A hónap szociológusa

Minden hónapban bemutatunk egy, a fiatalabb generációhoz tartozó társadalomtudományi területen aktívan tevékenykedő, kutató személyt, akit életpályájáról, valamint munkásságáról kérdezünk.

SZGY: Mi az első emléke a szociológiával kapcsolatban?

DM: Nem tudományos pályára készültem, bár az egyik óvodai farsangon tudósnak öltöztem (nem vagyok benne biztos, hogy az én ötletem volt). Egyszer összevetettem az akkor készült képet a doktori avatón készült fotókkal, s a 25 év alatt nem sokat változtam. Az egyetemen aztán hallgattam szociológiát, de valószínűleg nem tartották túl izgalmasan az órát, mert egy hangra sem emlékszem belőle. Lehet azonban, hogy ez nem az oktató hibája, egyetemista koromban egyáltalán nem érdekelt a tudomány, művészeti pályára készültem meg az élet egyéb kérdéseivel voltam elfoglalva.

SZGY: Miért esett a választása erre a pályára?

DM: Mint mondtam, művészeti pályára készültem, vizuális vonalon, a képalkotás közel állt hozzám és szerintem elég jól is ment. Már vendéghallgatóként jártam a Színművészeti Egyetem operatőr-rendező szakra, amikor az egyik kisfilmemet beválogatták a Filmszemle versenyfilmjei közé. A kisfilm fogadtatása számomra roppant érdekes volt: a kritikusok közül a legtöbben teljesen félreértelmezték, miközben, akik szerintem jól értették, azok nagyon jó véleménnyel voltak. A következő évben aztán megszüntették a kísérleti film kategóriát, a mainstream engem alkotóként a legkevésbé sem érdekelt, ráadásul rájöttem arra is, hogy a filmjeim túl intellektuálisak, ami művészet esetén szerintem nem hasznos, az egy másik mező akkor is, ha vannak átfedések. A Moholy nyomán ezért azt gondoltam, a filmes kísérletekben boncolgatott esztétikai és filozófiai kérdéseket tudományosan kellene vizsgálnom. Elkezdtem többet olvasni a témában, hamar ráakadtam Horányi Özséb írásaira, aki bravúrosan alkalmazta az analitikus filozófia eszköztárát a képi problémák boncolgatására, és filmekkel is foglalkozott. Fel is kerestem őt, s javaslatára beiratkoztam a nyelvtudományi doktori iskola kommunikáció programjára. Horányi hamar elvarázsolt, példaképpé vált, s innen kezdve gondoltam, hogy az akadémiai pályát is kipróbálom.

SZGY: Milyen társadalmi kérdések foglalkoztatják leginkább?

DM: Képi problémákkal kezdtem foglalkozni, és a doktori kutatásomat is a képi analízis területén végeztem. Egy elég bonyolult probléma, az ortodox ikon teológiájának analitikus interpretációja érdekelt, melyhez a szemiotikán és az analitikus képfilozófián kívül a Horányi által fejlesztett participációs elméletet is felhasználtam. A doktori iskola ugyanakkor nem készített fel minket arra a versenyre, ami a nemzetközi akadémiai mezőn zajlik. Fogalmunk sem volt, hogyan lehet, s hogy egyáltalán kell –e nekünk a nemzetközi versenybe belépni s ott helytállni. Egyszer aztán egy internetes fórumon megtámadták a doktori iskolánkat (utóbb azt gondolom, hogy elsősorban félreértésből, félreértelmezésből és tévedésből, nem rosszindulatból) s ekképpen mi, mint doktoráltak, s szűkebben én is terítékre kerültem, mint akinek fogalma sincs arról, hogy néz ki egy rendes kutatás, s mint aki soha nem fogja megtudni, milyen érzés egy világhírű folyóiratban látni a nevét. Na, mondtam, most akkor nézzük meg ezt az új kihívást. Igen ám, de akkoriban az én területemen – meg általában társadalomtudományokban– nem nagyon volt olyan a közelemben, akitől meg lehetett volna tanulni ezt a nemzetköziesítés dolgot. Tapogatódzva, siker/kudarc alapon menve előre, lassan beletanultam a nemzetközi sztenderdekbe, és elkezdtem látni, hogyan tudok világszínvonalú munkát végezni. Ennek ellenére az első időben nagyon nehéz volt magyarként a legerősebb nemzetközi lapokban megjelenni. Jártam nemzetközi konferenciákra, ahol azt is megtapasztaltam, mennyivel nagyobb sikere lehet egy oxfordi egyetemen tanító kollegának az előadásával, mint egy nigériainak, még akkor is, ha az utóbbi objektíve (mintanagyság, analízis komplexitása, kutatás előrehaladása) jobb anyagot mutat be. A nyugati tudományos normákat és a kinti tudományos életet ajnározó hozzáállásom (bár a mai napig elismerem óriási értékeit) hamar kritikaivá változott, s azóta is ezt a jelenséget kutatom: hogyan használják kulturális, társadalmi, gazdasági és akadémiai tőkéjüket a centrumországok annak érdekében, hogy egy, a gazdasági kizsákmányoláshoz nagy mértékben hasonlító akadémiai rendszert tartsanak fenn. Röviden szólva: az akadémiai-tudományos esélyegyenlőtlenség ellenében ható népszerű, elitista, és a társadalmi pozíciókból fakadó aránytalan és részben igazolhatatlan előnyökre vak narratívákat próbálom megtorpedózni empirikus elemzésekkel és az eredmények kritikai értelmezésével.

SZGY: Mivel foglalkozik/mit kutat jelenleg?

DM: Jelenleg szakmailag kettős életet élek. A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen dolgozom, ahol is kaptam egy nagyon megtisztelő felkérést egy Tudománystratégiai Osztály megszervezésére és vezetésére. A feladatunk a nemzetközi kiválóság fejlesztése, mind saját kutatásokkal, mind mások kutatástámogatásával. Ez egy nagyon szép feladat és szeretjük is csinálni, de azzal jár, hogy a saját kutatási projektjeimre kevesebb idő marad. Természetesen nem adom fel a kutatói identitást sem, jelenleg is körülbelül egy tucat projekten dolgozunk. Mivel idő hiányában válogatnom kell, most igyekszem azokra a területekre fókuszálni, amelyek jelenleg a leginkább érdekelnek. Van egy folyó kutatásunk a kínai kutatási és felsőoktatási törekvésekről, kifejezetten a nemzetköziestésre fókuszálva, illetve több projekt is zajlik az akadémiai tőkefelhalmozásról. Ez utóbbi egy komplex folyamat, így a kutatás magában foglalja a kiterjedt adatgyűjtést, a modellezést és természetesen a kritikai interpretációt is. Természetesen van sok olyan nemzetközi projektem, ahol nem is opció, hogy szüneteltessük a kutatást. Ezek között vannak tudománymetriai kutatások, illetve médiakutatások is, kiemelten foglalkozunk egyfelől az Iberoamerikai, másfelől a Közép-Kelet Európai területtel.

SZGY: Van-e olyan új projekt, kutatás, akár egy új tématerület, amibe a jövőben belevág/na?

DM: Igen. Nagyon sok empirikus kutatást csináltunk az utóbbi 4-5 évben, ebből lett körülbelül negyven cikk, hatalmas anyag. Most a modellalkotásra fogunk koncentrálni, először is mert van egy zseniális PhD hallgató, a Háló Gergő, aki kifejezetten ezzel foglalkozik és tudunk együtt dolgozni, másrészt pedig ez egy cutting edge terület, olyan kérdéseket teszünk fel, amelyeket előtte ebben a kontextusban nem sokan, vagy tán senki. Egy másik rendkívüli kutató, Tóth Tamás a kutatásfinanszírozás húsba markoló kérdéseivel foglalkozik, és én ehhez is tudok kapcsolódni vélhetően. Ez megint egy olyan terület, amit ebben az aspektusban, ahogy mi közelítjük meg, nem vizsgálta senki. 

SZGY: Oktatóként szerzett tapasztalatai szerint a könyvtárak és online adatbázisok közül melyiket preferálják a hallgatók, fiatal kutatók, ha szakirodalom-gyűjtésről van szó? Ön melyiket preferálja a munkája során? 

DM: Egy tudománystratégiai osztályt vezetek, ahol elsősorban kutatás és mentorális zajlik. Valahol persze ez is oktatás, ráadásul mi az „elitre” koncentrálunk, ezért a tudományos adatbázisokat biztos, hogy sokkal többet használjuk, mint a tanítás fókuszú tanszékek vagy általában az egyetemi hallgatók. Mivel a mi feladatunk a nemzetköziesítés, ezért azokra a nemzetközi adatbázisokra koncentrálunk, amelyekben nemzetközi színtéren (például egyetemi rangsorok készítésekor) a teljesítményt mérik. Ez a mi esetünkben, társadalomtudományok területén elsősorban a Scopus, kisebb részben a Web of Science. Mi tudománymetriai elemzéseket is csinálunk, ahhoz pedig ezek nagyon jó, programozhatóan is kutatható adatbázisok. 

SZGY: Ha visszagondol az egyetemista korszakára, látogatta-e esetleg Ön is a Szabó Ervin Könyvtárat annak idején? Milyen élmények fűződnek ahhoz az időszakhoz?

DM: Nem csak egyetemista koromban. Minket már az óvodában is elvittek a Kelenföldi Szabó Ervin Könyvtárba, és én folyamatosan jártam oda iskolásként is. Egyetemista koromban fedeztem fel a Központi Könyvtárat, de ez első időkben onnan is csak kölcsönöztem. Érdekes módon az olvasótermeket csak akkor kezdtem el használni, amikor gyerekeim lettek, de még nem volt jó irodám, ezért ha koncentráltan kellett dolgozzak, a FSZEK-be el lehetett menekülni. Nagyon-nagyon jó élményeim vannak a Szabó Ervin Könyvtárakkal kapcsolatban, a mai napig imádok oda járni, s ma már a gyönyörű környezetet is tudom értékelni. Egyébként a családban mindenki FSZEK rajongó, a gyerekeim is óvodás koruk óta könyvtár tagok, feleségemmel gyakorlatilag hetente járnak. Ugyanazt az érzést látom rajtuk is, mint ami engem is mindig hatalmába kerít, amikor belépek, s kettesével szedem a lépcsőket. Először az új könyvek irányába, majd tovább a már jól ismert termek felé, hiszen akármennyit is olvasunk, az új ismeretek mennyisége mindig előttünk jár.

SZGY: Mik az Academic Knowledge Production and the Global South c., 2020-ban a Palgrave-nél megjelent könyvének újszerű és/vagy provokatív állításai?

DM: Szerintem az általam leírt jelenségeket sokan ismerik nem csak a nem-nyugati akadémiai közösség tagjai közül, de nyugaton is. A fő hozzájárulásom szerintem hármas. Egyfelől jelentős empirikus eredményeket tudtam felmutatni, és ezek csak egy töredékét képezik annak az empirikus anyagnak, amit a cikkeimben publikáltam. A centrum-periféria egyenlőtlenségeket bemutató kutatásokban a leginkább meghökkentő a mérték. A nemzetközileg legjelentősebb folyóiratok nagy részében egyáltalán nincs nem-nyugati szerkesztő, vagy szerkesztőbizottsági tag, jelentős számú esetben még csak nem-amerikai sem. A mi földrajzi régiónk szinte teljesen láthatatlan ezekben a lapokban. Ugyanez érvényes a diplomák elismertségére, illetve a kutatásfinanszírozásra is. A második hozzájárulásom egy modellalkotás, melyben megmutatom, hogy a tudástermelés geográfiai hegemóniája hogyan kapcsolódik össze egy társadalmi rétegzettségre vonatkozó problémával, s hogy lesz mindebből egy szerintem felháborító mértékben elitista rendszer, épp az oktatás és kutatás területén, ahol ugye elméletileg az elitizmus ellenében kellene hatni. Végül szerintem elég látványosan érvelek amellett, hogy az akadémiai szférában fellelhető geográfiai egyenlőtlenségek tulajdonképp egy intellektuális rasszizmust mutatnak. Ez csúnyán hangzik, de egyben jó hír is, mert azt jelenti, le lehet küzdeni. 

SZGY: Egyik állítsa az, hogy a nemzetközi, nyugat- és angolszász dominanciájú társadalomtudományos mezőben olyan geohatalmi (centrum-periféria) viszonyok és egyenlőtlenségek termelődnek, amelyek jelentős mértékben csökkentik a közép-kelet-európai tudósok belépési esélyeit. Hogyan tud egy közép-kelet-európai társadalomtudós ebben a mezőben láthatóvá válni és érvényesülni úgy, hogy nem termeli maga is újra ezt a geohatalmi viszonyt?

DM: Szerintem ezeket a rendszereket, ebben az esetben, csak belülről lehet megreformálni. Szemben az emancipatórikus mozgalmakkal az akadémiai, intellektuális rasszizmusnak nincs tömegbázisa, az átlagembert nem nagyon érdekli, kik a szerkesztőbizottsági tagok a neves folyóiratokban, nem is ismeri ezeket. Az akadémiai „sztárok” nem úgy sztárok, mint a színészek, zenészek vagy sportolók. Ez egy korlátos, a magasabb szinteken relatíve szűk társadalmi mező, amelyre a külső, a partvonalról érkező kritikai hangok nincsenek hatással, sőt el sem hallatszanak a centrumba. A személyes stratégiám ezen felismerésből adódóan az volt, hogy be kell, kerüljek a centrumba, anélkül, hogy a rendszerkritikus hangomat elveszíteném. Sokan csinálják így más periférikus régiókból is. Vannak jó tapasztalatok, az én munkálkodásomnak is köszönhetően jelentek meg fontos írások a témában vezető lapokban. Most is szerkesztek egy tudástermeléssel kapcsolatos kritikai folyóiratszámot a szakmánk egyik legfontosabb lapjában. A legrangosabb konferenciákon vagyunk jelen külön panellekkel, engem személyesen is több mint egy tucat vezető lapba kértek fel szerkesztőbizottsági tagnak, ahol nem csak magamat, de Közép-Kelet Európát is tudom képviselni, képes vagyok az innen küldött írásokért – természetesen a legmagasabb minőségi kritériumok elvárása mellett – lobbizni. Ugyanezt csinálják egyébként hasonló törekvésű kollegáim Ázsiából, Latin-Amerikából, Afrikából vagy a Közel-Keletről is, sokukkal igen jó kapcsolatot ápolok és rendkívüli módon értékelem a munkájukat, hiszen talán még nálunk is nehezebb pozícióból indulnak.

SZGY: Lehet-e, és ha igen, hogyan lehet egy magyarországi társadalomtudós partizán, vagyis olyan, mint ön szerint azok a hazai újságírók, akik szembefordulnak a nyugati normákat univerzálisnak tekintő modellel?

DM: A szó szoros értelmében egy tudós szerintem nem lehet partizán, mert az újságírás, de maga a média is egy, a tudománytól alapvetően különböző társadalmi alrendszer. A médiában a partizán pártosságot jelent, egy – jó esetben – felvállalt identitást, melyben egy politikai nézőpont ideálisként jelenik meg, s ennek népszerűsítése, eredményeinek elérése az elsődleges szempont. A tudománynak nem lehet ilyen feladata, különben megszűnik önálló társadalmi alrendszer lenni. A partizánság a tudománnyal kapcsolatban inkább, mint aktivizmus jelenhet meg, de nagyon fontos, hogy az aktivizmusnak ebben az esetben tudományos megalapozottságúnak kell lennie. A médiával ellentétben a tudománynak öndefiníciós kérdése a tárgyilagosság és semlegesség, egy elfogult és nem tényekre alapozott kutatás nem kutatás, a szó tudományos értelmében. A tudományos partizánságnak, ha van ilyen, akkor tudományos tényekre kell építenie. Mint azt Szent Ágoston is mondta, a retorikával önmagával nincs probléma, sőt kifejezetten segíthet az igazság terjesztésében, de a retorikai fogások használatát az igazságra kell alapozni. A tudománykommunikációt és az értelmiségieskedést ezért szerintem nem lenne szabad anélkül csinálni, hogy nincsenek mögötte komoly tudományos eredmények.

A fotók forrása a bemutatott személy.