívüli emelkedését jelenti. Már pedig jogos és méltányos kívánság, hogy ezért a polgárság is hozzon valami áldozatot, vállalja át a rizikó egy részét vagy pedig ha ehhez nincs bátorsága, akkor engedje a munkásságot cselekedni, ne állítson akadályokat az útjába, támogassa küzdelmeiket. Alig van a történelemben példa arra, hogy polgári osztály oly kevés áldozattal biztosíthatja a saját uralmának hajnalhasadását, mint Magyarországon. A francia, angol, spanyol és olasz forradalmakban a polgárság a saját bőrét vitte a vásárra és vérének hullásával fizette meg befolyásának emelkedését. Az amerikai, az 1848. évi német szabadságharcok nem merültek ki kormányellenes tüntetésekben és néhány képviselőnek kilépésében, hanem éppen úgy, mint az 1905. évi moszkvai forradalomban a polgárság a munkásság mellett, sőt gyakran egymagában harcolt a barrikádokon a feudális és abszolutisztikus államhatalom ellen. Cromwell round head-jei otthagyták boltjaikat és műhelyeiket — maga a vezér előbb soha puskát nem vett kezébe — és csatába szálltak, életüket áldozták, hogy megbuktassák azt a kormányrendszert, amely az ipar és kereskedelem igazságtalan megadóztatásából akarta uralmának költségeit fedezni. És ne feledje el a magyar polgárság, hogy meglévő jogait és befolyását elsősorban az 1848-iki eseményeknek köszönheti, amikor az összes társadalmi osztályok egyformán tették életüket kockára, hogy a demokratikus fejlődést és az állami függetlenség minimumát biztosítsák. A tömegsztrájkot előkészítő munkásság joggal kiálthatja oda a burzsoáziának: De ! A burzsoázia nem kívánhatja azt, hogy minden rizikótól mentesen repüljön a sült galamb a szájába. Valami kockázatot neki is kell viselni és ha erélyes, bátor fellépésre nem hajlandó, ne akadályozza azok cselekvését, akiknek meg van a bátorságuk.

III.

Sokan vallják azt az álláspontot, hogy a polgárság bármennyire is rokonszenvezik a munkásmozgalommal, elvi okokból nem támogathatja a tömegsztrájkot, mert a sztrájknak elismerése veszélyes precedenst teremtene és már csak azért sem teheti meg, mert normális körülmények között a sztrájk a munkaadók, tehát többnyire a polgárok ellen irányul. Ez a napjainkban nagyon gyakran hallott és olvasott felfogás struccként dugja homokba fejét a gazdasági élet már kialakult tényei előtt. A sztrájk, mint gazdasági fegyver, már annyira belenőtt és beleidegződött ipari szervezetünkbe, hogy annak alkalmazása független attól, vajjon a munkaadók elismerik-e vagy nem? A sztrájkot — az ipar körében — már törvényeink és hatóságaink is elismerik, az magában véve már nem büntetendő, sőt megengedett cselekmény. Sőt, tovább megyünk; nagy számmal vannak kollektív szerződések, melyek magát a politikai tömegsztrájkot is elismerik, amidőn kimondják, hogy az általános politikai tömegsztrájk esetén bekövetkezett munkabeszüntetés a kollektív szerződés megszegésének nem tekinthető. Lukács László miniszterelnök egyik legutóbbi beszédében kijelentette, hogy ha munkások gazdasági okokból akarnak sztrájkolni, ez jogukban áll, de a politikai tömegsztrájk lázadás. A polgárság láthatja ebből, hogy a kormány mostani szorult helyzetében még azt is megteszi, hogy a gazdasági sztrájkokra hívja fel a munkások figyelmét, mert ez a kormánynak nem árt, legfeljebb a munkaadóknak, ellenben a tömegsztrájk a munkaadókat nem károsítja, de a kormánynak nagyon ártana. Méltó pendantja ez az eljárás annak az ismert orosz praxisnak, mely az elmúlt évtized folyamán a munkásokat minden politikai tevékenységtől távol akarván tartani, kormánytámogatás mellett létesítette az úgynevezett Subatow-féle törvényes munkásegyesületeket azzal a biztatással, hogy majd ha sztrájkra kerül a sor, a kormány támogatni fogja őket. A munkásság egy része fel is ült a félrevezetésnek és mikor később e bizakodás folytán nagyszámú sztrájk tört ki, a kormány természetesen cserben hagyta őket.* A magyar munkásság átlát ezen a taktikán, a polgárság pedig viszont megtanulhatta belőle, hogy a kormány politikai nehézségek elkerülése céljából, mindig hajlandó a munkásságot a munkaadók ellen kijátszani s ezzel szemben csak egyetlen védekezés van: a munkásság és polgárság szolidaritása. Magyarországban épp úgy, mint Oroszországban a helyzet még az, hogy a munkásság, minden jogból kizárva, nemcsak a munkabér és munkaidő iránti követelését, hanem bármely más politikai kívánságát is csak a munkaadókon keresztül sztrájk alakjában nyilváníthatja. Míg a munkásoknak nem akarnak választójogot adni, addig, ha valamely közigazgatási atrocitás fordul elő, a munkásságnak nincs más eszköze a sérelem orvoslására, minthogy sztrájkba lép és ezzel közvetve kényszeríti a munkaadókat arra, hogy a hatóságnál vagy pedig a kormánynál járjanak közbe és kívánságait teljesítsék.

* Rosa Luxemburg: Massenstreik, Partei und Gewerkschaften. 1906. 14 1.

Ezt a puffer-szerepet fogja eltüntetni a népparlament, amely levezető csatornája lesz minden, a munkásságot ért politikai sérelemnek és kívánságnak. Azokban az államokban, ahol demokratikus választójog és abból kifolyólag tisztességes és humánus közigazgatás van, sohasem fordul elő, hogy a munkások a munkát oly okok miatt beszüntessék, amelyek miatt a sztrájk akármely magyar vidéki városban szokásos.

IV.

A polgárság magatartására nézve döntő befolyást kell gyakorolni annak a tudatnak, hogy a tömegsztrájk, — bármennyire is becses a polgárság támogatása, — meg lesz akkor is, ha a polgárság nem áll melléje. Sőt, mennél inkább visszahúzódik a polgárság, annál jobban belehajtja a munkásságot a szélső eszközök alkalmazásába. Mentől inkább hajlandónak mutatkozik a polgárság a tömegsztrájk támogatására, annál valószínűbb, hogy arra egyáltalában sor nem kerül, mert a kormány helyzete oly gyönge, hogy ilyen nagyszabású manifesztációt képtelen ellensúlyozni. A nagy burzsoáziára nézve pedig az is irányadó szempont lehet, hogy a kis polgárságnak igen széles rétegei már is nagy szimpátiával nézik a készülő mozgalmat, napnap után jelennek meg hírek, hogy kereskedelmi és ipari egyesületek állást foglalnak a tömegsztrájk mellett. A polgárság felsőbb rétegei tehát ezeket az állásfoglalásokat megakadályozni nem tudják és csak maguk ellen keltenek gyűlöletet, ha saját jól felfogott érdekeik ellenére gyávaságból, vagy pillanatnyi haszonra való számításból minden áron a kormány megrekedt szekerét akarják tolni. S legyünk tisztában azzal, hogy a tömegsztrájk támogatása nem jelent óriási áldozatokat a munkaadók részéről. A néhány napi munkaszünetelés egy üzemnél sem fog gazdasági tönköt előidézni; egyszerű számvetés dolga az egész, minden gyáros, kereskedő, vagy kisiparos kiszámíthatja koronákban és fillérekben, mennyi veszteséget jelent reá nézve az üzem szünete. Azt hisszük, a pontos számvetés a polgárságot meg fogja győzni arról, hogy még pénzértékben kifejezve is igen olcsón vásárolja meg saját jövendő politikai befolyását. Ha a polgárság a tömegsztrájk mellé áll, ennek két irányban lesz reánézve közvetlenül hasznos eredménye. Meg fogja elsősorban akadályozni azt, hogy a sztrájk egyes iparágakban vagy üzemekben gazdasági harccá fajuljon és a sztrájkolók munkabérre és munkaidőre vonatkozó követelésekkel álljanak elő. Továbbá meg lesz az a rendkívül kedvező hatása, hogy mérsékelni fogja a sztrájk tónusát és szükségtelenné fogja tenni az alkalmazandó eszközök túlhajtását. Minél szélesebb mértékű a polgárság támogatása, annál biztosabb a sztrájk impozáns és békés lefolyása, annál valószínűbb oly megállapodások létrejötte, mely szerint a sztrájk alól bizonyos közüzemek, világítás vízvezeték, stb. kivétetnek és a sztrájkot támogató polgárság vagyonát minden rongálás ellen maga a sztrájkoló munkásság védi meg. Mennél teljesebb mértékben támogatja a polgárság a tömegsztrájkot, annál jobban halványodik el annak a lehetősége, hogy véres utcai harcokká fajuljon, mert a kormánynak beavatkozásra ürügye nincsen és nem tolhatja fel magát az egész polgárság védelmezőjének. A munkásság pedig a végső eszközök alkalmazásáról szívesen lemondhat, mert a polgárság teljes támogatása a sikernek nagyobb biztosítéka, mint kétes kimenetelű szabotázs, vagy utcai harc. A legutóbbi évek története számos felemelő példát nyújt arranézve, hogy a polgárság miképpen vett részt a munkásság politikai tömegsztrájkjában. 1893-ban az általános választójog érdekében Brüsszelben és a nagyobb vidéki belga városokban rendezett általános munkássztrájk* a liberális polgárság nagy rokonszenve és támogatása mellett folyt le és jutott eredményre. Az 1905. évi októberi orosz tömegsztrájk pedig valóban tüneményes példáit szolgáltatta egy minden produktív társadalmi osztályra súlyosan nehezedő korrupt államrendszer elleni küzdelemben a munkásság és a polgárság szolidaritásának. A sztrájkban nemcsak a munkások, hanem ügyvédek, orvosok, bankhivatalnokok, gyógyszerészek, papi szemináriumok növendékei, sőt rendőrök és állami hivatalnokok is résztvettek. Azonkívül az államhivatalnokok, mérnökök, vállalkozók, a vagyonosabb társadalmi rétegek a sztrájkoló munkások támogatására nagy alapokat gyűjtöttek. A gyárosok és kereskedők túlnyomó része munkásainak és alkalmazottainak kifizette a béreket a sztrájk egész tartama alatt, sőt családjaik segélyezéséről is gondoskodott.** S ez a szolidaritás eddig még mindig megteremtette a gyümölcsét. Mert ellentétben az újabbi időkben a kormány félhivatalos lapjai által terjesztett ferdítésekkel meg kell állapítanunk, hogy úgy a belgiumi, 1893. évi, mint az 1905. évi orosz politikai tömegsztrájk nagy eredménnyel végződött. A belgiumi sztrájk nyomán az általános, bár plurális választójog következett, de míg azelőtt 136.000 választó volt, az új törvény alapján 1,400.000 választó jött két millió szavazattal. A sztrájk előtt egyetlen szociáldemokrata sem volt a parlamentben,

* Edouard Anselee: Der Kampf um das allgemeine Stimmrecht in Belgien. Soc. Monatshefte 1902. 407 és köv. Eduard Bernstein: DerKampf in Belgien und der politische Massenstreik, u. o. 1902. 413 1.

** Roman Stzelzow: Der politische Massenstreik in Russland und seine Lehren. Soc Monatshefte 1907. 131. 1. Rosa Luxemburg id. m. 13. és köv. 11.

az új választás alapján 28 jutott be. Az 1905. évi orosz sztrájkot nyomon követte az október 30-iki cári manifesztum, mely széleskörű választójogot és alkotmányosságot helyezett kilátásba az orosz népnek. Az 1903. évi belga tömegsztrájk azért nem sikerült, mert a polgárság, amely még akkor nem érezte annyira a pluralitás hátrányait, nem támogatta oly mértékben, mint az előbbieket.* Az 1909. évi nagy svéd sztrájk pedig tisztán gazdasági jellegű volt és elsősorban a munkaadók ellen irányult.** Kívánatos volna, hogy a magyar polgárság felismerve a helyzet történelmi voltát, az orosz és belga példát kövesse és mutatkozzon méltónak az 1848. évi harcosok emlékéhez is. Túlságos optimizmus volna azt várni, hogy a nagyipar érdekképviseletei kifejezetten a sztrájk mellett foglaljanak állást. Azt azonban meg lehet követelni, hogy tagjaikat az akciókban ne akadályozzák és főképpen ne üljenek fel semminemű uszításnak és a sztrájkolókkal szemben retorziókkal ne éljenek. A miniszterelnök csodálkozásának adott kifejezést, hogy miért nem fordulnak a gyáriparosok hozzá, ő fegyveres erővel megvédene őket a sztrájkoló munkások ellen. A nagy gyáripar dicséretére már eddig is megállapítható, hogy ennek az uszításnak nem ült fel. Az orosz gyáriparosok az októberi napok alatt beadvánnyal fordultak a kormányhoz, melyben tiltakoztak az ostromállapot alkalmazása ellen, s követelték, hogy a munkások részére biztosíttassék a gyülekezési szabadság. És midőn a moszkvai kormányzó a gyárosokhoz fordult, hogy milyen eszközöket tartanának helyesnek a sztrájk megszüntetésére, azzal válaszoltak, hogy a legjobb rendszabály volna a polgári szabadság és az alkotmány megadása. Az 1909. évi svéd sztrájk idején a polgári társadalom nagy része ellenséges indulattal viseltetett a munkások iránt. De amikor a sztrájk befejezése után az uszítók sajtója kivételes intézkedéseket követelt, akkor a polgári közvélemény liberálisabb része tiltakozott ez ellen, sőt határozottan követelte, hogy a kormány közvetítsen egy megegyezést a munkaadók és munkások között. A magyar polgárság nemcsak demokratikus érzületéről tesz tanúságot, amikor a munkásság küzdelmét támogatja, de jól felfogott érdekében is cselekszik. Történelmi hiba volna, ha ezt a kedvező pillanatot elmulasztaná.

* L. erre vonatkozólag Vanderwelde és Rosa Luxemburg vitáját Neue Zeit 1902. 166., 203., 274. és köv. H.

** Dr. Tänzler: Der Generalstreik in Schweden 1909. Schriften der Hauptstelle Deutscher Arbeitgeber Verbände.