Szende Pál (1879-1934)

Szende Pál: Szabadkőművesség és politika

Most, midőn az általános választói jog és az állami népoktatás érdekében megindított akció az összes páholyokat élénken foglalkoztatja, időszerű lesz megállapitani, lehet-e a szabadkőművességnek politizálni és ha igen, mily mértékben s melyek azok a közéleti kérdések, melyeknek tárgyalása a szabadkőművesi tevékenység köréből ki van zárva?

A szövetség alapszabályainak 2.§-a szerint a szabadkőművesség kizár köréből minden politikai és vallási kérdést. Viszont a II. Alaptörvény 1.§-a szerint, a szabadkőművesség célja a felvilágosodás terjesztése, a lelkiismereti, vallási és szellemi szabadság megóvása, azonkivül a szövetség tagjait a közügyek körül kifejtendő hasznos munkálkodásra serkenti. Végül az alapszabályok szerint a szabadkőművesség progressziv intézmény.

Kétségtelen tehát, hogy az I. és II. alaptörvény szövege között egy látszólagos eltérés van, mely azon fordul meg, mily magyarázatot adunk ezen fogalomnak „politikai kérdés”? Ha nagyon tág értelemben magyarázzuk, akkor a szabadkőművességnek hatásköre a jótékonykodáson kivül más feladatokra nem terjed ki. Ekkor a két alaptörvény között az ellentét kiegyenlithetetlen. Mert ha minden közügy, minden társadalmi kérdés egyuttal politikai kérdés is, hogyan áll akkor a szabadkőművességnek módjában a lelkiismereti, vallási és szellemi szabadságot fejleszteni és megvédeni, mi módon hathat közre a felvilágosodás terjesztésében s hogyan tekintheti azt is céljának, hogy tagjait a közügyek körüli hasznos munkálkodásra serkentse? Továbbá, ha a szabadkőművesség csak jótékonysággal foglalkozhatik, miben áll annak progressziv jellege, hiszen a progressziv törekvések előmozdítása a legszervesebben összefügg a közélet összes aktuális kérdéseivel.

Nyilvánvaló tehát, hogy a politikai kérdés fogalmának kiterjesztő magyarázata a szabadkőművesi munkát oly szűk keretek közé szoritaná, hogy minden hatását és jelentőségét elvesztené. A magyar szabadkőművesség eddigi történetéből nyilvánvaló, hogy nem fogadta el a fentebbi magyarázatot s az összes jelentékeny közéleti kérdések megvitatását, sőt megvalósitását is bevonta.

A politikai kérdések tárgyalása iránti averzió Magyarország áldatlan közviszonyaira vezethető vissza. A törvényhozásban a földbirtokos osztály uralkodott, mely a saját érdekeinek biztositásán kivül minden szociálpolitikától, minden társadalmi probléma megoldásától irtózott s az országgyűlés tevékenységét meddő közjogi viták s alacsony színvonalú párttorzsalkodások merítették ki. Ezen időben a közvéleményben azon nézet keletkezett, hogy minden politizálás káros, sőt becstelen s az egyleti élet köréből ki kell zárni mindazon kérdéseket, melyek az országgyűlés működését oly sivárrá tették. Időközben azonban Magyarország képe teljesen átalakult, új osztályok, új érdekkörök léptek ki a társadalmi élet porondjára, a szociális kérdés a maga fontos, sőt ijesztő voltában teljesen előtérbe nyomult s ezen társadalmi kérdésekkel foglalkozni elengedhetlen kötelességévé vált mindenkinek, aki a progresszió hivének vallja magát, a felvilágosodást kivánja terjeszteni, a lelkiismereti, vallási és szellemi szabadság alapelveinek hódol és hasznos közéleti működést akar kifejteni. Minthogy azonban Magyarországon a szociális problémák eldöntése végső fokon — fájdalom — az országgyűlés hatáskörébe tartozik s igy annak eldöntésébe a párt és osztályérdek sokszorosan beleavatkozik, sokan a régi fogalmak, a régi ellenszenvek befolyása alól magukat kivonni nem voltak képesek s az ily kérdésekre is azt mondták, hogy azok politikai természetűek s ezért velük a szabadkőművesség ne foglalkozzék.

De beleszólt a dologba a tudatos rosszhiszeműség is. Érdekes volt a páholyok eddigi vitáiban megfigyelni, hogy mindig az általános választói jog és a felekezettelen állami népoktatás ellenségei éltek azon kifogással, hogy ezen kérdések felvetése a politika körébe vág. Mert nem kell azt gondolni, hogy a politizálás fogalma abszolut jellegű. Valamely kérdés magában véve még nem politikai természetű, ez a tulajdonsága tisztán attól függ, mily irányban foglalkozunk vele? Ha valamely egyesületnek tilos politikai kérdésekkel foglalkozni, a legegyszerűbb társadalmi kérdést lehet ilyennek minősiteni, mihelyt oly irányban foglal állást benne, mely a hatalmon, az uralmon levőknek nem kedves. Néhány példa meg fogja világitani az elmondottakat.

Ha valaki azt mondja a magyar vármegyéről, hogy az az önkormányzat mintaképe és a közszabadság ideálja, — az elsőrangu közigazgatási szakférfiu; — aki ellenben azt mondja, hogy a vármegye csak a gentry eltartására szolgál, s a korrupció és nepotizmus melegágya, — az politizál. Aki az adóreformjavaslatokról azt irta, hogy az adóztatás egyenlőségét és igazságosságát valósítják meg, — az szigoruan tudományos és szakszerü szempontból foglalkozott velök; ellenben aki kimutatta, hogy ezeknek is az a céljuk, mint az egész adórendszernek, — az állami élet terheit a nagybirtokosok vállairól a produktiv osztályokra átháritani, — az politizál. Aki az 1907. évi cselédtörvényről azt mondta, hogy a szeretet törvénye, — az szociálpolitikai érzékkel megáldott államférfiu ; — aki ellenben felháborodik a törvény embertelen intézkedésein, — az politizál. E sorok irója a budapesti ügyvédi kamara 1908. évi közgyülésén inditványt adott be az általános, titkos választói jog érdekében. A kamara elnöke ezen inditványt szavazás alá sem bocsátotta, mert ez politikai kérdés.
Ellenben a kolozsvári ügyvédi kamara közgyülése ugyanezen időben elfogadott egy inditványt, melyben felkéri a kormányt, hogy az uj választási törvényt nemzeti alapon (értsd a nemzetiségiek és szocialisták kisemmizésével) alkossa meg. A pécsi szabadtanítási kongresszuson megjelent a miniszter egy képviselője. A kongresszus progressziv elemei kijelenteték, hogy amennyiben a kongresszus a minisztert üdvözli, szóvá teszik kulturaellenes, klerikalizáló politikáját. A miniszteri kiküldött, ki valószinüleg jól ismeri gazdája viselt dolgait, nem is mert a kongresszus szine elé kerülni, elutazott s az üdvözlés elmaradt. Az egész koaliciós sajtó féktelen dühvel támadt az ünneprontóknak, hogy egy tisztán szaktanácskozmány körébe bevitték a politikát. Mi történt azután? Az ország összes tantestületei, közmüvelődési egyesületei siettek balzsamírt kenni a miniszter sajgó sebére, a legszervilisebb hangon elitélvén a „merényletet,” biztosítva őt legteljesebb hódolatukról. Ez természetesen nem volt politizálás.

Ezen szempontokból kiindulva megállapíthatjuk azt, mily „politikai” kérdésekkel nem foglalkozhatik a szabadkőművesi szövetség. Olyanokkal, melyek semminemü általános társadalmi érdeket nem szolgálnak, hanem csakis a pártok kicsinyes torzsalkodásainak vitapontjai. A szövetség nem foglalhat állást abban, kik legyenek a kormány tagjai, — nem követelheti, hogy mivel a függetlenségi párt többségben van, vegye is át a kormányt, hogy a főispáni állásokat a pártok számaránya szerint töltsék be, — hogy a képviselőházi alelnökök számát szaporítsák, hogy az elnök fizetést huzzon stb. s nem szavazhat a kormánynak bizalmat, vagy bizalmatlanságot. De a napi pártpolitika körén kivül foglalkozhatik minden társadalmi kérdéssel, tekintet nélkül arra, vajjon ezen kérdések megvalósításához a kormány és országgyülés közremüködése is szükséges.

Az általános választói jog és a felekezettelen állami népoktatás nem kedvenc eszméi a nagybirtokosok parlamentjének, de megvalósításuk annál sürgősebb érdeke a magyar polgárságnak és a munkásosztálynak. Mindaddig tehát míg a szabadkőművesség ezen és hasonló társadalmi kérdésekkel foglalkozik, kiteszi magát a politizálás vádjának és rágalmának. Hiszszük azonban, hogy ezen körülmény nem fogja attól elriasztani, hogy kötelességét teljesítse.

Ezen cikk kibővitése azon beszédnek, melyet alulirott szabadkőműves-kongresszuson elmondott működése körébe. A szabadkőművesség halálát jelentette volna, ha ez a felfogás uralkodóvá válik kebelében.

Szende Pál.