Szende Pál (1879-1934)

Szende Pál: A kényelmetlen demokrácia

A demokrácia „válsága”?¹

— Kérdések a közvéleményhez —

E cím alatt szemlénk multévi 5-6. számában a következő körkérdést intéztük olvasóinkhoz:

«Egocentrikus gondolkodók, tehát ritka kivétellel az emberiségnek óriási tömegei, a társadalom alapkérdéseit csupán saját élettartamuk látószögéből képesek felismerni és értékelni. Ebből a béka-perspektívából szemlélve érthető a látszat, mintha két politikai államrendszer állna egymással szemben: a demokratikusan parlamentáris és az autokratikusan diktatórius. Igaz, hogy az utóbbit csak egy féltucat állam képviseli, igaz, hogy ezek is többé-kevésbé igyekeznek a demokrácia látszatát megőrizni, de egyben a hatalom apologetái, elméleti alapot keresve és találva saját gyakorlatuknak azt tanítják, hogy a demokrácia és a diktatúra küzdelmében a mult és a jövő, egy kivénült és tehetetlen államrend harca tükröződik a feltörő és tökéletesebb állami berendezkedéssel. Mi ebben az igazság?

E kérdésre keressük a választ. Nem egyedül és nem autokratikusan. Mint a demokratikus gondolatnak megrögzötten javíthatatlan hívői a magyar társadalom legkülönbözőbb rétegeinek és irányainak képviselőit kérjük fel a nyilatkozatra a következő kérdésekben:

1. Megvalósítható-e akár a «nemzeti» akár a «szociális» gondolatdiktatorikuseszközökkel?
2. Túlélte-e magát ademokrácias ha igen, jobban biztosítja-e a diktatura az összes társadalmi célok elérését?
3. Feltéve, hogy adiktaturaaz állami rendnek a demokráciánál tökéletesebb alakja, biztosítható-e, hogy a diktátori hatalom mindig oly kézbe kerüljön, amely azt a társadalom összességének érdekében legcélszerűbben gyakorolja?
4. Ha a diktatúra a társadalom érdekeivel nem egyeztethető össze, minő reform biztosíthatja a demokráciának fennállását?
5. Ha a demokrácia fogyatékosságai a parlamenti rendszer hiányaiból származnak, mily eszközökkel lehet a parlamentarizmusban a demokrácia céltudatosságát érvényesíteni?

Minde kérdéseket pedig nem azért tesszük fel, mintha azt hinnők, hogy a demokrácia túlélte magát. Mégis éppen most időszerűnek mutatkozik, hogy Szemlénk olvasói előítélet és elfogultság nélkül szóljanak hozzá ahhoz a központi kérdéshez, amelyben mindkét oldalon impulzív érzések irányítják az értékítéletet.»

1. Forrás: Századunk 1928. 2. sz. p. 96

Szende Pál: A kényelmetlen demokrácia

A politikai életben is vannak divatok, amelyek jönnek és elmúlnak, a gazdasági és szociális helyzet megváltozását juttatják kifejezésre. Most a diktatúrák divatját éljük. Két fajta diktatúra küzd a pálmáért. Az egyik a proletáriátus uralmát vallja a maga államformájának és Oroszországban már tíz év óta áll fenn. A másik fajta diktatúra az olasz fascismust választja mintaképül. Minden országban találhatók pártok, (amelyelv politikai programja a diktatúra követelésében csúcsosodik ki. A demokrácia kijött a divatból, követői mindenütt a defenzivába szorultak. Számos politikus, aki azelőtt lelkes híve volt a demokráciának, most elfordult tőle, mert nem hisz többé a jövőjében.

Most, amikor a fascismus még oly országokban is, amelyek eddig a demokrácia fellegvárai voltak, egyre nagyobb befolyáshoz jut, talán ellentmondásnak fog hangzani, ha a következő kijelentést kockáztatjuk: A reakció nagy erőfeszítése arra vezethető vissza, hogy a demokrácia végleges diadala egyre valószínűbbnek látszik. Ha a fascista pártoknak most nem sikerül ezt a törvényszerűnek mondható folyamatot erőszakos eszközökkel feltartóztatni, akkor elvesztették a játszmát. A fascismus divatja azért vált oly általánossá, mert a régi társadalmi rend összes haszonélvezői, akik hozzája csatlakozlak, tudják nagyon jól, hogy a döntés a küszöbön áll ... A háború és a nyomában következő forradalmak teljesen felfordították az addig létezett társadalmi rend alapjait. A három autokratikus császárság ellentállás nélkül omlott össze, az ujonnan alakult köztársaságokban az eddig elnyomott osztályok jutottak uralomra vagy befolyáshoz. De a győző államokban is nagy változás ment végbe, a munkásság mindenütt előtérbe nyomult. Ha ez a folyamat, amely a reakció feléledése folytán néhány év óta megakadt, ismét megindul, akkor a régi társadalmi hatalmak teljesen elvesztik befolyásukat és a történelemnek új korszaka kezdődik.

A háború után nemcsak a demokratikus erők előtérbe nyomulása következett el, hanem sulyos gazdasági és pénzügyi válság is. A reakció felhasználta ezt a szomorú helyzetet, hogy a lakosságot a demokrácia ellen mozgósítsa. Mivel a válság, munkanélküliség és drágaság időbelileg összeesett a munkásság hatalomra jutásával, aránylag nem volt nehéz feladat a lakosság ama rétegeivel, amelyeknek politikai iskolázottsága és ítélőképessége csekély, elhitetni, hogy mindennek a bajnak a demokrácia az oka. Ennek az ügyesen alkalmazott lélektani taktikának volt köszönhető, hogy számos országban a fascismus kezdetben nagy tömegeket tudott mozgósítani.

Sokan azzal akarják a diktatúra mai divatját megmagyarázni, hogy a négyéves háború szinte rendszeresen szoktatta reá az embereket az erőszaktételre, hatalomkifejlésre és brutalitásra. A háború módszerei annyira megszokottá váltak, hogy az emberek jelentékeny része még mindig nem tud lemondani azoknak az eszközöknek az alkalmazásáról, amelyek a lövészárokban és a háborús gazdaság idején voltak divatosak. Ez a meglátás nem egészen helytelen, de viszont nem hatol a probléma mélyére. A diktatúra eszméje nem azért hódít, mert háború volt, hanem annak a ténynek köszönhető, hogy a háborúra az összes legyőzött országokban forradalom következett, a győző államokban pedig az alsó osztályok nagy politikai befolyáshoz jutottak. Ha a régi politikai rend szilárdan került volna ki a háborúból, akkor a diktatúrák divatjára, dacára a háború „nevelő” hatásának — nem került volna sor.

A diktatúra azért van annyira divatban, mert — rövid lejáratra — ez a lehető legkényelmesebb állam- és kormányforma. A mai viszonyokhoz hasonlítva, a kormányzás a háború előtti időkben valóságos gyermekjáték volt. Most ellenben minden kormány a politikai, gazdasági és szociális problémák légióival áll szemben, amelyeket rövid határidő alatt kell megoldani. A legtöbb államban a helyzetet még az is bonyolítja, hogy egy új egyensúlyi állapot következett be, amely a vitás kérdések elintézését felette megnehezíti. Az ipari munkásság, az új társadalmi rend legtöbb oszlopa, még nem elég erős, hogy a maga akaratát maradék nélkül keresztülvigye, viszont a régi uralkodó osztályok: nagybirtok, nehézipar, banktőke, egyház már nem elég erősek ahhoz, hogy az alsó osztályok felett úgy uralkodjanak, mint azelőtt. A politikai helyzet emiatt holtpontra jutott, éppen a demokratikus országokban.

Nem csoda tehát, hogy ily körülmények között a diktatúra hívei mindenütt előtérbe nyomulnak. Ha a parlamentet félretolják, ha a sajtószabadságot és a közvéleményt gúzsba kötik, akkor a politikai problémáknak egy jó részét hamar és gyorsan, — más kérdés az, hogy jól — meg lehet oldani. Ezért gyakran megtörténik, hogy demokratikus államférfiak is, ha a feltornyosuló nehézségeket nem tudják eloszlatni, kísértésbe jönnek, hogy a diktatúra gyors és kényelmes eszközeit alkalmazzák.

Oly országokban, ahol a választói jog általános és a választások tiszták, a kormányzás csakis a koaliciók segélyével lehetséges. A lakosság gazdasági és szociális érdekei ugyanis olyan sokfélék, hogy azokat nem lehet két nagy párt kereteibe beszorítani. Amerikában és Angliában, ahol a politikai hagyományok nyomása folytán a kétpárt-rendszer még mindig fennáll, egyre szaporodnak a jelek, amelyek annak teljes elkorhadását igazolják. A koaliciós kormányzás azonban nehézkes politikai rendszer. A demokrácia általában nagyon nehézkes. Ha az összes osztályok érdekeit a törvényhozás egyformán akarja ápolni, ez csak bonyolult eljárások és módszerek útján válik lehetségessé. Csak egy példát: Valóban demokratikusnak csak az az adó nevezhető, amelyhez mindazok a rétegek hozzájárulnak, amelyeket a törvény adófizetésre kötelez. Nem vitás, hogy ez a hozzájárulás csak nehezen érhető el és annak az államférfiúnak, aki erre a feladatra vállalkozik, okos, türelmes, és ügyes embernek kell lennie. Az eddigi módszer, amelyet a fascista diktatúra is alkalmaz, sokkal egyszerűbb volt. Azok az osztályok, amelyeknek vagyoni ereje és politikai befolyása nagyobb volt, egyszerűen kényszerítették a többieket, hogy adót fizessenek.

Az igazi demokrácia a kormányzottak aktív közreműködését feltételezi. Enélkül a demokrácia üres szólam marad és klikkek unalmához vezet. Az állampolgárok, kik eddig megszokták, hogy a felsőség gondolkozzék és intézkedjék helyettük, most nehezen szoknak bele az új rendszerbe, amely tőlük önkéntes közreműködést, tehát túlmunkát követel. Erre az érdektelenségre és gondolkodási lustaságra vezethető vissza jórészt az a tény, hogy a reakciós pártok visszanyerték befolyásukat, amelyet a háború utáni időben teljesen elvesztettek.

A diktatúrának nincsenek hasonló gondjai. Nem széles rétegekre, hanem klikkekre támaszkodik, s kormányzási bölcsesége abban merül ki, hogy a _.janicsárok és pretoriánusok eltartásáról gondoskodjék, a nagybirtoknak, nehéziparnak és banktőkének szabad kezet engedjen. Az összes többi problémák elintézését, amelyek a demokratikus kormányoknak annyi fejtörést okoznak, reábízza a szuronyokra, amelyekről már egy régi szállóige megállapította, hogy azokkal minden tökfilkó tud kormányozni. A történelem arra tanít, hogy a diktatúrák sohasem voltak hosszú életűek. Ha nem sikerült az elnyomott népeknek és osztályoknak, az önkényuralmat lerázni, akkor a passzív ellenállásban kerestek menedéket, s az állam az első külső katasztrófánál összeomlott. Annál kevésbé lehetnek a diktatúrák hosszúéletűek napjainkban, amikor az osztályellentétek annyira kiélesedtek, és a dolgozó néposztályok ereje annyival nagyobb, mint a háború előtt. A társadalmi fejlődés nem tűri, hogy az élet problémáit ily kényelmes eszközökkel oldják meg. Cavournak volt igaza, amikor azt mondta, hogy „a szuronyokkal sok mindent lehet csinálni, egyet azonban még sem, nem lehet rajtuk ülni”.