A hónap szociológusa

Minden hónapban bemutatunk egy, a fiatalabb generációhoz tartozó társadalomtudományi területen aktívan tevékenykedő, kutató személyt, akit életpályájáról, valamint munkásságáról kérdezünk.  

SZGY: Mi az első emléke a szociológiával kapcsolatban? 

LPA: Az első emlékem egyértelműen az, hogy nem tudtam, mi is az a szociológia. Én voltam az a fiatal, aki azzal küzdött, hogy minden érdekelte volna: a divattervezéstől kezdve, az orvosi pályán át, egészen a kulturális antropológiáig. Annyi már lassan kezdett kikristályosodni, hogy valamilyen társadalomtudományi terület vonz leginkább. Emiatt az volt a tervem, hogy az összes egyetemet “körbejárom”, amik szóba jöhetnek, talán ez majd segít a döntésben. Amikor végzős voltam a gimnáziumban, pont beteg lettem az összes nyíltnap időpontjában, így végül csak egy helyre tudtam elmenni, a Pázmányra. Éppen hatalmas hó volt azon a januári napon, amikor odaértem. Akinek megadatott, hogy járhatott még a Pázmány piliscsabai kampuszán, biztosan átérzi azt a gyönyörűséges érzést, ami engem is elfogott, mikor megpillantottam azt a helyet, fehérbe öltözve. Abban a percben úgy éreztem, hogy megérkeztem, innen nem is szeretnék már hazamenni. A helyszín tehát már megvolt. Az érzéki benyomások mellett a kérdésre adott válaszom azzal válik teljessé, hogyha a központi tájékoztatóra ugrom. Nagy izgalommal ültem be a Stephaneum hatalmas Auditorium Maximum előadójába, ahol a kiosztott szaktájékoztatót találomra felcsaptam valahol. A társadalmi tanulmányok és a szociológia alapszakoknál nyílt ki. Beleolvastam, hogy ezek a sejtelmes nevek vajon mit takarhatnak? Mivel a két szak nagyon hasonló volt egymáshoz, arra emlékszem, hogy belém hasított, hogy ez az, nevet kapott azoknak a témáknak a csokra, az a nézőpont, ami engem valójában mindig is érdekelt és meghatározott. Teljesen magamra ismertem benne. A második emlékemet is hadd meséljem el röviden, mert az már valamivel “szakmaibb” jellegű. Az első egyetemi órám kérdőívszerkesztés gyakorlat volt. Ezt a tárgyat másodévesek hallgatták akkor, így én egyedüli gólyaként ültem be. Nem tudom, hogyan vehettem fel a kurzust, de arra emlékszem, hogy gyakorlatilag előbb találkozhattam a szociológia empirikus művelésének folyamatával, mint magával a tudomány alapvető fogalmaival. Teljesen mélyvízbe dobás volt ez, de már az első óráról úgy jöttem ki, hogy bár egy szót sem értek abból, mit kell majd itt csinálnom, de már szeretem.  

LPA: Ahogy említettem, nehezen tudtam eldönteni, mit szeretnék tanulni. Egy dologban voltam biztos, hogy semmi esetre sem a meggazdagodás motivál a pályaválasztás során, hanem az érdeklődésem, hogy olyasmit tanulhassak, amit valóban szeretnék, és amiről el tudom képzelni, hogy örömmel foglalkozzak majd vele, hosszú évtizedeken keresztül. Én azt a lassan klasszikusnak tűnő pályaválasztási utat jártam be, míg eltaláltam a szociológiához, mint amit nagyon sok hallgatónkon is látok az egyetemen. Kislány koromtól kezdve rendkívül érdekeltek az emberek, érzékeny voltam a közösségi kérdésekre, a csoportok működését nagyon szívesen figyeltem, és próbáltam megérteni, miért alakulnak úgy a társas kapcsolatok, ahogy. Miért azok lesznek egymás barátai, akik? Miért keveredünk ugyanazokba a “loopokba” egy-egy vitás helyzetben, amikből pont ugyanúgy nem tudunk kikeveredni, ezredszer sem? Ki milyen szerepet tölt be egy kiscsoportban, osztályban, és mi készteti az embereket arra, hogy ők elfogadják a másikak szerepeit és a sajátjukat? Vagy mi miatt lesz valaki lázadó, és nem fogadja el azt? Amikor azon gondolkoztam, hogy hogyan lehetne ezeket a kérdéseket egy diszciplínában meghatározni, mindig a pszichológia irányába tekintettem. Ahogy az előbb a nyílt napról meséltem, ott is az volt az egyik elsődleges célom, hogy a pszichológia szak tájékoztatóját meghallgassam, mert nagyon érdekelt az a terület. Amikor viszont a történetben szereplő, ominózus megismerkedésem történt a társadalmi tanulmányok és a szociológia szakokkal, rögtön eldőlt bennem, hogy azok közül az egyik – ami végül a társadalmi tanulmányok lett – lesz az, ami a hozzám illő út. 

LPA: Mindenképpen olyanok, amiket kvalitatív módszerekkel, biográfiai eljárásokkal, interjúkkal lehet vizsgálni. A fiatalkori érdeklődésem és kérdéseim alapvetően megmaradtak, így a szociálpszichológia területén szívesen mozgok. Így kezdett el foglalkoztatni a katasztrófát átélők esetében a traumafeldolgozás útja, hogy abban milyen társas kapcsolatformák segíthetnek, hogyan történhet a rend újra alakulása egy falusi jellegű helyi társadalomban. Érdeklődésem középpontjában áll a helyek szerepe az életünkben, a helykötődés és a helyvesztés kérdése. Emellett nagyon foglalkoztat az emlékezet működése, hogy miként határozza meg a generációk közötti emlékezet átadást a társadalmi kontextus – magyarul, mit és miért adunk tovább, vagy épp nem adunk tovább az utódoknak. Természetesen ehhez szorosan kapcsolódik a magyar társadalomtörténet 20. századi időszaka iránti érdeklődésem, hisz a középkorú és idősebb generációk visszaemlékezéseiben a mai napig megjelenik az a dichotóm szembeállítás, az az “előtte-utána érzés”, aminek a rendszerváltás húzza meg a határvonalát. Mostanában pedig mind jobban érdekel a romák helyzete, most ez kerül egyre inkább az érdeklődésem középpontjába. 

LPA: A könyvírás egy rendkívül hosszadalmas út volt. Kereken tíz év telt el a kutatás kezdete és a könyv megjelenése között. Mivel egy olyan témával foglalkozom a könyvben, ami tíz évvel ezelőtt volt igazán aktuális, sokat pironkodtam miatta, hogy nem írtam meg hamarabb a kötetet. A munkát még a szociológia mesterképzés keretében kezdtem, ez volt a szakdolgozati témám. Mivel 2010 őszén kellett témát választanom, Dr. Habil Bögre Zsuzsanna témavezetőm felhívta a figyelmemet arra, hogy nagyon érdekes lenne szociológiai szempontból foglalkozni az éppen akkor történt vörösiszap-katasztrófával. A munkába bele is kezdtem, még akkor, 2010 novemberében, sokat jártam Devecserbe, amíg a hatóságok engedték, folyton interjúztam. Ebből először a szakdolgozatomat írtam meg, amiben kifejezetten a nők visszaemlékezéseire fókuszáltam. Utána a doktori munkámat is eköré építettem, 2013-ban újabb interjús kutatás végeztem, így született meg végül 2016-ban a könyvem alapját adó disszertációm. A munka legnehezebb része az volt, hogy nagyon sok érdekes irányba lehetett volna indulni a károsult emberek élményeit hallgatva. Én végül a már fent felvetett kérdésre összpontosítottam: a traumafeldolgozásban - egyéni és közösségi szinten - hogyan segítenek, vagy milyen módon hátráltatják azt az egyént magukba foglaló közösségek? A kötet fogadtatása nagyon pozitív volt. Mondhatni, a várakozásaimon felüli. Mivel pont a járványidőszak kellős közepén, szépen “csendesen” jelent meg a könyv, a könyvbemutató is elnapolódott jó egy évvel, így sokáig nem igazán hallottam róla visszajelzéseket. Ezért nagy meglepetést okozott a karanténos időszakból visszatérve a való életbe, amikor sok kolléga mesélte, hogy micsoda elgondolkodtató dolgokat írtam. A fogadtatáshoz tartozik az is, hogy mivel egy közéleti ügyről van szó, maga a cím is sokak érdeklődését kelti fel. Így hívtak többször tévés és rádiós beszélgetésekre, interjúkra, miután megjelent a kötet. Talán a legérdekesebb vetülete az volt számomra, hogy milyen szorosan kapcsolódhat egy ilyen klasszikus katasztrófa élménye a sokak számára egyéni szinten katasztrófaként átélt pandémiához is. Számomra nagyon fontos “lezárást” jelentett különben, ezért is éreztem elengedhetetlennek, hogy megjelenjen ez a munka. Emellett azért, mert pont a tízedik évforduló hónapjában jött kis végül a kötet, úgy éreztem, hogy – ahogy a mottóban is fogalmaztam - “a felejtés ellen” is tehettem vele egy keveset. 

LPA: Teljes mellbedobással tanítok. Ez az, amit szívvel-lélekkel szeretek és fontosnak tartok csinálni. Most az oktatói munkám mellett pedig egy olyan családszociológiai kutatást végzünk több kollégámmal, amiben egy kifejezetten posztmodern élethelyzetet szeretnénk megérteni: milyen terheket viselnek a “szenvicsgeneráció” tagjai? Ők azok az emberek, akik általában még aktív munkavállalók, de emellett egyszerre kell helytállniuk a család idősebb és fiatalabb geberációjának segítésében is. Nagyon nehéz, egyúttal szerintem igazán megbecsülendő, és méltatlanul háttérbe szoruló szerep az övék. Fontos lesz megértenünk, mik a legnehezebb kihívásaik, s honnan várnának, honnan kapnak segítséget ezekben. 

LPA: Szeretem a hallgatókat. Azokat is, akik nem érdeklődnek a szociológia iránt, és azokat is, akik tudják miért és hova jöttek. E tekintetben “3/15 arányúnak” látom őket: nagyjából ilyen az aránya azoknak, akik tényleg szociológusok szeretnének lenni. Én elsősorban azt a sajátosságot látom, hogy nagy az igény a személyességre, hogy ne egy megközelíthetetlen, elefántcsonttoronyban ülő professzorrá váljon az oktató, hanem beszélgessen és meséljen a saját útjáról, szakmai dilemmáiról és örömeiről. Merjen kapcsolatot teremteni a hallgatókkal, és merje összekapcsolni a tudományt az élettel és a művészettel. Merjen például szépirodalmat, filmet, múzeumi tárlatot is ajánlani. Ezek olyanok, amiket a hallgatóknak kevés idejük van manapság kiválasztani, felkutatni, mert sokan rengeteget dolgoznak a tanulmányaik mellett, és tudjuk, hogy mindezekből micsoda túlkínálat van ma. Emiatt sokan örülnek az ilyen tájékozódási pontoknak, amit egy tanáruk ad, el is szokták olvasni őket, meg is nézik és el is mennek rájuk. Tudjuk, hogy a társadalom megismeréséhez ilyenfajta kitekintések elengedhetetlenek, ezért ezt is jó megadni nekik. És ami még fontos, hogy szükségük lenne közösségekre az egyetemen belül, mert nagyon nagy a szociológia szak. Ezért kezdtem el például tavaly tavasszal, a karantén alatt, a távolból megvalósítani egy szociológus filmklubot. Ősszel már élőben folytattuk, és most is folytatni fogjuk. Nagy terveim vannak még a közösségteremtés terén, mert kellenek az órán kívüli, de “szociológiai szemszögből” folytatott eszmecserék, mert ezek teszik majd szociológussá az embert, így alakulhat ki a később mobilizálható szakmai kapcsolati tőke is. 

LPA: Igen, a korábban említett témák mind érdekelnének. Most úgy tűnik, hogy tavasszal-nyáron elkezdhetünk a tanszékünkön egy romakutatást, amiben a katolikus romapasztoráció hatásait szeretnénk megvizsgálni egy hazai térség kis falvain belül. Miben segít, ha az egyház segíti a roma gyerekek tanulását, szabadidőeltöltését és a kommunikációt a család és az iskola között? Ebbe a kutatásba szeretnénk a szociológus hallgatók közül is minél többeket bevonni. 

LPA: Azt hiszem, egyértelműen az online adatbázisokat kedvelik a fiatalok. Én azonban nagyon régivágású vagyok, mindenképp a könyvtárban kezdek, ha kutatásról van szó. Egy kicsit “missziómnak” is tekintem, hogy az elsőéves hallgatókat minden év elején elvigyem a FSzEK Központi Könyvtárába, hogy megismerkedjenek a hellyel, és eligazodjanak ott a későbbiekben. Talán még meg is szeressék a légkörét. Mindig örülök, amikor a könyvtárban futok össze egy-egy hallgatóval. 

LPA: Már gimnazista koromban is jártam a Központi Könyvtárba. Egyetem alatt én kizárólag a Szabó Ervin tagkönyvtárait használtam, csak elvétve jártam az egyetemi könyvtárunkba. Mivel a Központi Könyvtárban, a Dagály utcában, a Török utcában és még néhány további tagkönyvtárban is nagyon széleskörűen elérhetők az aktuális és a klasszikus szociológiai művek, folyóiratok, nekem nagyon sokat jelentett a könyvtár. A doktori képzés éveiben pedig gyakorlatilag ott éltem egy jóbarátommal - a Központi Könyvtár lett egy időre a munkahelyünk.